(Jimin)

Mindenütt piszkos, rozsdás betonfalakat látok. Nem találom a kiutat. Szűkös folyosókra érkezem, amik zsákutcában végződnek, nem vezetnek sehová. A falba kapaszkodva haladok, egyik láb a máik után, mégis úgy érzem, nem haladok sehová.
Hallom magam mögött a lépteit. Ő nem siet úgy, mint én. Megbotlom egy kiálló vezetékben, térdre esek, a csontom nagyot koppan a betonon. Felszisszenek, amikor látom, hogy vér csörgedezik a sebemből, ami összekeveredik a piszkos földön található ismeretlen anyagokkal. Talán odaszáradt vért látok.
Fájdalmamban az ajkamba harapok, ami épp úgy sajog, mint a térdem. Beleharapott. Szörnyen fáj. Próbálok felkelni a piszkos földről, de azonnal visszarogyok.

— Jaj, jaj, jaj, Kicsikém! — Jungkook odaszalad hozzám, leguggol mellém, és a félig átkarol. — Segítek.

— Hagyj békén! — rikoltom. — Ne érj hozzám!

Lecsapom a kezét, amivel szorosan a karomat fogja, de nem ereszt el. Ráz tőle a hideg, hányingerem támad a tekintetétől, és ettől az egész helyzettől. De annyit sírtam az utóbbi nyolc órában, amiben a kiutat kerestem, hogy nem jön ki több könny a szememből.
Nem tudok kijutni. Vastag, erős falak zárnak közre, amiknek sosincs vége. Kanyarognak, balra és jobbra hajolnak, hogy végül zsákutcába vezessenek. Nem hallom a kinti világot. Semmit sem. Csak Jungkookot, és a lépteinek zaját, ahogy fáradhatatlanul a nyomomban volt az elmúlt órákban.
Annyi kérdés és gondolat hullámzik az elmémben, hogy jobban kezd hasonlítani egy sebesen csordogáló patakra, mintsem elmére. Hol lehet Yong, mi történt vele? Kim értesítette már a zsarukat? Megtalálnak idebent, ezen a helyen?

— Jó itt neked. Velem. Miért nem akarod, hogy hozzád érjek?

— Megölted a szüleinket.

Kifújja a levegőjét, és egyszeriben eltűnik a szeméből a feneketlen csillogás, amint végigpillant az arcomon.

— Fura lehet most ez az egész. Őrült dolgokat vittem véghez, de mindet érted tettem, mert szeretlek.

Roppant szokatlan módon fejezed ki.

— Testvérek vagyunk — suttogom halkan, torokhangon, mintha bárki is meghallhatná a kijelentésemet. Borzalmas és taszító, amiért így érez irántam. — Beteg vagy...

— Ez meg fog változni.

— Mi fog megváltozni?

— Az érzelmeid irántam — lágyan oldalra billenti a fejét, hogy jobb szögből láthassa az arcomat. — Ha adok egy ajándékot, talán megenyhülsz.

Összeszorítom a fogam, hogy semmi olyan ne hagyhassa el a számat, aminek nem kellene. Hosszú órák után elsőnek szökik könny a szemembe, ami le is pereg az arcomról, ami pontosan térdem elé pottyan a piszkos padlóra.
Olyan az elmém, mint egy akváriumba zárt halacskáé. Kicsit zavaros, kicsit kelekótya. Minduntalan csak egy gondolat kavarog az eltompult agyamban: a testvérem beteg, a testvérem megölte a szüleinket.
Jungkook a hónaljam alá nyúl, felsegít a földről, aztán megragadja a karomat. Átvezet egy hosszú folyosón, benyit egy elrozsdásodott ajtón, aztán beterel abba a szobába, ahol a szüleim vannak. De már nem csak két üveget látok az asztalon, hanem hármat. A harmadik még új, csillog a felülete a lágyan pislákoló fényben. A cetli is új rajta. Így könnyedén leolvasom róla: Yong.
Elkap a hányinger, vastag izzadtságréteg jelenik meg a homlokomon. Megrázkódnak a vállaim, ahogy újra és újra átolvasom a nevét, illetve megszemlélem az üvegben található maradványokat.

— Azt mondtad, senkit sem fogsz megölni, akit szeretek — a hangom elcsuklik, a szavaim teljesen értelmezhetetlenek a sírástól.

Megragadja az arcomat, maga felé fordítja, aztán mosolyogva megsimítja a könnyektől nedves bőrömet.

— Nem öltem meg, menekülés közben halt meg — suttogja negédes hangnemben.

— Istenem...

Le kell hunynom a szememet. Ha továbbra is Jungkook sötét pilláiba bámulok, össze fogok törni.
Képtelen vagyok abbahagyni a sírást. Úgy hullanak a könnyek a szememből, hogy teljesen eláztatják az arcomat.
Azért jöttem ide, azért kockáztattam mindent, hogy megmenthessem a barátomat. Nem ért semmit. Semmit sem érek. Soha többé nem fogom látni.

— Most mit csináljak?

— Hm? — lehajol hozzám, miközben egy melegszívű mosoly jelenik meg az arcán. — Mit kéne? Szeress engem.

Lehajtom a fejem, a piszkos, véres betonpadlóra szegezem a tekintetem, amin megannyi újabb karmazsinvörös cseppet pillantok meg. Yong vére.
Nyomorgatja a torkomat a pánik, ahogy magába kerít a helyzetem súlyossága, és a sejtjeimbe mar.

— Mit tegyek? — zokogom alig hallhatóan, de Jungkook felkapja rá a fejét.

Izgatott mosoly szökik a kicserepesedett ajkára.

— Sikíts, Kicsikém!

Három hónappal később

A szobám falánál ülök. A repedésen át figyelem a bátyámat, ahogy az összepakolt bőröndjei mellett áll. Úgy tervezte, hogy többé nem lép be a szobámba, most mégis ott ácsorog a kopott szőnyegemen. Egyedül azt hagyja ott a házban. Minden mást kipucolt.
Összedörzsöli a tenyerét, látom rajta, hogy habozik. Aztán visszacsúsztatja a kezét a farmerja zsebébe, és görnyedtté válik a testtartása.

— El sem hiszem, hogy egy üres szobához tervezek beszélni — összeráncolja a homlokát. — Leülök ide, mert már nincs itt az ágyad.

