(Jimin)

Megfeszülve állok, meredten figyelem őket, elmerülök a tekintetükben. Ostromolnak, szemérmetlenül végigmérnek, de semmit sem tudok leolvasni az arckifejezésükből.
Megoszlik a figyelmem kettejük között. Hol Jungkook, hol Kwangsoo szemébe nézek, egyre kényelmetlenebbül érzem magam. Érzem, ahogy kifut az arcomból az összes vér, az ajkam bizseregni kezd a szédüléstől. Kezd kialakulni a fejemben egy kép. Úgy lüktetnek az elmémben a gondolatok, mint a vér az ereimben.
Jungkook feláll a kanapéról, magabiztos léptekkel elindul felém, én pedig hátrálok. Kim Kwangsooval van elfoglalva, nem látja, hogy felém közeledik. Beszélgetnek, azt a buta anyajegyet figyeli a kézfején.

— Mi rémít meg ennyire? — tudakolja felvont szemöldökkel — Történt valami?

Megrémít a közelsége, bizonytalanul pillantok rá. Mélyen beszívom a levegőt, amikor közelebb lép hozzám, és valami megreccsen a bakancsa alatt. Sár. Ropog a talpa alatt a homok és a nedves föld.
Hogy lehet sáros a bakancsa, ha nem tette ki a lábát a házból? Én tudom rá a választ. Úgy, hogy elhagyta, és valami olyasmit tett, amit soha többé nem fogok tudni megbocsátani neki. Talán a Lord cimborája. Hagyja, hogy kiszórakozza magát, de néha kiveszi a részét a mulatságból.
A rendőrség nem hoz nyilvánosságra információkat a gyilkosságokkal, és eltűnésekkel kapcsolatban. Mert Jungkook elsimítja őket.

— Sáros a cipőd — csípősen felelem.

Lepillant a bakancsára, megmozgatja a lábfejét, aztán visszavezeti rám a tekintetét. Látom az íriszében a csillogást. Mintha hagyná leleplezni magát. Egyszer láttam egy dokumentum filmet Halloweenkor Yonggal. Közismert tény, hogy a sorozatgyilkosokban él egy csillapíthatatlan ösztön, ami arra sarkallja őket, hogy lebuktassák magukat. Az adrenalin löket. Ez kell nekik. A nyers inger, ami további szórakozásra sarkallja őket. A lebukástól való félelem, ami feldobja őket.
Érzem hogy tudja, ismerem a titkát.

— Téged kerestelek.

Ingerült mosoly kerekedik az arcomra.

— A klub mögötti sírkertben?

Erre elhallgat. Úgy szívja be a levegőt, mintha a szavakat próbálná visszanyelni, amik szívesen kikívánkoznának belőle. De rendre utasítja magát. Parázsló mosolyra húzza a száját, majd lassan, nagyon lassan megnyalja az ajkát. Lélegzetvisszafojtva nézek rá, amikor felemeli a karját, hátat fordít Kimnek, hogy ne lássa, és gyengéden végigsimít az ajkamon.

— Hm — felmordul, a mosolya pedig vigyorrá változik. — Ez a dús száj, elképesztő csodákra képes. Képes lennék előtted térdre borulni, ha cserébe beengednél a mennyországodba.

Felgyorsul a szívverésem a szavaitól. Ez a férfi őrült. Vagy megbolondult, vagy tökéletesen játszotta az egészségeset.

— Te engem...

Az ajka elé emeli a mutatóujját, némán kérve, hogy maradjak csendben.

— Nem, én csak... — leplezetlen izgatottsággal szívja be az alsó ajkát. — Figyeltem. És nagyon tetszett amit láttam.

Már minden világos. A Lord valóban a barátja. Éppen olyan beteges, mint ő.

—Képes voltál végignézni, ahogy megkínzott a klubban, és még élvezted is — megremeg a hangom.

Azonnal megcsóválja a fejét.

— Nem, nem — suttogja összevont szemöldökkel. — Nem akarom, hogy bántson téged. Illetve nem akartam. A saját szememmel kellett látnom ahhoz, hogy belássam, tényleg csodálatos vagy közben.

Könny égeti a szemem. Szörnyen érzem magam. Kiszolgáltatottnak és becsapottnak. Most már tudom, hogy soha többé nem fogom visszakapni tőlük Yongot. Engem sem fognak elereszteni, belém mélyesztették a karmukat. De akkor hogyan kapjam vissza a barátomat? Hogy mentsem meg?

— Most kitől kérjek segítséget? — szipogom cérnavékony hangon.

Ha a rendőrség benne van a gyilkosságokban, akkor kit hívjak segítségül?

— Senki sem fog megmenteni téged — úgy mondja, mintha ez egy kellemes hír lenne. — Egyedül vagy. És ha belevonod a bátyádat az ügyünkbe, neki is megfogjuk ásni a sírját.

