(Jungkook)

     ,,Apa tudta, hogy valami nem stimmel velem. De soha nem tette szóvá, próbálta figyelmen kívül hagyni Lordot. Talán azért, mert igazságos rendőr volt, egyben szerető apa. Neki nem lehettek gyerekei. Így amikor örökbefogadott, egy olyan gátat tört át nála a szülői szeretet, hogy minden tettem felett szemet hunyt.
Azt hittem, Lord a fogadott testvérem. Amikor aznap este, a nevelőszüleim halála, és az erdőben történt szörnyűségek után, beültem mellé az autóba, már sejtette, hogy valami nem stimmel. De én máig úgy tudtam, hogy nem vagyok egyedül.

— Mi lesz azokkal a férfiakkal? — tudakoltam halk, fáradt hangon.

Apa oldalasan rám pillantott a vezetőülésről, szomorú mosoly jelent meg az arcán, ahogy összeforrt a tekintetünk.

— Mindannyiukat a pokolra juttattam.

— Mindannyiukat? — szinte éreztem, ahogy felcsillan a szemem. — Oda valóak, igaz?

Egyértelműen bólintott.

— És most mi lesz velem?

— Az őrsre viszlek.

Lehajtottam a fejem, és az ölemben nyugvó ujjaimra vezettem a tekintetem. A körmeim alatt vastag piszokréteg húzódott. Kapartam a földet, amikor mindhárman, egymás után mentek végig rajtam.
Ahogy a meggyötört, piros, véres és sáros kezemet néztem, megéreztem magamon a hátul ülő fiú tekintetét. Egy tök maszk takarta az arcát. Úgy nézett ki, mint a halott férfi kulcscsomóján szereplő bábu, amit órákon át figyeltem, miközben ellopta azt, ami az enyém volt

— Ő a fiad?

Felvont szemöldökkel fordult felém. Úgy tekintett körbe az autóban, mintha nem látná a hátul ülő fiút. Végül tanácstalanul megvonta a vállát.

— Nem tudom kiről beszélsz.

— Nézz a visszapillantóba.

Megtette. Levette a szemét a kétsávos útról, de a tekintete ugyan olyan zavart tükrözött, mint korábban.

— Tényleg nem tudom kiről beszélsz.

A hátul ülő fiú megragadta a maszkját, lehúzta a fejéről, aztán maga mellé dobta az ülésre. A térdére támaszkodva előredőlt, elmosolyodott, és rám nézett.

— Bennfentes vicc — megvonta a vállát. — Ezt csak mi ketten értjük. Úgy tesz, mintha nem látna.

Apa-fia poén, mi? Csalódott mosoly terült szét az arcomon. A valódi szüleimre gondoltam. Ők valóban nem vettek rólam tudomást, nem volt színjáték. Nem volt ,,bennfentes" vicc. Apát kirázta tőlem a hideg, azt mondta, olyan vagyok, mint egy sötét kis árny. Anya pedig rossz aurát emlegetett. Olyan rég volt, hogy nem emlékszem pontosan, istenhívők voltak-e, de minduntalan hasonló jelzőkkel dobálóztak egymás között. Kis suttogások. Kis pusmogások a hátam mögött. Veszekedések. Szobafogság.

— Mióta látod a hátul ülő fiút?

— Amióta megmentettetek.

Hümmögve felvonta a szemöldökét. Olyan arcot vágott, mintha felvilágosult volna.

— Ó, értem, igen, ő tényleg itt van — bólogatott helyeslően. — Itt is marad addig, amíg szükséged lesz rá.

Ezután hármasban éltünk. Apa azt akarta, hogy pszichológushoz járjak, és beszéljek Lordról, de nem egyeztem bele. Nyugodt életet akartam. Azt szerettem volna, hogy békében, harmonikusan élhessek a harmadik családommal. De Lord minduntalan sötét szavakat suttogott a fülembe. Próbált olyan dolgokra rávenni, melyek magamtól meg sem fordultak volna a fejemben.
Egyik este a konyhában, az asztalnál, két forró tea fölött ültünk. Három hét volt még Halloween estéjéig, de máris dübörgött a város a bulik robajától.

— A szüleid hibája — nagyon kortyolt a forró csokoládéból. — Okos fiú vagy, tudod, hogy így van.

A kelleténél hangosabban csaptam az asztalra a bögrémet, melyből kilöttyent egy csepp barna folyadék.

— Nem akarok rájuk gondolni.