Ezt olvasom le az ajkáról, ugyanis egyetlen hangja sem jut el hozzám. Idővel megtanultam szájról olvasni, hogy értelmezhessem a néma szavait.
Helyet foglal a szőnyegen, törökülésbe ül, a karjait lazán pihenteti a két térdén. Zavartnak tűnik. Engem is kétségbe taszít.
Feszülten, tágra nyílt szemmel nézem Kimet, ahogy a kicserepesedett ajkát harapdálja keserűségében.
Egyszeriben lehajtja a fejét, megrázkódnak a vállai, és az egyik tenyerébe temeti a fél arcát.
Sosem láttam még ilyennek. Ilyen kiszolgáltatottnak. Érzelmileg kiszolgáltatottnak. Belesajdul a mellkasom a látványába.

— Olyan rossz báty voltam! — siránkozik vöröslő arccal. — Olyan dolgokat vágtam mindig a fejedhez, amivel tudtam, hogy megsértem az érzéseidet. Mert poénosnak gondoltam. Viccesnek találtam a fejed, amikor úgy hívtalak téged, hogy pisis.

Szipogva előregörnyed, majd szakaszosan fújja ki a levegőjét. A szeme úgy vöröslik, mintha egy piros gyémántba néznék.

— Hinnem kellett volna neked. Lord téged akart, de én... francba, sosem vettelek elég komolyan.

Könny gyülekezik a szemembe. Évek óta áhítozom ezekért a sorokért a bátyám szájából, de sosem kaptam meg. Lepereg egy könnycsepp az arcomról, miközben közelebb araszolok a réshez. Teljes alakomat a falhoz tapasztom. Odapalántálom magam, hogy közelebb érezhessem magam hozzá.

— Istenem, ha az aznap este, nem engedtelek volna el arra a bulira, még mindig itt lennél. Nem ezt érdemelted tőlem — a pulóvere anyagába törli a taknyos orrát. — Mihez kezdjek most nélküled? Sajnálom... — lehatja a fejét, miközben mély levegőt vesz, és kitör belőle a zokogás. — Nagyon sajnálom, Jimin, nem számíthattál rám!

Már kiskorunkban sem számíthattam rá. Mégis megmosolyogtatnak az emlékek, ami megmagyarázhatatlanul az elmémbe fúrják magukat.
Rendszerint szeretett bogarakat tenni a hajamba homokozás közben. Katicákat, pókokat, de egyszer előfordult, hogy egy szarvasbogarat is rám dobott. Sikítottam, ugrándoztam, és addig-addig sírtam, míg el nem vörösödött a fejem, a szüleink pedig azt hitték, hogy megütött. Apa megráncigálta a karját. Nem emelt rá kezet, de jól meghúzogatta. Én pedig bosszúból nem árultam el, hogy nem ütött meg.
Mindazonáltal, most visszagondolva, igazán kellemes érzéssel tölt el az emlék. Bár abban a tudatban, hogy mindezt Jungkook is láthatta, valahol messziről, vagy pontosan onnan, ahol most állok, kiráz a hideg. Mindvégig itt volt. A testvérünk figyelt minket.

— Jó, abbahagyom a picsogást — felemeli a fejét, a mennyezetre emeli a tekintetét, ahogy visszanyeli a könnyeit, és feláll a földről. — Szeretlek, Jimin, ne felejtsd el, hogy mindvégig szerettelek.

Megragadja a táskáját és a bőröndjét, aztán az ajtóhoz fordul. De megtorpan, mielőtt átlépné a küszöböt.

— Szevasz, pisis...

Aztán eltűnik a szemem elől. Ellököm magam a faltól, teszek hátra néhány bizonytalan lépést, és ekkor körém fonódik egy erős kar. Egyenesen Jungkook ölelésébe araszoltam. Magához szorít, belerejti az arcát a nyakhajlatomba, aztán egy fájdalmas csókot nyom a bőrömre. Fáj, mert közben belém harapott.
Maga felé fordít, feszes félmosoly szökik az arcára, aztán megcsókol. Az elején undorodtam. Féltem és megvettettem, de ez az érzés már megszokottá vált. Ismerős. Otthonos.
Nem hajolok el, amikor újabb csókért hajol, engedem, hogy összeforrjon az ajkunk. Kedvelem őt. Talán nem annyira, mint ő engem, de ez az érzés folyamatosan változik, amióta itt vagyok.

— Sikerült elbúcsúznod tőle?

Azt sem tudta, hogy a fal mögül figyelem őt. Nemhogy elbúcsúzni nem tudtam, de még a létezésemről sem tudott. Azt hiszi, hogy eltűntem, elnyelt a föld. A korrupt rendőrök elhitették vele a keresésemet, rendíthetetlenül bízott benne, hogy egyszer megtalál, és újra együtt lehetünk. A város minden szegmenség átkutatta utánam, így lelt rá a klub mögötti sír kertre, melyet végül kénytelenek voltak felnyitni. A szülők és a rokonok végre fellélegezhettek. Megtalálták a gyermekeiket és szeretteiket. Igaz, holtan, de pontot tehettek a gyászuk végére. Végre eltemethették őket, virágot tehettek a sírjaikra, kijárhatnak hozzájuk szombatokként, hogy elmesélhessék nekik, min mentek keresztül értük.
De az én üres síromhoz csak Kim járt, és Yong anyukája.
De mostmár csak Yong édesanyja fog, ugyanis Kim elköltözik a városból. Eladta a házunkat, hamarosan beköltöznek a lakásba, amely az utolsó emlékem a szüleimről. De én itt maradok. A falon túlról fogom figyelni az új családot, azt az aranyos kisfiút, aki az én szobámba fog beköltözni.

— Csak ő búcsúzott el tőlem.

— Rendes testvér volt — lágy mosollyal néz rám. — Úgy szeretett, ahogy én téged. Csak nem olyan tűzzel és szenvedéllyel.

— Tudom, hogy szeretsz, én is érzek irántad valamit.

Felragyog a szeme, az arca izgatottan megvonaglik, ahogy közelebb ránt magához. Félig magához ölel, úgy ered meg velem a szüleink ,,szobájának" irányába, amely a korai tavasz eljövetelével újfent rohadásnak indult. Bűzlik a helyiség a csont, a bőr és a hús szagától, amely most Yong összedarabolt teste miatt olyan szúrós. Még évekig elviselhetetlen lesz miatta a légkör. Az üveg fedele megütődött, így egy pontos rés van, így könnyen kiszivárognak a szagok.
Jungkook nekiprésel a nedves falnak, szorosan hozzányomul, miközben lihegve az arcomhoz hajol.

— Soha nem foglak elereszteni. Velem együtt fogsz meghalni, érted? — a szavai inkább suttogások. — Kezded már megérteni?

Félig lesütött szemhéjjal nézek rá. Igen, értem. Az érzéseim is értik. Valami kezd kibontakozni kettőnk között, ami ebben a szobában indult el annak idején.

— Tudom.

Újabb vad mosollyal reagál a szavaimra.