Hevesen dobolni kezd a szívem, a mellkasomban ösztönös aggodalom lobban a bátyám miatt.

— Neki tényleg semmi köze ehhez az egészhez.

Vonakodva felvonja a szemöldökét.

— De van. Mert ha szót fogadsz nekünk, megmentheted az életét.

Újabb zsarolás. Keserűen lekonyul az ajkam, a tekintetem a bátyámra vándorol, aki még mindig önfeledten beszélget Kwangsooval. A Lorddal. Aki épp azon töri a fejét, hogy milyen széles gödröt ásson ki az élettelen testének, miután elég összetörtnek éreznek engem ahhoz, hogy tőle is megfosszanak. Görcsbe rándul a gyomrom a gondolattól. Nem veszíthetem el egy újabb szerettem. Csak ő maradt nekem.

— Most menjetek el — felelem ingerülten, miközben kibuggyan egy könnycsepp a szememből. — Menjetek el.

Lesújtó pillantást vet rám.

— Kérlek. Mond, hogy kérlek.

Dühösen összepréselem az ajkamat, a mellkasomban feneketlen méreg ébred.

— Kérlek — torokhangon suttogom, összepréselt fogakkal.

— Jó, ügyes vagy, Kicsikém — elismerően bólint. — Ó, és ne felejtsd el, hogy randit ígértél nekünk.

Nekünk? Az utolsó mondata szöget üt a fejemben, de képtelen vagyok megfejteni a jelentését. A Lord önkényesen kijelentette, hogy holnap este randira hív. De nem ígértem neki semmit. Egyiküknek sem.
Utoljára végigmér, a tekintete pedig lágyabb tónust vesz fel.
Szeretetteljes. Áhítatos csillogás lobban benne, az ajkát pedig egy negédes mosolyra görbíti. Aztán hátat fordít, int a Lordnak, és miután illedelmesen elköszönnek a bátyámtól, távoznak a lakásból.
Hevesen veszem a levegőt, beborítja az arcomat az izzadtság. Kim feláll a kanapéról, kiropogtatja a nyakát, aztán megered a konyha irányába.

— Sütöttem szalámis pizzát — büszkén elmosolyodik. — Biztos kihűlt, de dermedten is finom. Legalábbis nekem az, neked meg tök mindegy.

A szavai nekikoppannak a képzeletbeli üvegfalamnak, a hangja csak tompa zaj. Leolvad az arcáról a mosoly, helyébe aggodalom fészkeli magát.

— Na jó, megmelegíthetem neked.

Összevonja a szemöldökét, amikor látja, hogy nem válaszolok.

— Mi a baj? Jungkook megbántott valamivel? — teljes alakjával felém fordul. — Megverjem neked?

Zavartan széttárja a karját.

— Akkor mi a baj? Nem haragszom, amiért nyitva hagytad a vizet. Igaz, minden vízben úszott, túlcsordult a kád, de feltakarítottam.

Szipogva összébb húzom magam, mélyen felsóhajtok, aztán megeredek a lépcsősor irányába. Úgy szelem a fokokat, mintha puskából lőttek volna ki. Hallom, ahogy Kim utánam siet.

— Jimin! — kiáltja nyugtalanul. — Tudom, hogy milyen nehéz most neked. Ezért úgy döntöttem, hogy kiveszlek egy hétre a suliból. Ez jó hír, nem? Jimin?

Berontok a szobámba, és bezárom magam mögött az ajtót. Nekisimulok a falapnak, mélyen beszívom a levegőt, ahogy rám telepszik a csend.
Látom a lelki szemem előtt kettejük arcát. Nem így képzeltem el a Lordot. Embernek nézett ki, pedig azt hittem, hogy egy szörnyeteg. Nincsenek szarvai, de a tettei ördögiek.
Jungkook más tekintetben gonosz. Ő elhitette velem, hogy jó, miközben ugyan olyan sötét téboly húzódik a lelkében, mint a Lordnak.
Leülök a földre, felhúzom a térdem, és átölelem magam. Azt kívánom, bár itt lennének a szüleim, hogy segítsenek nekem. Bár itt lenne Yong, hogy ne érezzem magam egyedül. Miközben a sötét szobámban ülök, és az omladozó falamat nézem, eszembe jut egy szorongató emlék.
,,Mindketten az ágyamban feküdtünk, teljesen elterülve a matracon. Néztük, ahogy forognak a mennyezeti ventilátor lapátjai. Délután négy volt, tikkasztó hőség, egy hosszú iskolai napon voltunk túl. Teljes csendben feküdtünk, mindketten a gondolataink vizében evickéltünk. De Yong váratlanul felém fordult, a feje alá ékelte a kezét, az állkapcsa folyamatosan mozgott a rágózástól.

