Könnyeimmel küszködve dőltem a hideg csempének, miközben a forró víz szinte égette a bőrömet. Hihetetlenül mérges voltam magamra és az a mérhetetlen düh, ami bennem tombolt, könnyek formájában próbált kiutat találni belőlem.

Ökölbe szorítottam a kezeimet, hogy még csak meg se próbáljak ismét reményt kelteni magamban, hiszen a lehetetlen lehetetlen lesz harmadjára, negyedjére, sokadszorra is. Ha újra átfogom a combjaimat, azok nem lesznek kisebbek, mint pár perccel ezelőtt.

Az emberek, ha nyaralni mennek, nem foglalkoznak olyan dolgokkal, amikkel szembe kell nézniük a mindennapokban. Csak élvezik az utazást, a napsütést és bűntudat nélkül próbálják ki a számukra új, ismeretlen ételeket, mondván, hogy csak egyszer élnek. Ráérnek törődni a következményekkel, ha hazaérnek.

De én nem így gondolom.

Én undorodom a ténytől, hogy amikor ellenőrzöm a testem, nem ugyanazt érzem, mint otthon. Még csak pár napja vagyunk itt, mégis híztam egy kilót. Most már egy bálna vagyok, megint.

- Édes, lassan indulnunk kéne! - kopogott be a fürdőszoba ajtaján Nate.

- Mindjárt kész vagyok - feleltem, majd sietősen elzártam a vizet és kiléptem a hűvös kőre.

Szigorúan a falat bámultam miközben megtörölköztem és persze hátat fordítottam a tükörnek ameddig nem volt rajtam ruha. Miután magamra kapkodtam a kikészített darabokat, résnyire nyitottam az ajtót, hogy egy kis friss levegőhöz jussak amíg szárítom a hajam és felteszem az alapozót az arcomra.

Miközben azon dolgoztam, hogy elfedjem minden hibámat, akaratlanul is a tegnapi beszélgetésünkre gondoltam Nate-tel.

Szó szerint leizzadtam, mikor visszaérve a hotelbe kérdőre vont, pedig előtte sem voltam túl jól Seokjin miatt. Nem akartam elhinni, hogy egy ilyen nagy városban pont ugyanott vásároltam, ahol Taehyungék, és pont abba az étterembe mentem be, ahol Seokjin dolgozott. Oké, hogy vannak véletlenek, de ez már túlzás.

Sokáig magyarázkodtam Nate-nek. Abból, ahogy Seokjin üdvözölt ő azt szűrte le, hogy régen nagyon jóban voltam a fiúval, ezért nehéz volt megértetnem vele, hogy csupán osztálytársak voltunk és néha megadta a leckét, ha beteg voltam, de más kapcsolat nem volt köztünk.

Persze rendesen megmagyaráztam, hogy itt, Koreában az emberek sokkal közvetlenebbek egymással és még a nem olyan közeli ismerősök is úgy örülnek egymásnak, mintha testvérek lennének.

Fura, de elhitte... Pedig majdnem elröhögtem magam kínomban, hogy miket vagyok képes összehordani. 

Már bánom, hogy elmondtam neki, hogy Seokjin meghívott magához ebédre. Nem értette amit mondott, simán kitalálhattam volna valamit, de a kezdeti sokk egész éjjel a vállamat nyomta, nem tudtam helyesen dönteni.

Abban reménykedtem, hogy Nate megsértődött, amiért Seokjin olyan elutasító volt vele, de nem, a barátom nem ilyen ember. Csak akkor sértődik meg, ha engem bántanak. Ez így elég igazságtalan.

- Jungkooook - toporzékolt a küszöbön.

- Mindjárt!

- Nem akarok beleszólni, de már vagy tíz perce kenegeted az arcodat - ráncolta össze a homlokát.

- Lehet, hogy egy kicsit elgondolkodtam - emeltem el a kezemet az arcomtól, hogy megnézzem a végeredményt.