— Olyan érzéseket táplálok irántad, mint még soha senki iránt. Azt akarom, hogy te is őrülj meg értem. Bolondulva szeress, ahogy én első perctől fogva.

Leheletnyi mosoly szalad az arcomra, ahogy az ónix fekete szemébe nézek. Ebben a félhomályban még szebb.

— Hagyd, hogy a saját tempómban bolonduljak meg érted.

— Türelmes vagyok... — az ajkamra suttog, a bőre megcsiklandozza az enyémet. — hagy, hogy magába szippantson az őrületem, és átformáljam a gondolkodásmódodat a sajátommá.

Ekkor vad csókban forrunk össze. Miközben a nyelveink veszett táncot járnak egymás körül, a szüleink figyelnek minket. Ez borzongató érzést idéz elő a gyomromban. Összerántja, hogy aztán lágyan elengedje.
Jungkook teljes alakkal nekem nyomul, érzem a hasamhoz préselődni a férfiasságát, ami olyan kemény, hogy életre kelti a vele a sajátomat. Szemérmetlenül a combjához dörgölöm a dudort a nadrágomban, amely perzselő sóhajt hagy az ajkára égni.
Ez az első, hogy hagyom magam. Legutóbb még az ágyamban juttatott a csúcsra, de most azt akarom, hogy tudja, beleegyezem a közeledésébe.
Kibontakozik a csókból, de ott csillog az ajkán a nyálam, ami ragadósan végigfolyik az állán. A nyakamba puszil, megszívja, aztán a foga közé szorítja a bőrömet. Szinte könyörgök a harapásáért.
Levezeti a kezét kettőnk közé, megragadja a meredező férfiasságomat, aztán dörzsölni kezdi a tenyerével. De hamar beleun. Többet akar. Benyúl a nadrágomba, erősen rám szorít, verni kezdi, de olyan indulattal, hogy meg kell kapaszkodnom. Félek, hogyha így folytatja, túl hamar vége lesz. Aztán olyan tesz, mire egyáltalán nem számítok. Letérdel elém, az ajka közé tol, az egész testemet átjárja a melegség.
Pattogni, lüktetni, pulzálni kezd a vér az ereimben, ahogy nyál csorgatva forgat a szája melegében.
Minden figyelmem a forró ajkára, és a vehemens játékára összpontosul. A fekete fürtjeibe vezetem az ujjaimat, és olyan erősen megszorítom, hogy érzem, amint kitépek néhány szálat a fejbőréből. Felmordul, a torka rezonál a lüktető tagom körül.
Ez a bizsergető érzés az utolsó löket ahhoz, hogy túl hamar véget érjen a játék. Tüzijáték előtti izgalom hasít a hasamba. A furcsa kis sistergés villámokat szórva szalad át a gerincem mentén, azonban lefelé halad, nem felfelé.
Az ondóm remegve tör felszínre belőlem, beterítem vele a száját, hiába vagyok kómás, hallom, ahogy lecsepeg az álláról a padlóra. Mély lélegzeteket veszek, úgy érzem, ha nem támasztanám a hátamat a falnak, elhagyna minden erőm.
Jungkook felegyenesedik, de nem törli meg az állát, hiába csillog rajta vastagon a nedvem. Az arcomhoz érinti a nyirkos ujjait, közben elmosolyodik.

— Nyisd nagyra — parancsol rám.

Nem kérdőjelezem meg, csak teszek amit kér. Kinyitom a remegő ajkamat, miközben mélyvörös pír szökik az arcomra.

— Jó fiú...

Közelebb hajol hozzám, aztán beleköp a számba. Elönti a nyelvemet az ondóm, és a nyálának édes egyvelege.
Anya, apa, most mit gondolhattok rólunk?
Miután mindketten összeszedjük magunkat, a közös hálónkba megyünk. Veszünk egy meleg fürdőt az ócska, de erős fürdőkádban, amely mindkettőnket felmelegíti. Aztán ágyba bújunk. A nyirkos, kopott szobában fekszem a hátamon, a hepehupás ágyon, miközben hagyom, hogy Jungkook magához öleljen.
Némán figyelem az alacsony plafont. Nézem a kör alakú barna foltot, amit a beázás hagyott maga után.
Furcsán érzem magam. Vajon ha tudtam volna, hogy van egy titkos szoba a falamon túl, ugyan olyan békésen aludtam volna?
A falak mélykékek, melyeket elkopott virágminták díszítenek. Nem olyan helynek tűnik, ami nemrégiben épült bele a házba. Valaki megtervezte. Valaki olyan, aki azt akarta, hogy sose találják meg. De kicsoda?
Oldalra fordítom az arcom. Jungkook mosolyogva alszik mellettem. Le sem tagadhatná, milyen boldog három hónapon van túl velem.
Én képtelen vagyok elaludni, így óvatosan lehámozom magamról a karját, és felülök a nyikorgós ágyon. Éjjelente eszembe jut, hogy ki voltam, és hogyan kerültem ide. Ilyenkor gyűlölöm magam. Azt a férfit is, aki mellettem fekszik, és nem engedi, hogy elhagyjam őt.
Leteszem a csupasz talpamat a parkettára, a hideg azonnal felébreszt, ahogy a hűvös padlóhoz ér.
Nem ébred fel a mozgolódásomra, ellenben morogva az oldalára fordul, és helyezkedni kezd, mintha az ágy olyan kényelmes lenne. Cseppet sem az. Nyirkos, hideg és dohos. Az elején nehéz volt megszoknom a mindig nedves ágytakarót, illetve a padlón cirkáló bogarak hangját. Már nem ébreszt bennem félelmet, undort sem, pedig olykor úgy kapom készhez a reggelimet és a vacsorámat, hogy egy csótány szalad végig az evőeszközömön. Minden bizonnyal jóllakva, teli gyomorral, már csak a menekülést kell megoldania valahogy. Sosem ölöm meg őket. Ők is ugyan olyan rabok itt a csatornában, a házam fala mögött, mint én.
Még nem fedeztem fel minden szegmensét a csatornának. De ma este nem jön álom a szememre, így felállok az ágyról, az ajtóhoz settenkedek, aztán kilépek a folyosóra.
Tucatnyi szoba nyílik mindkét oldalán, mindegyikben járt már, kivéve az utolsóban, ami balra található, és az a legrozsdásabb mind közül.
Megragadom a hűvös kilincset, nyikorogva elforgatom, aztán belépek. Nem csukom be magam mögött, mert félek, hogy beragadok.
Raktárnak tűnik. Ezernyi doboz és letakart holmi porosodik odabent.
Leguggolok egy karton mellé, lerántom róla a fehér, ám piszoktól és portól beszürkült leplet, majd a sarokba hajítom.
Naplókat, öltönyöket, cipőket és egy esernyőt találok benne. A naplókban nem szerepelnek dátumok, ahogy nevek sem, ám abszurd elképzelésekről olvashatok bennük. Nem tudom, ki hagyhatta itt őket, de tudom, hogy nem Jungkook feljegyzései. Ahhoz túl régen íródtak. Nem látok bennük dátumot, de olyan szavakat találok bennük, amikről arra következtetek, hogy nem mai darabok.
,,A csihés unokatestvérem Minki, ma lemérte a falak távolságát. Harminc centi széles, a hossza pedig öt méter. Oldalasan könnyen el lehet mögötte férni, bár egy termetesebb férfi már beszorulna. Egy bolond pedig eltévedne..."

