(Jimin)

A nappalit és a konyhát elválasztó fal mögül figyelem a bátyámat, ahogy Jungkook apjával beszélget. Még mindig ég a torkom a kiejtett szavaktól. A beszámolóm megégetett, de nem csak engem, Kim is úgy fészkelődött mellettem, mintha közben forró piszkavassal perzselték volna a bőrét. Nem kellett beszélnie velem ahhoz, hogy tudjam, magát hibáztatja a történtek miatt. Nem hitt nekem. Vicces csinált az egészből. Csak a véletlennek köszönhetően menekültem meg. Ez tényleg a te sarad.
Még mindig a fülembe cseng a nótája, amit az emeleten dúdolt, teljesen transzba esve.
Bele sem akarok gondolni... Ki akarom zárni az eszmét, hogy majdnem az elhunyt szüleim szobájában végeztem úgy, ahogy ők annak idején.

— Gyakran járőrözni fogunk a házatok körül.

Megugrok a hangtól, mélyen beszívom a levegőt, majd hátrapördülök. Jungkook közelebb sétál hozzám, a falnak dönti a vállát, míg a karját lazán keresztbefonja maga előtt.

— De kamerákra és biztonsági rendszerre lesz szükségetek — fejével a garázs felé biccent. — Illetve egy szerelőre, aki ezt rendbehozza.

Az ajtón egy jókora lyuk tátong, a kilincs félig kilazult a helyéről, és még mindig szanaszét hevernek a földön az eltört szék lábai. Kiráz a hideg. Vastag izzadságréteg jelenik meg a homlokomon, a szám pedig smirglipapírrá szárad.
A lakás most bűzlik a tragédia szagától, ami elszívja előlem a levegőt.
Jungkook kiszimatolja az erős szorongásomat, ezért óvatosan a vállamra fekteti a tenyér, hogy kivívja vele a figyelmemet. Az ónix fekete tekintetében együttérzés csillan, ahogy végigfürkészi az arcomat.

— Nem hagyjuk, hogy bajotok essen — a hangja határozott, ami némileg lecsillapítja a mellkasomban növekvő feszültséget. — Egyetlen gyanús alak sem tévedhet be az utcátokba úgy, hogy mi ne vegyük észre.

Lassan megcsóválom a fejemet. Lassan két nap telt el azóta, hogy nincs hírem a legjobb barátomról. Most nem lehetek önző. Rettegek a Lordtól. Minden zsigerem reszketni kezd, amikor eszembe jut. De Yongnak most sokkal nagyobb szüksége van a segítségre, mint nekem.
Jungkook kérdőn felvonja az egyik szemöldökét, értetlenül néz rám.

— Ez az eset ne terelje el a figyelmeteket Yongról — könyörögve nézek rá. — Én jól vagyok, de vele nem biztos, hogy ugyan ez a helyzet.

— Rajta van egy csapat. Meg fogják találni, miközben rátok is vigyázunk.

Bíztató mosolyt küld felém, aztán megkerül, és csatlakozik az apjához, aki épp távozni készül. De még visszapillant rám, mielőtt Kim becsukná mögöttük az ajtót.
A bátyámból öblös sóhaj tör fel, rám szegezi a aggodalom ittas tekintetét, aztán a konyha felé biccent a fejével, némán kérve, hogy kövessem. Elindulok utána, leszegett fejjel helyet foglalok az asztalnál, míg ő kávét tölt nekünk két csészébe. Úgy tolja elém az asztalon, hogy rám sem pillant. Kerüli a tekintetem. Kimből újabb sóhaj tör fel, miközben rezzenéstelen arccal leemel a polcról egy üveg whiskyt, és beleönt néhány cseppet a kávéjába. Elfintorodom. Hogy képes ilyenkor inni?
Helyet foglal előttem, a szék nagyot reccsen a súlyától, ahogy ledobja magát rá. Beleiszik az italába, figyelem, amint grimaszba torzul az arca a löttytől, amivel saját magát kínozza.

— Lehet, hogy néha durván bánok veled — még mindig nem néz rám. — De mindez azért van, mert nem akarom, hogy elkanászosodj.

Eltátom a számat, egy pillanatra a tüdőmben reked a levegő.

— Hogy elkanászosodjak? Azt akarod mondani, hogy ez az egész az én hibám?

Ekkor végre méltózik a szemembe nézni, de összeszorul a tokrom a tekintetétől. Annyi érzelem ül benne, hogy képtelen lennék egyesével kibogozni azokat.