— Valamikor muszáj leszel — lazán megvonta a vállát. — Hogy fel tudd dolgozni.

Kipillantottam az ablakon. Apa a füvet nyírta, közben zenét hallgatott. Nyitva volt a műhely ajtaja, lágy, narancssárga fény áradt belőle, egyedül így látta a kertet. Fáradhatatlanul dolgozott. Vagy a munkahelyén, vagy itthon, de sosem pihent. Egy év telt el a nevelőszüleim halála óta, úgy éreztem, kezdek felejteni. Nem láttam szükségét annak, hogy tovább fájjon miattuk a szívem.

— Szerettem őket, de már egy év telt el. Nem sirathatom őket örökké.

— A valódi szüleidre gondoltam.

Valahányszor rájuk gondoltam, nem éreztem mást, csak haragot.
Sebesen hullámzó mellkassal néztem az asztalon pihenő narancssárga bögrét, összevont szemöldökkel. A piros-fehér kockás terítőn apró barna pontok sorakoztak, itt-ott elvétve. A kilöttyent italomból származtak.

— Eldobtak téged, és most nézd, mi történt. A harmadik családodnál várod a megváltást, azt a boldogságot, amit már az elsőnél kellett volna — drámaian kifújta a levegőt az ajka közül, miközben megingatta a fejét. — Három pasas is egyszerre... jaj, Jungkook ha megtartottak volna téged, még mindig igazi férfi lennél.

Felegyenesedtem a székemben, elkomorult tekintettel néztem rá.

— Igazi férfi vagyok. A történtek után is.

— Az erőszak után, már nem vagy több egy kislánynál — gondtalanul megvonta a vállát. — Ezt a valódi szüleid is tudják.

Élesen kifújtam a levegőt az ajkam közül, míg Lord nyugalmasan beleivott az italába.
Felálltam az asztaltól, hangosan kicsaptam magam alól a széket, aztán a hűtőhöz léptem. Az ajtaja telis-teli volt képekkel, melyeket apa mágnesekkel tapasztott oda. Szeretett fotókat készíteni. Azt mondta ez olyan, mintha egy valódi, nagy boldog család lennénk. Lord egyik képen sem látszódott normálisan. Mindig elbújt hátul, mert nem szerette, ha fényképezik.
Kivettem egy sört, kibontottam a fogammal, a kupakot pedig a kukába dobtam.

— A szüleim szart se tudnak — beleittam az italba.

— Tudtad, hogy van egy öcséd?

Kikerekedett a szemem, az alkohol pedig marni kezdte a torkomat, amikor félrenyeltem a kortyot. Köhögve, vöröslő szemmel néztem rá, miközben felitattam a kézfejemmel az államra folyt sört.

— Igen — bólintott, ám a pillantása kihívó volt. — Tíz éves, és Jiminnek hívják.

Keserűen lehajtottam a fejemet, a hajam az arcomba hullott. Újabb kortyot ittam a sörből, amit ezúttal nem nyeltem félre, mégis úgy égette a torkomat, mintha piszkavasat próbáltam volna ledugni rajta.

— Jól bánnak vele? A bátyám Kim, vigyáz rá?

Lord elmosolyodott, a szeme alatt vigyorráncok jelentek meg.

— Ó, Igen, sokkal jobban, mint ahogy veled bántak.

Visszaültem az asztalhoz, felkönyököltem a falapra, miközben megtöröltem a kézfejemmel a nedves orromat.

— Nem is kellene élniük — suttogta fél mosollyal az arcán, elsötétült pillantással. — Nem is kellene élniük.

A szüleim sosem ütöttek meg, de a lelkemet minden nap elverték. Megkínozták. Elhitették, hogy romlott és értéktelen vagyok. Rémisztő. Kispóknak hívtak. Mert anyám retteget a fekete nyolclábúaktól.

— Meg kéne halniuk. Meg kéne halniuk — kántálta tovább, egy sötétmájú vigyorral az arcán. — Nem is kellene élniük.

Heteken át, megállás nélkül suttogott. Éjjel és nappal is. Bogarat ültetett a fülembe. Ezzel a gondolattal keltem és feküdtem le. Addig-addig suttogott, míg kezdtem az hinni, hogy ez az én ötletem volt. Az én akaratom.
Amikor legközelebb észbe kaptam, a szüleim házánál álltam. Felkészülten. Készen arra, hogy megtegyem azt, amit Lord heteken át a fülembe pusmogott. Akkor is ott állt mellettem, volt nála egy fekete táska, teli szerszámmal, illetve egy fekete maszkot tartott a kezében.
Jéghideg szél fújt, óriási viharfelhők közeledtek felénk. Ebben az időjárásban teljesen idegennek tűnt a ház, amiben éltem. A Színes, meleg lakás, most kísértetiesen magasodott felém.