— Micsoda?

Közelebb hajolok, az ajkam szétnyílik a meglepettségtől. Valóban megtervezte valaki ezt a helyet.
Lapozok egyet, aztán letörlöm a pulóverem ujjával a port az oldalról, ami belepi a sorokat.
  ,,Kész a szoba. Takaros, bár nincsenek benne ablakok, így sosem fog besütni a nap. Miközben Minkivel beraktuk az ágyat a hálóba, véletlenül nekiütöttük a betonnak a keretet, és kiütöttünk egy titkos falat. Folyosókat és átjárókat fedeztünk fel, mélyen elrejtve a lakás alatt. Ez jobb, mint terveztem".
Nem akarok hinni a szememnek. Talán káprázik. Apa azt mondta, hogy a nagyapja hagyta rá ezt a házat, apu unokatestvérét pedig Minkinek hívták.
Ha nem őrültem meg, és ezek a sorok léteznek, azt jelenti, hogy az egyik szülőm építette azt a szobát, amiben Jungkook fekszik. De a folyosókat nem.
Olyan hevesen ver a szívem a mellkasomban, hogy attól tartok, kirobban a helyéről. Miért építene bárki is ilyesmit?

— Régen a falba rejtettem a döglött állataimat — azonnal megpördülök. Jungkook összefont karral áll, a testsúlyát pedig az ajtókeretnek dönti. — Tudott a szobáról, hogyne tudna, ő készítette.

— Miért?

Elmélázva megvonja a vállát.

— Ez az egy közös volt bennünk. Mindketten szerettük a rejtett helyeket, mert ott mi irányítunk.

Visszapillantok a naplóra. Szomjazom a további sorokat, de félek, hogy olyat találok bennük, amit nem akarok tudni apáról. Ez a hely rémes, átitatja a falakat a kegyetlenség és a betegség sötét bűze.

— Anya tudott róla?

— Általában, ha megfigyelnek, arról sosem tudunk — mosolyogva rám kacsint. — Te sem tudtál róla. Ebben pedig, ti hasonlítottatok egymásra.

Borzongva nézek fel rá, néhány pillanatig csendben fürkésszük egymást, de utána kérdőn oldalra biccenti a fejét.

— Hagylak olvasgatni, Kicsikém. De tudd, hogy várlak vissza az ágyba — leheletnyi mosolyt küld felém, aztán sarkon fordul. De mielőtt távozna, még megtorpan, és visszapillant rám a válla felett. — Ó, elfelejtettem mondani, hogy változott a terv. Holnap költöznek be az új lakók. De izgi. Szerzek majd popcornt. Mert tudod... ha megfigyelnek, arról általában sosincs tudomásunk.

Azzal magamra hagy, de velem marad a kísérteties csend és hideg, ami a zsigereimbe fészkeli magát, akár az éhes kukac az almába.
Egy újabb ördögi kör veszi kezdetét. De most nem én fogom hallani a falon túlról érkező hangokat, hanem az az ártatlan kisfiú, aki a szobámba költözik. Veszélyes alak fog járkálni tőle csupán néhány centire, és még csak nem is fogja tudni. Sejteni fogja, de ha szerencsés, sosem fogja megtudni, ki az.
Engem rabul ejtett. Nem csak a testemet, de lassan a szívemet is, és ha nem vigyázok, újabb palackok kerülhetnek a szüleink és Yong mellé.
Egészen reggelig fent vagyok, falom a sorokat, képtelen vagyok megválni a naplótól, annyira rabul ejt. Olyan dolgok derülnek ki apámról, amik megingatják a hitemet, melyet elvakultan belefektettem. Kicsi voltam, amikor Jungkook megölte, de tisztán emlékszem, milyen kedves ember volt. Illetve, milyen kedvesnek álcázta magát. A sötétséget olyan mélyen hordozta a húsa alatt, hogy nem ütött át a bőrén.
  ,,Megfigyelem, mert jól esik, ez okoz örömöt. Három hónapja készült el a szoba, ahonnan figyelem őt. Megkértem egy barátomat, hogy hirdesse meg az újságban a házat. Egy fiatal, elragadó hölgy vette ki bérbe, és pont azt a hálót választotta ki, ahonnan tökéletesen látom. Szerelmes vagyok. Akarom őt. Meg akarom baszni, de úgy, hogy mély nyomot hagyjak benne. Fájdalmasan és véresen akarom érezni, ahogy enyém lehet az erőszak".

— Fúj, apa...