— Én szóltam, hogy ne menjetek el abba a buliba! — sziszegi torokhangon. — Elmondtam nem egyszer, nem kétszer, hogy tilos este kilenc után kilépned a lakásból. És most nézz körül.

Legszívesebben felcsattannék. Felállnék, megragadnám a csészét, és az összes tartalmát az arcába borítanám. De igaza van. Csak azért szegtem meg a szabályát és mentem el a buliba, hogy felbosszanthassam.
Összeszorul a torkom, a szívem hevesen dobolni kezd a mellkasomban, a könnyek csípni kezdik a szememet. Érzem, ahogy pipacs vörössé válik az arcom. Egyszerre érzek szégyent, bűntudatot és dühöt.

— Yong tényleg miattam tűnt el, igaz? — tudakolom sírástól elfúló hangon. — Ha azt mondtam volna, hogy nem megyek, ő sem jelent volna meg azon a partin.

Kim vonásai ellágyulnak, a mézszínű szeme keserűen felcsillan, ahogy jobb kezével átnyúl az asztal fölött, hogy megmarkolhassa a falapon pihenő kezemet. Erősen megszorítja, amitől kissé elfehérednek az ujjai.
Teljesen összezavarodottnak tűnik. Az arca ezt, a tekintete pedig amazt üzeni. Hebeg-habog, keresi a szavakat, nekem pedig összeszorul a mellkasom a látványától. Csak ritkán esik ki a szerepéből. Sosem hull le a nyugodt álarca, ami mögé elrejti ezt az oldalát is. Azt, amit sokkal emberibbnek találok a megszokottnál. Néha elfelejtem, hogy ő is képes a szomorúságra és a kétségbeesésre.

— Nem azt mondtam — a fejét ingatja. — Hogy is lehetne a te hibád? Sokkal inkább az enyém. Én vagyok a felnőtt. Az én felelőségem.

— Mi lesz, ha nem találjuk meg?

— Megtaláljuk! — feleli határozottan.

— Honnan veszed ilyen biztosra?

Egy vaskos könnycsepp hullik le az arcomról, ami az ölembe pottyan.

— Onnan, hogy isten sosem lenne olyan kegyes hozzám, hogy ne kelljen két pisisre vigyáznom, akik sosem fogadnak nekem szót.

Általában felforr az agyvizem, amikor hasonló megnyilvánulásokat tesz, de most halovány mosolyt csal vele az arcomra.
Kim arca is üdébbé válik, de a szeme még mindig keserűségről árulkodik.

— Na és? — a tekintete érdeklődővé válik. — Jól vagy?

— Jól leszek. Örülök, hogy érdekel.

— Csak illemből kérdeztem — legurítja a csészéjében maradt ital maradékot, aztán feláll az asztaltól, és hátat fordít. — Fürödj meg. A meneküléstől görényszagod lett.

Ha szemétkedik velem, az azt jelenti, sikerült összeszednie magát.
Visszagörnyedek az asztalhoz, beleiszok a kávéba, de hírtelen üzenetem érkezik, a váratlan hangtól pedig félrenyelem a kortyot. Felvillan a mobilom képernyője, kíváncsian kézbe veszem, de nem ismerem fel a telefonszámot. Miközben az államat törölgetem a kézfejemmel, hogy felitassam az összes barna cseppet róla, azonnal megfejtem, hogy ki állhat a levél mögött.

Ismeretlen szám: Nem lesz semmi baj. Gondolj inkább arra, hogy milyen jó lesz, amikor újra magadhoz ölelheted a barátodat.

Azonnal legépelem neki a válaszomat. Hálás vagyok. Amikor a bátyám telefont ragadott és ott hagyott a szobában, kevesebb mint hét perc alatt kiértek a házhoz. Átírom a nevét, aztán elküldöm neki az üzenetemet.

Én: Talán nem tűntem elég hálásnak amikor itt voltál, úgyhogy szeretném megköszönni.

Épp felállnék az asztaltól, hogy lemossam magamról a ,,görényszagot", de ismét megrezzen a mobilom a kezemben.

Jungkook: Megelégszem a beígért teáddal is.