— A Kispók most megöli a szüleit — pusmogta az orra alatt. — Behálózod őket.

Megráztam a karomat, köröztem egyet a vállammal, hogy leseperjem magamról a feszültséget. Lord felém lépett, a kezembe nyomta a táskát, aztán a fejemre húzta a maszkot.

— Biztos ezt kell tennem?

— Megérdemlik a halált. Te pedig a megtisztulást.

Bizonytalanul bólogatni kezdtem, miközben egy éles sóhaj hagyta el a számat.

— Változtatni fog ez bármin is?

— Eltörölheted a múltad, Jungkook — suttogta mániákusan. — Ez nem mindenkinek adatik meg.

Felpillantottam a házra. Megborzongtam. Nem éreztem magam késznek. Sem elég elszántnak.

— Ez nem fog menni.

— Hé! — elkapta a karomat és visszahúzott magához, mielőtt hátat fordíthattam volna. — Ezt akarod. Gyűlölöd őket, minden az ő hibájuk, elrontottak téged, és meg kell bűnhődniük érte. Tönkretették a gyerekkorodat, elvették tőled a normális élet lehetőségét. Sosem fogod már megtapasztalni milyen, amikor szerető családban nősz fel.

A szavai tőrként fúródtak a szívembe. De nem éreztem bánatot, ellenben düh fészkelte magát a mellkasomba, ami majd' szét akarta feszíteni a bordáimat.
Engem soha nem szeretett senki, mert ők elvették tőlem a lehetőséget. Három férfi karjába löktek engem, akik elvették tőlem azokat az embereket, akik biztonságot nyújtottak számomra.
Borzalmasan gyűlöltem őket.
Visszafordultam. Az emeleti ablakra vezettem a pillantásomat. Sötét volt a szobában, illetve egy átlátszó függöny gátolta a belátást, mégis észrevettem egy női alakot, amint elsétált az ablak előtt. Anya. A haja ugrált a válla körül sétálás közben. Ugyan úgy nézett ki, mint akkor, amikor utoljára láttam.

— Rühellem őt — sziszegtem összevont szemöldökkel. — Gyűlölöm őket.

— Ez az. Hagyd, hogy átjárjon az érzés.

Bíztató mosolyt küldött felém.

— Érzem — a mellkasomra tapasztottam a tenyeremet. — Érzem, ahogy növekszik.

Lord megragadta a vállamat, aztán gyengéden taszított rajtam egyet.

— Add vissza nekik!

Mély levegőt vettem, a tüdőm megtelt a vihar előtti párás levegővel, aztán megeredtem a ház irányába. Felsétáltam a verandára, majd megragadtam a kilincset. Arra számítottam, hogy majd zárva lesz. De kinyílt. Halk nyikorgással tárult ki előttem. Beljebb léptem, a cipőm halkan kopogott a parkettán. Körbepillantottam a lakásban. Tisztaság és rend uralkodott odabent, és ez felbosszantott. Feltettem magamnak a kérdést. Nekem ez miért nem járt? Miért bántak úgy velem, mintha nem érdemelném meg a rendezett életet?
Fortyogó düh ébredt a mellkasomban, melyet a sarokba állított vázán töltöttem ki. Mindent belepett a föld, az üveg és a virág maradványa. A nagy robajra, dobogó léptek zajára lettem figyelmes az emelet irányából. Azonnal odakaptam a tekintetem. Ekkor megpillantottam apát, amint megdöbbent arckifejezéssel rohan le a lépcsőn, és megáll az utolsó fokon. Elállt a lélegzete a látványomtól. Tudtam, hogy nem fog felismerni a maszk miatt, ezért megragadtam az anyagot, és lehúztam a fejemről. Azt akartam, hogy a szemembe nézzen, amikor kimondja az igazságot.

— Visszajött a Kispók — mosolyogva oldalra biccentettem a fejem, hogy jobb szögből láthassam a rémült arcát.

Hüledezve, habogva nézett rám, egyetlen árva szót sem volt képes kicsikarni magából. Rosszul esett.

— Ennyi év után, még csak egy köszönést sem kapok?

— J-jungkook?