— Szerinted van valami a halál után? — közönyös arckifejezéssel nézett rám.

Megvontam a vállam.

— Semmi?

— Ezt kérdezed vagy kijelented?

Nevetve az oldalamra fordultam, hogy jobban láthassam az arcát.

— Mindkettő. Még sosem haltam meg. Nem tudom.

— Tudom, hogy nem haltál meg — közölte közönyösen, miközben pukkasztott egyet a rágójával.

Visszafordultam a hátamra, szétvetett lábbal és karral élveztem, ahogy lehűt a ventilátor szellője.

— Miért? Szerinted mi van a halál után?

Ő is visszafeküdt, mélyen felsóhajtott, aztán belenyúlt a szájába. Kivette a rágóját, és tépkedni kezdte az ujjai között. Undorodva figyeltem, ahogy tiszta nyál lesz tőle a bőre, csak reménykedni tudtam, hogy nem fogja az ágyba dobni. Akkor kiakadtam volna.

— Nem tudom — sóhajtotta némi csalódottsággal a hangjában. — Én nem félek tőle. Tudod mitől félek? Attól, hogy lemaradok valamiről. Valami olyasmiről, amit nem tudtam megtapasztalni addig, míg éltem.

Elméláztam a szavain. Apró bólintással reagáltam a gondolatmenetére, amivel némileg sikerült egyetértenem. Éljünk úgy, hogy halál után ne bánjunk meg semmit.

— És tudod mitől félek még? — felém pillantott. — Hogy valami olyan helyen végzem, ahol majd senki sem talál meg. Nagyon hátborzongató belegondolni.

A szeme őszinte aggodalomtól csillogott. Halkan felnevettem, és megcsóváltam a fejemet.

— Ez úgy sem fog megtörténni.

— Évente több, mint kétszázötvenezer ember tűnik el nyomtalanul — megforgatja a kezében a rágóját, aztán gondolkodás nélkül visszadobja a szájába. — Én nem akarok statisztikai adat lenni, Jimin.

Rám tör a hányinger. Mielőtt a szájába dobta volna a rágót, láttam rajta néhány szövetszálat, és fekete piszokdarabot. Öklendezve az ajkam elé kaptam a tenyerem, a szabad kezemmel pedig lelöktem az ágyról. Óriásit koppant a padlón.

— Hidd el, senki sem akarja elrabolni az undi fejedet".

Könnyezve az ágyamhoz kúszok, benyúlok a keret alá, és megtapogatom az alját. Beleakad az ujjam egy kidudorodó darabba, levakarom a fáról, majd megforgatom a kezemben Yong rágóját. Éreztem, hogy itt hagyta ezt nekem. Nem lépett volna ki az ajtón úgy, hogy ne bosszuljon meg, amiért lelöktem az ágyról. Most képtelen vagyok undort érezni az összerágott, megkövesedett, poros kis rágó miatt, amit az ágyamhoz ragasztott. Mosolyogva nézem és reménykedem, hogy megtalálom. Tudom, hogy retteg. Tudom, hogy várja, hogy megmentsem.
Eszembe jut a telefonhívás. Felhívott engem. Azonnal kiveszem a zsebemből a készüléket, kikeresem a számát, aztán a fülemhez nyomom. A torkomba ugrik a szívem, amikor hallom, hogy a hívásom sikeres. Néhány csengés után felveszik a telefont.

— Yong? — halkan suttogom, összeszorult szívvel.

(Jungkook)

Fél óra sem telt el azóta, hogy utoljára hallottam a hangját, de máris szörnyen hiányzik. Vidáman a fülemhez emelem a telefont, elmosolyodom, és izgatottan az ajkamba mélyesztem a fogamat. Lord épp a Kicsikénk hülye barátját eteti, aki minden falatot a földre, illetve az arcába köp.

— Kicsikém, pont rád gondoltunk — a hangom olyan ragadós, mintha méz csurogna belőle. — Reméljük, hogy várod a holnap estét.

Amíg a válaszára várok, magam elé képzelem az arcát. Megrándul a farkam a nadrágomban, amikor felidézem a klubban látottakat. Meg akartam ölni Lordot. Kivégezni, amiért bántani akarja a Kicsikémet. Azért indultam utána, hogy megmentsem. De amikor megpillantottam a lánctól elszorult torkát, a remegő testét, a vörösben úszó arcát, felébredt bennem valami ismeretlen, ám veszettül erős érzés. Földbegyökerezett a lábam. Látni akartam, ahogy nagyra nyitja a száját, és beszínezi az arcát annak a férfinak az ondója, akit mindenkinél jobban gyűlölök. De Lord észrevett engem, a látványomtól pedig elszállt minden izgalma.

— Yongot akarom — hallom, ahogy szipog. — Csak egy percet kérek. Hadd haljam a hangját, kérlek.