Elmosolyodom.
Elönt a szégyen, amiért hajlamos vagyok az előítéletre. Amikor elsőnek megpillantottam, rögvest felépítettem róla egy hamis képet, amiben kellemetlen figuraként festettem le. Ez Yongban is meg volt. Emlékem, hányszor beszéltük ki az osztálytársainkat a hátuk mögött. Hányszor ráncoltuk össze a homlokunkat a plázában, a sok divatmajom láttán. Csak azért jártunk oda, hogy forgathassuk a szemünket. És ez egyáltalán nem volt helyén.
Belépek a fürdőszobába, ledobom a mosógépre a törülközőmet, aztán kibújok a ruhámból. Megeresztem a vizet, leülök a kád szélére, figyelem, ahogy lassan megtelik. Amint elegendőnek találom a mennyiségét, nyakig elmerülök benne, és fáradtan lehunyom a szemem. De ahogy megteszem, azonnal eszembe jut egy emlék. Befúrja magát az elmémbe, akárcsak egy kukac az almába.
  ,,Vihar előtti csend volt. Tíz éves voltam, elég nagy ahhoz, hogy egyedül menjek haza az iskolából. Megtöröltem a lábam a bejárati ajtó előtti szőnyegbe, de ahogy a kilincsért nyúltam, megpillantottam, hogy résnyire nyitva maradt az ajtó. Összevontam a szemöldököm. Egyik családtagomra sem volt jellemző, hogy ne fordítson gondot a biztonságra. Furcsálltam, hogy csak úgy nyitva hagyták. Beljebb léptem, de a gyülekező vihar elsötétítette az eget, így a házban is félhomály volt. Az első dolog amit észrevettem, az az volt, hogy felborul egy váza az előtérben. A parkettát föld, leszakadt virágszirmok és levelek borították. Anya orchideája tönkrement, meghalt.
Lassan, óvatosan léptem beljebb, ekkor üvegszilánkok hangjára lettem figyelmes, ahogy megcsikorogtak a tornacipőm alatt. Azonnal a magasba szökött a pulzusom, amikor észrevettem, hogy némelyikük véres. Megtorpantam. Idegesen nyeltem. Anyaért és apáért akartam kiáltani, de valami elzárta a torkomat. Olyan erősen szorongatta, hogy levegőt sem bírtam venni.
Tétován ácsorogtam egyhelyben, fürdőztem a saját izzadtságomban, amikor léptek zajára lettem figyelmes az emelet irányából. Dübörgött alatta a lépcső, ahogy sebesen szelte a fokokat. Hátrálni kezdtem, de reménykedtem, hogy apa az. Talán anya véletlenül elesett, felborította a vázáját, viszont azt nem tudtam, hogy honnan erednek az üvegdarabok. Érezni lehetett a levegőben, hogy tragédia történt. A falakból csak úgy ömlött a sötétség és a félelem bűze.

—A-apa? — suttogtam fojtott hangon. — Apa, te vagy az?

Amikor a sötét alak az utolsó lépcsőfokhoz ért, már tudtam, hogy nem az az ember áll előttem, akit kétségbeesve szólongattam. Megremegett az ajkam, felugrott a pulzusom, a szívem pedig olyan hevesen lüktetett a mellkasomban, hogy elnyomta az érzékeimet. Egyedül a fülemben pumpáló vér hangját hallottam, illetve az idegen súlyos lépteinek zaját, ahogy lassan felém közelített. Egy véres üvegdarabot szorongatott a markában. A vörös nedű még olyan friss volt rajta, hogy csöpögött a hegyéről, halkan lekopogva a parkettára. Minden lépésénél újabb csepp hullott a padlóra, így ahogy közeledett, egyre erősödtek a hangok.
Csöpp.
Csöpp.
Csöpp.
Összeszorítottam a fogamat, egész testemben megdermedtem, amikor megállt előttem, és oldalra biccentette a fejét. Nem láttam az arcát. Egy fekete maszkot viselt, színben hozzá passzoló ruhákkal. Pontosan előttem állt, mégis egybeolvadt a házban uralkodó sötétséggel, olyan volt, mintha ott sem lett volna. Csak egy kísértet. Egy árny.
A férfi felemelte a karját, azt, amiben az üvegszilánkot fogta. Ösztönszerűen összezártam a szememet, és arrébb húzódtam tőle. De a szabad kezével erősen rámarkolt a karomra, megakadályozva, hogy távolabb lépjek tőle. Magához rántott, az arcom nekiütközött a mellkasának, ezért felnyitottam a szemem, és felpillantottam az arcára. Azonnal megdermedtem, és kifutott a vér az arcomból. A maszkból csak a szeme látszott ki. Ekkor összetalálkozott a tekintetem a világ legsötétebb íriszével, amiben egy szemernyi fény sem volt látható. Azonnal elszakítottam róla a pillantásomat.
Hallottam, ahogy halkan kifújja a levegőt. Ebből arra következtettem, hogy elmosolyodott. Megmozdult a karja. Lassan megsimogatta a fejem búbját, a bőre jéghideg volt, megborzongtam tőle. Ekkor egy fagyos csepp hullott a homlokomra, ami lassan végigfolyt az arcomon, onnét le a padlóra. Vér. A szilánkról származó nedű az egész arcomat benedvesítette, még a hajamból is potyogott a karmazsinvörös folyadék. Hányingerem támadt. Öklendezni kezdtem. Egy aprócska hang azt suttogta a fejemben, hogy a vér a szüleimtől származik.