- Már hívtam taxit - mondta.

- Hogy? - néztem rá értetlenül.

- Csak annyit mondtam, hogy taxi, és a hotel nevét - vonta meg a vállát.

- Nem voltál túl udvariatlan? - tettem csípőre a kezem, mire ellökte magát az ajtótól és elém lépett.

- De, lehet. De mivel nem tudok koreaiul és semmire sem mentünk volna, ha elkezdek angolul udvariaskodni, szerintem jól cselekedtem.

- Igaz - értettem vele egyet, miközben tenyereimet a mellkasára fektettem. - Nate...

- Hm?

- Nem maradunk inkább itt? Tudod én... - haraptam be a számat. Nate kíváncsian nézett rám, bár szerintem szándékosan tettette az értetlent. Ujjaimmal a hajába túrtam és kéjesen felsóhajtva hajoltam a nyakához.

- Délután? - kérdezte nyugodt hangon.

- Ahj... - döntöttem a homlokomat a vállának. - Mostanában állandóan visszautasítasz...

- Mostanában állandóan akkor akarsz szeretkezni, amikor valami dolgunk van - kuncogta.

- Bocsánat, hogy kívánlak - morogtam miközben elléptem tőle.

- Én is téged - nyúlt a kezem után. - Megígérem, hogy délután, ha visszatértünk kiengesztellek, jó?

- Jó - forgattam meg a szemeimet.

Szó nélkül kerültem ki őt és mentem a cuccaimért. A pénztárcámat és a telefonomat a zsebembe csúsztattam, majd Nate felé fordultam, aki már útra készen várt rám.

- Indulás - nyújtotta felém a kezét.

Gondolkodás nélkül kulcsoltam össze az ujjainkat és eldöntöttem, hogy történjen ma bármi, akkora baj úgysem lehet, hiszen Nate végig mellettem lesz.

A hotel előtt már várt minket a taxi, egy középkorú sofőrrel a volán mögött. Miután beültünk az autóba, előszedtem a cetlit és felolvastam a ráírt címet.

Fogalmam sem volt arról, hogy hol lakhat Seokjin, ezért őszintén meglepődtem, mikor öt perc elteltével lelassított a jármű egy hatalmas ház előtt.

- Ez most komoly? - rázta meg a fejét Nate. - Gyalogolhattunk volna...

- Nem tudhattuk - feleltem és kifizettem az utat, ami így, hogy ilyen keveset utaztunk, nem volt olyan drága.

- Ez a Seokjin piszok gazdag lehet, ha itt él - nézett fel a házra csodálkozva.

Egyet kellett értenem vele, én is elcsodálkoztam a ház nagyságán és szépségén. Az udvar a kerítés mögött rendezett volt, az ember akaratlanul is megnézi magának és szomorkodik egy sort amiért ő nem élhet ilyen káprázatos helyen.

- Írok Seokjinnek, hogy itt vagyunk - vettem elő a telefonomat, de mielőtt ténylegesen írhattam volna a fiúnak, valaki kicsapta az ajtót és határozott léptekkel indult felénk a kövezett járdán.

- Hoseok - hunyorogtam.

A régen látott fiú kinyitotta előttünk a kaput és megállt. Összeszűkített szemekkel mért végig, miközben elég félelmetes arcot vágott, de éppen csak addig, amíg halálra nem rémültem tőle. Mert aztán lassan elmosolyodott és elismerően biccentett.

- Jungkook, jó újra látni - mondta, és átkarolva a vállamat vont egy féloldalas ölelésbe. Kicsit kellemetlenül ért, mert vele sosem voltam annyira jóban, mint mondjuk Taehyunggal vagy Seokjinnel, de viszonoztam az ölelését, majd visszaálltam Nate mellé.

- Seokjin nem mondta, hogy nem csak minket hívott meg... - jegyeztem meg mellékesen, mire felnevetett.

