{ A dőlt betűs párbeszédek a szereplők között angol nyelven történnek! }

Újra megpróbálkozom karjaim kiszabadításával amíg az ősz hajú férfi nem velem foglalkozik. Egymásba tölti a poharak tartalmát miközben beszél, de nem tudom eldönteni, hogy hozzám, vagy magához.

Idegesen rángatom a kezem, de a körémcsavart anyag nem enged. Kezdem azt hinni, hogy kilátástalan a helyzetem, és ez be is bizonyosodik, mikor a férfi felém fordul és előkészíti az injekciót.

- Ez csak egy kis altató, mert napok óta ébren vagy - mondja mogorva, mély hangján.

Megrázom a fejem, mintha lenne választási lehetőségem, pedig mindketten tudjuk, hogy mindegy, mi történik, akkor is az lesz, amit ő mond.

Az oldalamba szúrja az altatót, pontosan tudom, hogy miért. Lassabban éri el hatását és addig is adódik egy újabb lehetőség a faggatásra. A férfi elém térdel és a szememet vizsgálja.

- Engedetlen vagy, kölyök - ingatja a fejét rosszallóan. - Pedig mindenki csak neked akar jót, hidd el.

- Hazugság - sziszegem a szemébe nézve, amitől őszintén meglepődik.

- Jól van, elég sokat fizetnek érte - mondja, és ezúttal teljesen tisztában vagyok vele, hogy most magához beszél.

A levegőt kapkodva ültem fel az ágyon. Remegő ujjaimmal izzadt tincseim közé túrtam és csupán egy mondatot ismételgettem magamban.

Nyugalom, Jungkook, ez csak egy álom volt.

Egy újabb, kegyetlen álom. Néha úgy érzem, az élet szándékosan szívózik velem, nehogy egy pillanatra is elfelejtsem a múltamat. Pedig már két és fél éve, hogy kiszabadulhattam a kórház fogságából egy papírral a kezemben, amivel igazolni tudtam, hogy egészséges vagyok.

Ez lenne az egészség?

Azt is mondhatnám, hogy már hozzászoktam, de akkor hazudnék. Fáradt és gyenge voltam minden reggel, mintha egy percet sem aludtam volna. Egyszerűen nem értettem, hogy miért kísértenek a rémálmok.

A telefonomért nyúltam, hogy megnézzem, hány óra, azzal együtt pedig elvettem a szekrényre helyezett cetlit. Még csak fél kilenc volt, indulásig bőven volt időm.

A cetlit gyűrögetve dőltem vissza a párnára, miközben a fülemre szorítottam a telefont és várakozva hallgattam az egyenletes búgást. Alig telt el pár másodperc, a vonal túlsó végén recsegést hallottam.

- Jó reggelt, szerelmem! - üdvözölt a barátom vidám hangon, amitől nekem is mosolyra húzódtak az ajkaim annak ellenére, hogy pocsékul éreztem magam.

- Jó reggelt - dünnyögtem az oldalamra fordulva.

- Hogy aludtál? - érdeklődött felőlem halkabban, miután rájött, hogy tényleg nemrég ébredtem fel.

- Aludtam egyáltalán? - kuncogtam keserűen.

- Életem, ezzel komolyan orvoshoz kéne fordulni - sóhajtotta.

- Nem - vágtam rá azonnal. - Nem kell orvos. Jól vagyok.

- Hát jó... Délután találkozunk? - kérdezte valamivel izgatottabban.

- Háromig dolgozom - feleltem elgondolkodva. - Menjünk el kajálni.

- Öhm, oké - köszörülte meg a torkát. - Akkor kajáljunk. Háromkor felveszlek - mondta, majd búcsúzkodni kezdett, ugyanis valaki kereste őt.

Hosszadalmas levegő puszik után nyomtam csak rá a piros gombra, aztán magam mellé hajítottam a telefonom és a hátamra fordultam.

Talán önző dolog, de olykor komolyan irigylem Nate-t. Nincs semmi más dolga, csak bemenni a csúcsszuper munkahelyére, elfoglalni a még királyabb irodáját és egész nap üldögélni a hűvös, vagy télen kellemesen meleg teremben.

Tudom, hogy sokat dolgozott ezért, hogy mennyit szenvedett két évvel ezelőtt, amikor megszerezte a diplomáját, ezért sosem dörgölöm az orra alá az érzéseimet.