Elégedetlenül megingattam a fejem, miközben neki dőltem a cipős szekrénynek. Egy gyönyörű és drága üvegváza porosodott a tetején, mely a család jólététéről árulkodott. Felfordult a gyomrom a boldog fészek gondolatától. Attól, amiben nekem sosem lehetett részem.

— Mit vársz tőlem? — kihúzta magát, és tett felém egy lépést, miután sikerült összeszednie magát. — Ez nem egyszerű. Egyikünknek sem az.

— Nem, persze, megértem.

— Azért nem minden a mi hibánk volt.

Benne rekedt a szó, amikor megpillantotta a dühös tekintetemet. Képtelen voltam visszafogni magam.

— Akkor sorolj!

Mély levegőt vett, az arca pedig lángvörössé változott. Nem tudtam eldönteni, hogy a szégyen, vagy a harag miatt futott a vér a fejébe. Mielőtt válaszolhatott volna, csupasz talpak csattogására lettünk figyelmesek az emelet irányából.

— Mindjárt megyek, maradj odafent, jó? — kiáltotta éles hangon, aztán visszafordult hozzám. — Féltünk tőled.

Szóval, a szégyen miatt lett karmazsinvörös az arca. Ez tetszett. Elmosolyodtam. A tekintetemmel arra utasítottam, hogy folytassa.

— Mi próbálkoztunk, lehet, hogy még emlékszel is rá — idegesen artikulálni kezdett a kezével. — A döglött háziállataidra a hátsókertben, az üregre a falban, ahová az első macskád testét rejtetted.

— Jaj, kiskorában mindenki ölt már állatokat!

Meglepve nézett rám, de nem szállt velem vitába. Ellenben nyugodtságot erőltetett magára, és a korlátnak döntötte a hátát, onnan figyelt tovább. Aztán felhúzta a karján az ingje ujját, és megmutatta nekem a bőrét, melyen egy hosszú és ronda heg húzódott. Emlékeztem arra a vágásra. Akkor szerezte, amikor...

— Ezt akkor szereztem, amikor lebetegedtél. Nem akartál orvoshoz menni... — keserű grimaszba torzult az arca. — Féltél. Felkaptad a konyhakést, és egyenesen ide — a vágásra mutatott — ide mártottad az élét.

Én másképp emlékszem. Bántani akart. Kiabált velem, én csak védekeztem. Nem tettem semmi rosszat.

— Nem tudtunk kezelni. Nem volt választásunk. Mindketten féltünk tőled.

— De a gyereketek voltam.

— Nem tudtuk, milyen leszel majd, ha felnősz. Rettegtünk, hogy ellenünk fordulsz majd.

Lassan megcsóváltam a fejem. Tudtam, hogy manipulálni akar. Úgy, ahogy régen tette. Mérges vigyor terült szét az arcomon, ahogy felegyenesedtem, és ellöktem magam a szekrénytől.

— Akkor is a gyereketek voltam.

Megragadtam a vázát, a falhoz csaptam, mire apa teljes testében megdermedt, és elkerekedett a szeme. Hallottam az emelet irányából egy vékonyka női hangot, amint tompán felzokog. Anya már tudja, hogy a Kispókja visszajött hozzá.
Beterítette a padlót az üvegszilánk, a darabok hangosan ropogtak a cipőm alatt, ahogy megeredtem apa felé. Felemeltem a parkettáról egy nagyobb darabot, megforgattam a kezemben, aztán megálltam előtte. Annyira félt, hogy moccanni sem mert. Csak állt ott, és feszülten fürkészte az arcomat. A tekintetét a kezemben szorongatott üvegdarab, és a szemem között váltogatta.

— A gyereketek voltam — ismételtem meg újra. — Vagy nem?

Egy kövér izzadtságcsepp hullott le a homlokáról, az ajka úgy rebegett, mint egy madárka szárnya.

— Egy szörnyeteget készítettünk.