Az ajkam elé kapom a tenyerem, de hiába öklendezem, nem jön fel a múlt éjszaka megevett csekély vacsorám.
A sírás és a kiborulás elválasztó vonalán egyensúlyozom. Miután apa megörökölte a házat, bérbe adta egy fiatal hölgynek, hogy a fal mögül figyelhesse. Anyának sejtése sem volt arról, hogy valaki megfigyeli a legintimebb pillanataiban.
  ,,Egy csokor rózsával kopogtam be a saját lakásomba. Azt mondtam neki, hogy az utcán sétálva pillantottam meg, és azóta övé a szívem. Még azt is hozzátettem, hogy kicsi a város, és óriási mázli, hogy épp az én házamat bérelte ki. Elcsevegtünk a nappalimban, teával és süteménnyel szolgált, a vaníliás karikája pedig mennyeien finom. Minden nap szeretném enni a főztjét, és érezni az illatát. Illetve szeretném tudni, hogy milyen, amikor sikolt".
Ledobom a naplót a piszkos földre, és úgy kúszok hátrébb tőle, mintha bármikor megharaphatna.
Mégis úgy vonzza a tekintetemet, mint lepkét a láng. Csupán néhány pillanatig vagyok képes uralkodni magamon. Ég bennem a kíváncsiság, hogy hogyan folytatódik tovább a történet, ezért visszahajolok a kopott napló fölé, és kinyitom a következő oldalon.
  ,,Minki figyelmeztetett, hogy ez lesz. Beleszerettem. Olyan mélyes és szenvedélyesen, hogy beleegyeztem abba, hogy gyermekünk legyen".
Idegesen lapozok. A bejegyzések egyre rövidebbek, elhanyagoltabbak, nincs szükségem dátumra ahhoz, hogy tudjam, hónapok telnek el egy-egy feljegyzései között.
  "Nem ismerem az orvosi kifejezéseket, de a kórházban valami olyasmit mondtak, hogy az utolsó hétben van. A szerelmem egyre erősebb, vadabb, nyersebb, és hamarosan apa leszek".
Remegő kézzel lapozok, mert tudom, hogy mi következik.
  "Kim. Így hívják a fiamat. Lányt akartam. Ez a fiú nem szeret engem, és én sem szeretem őt. Sír, ha a kezembe veszem, és ordít, ha hozzászólok. Legszívesebben bedobnám a szobába, hogy soha senki ne találjon rá".
Lehunyom a szemem, és mély lélegzetet veszek. Szétárad a mellkasomban a méreg, amiért így gondolt a bátyámra. Bugyborékolva, forrva áramlik a vér az ereimben, ahogy arra gondolok, végig veszélyben volt apa mellett.
  "Újra teherbe esett. Ha nem lány lesz, ki fogom dobni".
Legszívesebben beintenék neki. A sors kibabrált vele, ugyanis mindhárom gyermeke fiú lett, és az imái nem hallgattattak meg. Isten egyébként is elfordult tőle.
  "Ez a fiú más, mint az első. Olyan, mint én. Látom a fekete szemében a sötétséget, ahogy megcsillan benne a gonoszság. Engem örökölt. A társaságomat keresi, nem fél leoltott lámpa mellett aludni, érzem benne a kegyetlenséget. Jungkook valódi csoda".

— Undorító vagy... — halkan suttogom.

  "Mindent megtesz, amit kérek. Múlt héten megkértem, hogy ölje meg a szomszéd macskáját, azt a fekete, sárga szemű ocsmányságot, ami minden reggel szétkaparja a lábtörlőmet. Megtette. De nem csak végrehajtotta a parancsomat, hanem el is rejtette a testét. Begyömöszölte a falba, én pedig hagytam, hogy ellepjék a testét a rovarok. Jungkookot sem zavarta, ugyan olyan békésen aludt, mint általában, mintha nem ennék férgek a dögöt a falban. Egyszeriben elkezdtek eltűnni az állatok a környékről, míg nem olyan szag lett a szobájában, hogy a Drágám felkutatta a bűz eredetét. Elkezdett félni tőle. Én nem, csak most kezdem igazán megkedvelni. Tökéletes másolatot fogok készíteni belőle magamról, ahogy az én apám tette velem annak idején.
Minki kiderítette, ki építette a folyosókat a ház alatt. A nagyapám volt. Úgy tűnik, ez már hagyomány. Az apák másolatot készítenek a fiaikból, hogy átadják az utódjaiknak a sötétségüket.
Szerencse, hogy nem lányaim születtek".
Messzire dobom magamtól a naplót, és a nyirkos falnak vetem a hátamat.
Apa tette ilyenné Jungkookot. Nem született gonosznak, apa formálta kegyetlenné, olyanná, amilyen ő volt. Másolatot készített.
Hűvös van, mégis izzadtságréten jelenik meg a homlokomon, miközben hevesen veszem a levegőt.
Utoljára hat évesen volt pánikrohamom, amikor megölték a szüleimet.
De most gombóc nő a torkomba, nehezen kapok levegőt, feszül a tüdőm. Nem jut elég oxigén a véráramomba, elzsibbad a szám. Apa gonosz volt. Ahogy a felmenői is. Ez valami átok lenne?
Mielőtt a félelemtől megrészegült gondolataim végére érhetnék, nagyon tompa, alig hallható, ám éles neszre leszek figyelmes a lakás irányából. Megérkezett az új család. Nevetve teszem fel magamnak a díjnyertes kérdést: vajon a kisfiú apja is elmebeteg, úgy, mint az én férfi felmenőim?
Felállok a földről, leseprem a fenekemről a koszt, aztán megeredek a fal irányába. Mohás, párás folyosókon haladok végig, melyeket már megevett a rozsda és a penész. Aztán jobbra fordulok, s becsusszanok a résen, amely a szobám falához vezet.
A réshez emelem az arcom, és ekkor megpillantom az öt év körüli fiút, amint törökülésben ül a szőnyegemen.
Ragyogó szemmel pásztázza a helyiséget. Fogadni mernék, hogy ez az első alkalom, hogy saját hálója lehet.
Egy kék pólót és egy sárga rövidnadrágot visel, az arca pedig izzadt és piros. Mi a fene? Elvétettem volna az itt töltött napjaim pontos idejét? Már nyár van?
Remegő szájjal döntöm a homlokom a betonnak, ahogy rádöbbenek, valójában több, mint kilenc hónap telhetett el az elhurcolásom óta. Keseregve megingatom a fejemet. Hogy nem vettem észre?
Erősen a falba csapok az öklömmel. Egyszer. Kétszer. Háromszor, a negyediknél felsértem a bőrömet. Mélyen beszívom a levegőt, ahogy próbálok rendet tenni a kusza gondolataim között.

— Apa! — kiáltja a kisfiú olyan hangosan, hogy hallom a szavait a falon túlról is. — Van valaki a fal mögött!

Felém mutat a tömzsi ujjával. Elkerekedik a szemem, ahogy végignézek a kerekded arcán, ami rémülettől parázslik.
Az apja beront a szobába, a kisfia mellé guggol, kérdez tőle valamit, de nem hallom a szavait. Azonban letudom olvasni a szájáról: ,,ki lenne a fal mögött? Nincs ott senki".
A kisfiú tovább nyaggatja, megragadja a férfi ruháját, és pontosan elém noszogatja.
Próbálja megnyugtatni a fiút, gyengéden megsimogatja a puha fürtjeit, aztán újra letérdel elé, hogy szemmagaságba kerüljön vele.
Feszülten figyelem az ajkát, hogy leolvashassam róla a szavakat, amik nem jutnak el hozzám.
  ,,Nincsenek szörnyek, Yongmin. De térjünk vissza az iskolára... tudom, hogy rémisztő a gondolat, hogy új barátokat szerezz, de lépned kell. A félelmet nem elnyomni kell, hanem megélni, hogy leküzdhesd".

— Yong... — keserű mosoly szalad az arcomra, amitől könnyek gyűlnek a szemembe. — Yongnak hívnak...