— Nézz a szemembe! — a hangja egyszerre csengett agresszívan és negédesen.

Nem akartam teljesíteni a parancsát, mégis ösztönszerűen megtettem amit kért. Elismerő bólogatásba fogott.

— Igen... — suttogta elégedetten. — Tetszik az a szín, amit a szemedben látok. Passzol hozzá a piros, kiemeli a szépségét.

Tovább simogatta a fejemet, éreztem, ahogy centiről centire átvizsgálja az arcomat. A tekintete olyan nehéz volt, hogy nyomot hagyott vele a bőrömön.
Úgy forgatta a fejét és a szemét, mintha egy rejtett utalást keresne egy festményen.

— Jó... — hallottam, ahogy újra elvigyorodott. — Nem foglak megölni. Megtartalak.

Ekkor fény gyúlt a halott tekintetében. A tüdőmben rekedt a levegő a kijelentésétől, mocorogni kezdtem a szorításában, de olyan erővel kapaszkodott belém, hogy szinte belevájtak az ujjai a bőrömbe. Ezután..."
 
Hangos kopogásra leszek figyelmes. Az emlékeim szertefoszlanak, helyébe visszarepülök a jelenbe. Feljebb tornázom magam a kádban, az ajtóra szegezem a tekintetem, de az elmém még mindig ködös emlékeimtől. Olyan élénken élnek bennem, hogy még mindig érzem magamon a keze szorítását, a ragacsos cseppeket az arcomon, a fürkésző tekintetét, amivel nehezékeket aggatott rám.

— Jimin? Beszélhetnénk? — Kim hangja egyszerre tűnik izgatottnak és zaklatottnak. — Bemegyek.

— Várj már!

Kapkodva kiszállok a kádból, a mosógépen heverő törülközőért nyúlok, amit sebesen a derekam köré tekerek. Épp akkor sikerül megerősítenem magamon, amikor nyílik az ajtó, és belép a kicsiny helyiségbe.

— Persze, gyere csak be, amikor tök pucér vagyok.

— Jaj, elnézést — drámaian a mellkasára fekteti a tenyerét. — Még sosem láttam a fokhagyma seggedet. Főleg akkor nem, amikor gyerek voltál, és én tettelek tisztába.

Megforgatom a szemem, és csípőre teszem a kezem.

— Mi az? Mit akartál mondani?

A mosdókagylónak dönti a csípőjét, összefonja maga előtt a karját, miközben idegesen rágcsálni kezdi a szája szélét. Aggódni kezdek. Közelebb lépek hozzá, keresem a tekintetét, de erősen kerüli a szemkontaktust. Ma már másodjára akaszt ki a furcsa viselkedésével. Megbököm a vállát az ujjamat, igyekszem magamra vonni a figyelmét, mire lassan rám emeli a sötétségben úszó tekintetét.

— Oké — bólogat. — Elmondom. De előtte le kell leszögezem, hogy ez még semmit sem jelent.

Ráncba fut a homlokom, a szívem hevesen dobolni kezd, ahogy emésztgetem a szavait. Rébuszban beszél, de nem nehéz rájönnöm, hogy mire akar kilyukadni.

— Jaj, ne!

— Ez nyom is lehet. Nem kell azonnal megijedni.

Még nem is közölt semmit, de máris rémképek kezdenek gyötörni. Idegesen nyelek, a tekintetemmel azt kérem, hogy folytassa. De egy árva szót sem szól.

— Kim. Nyögd ki.

— Ne akadj ki, oké?

Dühösen kifújom a levegőt, hitetlenkedve nézek rá, amiért várat a hírrel. Egész testemben forrongok, semmi szükségem a játszadozásra.

— Megtalálták Yong jelmezét — suttogja olyan halkan, hogy alig jutnak el hozzám a szavai. — A megemlékezésen, az erdőben. Egy csapat tini épp meggyújtotta a tábortüzet, amikor néhány elkóborolt gyerek megtalálta a sűrűben, közel a táborhoz.