Egy félmosollyal reagáltam a kijelentésére. Aztán felemeltem a markomban szorított üvegdarabot, a magasba emeltem, aztán elvágtam a torkát. Éreztem, ahogy elnyírom a nyelőcsövét, a bőrét és a húsát, amelyet egy fröcsögő hang kísért. Azt hittem, meg fogok ijedni. De adrenalin hullám sepert végig rajtam, amikor láttam, miként távozik a testéből a vér. Spriccelve, folyóként csordogált a torkából. Mindent beterített. Még az arcomat is. Úgy nézett ki, mint egy köpködő vulkán. Forró és ragadós.
Sebesen hullámzó mellkassal néztem, ahogy fuldokol a saját pépében, és kellemes, meleg érzéssel töltött el a látványa. Még legalább egy percbe telt, hogy elterüljön a földön, és megfulladjon.
Ekkor dobogásra lettem figyelmes az emelet irányából. Anya egy hosszú és fehér hálóingben rohant le, a haja vadult táncolt a válla körül, ahogy lesietett. Ám megtorpant út közben, amikor megpillantotta apámat a földön feküdni. A parketta magába szívta a vérét, be a repedésekbe.
Felpillantottam anyára. Elmosolyodtam. Tetszett az arckifejezése. Hisztérikusan felzokogott, az ajka elé kapta a tenyerét, miközben sebesen csóválta a fejét. Aztán sírva, bömbölve visszaszaladt az emeletre. Én pedig utána eredtem. Kettesével szeltem a fokokat, végig a nyomában voltam a folyosón, és sikerült elkapnom a hálószobájának az ajtaját, mielőtt bezárkózhatott volna.

— Ereszd be a gyermekedet, anya! — suttogtam torokhangon, meg-meg remegő hangon az adrenalintól.

— Kérlek, Jungkook, ne!

Még jobban nekifeszültem az ajtónak, ő pedig lihegve, fáradtan próbálta a helyén tartani, hogy ne juthassak be.

— Kisgyermekem van! — sikította könyörgő hangon. — Van egy öcséd, Jungkook, hagyd, hogy vele lehessek! Még kicsi, szüksége van rám!

Ekkor megdermedtem, anyának pedig sikerült az orrom előtt bezárnia az ajtót.
Sziszegve, fujtatva néztem magam elé, ahogy eljutottak az elmémig a szavai. Én is a gyermeke voltam. Én is a gyermeke voltam. Én is a gyermeke voltam. Én is a gyermeke voltam. Én is a gyermeke voltam. Én is a gyermeke voltam. Én is a gyermeke voltam.
Miatta történt minden. Miatta vesztettem el mindent, amit szerettem.
Annyira feltüzelt a szavaival, hogy kövér izzadtságcseppek jelentek meg a homlokomon, és teljesen kiszáradt a torkom. Meghátráltam, egészen a hátam mögötti falhoz simultam, aztán felkészültem. Egész testtel nekifeszültem az ajtónak, és addig-addig döngettem és rugdostam, míg sikerült betörnöm rajta. Kivágódott előttem, a kilincs pedig nekikoppant a falnak, ahogy nekicsapódott. Anya az ágyán ült, felhúzott térdekkel, a tenyerét pedig az ajkára tapasztotta. Lassan felé léptem, a parketta lapok megreccsentek a súlyom alatt, aztán megálltam előtte. Lehajoltam hozzá, lágyan megsimogattam a haját, miközben a másik kezemmel a torkához szorítottam a szilánkot.

— A kis pók, házat épített a sarokban. A kis pók, felfalta a légy belét, ami a hálójába repült. Véres volt a szája, és mind a nyolc lába. Két légy fejecskéjével mosolygott a házában, remélte, nem rohadnak el idő előtt. A kis pók, házat épített a sarokban. A kis pók, felfalta a bűzlő fejeket is.