- Én itt lakom! - mondta. Döbbenten pislogtam rá, miközben ő a párom elé állt és nyújtotta a kezét. - Hoseok.

- Nate - bólintott Nate elmosolyodva. Lehet, hogy bunkó voltam amiért nem mutattam be őket egymásnak, de esküszöm lesokkolt, hogy Hoseok itt lakik. Akkor ő és Seokjin...?

- Gyertek be - intett Hoseok, mire észbekapva ragadtam meg Nate kezét és kezdtem húzni arra, amerre Hoseok vezetett minket.

- Egy újabb arc, akiről nem szóltál - sóhajtotta Nate.

Csak annyit tudtam tenni, hogy bocsánatkérőn pillantottam rá, mert aztán beléptünk a házba, ami belül is úgy nézett ki, mint egy álomlakás.

Elámulva néztem körbe, miközben lerúgtam magamról a cipőmet, még a szám is tátva maradt. Még csak az előszobát láttam, de ki merem jelenteni, hogy ez jobb, mint az otthoni lakásunk.

- Jungkook! - jelent meg az előszoba végén Taehyung, mögötte pedig Namjoon.

- Mi történik...? - ráztam meg a fejem zavartan. Lehidalok, ha ők is itt laknak...

- Hű, eljöttél - bukkant fel a rózsaszín hajú Jimin is. Gúnyosan elmosolyodott és összefonta maga előtt a karjait.

- Komolyan képesek vagytok ilyen kínos helyzetbe hozni őt? - sétált el mellettük Seokjin, majd mikor elém ért, szorosan átölelt. Mivel neki nem merek ellent mondani, szó nélkül tűrtem, hogy a karjai között tartson még akkor is, amikor a fiúkra nézett. - Elfelejtettem mondani, hogy nem egyedül lakom itt, ezer bocsánat érte, Jungkookie.

- Oké - bólogattam és segítségkérőn néztem Nate-re. Miért nem látja, hogy szenvedek?

- Jungkook elhozta egy barátját is, Nate, ugye? - kérdezte.

- Igen, és ő a párom - javítottam ki őt, miközben végre erőt vettem magamon és elléptem tőle. - Nate, ők a volt osztálytársaim, Jimin, Taehyung, Namjoon, Hoseokot és Seokjint pedig már ismered - mutattam be a barátomnak a fiúkat.

- Volt osztálytársak, mi? - morogta Jimin.

- Tessék? - értetlenkedett Taehyung.

Legalább kiderült, hogy oda kell figyelnem, mit mondok a barátomnak, mert úgy látszik Jimin tud angolul.

- Menjünk beljebb, még kell egy kis idő az ebédnek, de biztosítalak felőle, hogy isteni lesz! - terelt minket előre Seokjin.

Megfogtam Nate kezét, mert szegény annyira elveszettnek tűnt amiatt, hogy nem értett semmit és idegenekkel volt körbevéve, komolyan sajnáltam őt.

- Nyugi - suttogtam.

- Nyugodt vagyok - mosolygott rám és átölelte a derekam.

- Sajnálom, erre én sem számítottam - mondtam.

- Csak egy ebéd, nem? Utána terveink vannak, tudod - súgta, mire halványan elmosolyodtam.

- Amúgy, nem illik társaságban sugdolózni - mondta Jimin, miközben leült a széles kanapéra.

Úgy tettem, mintha annyira érdekelne, hogy hogyan rendezték be a nappalit, csak hogy ne kelljen a szemükbe néznem.

Nagyon kínosan éreztem magam amiért csak bámulnak rám, illetve ránk, és azt hittem, ennél rosszabb már semmi sem lehet.

De aztán kiderült, hogy mégis.

Csupán a szemem sarkából láttam, ahogy befordult valaki a nappaliba az ellenkező irányból, de szinte azonnal magára vonzotta a tekintetem. Megtorpant a fal mellett, ahogy felvette velem a szemkontaktust.

Ő volt az.

Min Yoongi.