— És? — prüszkölöm zaklatottan. — Honnan veszik, hogy az övé?

Kim keserűen elhúzza a száját.

— Bőrcuccban volt amikor eltűnt...

— És azt találták meg — fejezem be helyette lekonyuló szájjal.

Ellép a mosdókagylótól, elém áll, majd bátorítóan a karomra csúsztatja a tenyerét. Teljesen eluralkodik rajtam a pánik. Olyan mértékeket ölt bennem, hogy nehezen kapok levegőt. Gyöngyöződő izzadtságcseppek jelennek meg a homlokomon, amik puhán végigperegnek az arcomon. Elönt a forróság.

— Nem. Igazad volt, ez még nem jelent semmit — könny gyűlik a szemembe, a pilláim teljesen eláznak az érzelmeimtől.

Helyeslően bólint.

— Menjünk, Jimin. Hyun Soo odahívott minket, hogy megnézd a ruhát. Még az sem biztos, hogy az övé. Azonosítanod kell.

Összeszedem magam, felöltözöm, aztán egyből autóba ülünk. Mindenütt lámpások égnek. Halloween után egy öt napos megemlékezés veszi kezdetét, amiben az elhunyt szeretteinkre emlékezünk vissza. De a fiatalok inkább buli lehetőségnek tartják az eseményt, így tábortüzet gyújtanak az erdőben, és egészen hajnalig vigadnak. Yonggal minden évben elmentünk. Sosem hagytuk ki. Hagyomány volt számunkra.
Ahogy elhaladunk egy ház előtt, megakad a tekintetem egy családon, akik körbeadják egymásnak a gyertyát a kertben, hogy mindannyian meggyújthassák a lámpáikat. Szomorúnak tűnnek. Egy fiatal lágy elsírja magát, eltakarja az arcát a karjával, aztán egy fiú vállára hajtja a fejét, aki gyengéden a hátára fekteti a tenyerét. Megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy vajon kit veszíthettek el. De mielőtt megpillanthatnám a kertben felállított képet az elhunyt családtagról, villámgyorsan elhúzunk a ház előtt, így nem kapom meg a kérdésemre a választ.
Kim lekanyarodik egy keskeny porútra, meggyarapodnak körülöttünk a fák, illetve már látni lehet a távolból a tábortűz narancssárga fényét. Mindent befest. Messziről olyan látványt nyújt, mintha épp felkelne a nap.
Leállítja a motort, nekem pedig összeszorul a szívem. Csendesen rám pillant, osztozik az aggodalmamban.

— Nekem beszélnem kell Hyun Sooval — suttogja halkan, a hangja együttérzéstől csöpög. — Te és Jungkook pedig elmentek megnézni a ruhát.

— Oké.

Bólintok, úgy teszek, mintha itt lennék, de fejben teljesen máshol járok.

— Na jó — sóhajtja nagyot szusszanva. — Menjünk.

Kinyitja az ajtót, ekkor beszűrődik az utastérbe a hangos zene, a fiatalok harsány beszéde, illetve a tűz ropogásának a hangja. Ahogy kiszállok, dübörögni kezd a talpam alatt a talaj. A hangszórókból Mitski Washing Machine című száma szól, olyan hangosan, hogy érzem a mellkasomban a basszus erőteljes dobolását. Embertömeg hömpölyög a tűz körül, mindenki műanyag pohárból issza a sört, illetve arcfesték takarja az arcukat. Mind színes és mintás, de halállal kapcsolatos ábrákat mázoltak magukra, hogy ezzel tisztelegjenek a holtjaik előtt.
Kim megpillantja Hyun Soot a rendőrautója mellett, de mielőtt még elindulna hozzá, bátorítóan meglapogatja a lapockámat. Nézem ahogy odasétál és kezet fognak. Szinte azonnal észreveszem Jungkookot a tömegben. Az ő arcát is festék fedi. De az övé nem színes, hanem fekete.
Remeg a lábam amikor elindulok felé, vastag izzadtságcseppek jelennek meg a homlokom, a tenyerem teljesen nedves lesz az aggodalomtól. Mi lesz, hogyha az övé? Hogy fogom kibírni?
Mi fog történni, ha pár nappal később bejelentik, hogy meghalt?
Minduntalan ezen jár ez eszem, nincs rajtam kikapcsoló gomb. Lüktet az agyam a sok gondolattól, amikor megállok előtte, és belenézek a koromfekete lélektükrébe.
Jungkook összevonja a szemöldökét, a tekintete őszinte komorságtól csillog, amikor szólásra nyitja az ajkát.