Felzokogott, a tenyere már nem tompította el a sírásának zaját. Úgy potyogtak a könnyei, hogy teljesen elázott a hálóingjének anyaga ott, ahová a könnyei csöppentek. Újra megbabusgattam, még egy puszit is nyomtam a fejére, amikor bevégeztem az első vágást a torkán. Elkerekedett a szeme a fájdalomtól, de nem sikoltott fel. A vére spriccelve csöpögött az arcomra, a hajamra, a ruhámra, még a számba is került belőle. Lenyaltam az ajkamról a vörös nedűt, ami vasas aromát hagyott maga után a nyelvemen.
Anya hörögve a hasára fordult, felkúszott az ágyára, és az éjjeliszekrénye után nyúlt. Egy bekeretezett fotót pillantottam meg. Mind a négyen rajta voltak. Kim, anya és apa, illetve a kicsi öcsém. Megakadt rajta a tekintetem. Édesnek és ártatlannak találtam. Felugrott a pulzusom a kifejező szemétől, amivel a kamerába nézett.
A mellkasához szorította a képet, úgy terült el a véres ágyában, miközben egyre lassult a légzése. Ő hamarabb meghalt, mint apa. Neki csak fél percre volt szüksége ahhoz, hogy kifejezéstelenné váljon a tekintete, amit a plafonra szegezett. Miután meghalt, felé hajoltam, és leköptem az arcát.
Az ő hibája. Minden az ő hibája.
Ezután lesétáltam a lépcsőn, megragadtam apa ernyedt testét, és felvonszoltam a lépcsőn. Szörnyen nehéz volt.
Felfektettem anya mellé az ágyra, betakartam őket, aztán bemásztam kettejük közé. Nem elégedtem meg ennyivel. Többre volt szükségem ahhoz, hogy felejthessek.
Apa arcára tapasztottam a tenyeremet, hogy ne legyen ingatag, amikor lenyiszálom a fejét a helyéről. Mintha egy párizsit szeleteltem volna fel. Ekkor a vére már nem volt olyan forró, mint akkor, amikor elsőnek spriccelt rám. De hideg sem volt. Inkább langyos.
Anyának nem vágtam le teljesen a fejét, csak félig. Túl lágy volt a bőre és a húsa, felfordult a gyomrom a szövetei szakadásának hangjától. Inkább úgy hagytam. Az ágyban, szépen betakarva, félig leválasztott fejjel.
Kiszáradt a torkom a testmozgástól, ezért az éjjeliszekrényen hagyott teáért nyúltam. Túl szomjas voltam ahhoz, hogy foglalkozzam az ital tetején lebegő vérpöttyökkel, lehajtottam az egészet. Amikor lenyeltem az utolsó kortyot, meghallottam a bejárati ajtó nyitódását. A folyosóra vezettem a tekintetem, miközben a zsebembe rejtett maszkhoz vezettem az ujjaimat.
Miután megláttam a kisöcsémet, eldöntöttem: vigyázni és óvni fogom. Aztán elnyerem majd a szerelmét. Ártatlannak és védtelennek tűnt. A kis véres arcára nyugtalanság és félelem fészkelte magát, mégis láttam benne a tüzet és a szenvedélyt. Tudtam, hogyha majd nagy lesz, rajongani fogunk egymásért. Minden megvolt benne, ami bennem nem. És minden megvont bennem, ami belőlem hiányzott.
Lordnak őrült ötlete támadt, miután megtudta, hogy felkelette az érdeklődésemet a kisöcsém.
Legyünk hozzá minél közelebb.
És így tettünk. Minden percben figyeltem a falon túlról, néztem, ahogy felnő, és teljesen megváltozik. Szerettem a változását. Szerettem a kockás ingeit, a fűszeres illatát, az alvás előtti szokásait. A részemmé vált. Olyan lett számomra az évek során, mint a testem egy különálló, ám szükséges darabja.
A barátja eltűnésének éjjelén, a szokásos helyen, a falon túl ácsorogtam, és figyeltem őt a repedésen át. Olyan izgatott lettem a látványától, hogy közelebb húzódtam a betonhoz, miközben egy áhítatos mosolyt húztam az arcomra.

— Kicsikém! —

Háromszor csaptam a falba. De akkorát, hogy meghallja, ott vagyok. Szerettem rémisztgetni. Gyakran felugrott tőlem a pulzusa, és ez különös élvezetet nyújtott számomra. Nekem is úgy pulzált a vér az ereimben, hogy beleszédültem az ingerekbe. Meg sem tudtam volna számolni, hányszor lett párás tőlem a piciny folyosó, miközben néztem, ahogy átöltözik.
Az én kicsi öcsém, az én Kicsikém, lassan tinédzser fiú lett.
A lord — akiről később kiderült, hogy mindvégig én voltam — , tudta, hogy a csatorna összekapcsolódik a Kicsikém szobájával. Egy folyosó, melyet egy titkos ajtó rejtett, egészen elvezet a szobája faláig egy igencsak szűkös úton. Onnan figyeltük őt. Figyeltem. Mindvégig egy hajszál választott el tőle.

(Jimin)

Nem hatja meg a könyörgésem. Patakokban folynak az arcomról a könnyek, amikor elvesztem szem elől Yonggot.
Jungkook egy szűkös folyosóra vezet, rám tör a klausztrofóbia a parányi helyiségtől. Fullasztó odalent a légkör, a karom pedig hozzásúrolódik a nedves betonfalhoz.
Teljesen kikelt magából, amikor felfedtem a kilétét. Bedühödött. Mintha ő maga sem akarná elhinni, hogy a Lord nem létezik.

— Nem mondom el senkinek, hogy te vagy az. Eressz el minket!

Ügyet sem vet rám, tovább húz maga után, miközben lassan felsétál velem egy kicsiny betonlépcsőn.