Megrendítenek az apa szavai. Mélyen beszívom a levegőt, elhátrálok a faltól, majd lassú léptekkel elindulok a közös szobánk felé.
Szeretem őt, de ennek véget kell vetnem. Nem maradhatok vele, nem tarthat itt örökké. Szembe kell néznem a félelmeimmel, hogy leküzdhessem őket.
Befordulok a sarkon, belépek a nyitott ajtón, de azonnal megtorpanok, amikor átlépem a küszöböt.
Jungkook egy kopott faszék mellett áll, kezében egy vastag lánccal.
Oldalra biccenti a fejét, hogy jobb szögből láthassa az arcomat, aztán elmosolyodik.

— Mit akarsz azzal? — tudakolom hevesen verdeső szívvel.

— Tudom, hogy el akarsz hagyni. Elolvastad a naplókat, felzaklattad magad. Apa mindig mindent elront.

Hazudhatnék, eljátszhatnám, hogy nem törtek össze az olvasottak, hogy szeretnék itt maradni, de nem igaz. Kikívánkozik belőlem az igazság.

— Nem hibáztatlak téged. Még kisgyerek voltál, amikor apa szörnyű dolgokra vett rá téged.

— Letagadta aznap, amikor megöltem — bosszúsan összevonja a szemöldökét. — Csak így léphettem túl, Kicsikém.

Lassan előre lépek, de megfeszülnek az izmai a fekete pulóvere alatt. A tekintetemmel igyekszem azt üzenni, hogy nem készülök semmi meggondolatlanra, ezért lentebb ad a védelméből.
A sötét tekintete izzik az aggodalomtól, ahogy arra gondol, elhagyhatom őt, ha megtalálom a kijáratot, és ki tudom nyitni az ajtót.

— Lehet, hogy én is ezt tettem volna a helyedben.

Zavartan összeszűkíti a szemét.

— Tényleg?

Az arca hírtelen ellágyul. Meglepve pillantok végig rajta, eddig sosem láttam még ezt az oldalát. A gyenge oldalát.
Megragadom az alkalmat, és igyekszem felhasználni ellene a pillanatnyi erőtlenségét, mielőtt eltűnne a lelkén tátongó rés, amibe beleszúrhatom a tőrömet.
Nem szívesen teszem ezt vele. Jungkook egy áldozat, egy beteg elme készítménye, egy nem megértett lélek, ami ide-oda csapong, amióta csak megszületett. Ha ebből a szempontból vizsgálom, egyáltalán nem is gonosz. Sajnálatra méltó.
Mielőtt túlságosan megesne rajta a szívem, közelebb lépek hozzá, és gyengéden az arcára simítok a tenyeremmel. Úgy bújik a markomba, mint egy kidobott kiscica.

— Igen — bólogatok. — Minden tetted érthető, és én melletted állok.

A szeme felcsillan, az ajkát megkönnyebbült mosolyra húzza. Lassan közelebb hajol hozzám, lágy csókot nyom a számra, én pedig lecsapok.
Kitépem a láncot a kezéből, belököm a székbe, sietve a háta mögé lépek, aztán a székhez erősítem a felsőtestét. A lánc fémesen csörög a tekergőző teste körül, de nem enged a szorításából.
Mélyeket lélegezve lépek hátrébb. Nem akarom elhinni, hogy sikerült lefegyvereznem őt.
Morogva ide-oda rúgja magát, de nem megy vele sokra, ellenben pirosra festi vele a láncot, amely elvágja a vállát, és kiszakítja a ruhája anyagát.
Leszegett állal néz rám, a tekintete ezúttal nem a nyers szeretettől, hanem a gyűlölettől és haragtól izzik olyan hevesen.

— Ez nem tetszik — hörgi fojtott dühvel a hangjában. — Jobb szeretek én megkötözni másokat. Milyen érzés így látni?

Nem okoz örömöt. De nem tarthat itt örökké.

— Hol van a kijárat és a kulcs?

— Miért nem öltél meg álmomban? Számtalan alkalmad lett volna rá.

Résnyire szűkült szemmel néz rám, az erőfeszítéstől pedig vaskos izzadtságréteg jelenik meg a homlokán.
Én nem vagyok gyilkos. Nem bántom azt, akit szeretek.

— Szeretlek.

Felcsillan a szeme, de ugyan olyan indulattal néz rám.

— Tudod, hogy én is. Már tíz éve — suttogja némileg nyugodtabb hangtónusban. — Annyira, hogy gyakran elvesztem tőled az eszem. Már azt, ami megmaradt belőle. Én nem szeretlek... miattad vagyok életben, ez már régóta más, és nem tudom megmagyarázni, mert még nem találták fel erre az érzésre a megfelelő szót.

Összeszorul a szívem, a gyomromban fájó, egyben kellemes érzés jelenik meg.
Még soha senki nem mondott nekem ezelőtt ilyen szépeket. De nem is raboltak el...
Rám erőszakolja a szerelmét, a sötétségét, mindent és mindenkit elvett tőlem, akit szeretek.
Szeretem, de közben mélységesen gyűlölöm is. A szabadság az enyém, és senki sem veheti el tőlem. Ahogy azokat sem, akik fontosak voltak számomra.

— Kim azt hiszi, meghaltam — suttogom dühtől elfojtott hangon. — Hónapokig kutatott az utolsó élő családtagja után, de végül nem találta meg. Eladta a házunkat, mert képtelen volt azzal a gondolattal együtt élni, hogy én is meghaltam. Magát hibáztatja.

Jungkook lehajtja a fejét, a koromfekete haja az arcába omlik.

— O-oké, de én tényleg szeretlek. Lehet, hogy nem mutatom ki elég jól...

— Hé! — mennydörgök, mire élesen beszívja a levegőt, és elhallgat. — Én beszélek, és te végighallgatsz!

— Oké.

Bólint, aztán rám szenteli a figyelmét. Kezd lenyugodni. Eltűnt a gyűlölet a szeméből, már csak keserűséget és csalódottságot látok az lehetetlenül fekete íriszében.

— Megölted a szüleimet, hónapok óta rettegésben tartasz, elvetted tőlem Yonggot, és most bezársz? Jungkook... ez nem oké. Nem erőszakolhatod rám magad!

— Miért nem? Szerelemben és háborúban mindent szabad.

Elkeseredetten nézek rá. Nem érti.
Valami nem engedi, hogy tisztán gondolkodjon.
Miközben végigpillantok rajta, és realizálom, hogy milyen elveszett lélek, egyszeriben erősebbé válik az iránta érzett sajnálatom, mint haragom.

— Nem maradok veled — a fejemet ingatom. — Nem tarthatsz itt, úgyhogy áruld el, hol a kulcs és a kijárat.

Halkan felnevet.