— Sajnálom — suttogja rekedt hangon. — Biztos voltam a dolgomban. Azt hittem, hogy hamar meg fogom találni a barátodat. De amit jelenleg fel tudok mutatni, az csak egy ruha.

Azonnal megingatom a fejem.

— Ti mindent megtesztek. A bátyám azt mondta, hogy ez még semmit sem jelent.

— Hetvenkét óráig szoktunk kutatni eltűnt emberek után.

Zavartan összeráncolom a homlokomat.

— Miért? Utána mi történik?

— Már csak a holttestet keressük — feleli elfojtott hangon. — Huszonnégy óra már eltelt.

Egyszerre ébred bennem düh és félelem. Összeszorított foggal nézek rá, a nyelvemre harapok, hogy ne mondjak semmi olyat, amivel megsérthetném. De elárasztja az agyamat a vörös köd. Jungkook észreveszi rajtam a változást, kíváncsian felvonja az egyik szemöldökét, úgy fürkészi végig az arcomat.

— Neked az lenne a feladatod, hogy tápláld másokban a reményt, nem?

Nem adja jelét, de a szemében sértettség csillan. Ettől függetlenül egy alig észrevehető mosoly jeleneik meg a szája szegletében, amikor az erdő felé biccent a fejével.
Tudom, hogy csak őszinte akart lenni, de most nem erre van szükségem. Reményért és fényért szomjazom, de úgy, hogy kiszárad tőle a torkom. Kell egy kapaszkodó. Ezt nem veheti el tőlem senki.

— Nézzük meg azt a ruhát.

Elindul, a fekete bakancsa alatt hangosan ropognak az elszáradt falevelek. Némán, lehajtott fejjel a nyomába eredek.
Minél távolabb érünk a tűztől, annál csendesebb lesz körülöttünk minden, míg végül már csak tompán lehet hallani a távolból érkező zenét. Kim azt mondta, hogy a tábor közelében találtak rá Yong jelmezére. Mi mégis egyre csak távolodunk, míg akkorává nem nő előttünk az áthatolhatatlan aljnövényzet, hogy térdig elmerülünk benne. Mindenütt elszáradt bokrok, letöredezett gallyak és kórók nehezítik meg az utat, így kénytelen vagyok megállni. Jungkook hátrapillant rám a válla felett, majd megtorpan, amikor látja, hogy nem folytatom vele tovább az utat.

— A bátyám szerint a tábortűz közelében találták meg a ruháját. Akkor mi miért távolodunk?

Félig felém fordul, arcán egy bujkáló mosollyal. Zavartan felvonom az egyik szemöldököm, értetlenül nézek rá.

— Még hallod a zenét, ugye? Közel vagyunk. Itt lesz.

Megadóan felsóhajtok, és újra követni kezdem, amikor elindul. Csupán néhány métert teszünk meg, amikor megtorpan, és megáll egy robusztus fa törzsénél. Felém fordul, int a kezével, némán kér, hogy sétáljak oda hozzá. A torkomba ugrik a szívem. Olyan hevesen seper végig rajtam az adrenalin, hogy beleszédülök a nyers érzelmekbe. Hátat fordítok Jungkooknak, leguggolok a bőrruha mellé, és fájó keserűséggel nyugtázom, hogy ez valóban az övé. Nem tudok nem elsiklani a tény felett, hogy valaki lecsupaszította őt, hogy minden bizonnyal valami szörnyűséget tehessen vele. Elnehezedik a mellkasom. Ezernyi pillangó kezd csapdosni a szárnyaival a bordáim között, amint lejátszom a fejemben a képet, ahogy valaki megszégyeníti őt. Épp itt, ezen a helyen. A Lord volt az. Kizárt, hogy más legyen.
Könnybe lábad a szemem, halkan felsóhajtok, nem engedem, hogy az érzelmeim utat törjenek maguknak. Még nincs itt az ideje. A barátom jól van.

— Vajon mikor kerülhetett ide? — tudakolom halkan. — Meg lehet állapítani?

Nem érkezik válasz a kérdésemre, ezért hátrapillantok a vállam felett, de Jungkooknak nyomát sem látni a közelben. Azonnal felállok, kapkodva körbepillantok, hátha meglátom valahol, de bármerre nézek, csak a sötétséget látom. A torkomba ugrik a szívem, összevont szemöldökkel fürkészem az erdőt.

— Jungkook? — suttogom rekedten. — Jungkook?