— Engem ez nem érdekel, csak vissza akarom kapni Yonggot.

Kitár előttem egy rozoga fémajtót, ekkor azonnal megcsapja az orromat a halál érdes bűze. Pállott, fémes szag terjeng a sötét, aprócska szobában, amiben egyedül egy lágyan pislákoló lámpa ad némi fényt.
Megragad a ruhámnál fogva, nekinyom a szemközti falnak, és teljes erejével hozzáprésel. Félig lesütöm a szemhéjamat, és élesen beszívom a levegőt az indulatossága láttán. Olyan közel hajol az arcomhoz, hogy érzem a bőrömön a kifújt levegőjének melegét, az ajka pedig csiklandozza az enyémet.

— Áldásukat adják majd ránk — suttogja a számra.

Megragadja az államat, aztán jobbra fordítja a fejemet. A piszkos, sötét és bűzös helyiségben, egyedül egy elrozsdásodott asztal található, rajta két befőttes üveggel. Az üvegekben vért, hajszálakat és egyéb gyomorforgató dolgokat látok. Mindkettőn van egy idejét múlt cetli. Az egyikre apa, a másikra pedig anya van írva. Felfordul a gyomrom a látványtól, megfordul velem a szoba. Mit tett velük?

— E-ebben vannak a szüleid? — tudakolom cérnavékony hangon, érzem, ahogy újra megtelik a szemem könnyekkel.

— A szüleink — javít ki. — A Mi szüleink vannak benne.

Parázsló mosolyt húz az arcára.
Elkerekedik a szemem a szavaitól, a szívem pedig olyan erőteljesen kezd dobolni a mellkasomban, hogy alig kapok levegőt. Marják a szememet a könnyek, ahogy lassan tudatosul bennem minden. Mégsem akarom elhinni. Hónapok óta rettegésben tart, az őrületbe kergetett, átvert mindenkit maga körül, most pedig...
Nem merek odanézni. Kizárt, hogy visszanézzek az üvegekre. Némán felzokogok, miközben az ajkam elé kapom a tenyeremet.

— A testvérem vagy?

Bősz bólogatásba fog, a haja ide-oda ugrál az arca körül.

— És te ölted meg a szüleimet?

Így már értem, hogy miért nem kerültek nyilvánosságra információk a Lordról. Jungkook nevelőapja rendőr. Mindent elsikált, amit a fia tett. De azt, hogy mindent egyedül hajtott végre, elhinni sem akarom.

— Felszabadítottalak tőlük. Lehet, hogy veled is ugyan azt tették volna idővel, mint velem.

Egy könnycsepp hullik le az arcomról, ahogy megragadja az államat, és szó nélkül az ajkamra hajol. A szája hideg, épp olyan hűvös, mint a helyiségben uralkodó légkör. Próbálok kiszakadni a csókból, de olyan erősen szorít, hogy elzsibbad a bőröm az ujjai alatt.
Erőszakosan a számba tolja a nyelvét, megérzem az izmos testrészét, amint vadul körözni kezd az enyém körül. Felmordul a gyomrom. Küszködöm a hányingerrel. Mindenemet megtölti a páradús bűz. A számat, az orromat, beissza magát a pórusaimba. Anya és apa rothadó szaga lengi körbe a helyiséget, melyben Jungkook darabjaimra szed.
Megmarkolja a csípőmet a szabad tenyerével, közelebb húz magához, egymáshoz préselődik a mellkasunk. Olyan hevesen veszi a levegőt, hogy szinte rezonál tőle a mellkasom.

— Megölted a szüleimet — suttogom egy-egy vadabb csók között, melyben sikerül szóhoz jutnom. — És most velünk is ezt tervezed?

Elhúzódik tőlem, mély levegőt vesz, az ónix fekete szeme állatias csillogásba kezd.
Megborzongok a látványától. Olyan mélységes, feneketlen tekintettel réved rám, hogy attól tartok, bele fogok zuhanni. De tudom, hogy nem találnék az alján semmit, csak sötétséget.

— Nem, senkit sem ölök meg, akit szeretsz. De téged, Kicsikém... össze foglak törni.