— Azt hiszed elengednélek? Ilyen hülyének nézel? — egyik pillanatról a másikra tér vissza a tekintetébe a harag. — Soha nem foglak elengedni, hozzám tartozol, velem fogsz meghalni, és még azután sem eresztelek!

Megdöbbenve nézek rá. Nem találok szavakat a viselkedésére.
Tudom, hogy küzd a démonjaival, mégis megrémít a szavaival.
Lassan hátrálni kezdek, a tekintetemet az ajtó és Jungkook között váltogatom.

— Ha nem mondod el, egyedül fogom megtalálni.

Kihívóan mereszti rám a kifejező szemét, míg az ajkát egy félmosolyra görbíti.

— Siess — suttogja. — Ha kiszabadulok és elkaplak, belegyömöszöllek egy üvegbe, és akkor legalább örökké mellettem maradsz.

Hagyom, hogy a szavai az illúzióm által kreált üvegfalnak koppanjanak, hogy onnan a lábam elé essenek.
Mélyen magamba szívom a látványát, minden szegmensét tüzetesen átvizsgálom, mielőtt hátat fordítanék.
Megjegyzem a haját — azt a felfelé konyuló tincset a feje búbján —, a szemét, a száját, az arcát, aztán megfordulok és otthagyom.
Fájdalmas nyöszörgésbe kezd, amikor látja, hogy nem viccelek. Ide-oda rúgja magát a székben, próbál kiszabadulni a láncok szorításából, a haja vad táncot jár az arca körül.

— Ne hagyj itt! — kiáltja elkeseredetten. — Kicsikém! Sajnálom, ha rád ijesztettem.

Összepréselt ajkakkal lépem át a küszöböt. Nehéz megtennem ezt a lépést.

— Ne csináld, gyere vissza, semmit sem gondoltam komolyan. Gyere vissza...

Elcsuklik a hangja, hallom, ahogy szipogva tépkedni kezdi a láncokat. Legszívesebben visszapillantanék rá, de tudom, hogy fájna, ezért nem teszem.

— Szeretlek... mit csináljak nélküled? — siránkozik tovább. — Engem soha nem választott senki... azt hittem, majd te leszel az, aki kiáll mellettem.

Ráfordulok a folyosóra, megtempózom a lépteimet, azonban azonnal megtorpanok, amikor meghallom a kiáltását.

— Baszd meg! Baszd meg, baszd meg, baszd meg! — mennydörgi dühtől elfojtott hangon. — Ha kiszabadulok, és megtalállak, kurvára sikítani fogsz! Tönkre foglak tenni, szét foglak szaggatni, érted? Jegyezd meg, Kicsikém!

Visszhangzik a hangja a folyosón, a falak visszaverik a dühét. Egész testemben megborzongok tőle, de nem állok meg, újra megeredek, hogy felkutassam a kulcsot.
Egyik szobából a másikba nyitok, ócska dobozokat és idejét múlt, poros szekrényeket kutatok át. A folyosó legvégén található szobában magamhoz veszem apa naplóját, hogy magammal vigyem. Örökké emlékezni akarok arra, hogy milyen ember volt.
Miután végzek az összes hálóval és helyiséggel, mégsem találok semmit, elhatalmasodik felettem a pánik.
Mélyek lélegezve vetem a hátam a piszkos falnak, miközben azon töröm a fejem, hogy Jungkook helyében, hová rejteném a kijárat kulcsát. Nehéz beleképzelnem magam a zavaros elméjébe. Nincs se eleje, se vége. Olyan, mintha a posványos víz aljára szeretnék látni.
Sóhajtva oldalra fordítom a fejem, s ekkor megpillantom a szüleim, illetve Yong üvegét.
A barátom üvegének a tetején, található egy kis rés, ahonnan könnyedén kiszivárog a szag.
Ellököm magam a faltól, óvatos léptekkel elindulok Yong felé, hogy jobban szemügyre vehessem.
Ropognak a talpam alatt sétálás közben a betonhoz tapadt maradványok.
Mikor közelebb hajolok az üveghez, megcsapja az orromat az elviselhetetlenül erős szag. A bomlásnak eredt hús, bőr és belsőségek bűze. Igyekszem visszafojtani a lélegzetemet, hogy ne kábuljak bele.
Megérintem a felületét, lassan megforgatom, megpillantom a belsejében található gyomorforgató maradványokat. De nem csak vért és csontokat látok, hanem egy fényesen megcsillanó tárgyat is, amit a közepébe rejtettek.
Felgyorsul a pulzusom a felismeréstől, hogy Jungkook végig itt rejtegette a kijárat kulcsát.

— Istenem, Yong, ne haragudj — suttogom összevont szemöldökkel.

Letekerem az üveg fedelét, aztán gondolkodás nélkül elmélyedek a belsejében.
Hevesen dobolni kezd a szívem a mellkasomban, a homlokomat vastag izzadtságréteg lepi be, ahogy elszörnyedve forgatom az ujjaimat a maradványai között.
Mélyen beszívom a levegőt, amikor sikerül megérintenem a kulcsot. Kihúzom a rejtekéből, a kezemmel együtt, de belepi a felületét az alvadásnak indult vér. Furcsán ragadós. Mintha nem is valódi lenne. Láttam már korábban alvadt vért, de annak nem ilyen állaga volt.
A ruhám anyagába törlőm, miközben visszatekerem az üvegre a fedelet.
Épp készülnék elindulni, megkeresni a kijáratot, amikor eszembe jut, hogyha elmegyek, Yong örökké idelent marad. ,,Nem akarok statisztikai adat lenni, Jimin".
Megszakad a szívem az emléktől. Ott feküdt mellettem az ágyon, rettegett a gondolattól, hogy valaha úgy tűnik majd el, hogy soha senki nem találja meg.
Határozottan visszalépek mellé, magamhoz veszem az üveget, aztán elindulok vele a szűkös folyosó irányába.

— Nem leszel statisztikai adat. El foglak temetni. De előbb meg kell találnunk a kijáratot.