Ide-oda pillantok, forgatom a fejem, de hiába keresem. Itt hagyott. Vagy valaki elvitte.
Azonnal megeredek az erdőből kivezető út irányába, átvágom magam a szúrós bokrokon, követem a távolból érkező zene hangját. Igyekszem csendesen lépkedni, kikerülni a zajos faleveleket.
De mielőtt egy újabb lépést tehetnék, hangokra leszek figyelmes a hátam mögül. Elszáradt növények hangját hallom, ahogy valaki rájuk tapos, cseppet sem ügyelve arra, hogy nesztelenül tegye. Megdermedek. Eszembe jut minden, ami délután történt. A magasba szökik a pulzusom, nehezen kapok levegőt, kikerekedett szemmel pillantok magam mögé.
A hold elég fényt biztosít ahhoz, hogy lássam: egy magas alak közelít felém.
Narancssárgára leszek figyelmes. Felpezsdül tőle a vérem. Moccanni sem bírok.
Amikor már csak néhány méter választ el minket egymástól, egy odvas fa mögé bújik, ahonnét csak a faragott mosolya látszik ki, illetve a szemének kifúrt rés.

— Kukucs! — halkan felkuncog. — Akarsz újra játszani?

Könny gyűlik a szemembe, ahogy elveszek a sötét pillantásában.

— H-hol van Jungkook?

Elégedetlenül felsóhajt, kibújik a fa takarásából, mintha felbosszantanám azzal, hogy nem veszek részt a játékában.

— Fontos vagy nekem — szögezi le negédes hangnemben. — Adok egy kis egérutat.

Fenyegetően kihúzza magát, a fekete ruhái alatt megfeszülnek az izmai, míg a karját a teste mellett nyugtatja. Megropogtatja a nyakát, aztán oldalra biccenti a fejét, úgy fürkészi tovább az arcomat, amit benedvesítenek a könnyeim. Vele táncoltam. Követtem őt egy szobába anélkül, hogy bármit is tudtam volna róla, míg ő kiszemelte magának a barátomat.
Ha Kim kérése szerint cselekedtem volna, most nem kellene sem a barátom, sem magam miatt aggódnom. Pedig nagyon egyszerű dolgot kért. Legyek bizalmatlan.

— Amíg elénekelem a nótámat, addig futni hagylak.

Megborzongok. Nem kell sokat tépelődnöm ahhoz, hogy rájöjjek, ő a gyorsabb nálam.
Idegesen nyelek, teszek hátra egy lépést, mire hangosan megreccsen alattam egy gally. Majd' kiugrik a szívem a váratlan nesztől, halk sóhaj hagyja el a számat, mire elégedett morgás tör fel a torkából.

— Fuss, fuss, fuss. Nincs menekvés, az árnyékok követnek, előlem nem futhatsz el, ha megtalállak megeszlek.

Azonnal futásnak eredek. A szívem olyan erősen  dobol a mellkasomban, hogy elnyomja az érzékeimet. Menekülés közben olykor hátrapillantok, de a Lord tartja a szavát, egy tapodtat sem mozdul a helyéről. Csupán néhány métert teszek meg, máris vastag izzadtságréteg jelenik meg a homlokomon, és zsibbadni kezd a mellkasom.

— Én vagyok a farkas, te vagy a bárány, nem segít rajtad semmilyen ábránd. Fuss, fuss, fuss.

Pihegve összeszorítom a fogamat, sajog a lábam, de nem állok meg. Potyogni kezd a veríték a hajamról, eláztatva a homlokomat. Úgy futok, mintha puskából lőttek volna ki. Nem csak magamért menekülök. Ha elkap, nem segíthetek Yong felkutatásában. Márpedig senki sem akarja nálam jobban viszontlátni, így én vagyok a legalkalmasabb ember erre a feladatra. Kizárt, hogy feladjam. A ruháját találták meg, nem a testét.

— Megízlellek, megkóstollak, ha ellenszegül megkínozlak. A véred vasas, éget mint a tűz, esküszöm, Kicsikém előlem nem menekülsz. Fuss, fuss, fuss.

Súlyos léptekre leszek figyelmes a hátam mögül. Elindult. Nevet. Kacag azon, ahogy előle menekülök. Gyorsabbra veszem a tempót, minden erőmet bevetem, de hallom, ahogy csökken köztünk a távolság. A dübörgő léptei egyre közelebbről érkeznek, míg sikerül megneszelnem a kifújt levegőjének zaját.

— Ha sikerül megfogjalak, megtartalak! — kiáltja izgatott csengéssel a hangjában, melyet egy kéjvágyó nevetés kísér. — Fuss, Kicsikém!