Felzokogok. Már nem csak anya és apa jelenléte miatt, amiért így látnak viszont, hanem azért, mert tudom, komolyan gondolja, amit mond.
Megsimogatja a nedves arcomat a kérges tenyerével, felitatja az ujjaival a könnyeimet. Teljesen hozzám simul, érzem a hasfalamhoz simulni a férfiasságát, ami olyan kemény, hogy fáj, ahogy hozzám nyomja.
Teljesen ledermedek. Eddig olyan biztos voltam magamban. Annyira, hogy azt hittem, visszakaphatom Yonggot. Hogy visszaszerzem egyedül.
Jungkook maga felé fordítja az arcomat, megragad, és durván megcsókol. A foga az alsó ajkamba mélyed, érzem, ahogy kibuggyan a vérem a harapásától.
A karmazsin vörös nedű végigfolyik az államon, onnét le a nyakamra, be a pólóm alá.
Túlságosan rémült vagyok ahhoz, megszólaljak akkor, amikor megragadja a karomat, kibontakozik a csókból, és elhurcol egy másik irányba.
Zokogva figyelem anya és apa üvegét, miközben elhaladunk mellettük.
Egy szűkös, dohos folyosón haladunk végig, ami minden lépésnél egyre keskenyebbé válik. A helyiségben egyedül a zokogásom, illetve a ragacsos beton hangját lehet hallani, amint hozzátapad a cipőnk talpa. Bele sem akarok gondolni, hogy vajon miféle maradványok, tetemek, illetve odaszáradt folyadékok csikoroghatnak a lábam alatt. Elfog a hányinger. Egyszeriben leáll az agyam, képtelen vagyok gondolkodni, csak hagyom, hogy maga után húzzon.

— Gyere, Kicsikém, megmutatom, mivel töltöttem a szabad perceimet.

Egy falhoz ránt, a tenyerét a tarkómra vezeti, aztán a betonhoz nyomja az arcomat. Szakaszosan veszem a levegőt, az egész testem vibrál a feszültségtől.

— Nézd — mennydörgi felpaprikázva. — Teljesen más szög, teljesen más perspektíva.

A falban van egy alig látható, vékony törésvonal, melyen áthatol a fény. Jungkook a repedéshez tolja az arcomat, és ekkor megpillantom a beton mögötti látnivalót. A szobámat.
Az ágyamat, a parkettát, az ablakomat, a nyitott ajtót.
Jungkook a hátam mögé lép, átkarolja a derekamat, szorosan magához ölel, érzem a nyakhajlatomon a kifújt levegőjének melegét. Morogva a tarkómba fúrja az arcát, érzem, ahogy elmosolyodik.

— Büszke vagy rám? — leheli mézes hangon. — Sejtetted, hogy itt vagyok, mégsem találtál rám. Ügyes voltam, Kicsikém?

Figyelmen kívül hagyom a szavait, mert látom, ahogy Kim belép a szobámba. Letörtnek tűnik. Lassan besétál, körülnéz a helyiségben, aztán helyet foglal az ágyam sarkán.
Talán a veszekedésünk miatt érez így. Talán bűntudata van, amiért olyan ronda dolgokat vágott a fejemhez. Utálom, de közben szeretem is. És most csak arra vágyom, hogy szétüsse a falat, és megmentsen.
Összeszorítom a fogamat, felzokogok, miközben arra készülök, hogy a bátyám nevét kiáltsam, de Jungkook betapasztja az ajkamat a tenyerével. Elnémít. Csak kivehetetlen, morgáshoz hasonló hangot vagyok képes kicsikarni a torkomból, ami nem jut el Kim füléig.

— Ha hiszed, ha nem, egyébként sem hallana meg — suttogja a fülembe. — Óriási zajt kellett csapnom ahhoz, hogy áthatoljon a falon a motoszkálásom zaja.

Halkan felnevet mögöttem. A fülembe ég a kacagásának zaja, amely minden más érzékemet elnyomja.
Elereszti a számat, aztán egy vad csókot nyom a fedetlen nyakamra. Kiráz a hideg. Képtelen vagyok tovább visszafolyatni a hányingert, ami azóta kínozza a gyomromat, hogy betettem ide a lábam.
De ahelyett, hogy feladnám, és inkább egyszer sem próbálkoznék, a falba csapok a tenyeremmel, majd élesen felkiáltok.

— Kim!

Mozdulatlan marad. Lehajtott fejjel ül az ágyon, a térdén nyugtatja a karját, közben keserű arckifejezéssel csavargatja az ujjait. Végül mély levegőt vesz, feláll a matracról, és megered az ajtó irányába.
Tovább csapkodom a tenyeremmel a falat, az érdes felülete felsérti a bőrömet, de ő semmit sem hall. Tovább sétál anélkül, hogy egyszer is felém pillantana.