Amikor Jungkook idehurcolt, idővel belenyugodtam a gondolatba, hogy sosem jutok ki. Nem kerestem a kijáratot, sem a kulcsot, csak élni szerettem volna és felejteni.
De most, hogy elhatároztam magam, kijutok innen, fátyolos emlékek törnek felszínre az elmémben. Emlékszem a folyosóra, ami a szüleim ,,szobájából" nyílik, a lépcsősorra az alján, a balra kanyarodó ösvényre, a három irányba ágazó nyílásokra, ahol a középsőt kell választani. Ott van mögötte az ajtó, amit annak idejét kulcsra zárt. Amögött raboskodott Yong, amíg meg nem ölte. Mert tudom, hogy nem menekülés közben halt meg.
Belehelyezem a zárba a kulcsot, elforgatom, a szívem egy ütemre dobban az ajtó fémes csikorgásával.
Bezárom magam után, minden egyes fájó emlékkel és gondolattal együtt. Bent akarom hagyni őket, Jungkookal együtt. Apát és a mocskos titkait.
Magamhoz szorítom a nehéz üveget, a kulcsot pedig mélyen a zsebembe mélyesztem.
Végigsétálok a kör alakú csatorna helyiségben, ahol még mindig ott porosodik középen Yong széke, amihez hozzákötötte, illetve a falon hagyott Lord maszkja.
Odarohadtak a szék alá az ételmaradékok, melyből apró bogarak és csúszómászók lakmároznak.
Érezni lehet a levegőben az elmúló félben lévő tragédia szagát. Olyan, mint amikor elhúznak a fejünk fölött a sötét felhők, kisüt a nap, de még látjuk  őket a távolból a horizont alján.
Végigsétálok a folyosón, amely a létrához vezet, és igyekszem egy kézzel felmászni, hogy a másikban szorosan a karom között tartsam Yonggot.
Most, hogy eljutottam idáig, nem érzek örömöt, csak megnyugvást. Nem ugrok ki a bőrömből, nem homályosul el a látásom.
Fellépek az utolsó létrafokra, beakasztom a lábamat, hogy ne essek le, aztán elcsúsztatom a csatornafedelet.
Azonnal grimaszba torzul az arcom a fénytől. Hunyorogva mászok elő, a napfény teljesen elvakítja a látásomat, égető érzés hasít a retinámba.
Kimászok az aszfaltra, de a látásom percekig olyan homályos marad, hogy nem merek elmozdulni a helyemről.
Riadtan összerezzenek, amikor dudaszóra leszek figyelmes. Egy sárga autó közeledik felém, időben kikerüli a földön ülő alakomat, de ez sem akadályozza meg abban, hogy jól leszidjon.

— Mit ülsz itt, te bolond? — fröcsögi félig kihajolva az ablakon. — El akarsz lapulni?

Hunyorogva nézek rá, nem látom tisztán az arcát, de a hangja alapján egy férfi.

— Te véres vagy? — jobban kihajol az ablakon. — Baleseted volt?

A ruháim piszkosak és véresek attól, ahogy beletöröltem a kulcsot.
Nem tudom, milyen kifejezés ülhet az arcomon, de biztos vagyok benne, hogy nem nyújthatok jó látványt.

— Hívjak valakit?

— Nem kell — szaporán pislogok, hogy hozzászokjon a szemem a fényhez. — Csak vigyen el valahová, kérem.

Szó nélkül kinyitja nekem az ajtót, a volán mögött várja, hogy felálljak és beszálljak az autójába.
Magamhoz ölelem Yonggot, felállok, és beszállok a férfi kocsijába.
Azonnal befogja az orrát, az arca pedig grimaszba torzul. Lehúzza az ablakokat, miközben diszkrét köhögésbe kezd. Kezdem visszanyerni a látásomat. Az első dolog, amit észreveszek az, hogy egy Lord maszk pihen a műszerfalra dobva.
Még mindig híres...

— Hová vigyelek?

— A Myung házhoz.

Muszáj látnom Yong anyukáját. Ő az utolsó a városban, akit kedvelek és biztonságban érzem magam mellette.
Átadom neki a fiát, aztán megkeresem a bátyámat, és elfelejtem a történteket. Ez a tervem.
A sofőr nem szól hozzám, az útra koncentrál, de én is csendben maradok. Figyelem az utcán sétáló embereket, a házakat, a kertekben játszó gyerekeket. Fogalmuk sincs, milyen veszélyben lenni. Bár akkor sem volt fogalmuk róla, amikor a veszély még közöttük sétált.
Amikor arra gondolok, hogy be van zárva, összeszorul a mellkasom. Lehet, hogy én is megbolondultam, amiért így érzek.
Az autó befordul a kavicsos felhajtóra, majd puhán lefékez a ház előtt. Semmit sem változott a lakás. Talán annyit, hogy eltűntek a halloweeni dekorációk. Egy kicsit ápolatlanabb és elhanyagoltabb lett, a gaz felkúszik egészen a verandáig, a borostyán belepte a postaládát.

— Köszönöm.

— Vigyázz magadra, és ne felejts el megfürödni.

Becsapom magam mögött az ajtót, hallom, ahogy megfordul, és gumi csikorogva elhajt.
Ropognak a kavicsok a lábam alatt, ahogy a veranda felé sétálok. Azonnal eszembe jut a csatorna.
Képtelenség volt csendesen járni s kelni odalent, a sok maradványtól, ami a betonhoz ragadt.
Megrázom a fejem, nem akarok erre gondolni.
Felsétálok a lépcsőkön, épp kopogásra emelném az ujjamat, amikor kinyílik az orrom előtt az ajtó. Meggondoltam magam. A hátam mögé rejtem Yong üvegét. Nem akarom, hogy így lássa viszont a fiát. Majd kiötlök számára egy gyönyörű mesét, amivel csillapíthatom a benne dúló gyászt. Majd azt mondom neki, hogy szép ruhákba öltöztettem, virágok közé fektettem, és festői helyen temettem el.
Egy szerető szülő sem érdemli azt, hogy egy befőttben találkozzon újra a gyerekével, egy elborult elme miatt.
Az első dolog, amit észreveszek az ajtón túlról, az egy ezüstösen megcsillanó fény. Aztán kerekeket látok.
Annyira meglep az elém táruló látvány, hogy kicsúszik a kezemből a hátam mögé rejtett üveg, ami nagy csattanással törik el, és végül beteríti az egész verandát.
A csatornában eltöltött napjaim miatt, kezdtem azt hinni, hogyha egyszer kijutok, már sosem fognak visszatérni az érzelmeim.
De most elpárolog belőlem minden üresség, helyébe megannyi emóció fészkeli magát.
Yong egy kerekesszékből néz vissza rám, teljesen megdermed, amikor meglát, végül vaskos könnyek jelennek meg a szemében. Lekonyul az ajka, szipogva próbálna közelebb jönni hozzám, de a kereke minden alkalommal beleakad a küszöbbe.
Összeszorul a szívem a látványától. Egyszeriben megfordul velem a világ, ahogy a rég nem látott szemébe nézek, ami szinte mosolyog a boldogságtól.

Sziasztok! Bocsánat, hogy ilyen későn érkezett rész, de több mint hatezer szavas lett, ennyi kellett, hogy mindent belerakjak, és ez beletelt egy kis időbe. Nemsokára hozom a következő, egyben utolsó részt. Köszönöm, hogy elolvastad, a következő részben találkozunk! ❤️