Szeretem őt, mert a tenyerén hordoz, mindig figyel rám és mert ő sem néz le amiért én csak annyit tudtam kihozni az életemből, hogy rajzoktató legyek egy éppen romba dőlő iskolában. Abból a pénzből, amit ott kapok, még magamat sem tudnám eltartani, úgyhogy duplán hálás lehetek Nate-nek. Nélküle az utcán élnék, valószínűleg kéregetnék és éheznék.

Persze, nem akarok a nyakán lógni, bármennyire is élvezi ő ezt. Úgy vagyok vele, hogy még csak húsz éves vagyok, van időm és millió lehetőségem felépíteni a karrierem. Azt legalább már megtaláltam, amit szeretek is csinálni.

Az élet igazságairól és igazságtalanságairól szövögetett gondolataimnak véget vetve elszántam magam a reggelek legnehezebb lépésére, és kimásztam a puha takaró alól.

Csoszogva tettem meg az utat a fürdőszobáig, ami jóval messzebb volt a hálótól tekintve, hogy Nate ragaszkodott a tágas lakáshoz. Hiába mérgelődtem neki, hogy kész kínszenvedés mire reggel, teli hólyaggal, félálomban eljutok a mosdóig, akkor sem engedett az akaratából.

Kibújtam az alsónadrágomból és beálltam a zuhany alá. Szerettem ezeket a perceket, amiket egyedül tölthettem saját magammal.

Ameddig a forró vízcseppek áztatták a bőrömet, kisebb terpeszbe álltam és kezeimmel végigtapogattam a combjaimat. Elégedetten sóhajtottam fel, mert nem találtam semmi változást a lábaimon. Aztán kihúztam magam és lenéztem, pislogás nélkül meredtem a lábujjaimra.

Még mindig látom őket.

Karjaimat a felsőtestem köré fontam és boldogan elmosolyodtam, mikor elértem őket a hátam mögött.

Miután végeztem a testem analizálásával, alaposan megmosakodtam és az egyik mai slágert dúdolva léptem ki a víz alól.

- Könnyebb lenne maradni? Könnyebb lenne elmenni? Nem akarom tudni - énekeltem túl a hajszárító zaját. Szórakozottan figyeltem, ahogy fekete tincseim az égbeszálltak, miközben szárítottam őket. - De azt tudom, hogy soha nem fogok változni - mutattam a tükörképemre. - És te is tudod, hogy nem akarod te sem másképp.

A hajszárító után a hajvasaló került a kezembe, amivel tökéletessé varázsoltam a frizurám. Miközben a gardróbhoz mentem eszembe jutott Nate, ahogy azt mondja;

Rosszabb vagy, mint egy lány. Minek kell ennyit szöszmötölni?

És én mindig azt válaszolom, hogy áldozatokat kell hozni, hogy valamennyire elfogadható külsőm legyen, amit általában elfogad, de csak azért, mert a neten azt olvasta, hogy a koreai emberek sokkal több időt és energiát szánnak a kinézetükre.

Felvettem a fekete farmeromat és a szintén fekete pólómat, majd visszatértem a fürdőszobába. Rutinosan nyúltam az alapozó felé és közelebb hajoltam a tükörhöz. Éppen annyit tettem az arcomra, hogy eltakarja a szemem alatt húzódó heget és az apróbb bőrhibáimat. Elmosolyodva biccentettem a tükörképemnek, majd a konyhába mentem.

Az asztalon pihent a válltáskám, amiben a rajzaimat tartottam, amiket példának mutathatok a tanítványaimnak. Általában felesleges magammal hordanom őket, mert úgysem figyel rám senki, de azért sokszor próbálkozom, hátha kezdhetek is magammal valamit a munkahelyemen. A remény hal meg utoljára, ugyebár...

Kinyitottam a hűtőt és reggeli után kutattam. Finomabbnál finomabb ételek sorakoztak a polcokon, a kezembe mégis egy kisebb alma akadt, azt rágcsáltam amíg felnéztem a közösségi oldalakra a telefonomon. Üzenetek ugrottak fel a barátaimtól, és néhány értesítés a legfrissebb hírekről.

Addig szörföltem a neten, hogy mondhatni már késésben voltam, ezért gyorsan felkaptam a táskámat, lábaimra húztam a cipőmet, majd egy utolsó pillantást vetettem magamra az előszobai tükörben, és már indulhattam is dolgozni.