Felizgatnak a könnyei. Minden vérem az ágyékomba gyűl, és addig-addig dagad, míg ki nem dudorodik a nadrágom. Élvezettől elcsukló sóhaj tör fel a torkomból, ahogy magam elé képzelem a sírástól kipirosodott az arcát, és a nedves ajkát. Nem tudom mi történt velem. Nem tudom, hogyan csinálta, de az ujjai köré csavart. Akarom őt. Annyira akarom, hogy minden erkölcsi normámat eldobnám érte.
Lorddal megegyeztünk. Ha nem lehet külön-külön a miénk, akkor legyen mindkettőnké. Nem akarom megosztani. Csak magamnak akarom, mégis felizgat a gondolat, hogy mindketten használjuk őt.

— Legyek jó fiú? — játszadozva elmosolyodom. — Adjam oda? De mit kapnék cserébe? 

Szakaszosan felsóhajt.

— Várni fogom a holnapot — már épp elégedett vigyorra görbülne az ajkam, amikor feltételt szab. — De akkor fél percet kérek. És esélyt arra, hogy valaha viszont láthassam.

Tanakodva elhúzom az ajkam. Váratom. Felizgatom az időhúzással. Miközben epekedve várja a válaszomat, odalépek Lordhoz, és finoman arrébb tolom a Kicsikénk hülye barátjától. Mélyen a srác szemébe nézek, és olyan közel hajolok az ételtől maszatos arcához, hogy megrezzenjen a közelségemtől.

— Fél perc, Kicsikém.

Odarakom a füléhez a mobilt, mire örömteli csillogás fészkeli magát a szemébe. Utoljára akkor láttam ilyen boldognak, amikor Lord közölte vele, hogy nem fog sokat szenvedni, amikor megöli és elássa a sírkertben.

— Jimin! — sóhajtja elcsukló hangon. — Jól vagyok, ne aggódj. Nem is olyan rossz, statisztikai adatnak lenni. Igen, kapok enni. Habár nem olyan finom a koszt, mint otthon, egészen tűrhető. Jimin, most nagyon figyelj rám, jó?

Lepillantok a padlóra. Mindent beterít az ételmaradvány, a vér és a szenny. Milyen jó barát. Nem hagyja, hogy a Kicsikénk aggódjon érte.

— Csak annyit kérek, hogy ne hanyagold el magad. Attól még, hogy nem vagyok veled, étkezz normálisan. Továbbra is járj suliba. Orbitális baromság lenne, ha kihagynád az órákat miattam. Remélem, hogy Kim is jól van — valami szöget üt a fejemben, gyanakodva összevonom a szemöldököm. — Na jó, ideje őszintén bevallanom. Annyira tetszik nekem!

Résnyire szűkült szemmel meredek a fiúra, miközben fejben összerakom a szavakat. Miután helyére kerülnek a darabkák, dühösen elhúzom a fülétől a készüléket, kinyomom a hívást, majd belerúgok a székbe. Azzal együtt zuhan hátra, fájdalmasan felnyög, mégis mosolyog. Olyan düh ébred a mellkasomban, hogy képtelen vagyok kordában tartani az indulataimat.

— Franc ütött beléd? — Lord morogva meglök.

— Ez a kis rohadék elárulta neki, hogy hol vagyunk.

Értetlenül összeráncolja a homlokát.

— Nem hallottad? — lesújtó pillantást vetek rá. — Figyelned kellett volna a kezdőbetűkre.

— Én nem vagyok rendőr. Nem ismerem a titkos kódokat.

Megragadom a pólója anyagát, közelebb húzom magamhoz, mire felszegett állal pillant le rám.

— Nem kell rendőrnek lenni hozzá, csak szemfülesnek.

— Oké, mit mondott neki?

Megfeszült állkapoccsal pillantok a földön fekvő srácra, aki most a saját mocskában lubickol. Undorító.

— Csatorna — összeszorított foggal suttogom. — A kezdőbetűkből rakta össze, biztos azt hitte, hogy nem fogom észrevenni.

Elengedem a ruháját, Lord pedig úgy porolja le magát, mintha mocskos kézzel értem volna hozzá. Legszívesebben megragadnám a fejét, és addig-addig  ütném a betonba, hogy csak egy felismerhetetlen húsdarab maradjon belőle.

— Ezek szerint még ma este randizni fogunk vele — felpaprikázott mosoly kerekedik az arcára.

Egyetértően bólintok, majd a folyosóra szegezem a tekintetem. Még azelőtt el akarom kapni, hogy megtalálná a lejáratot. Vadászni akarok rá. Rettegést okozni. Azt akarom, hogy egyszerre remegjen a teste a rémülettől és a gyönyörtől, amikor megérintem. Megérintjük.