Eszelős nevetéssel váltja gyorsabbra lépteit, melyből leszűröm, hogy eddig nem vetette be minden erejét az elkapásomhoz. Rémült nyögés hagyja el a számat, egész testemben megborzongok, ahogy érzékelem a belőle áradó erőt. Őt az izgatottság, a vágy és a vadászat ösztönzi, míg engem csupán a menekülés hajt előre. Nem kérdéses, hogy az ő késztetése sokkal dominánsabb az enyémnél.
Lassulok. A lábam reszket az erőkifejtéstől. Lihegek, levegőért kapkodok, a testem úgy mozog, mintha egy rongybábu lenne.
De mielőtt a túlhajszolt izmaim teljesen lelassítanának, csend borul az erdőre. A Lord eltűnik, nem követ tovább.
Nem lehet hallani mást, csak a trappolásom zaját. Több perc telik el így, már látni lehet a távolból  a tűz ugráló fényét, amikor hírtelen kiugrik elém egy alak, és erősen megragadja a karomat. Rémült sóhaj szakad fel a száraz torkomból, kikerekedik a szemem, de az indulataim hamar lecsillapodnak, amikor kirajzolódik előttem Jungkook arca.

— Jaj, istenem, Jungkook! — a mellkasomra tapasztom a tenyerem, ahogy maga alá von a megkönnyebbülés. — Merre voltál?

Fujtat, nehezen kap levegőt, az arcát beborítják a gyöngyöződő izzadtságcseppek. A haja teljesen a homlokára tapad, az arca sápadt, mintha lefutott volna egy maratont. Örülök, hogy jól van.

— Próbáltam elcsalni — pihegi fáradt hangon. — De visszafordult és inkább téged követett.

— N-na és jól vagy?

Felragyog a szeme, az arcára szirupos mosolyt húz.

— Te értem aggódsz? — halkan felnevet. — Téged követett, nem engem.

Hátrapillantok a vállam felett, a Lord után kutatok a fák között, de sehol sem találom.

— Ha most ráküldenétek egy csapatot, biztos megtalálnátok.

Lassan megingatja a fejét, leveszi a válláról a táskáját, aztán előhúz a belsejéből egy vizes palackot. Felém nyújtja, sietve kikapom a markából, aztán gondolkodás nélkül kiiszom a felét. Óriási megkönnyebbülés a száradt torkomnak a víz, így egy elégedett mosoly szökik az arcomra.

— Elsőnek téged kell biztonságba vigyelek — fejével a tűz felé biccent. — Menjünk.

Gyors léptekkel megeredünk a tábor irányába.

— Azonosítottam a ruhát. Az Yong jelmeze.

— Jó — bólogat egy bíztató mosollyal az arcán. — Meg fogjuk találni.

— Azt mondtad, nincs sok időnk.

— De gondolkodtam. Igazad volt. Táplálnom kell a reményedet.

— És a Lorddal mi lesz?

— Amint biztonságos helyre viszlek, átfésüljük az erdőt.

Oldalasan rám pillant, arcán egy féloldalas mosollyal.
Furcsa érzés támad a mellkasomban. Hírtelen megszédülök, de nem állok meg. Szakaszosan veszem a levegőt, a tekintetem elhomályosul, a fák úgy dülöngélnek előttem, mintha valaki meghajlítaná őket. Zúg a fülem, teljesen elnyomja az érzékeimet, hányingerem támad. Nem tudom mi történik velem. Meg akarom törölni a kézfejemmel az izzadt homlokomat, de a karom nem hajtja végre a parancsomat, meg sem moccan.
Álmosan Jungkookra vezetem a tekintetem, aki épp az arcomat fürkészi a szokásos pillantásával. Mohósággal.
Legközelebb Kim autójában térek magamhoz. Csendesen vezet, míg én a hátsó ülésen fekszem, betakarva a kockás ingjével. Még mindig szédülök. A szemhéjam olyan nehéz, hogy képtelen vagyok nyitva tartani. Lecsukódik a szemem, úszkálni kezdek az elmém zavaros vizében, miközben újra és újra felidézem magam előtt Jungkook arcát. Ma megmentett. Megtalált. Ha nem lelt volna rám időben, a Lord tovább üldözött volna. Elijesztette.
Oldalra hanyatlik a fejem, érzem, ahogy megfordul velem a világ. Olyan, mintha egy sebes körhintán ülnék.
Amikor újra magamhoz térek, már a szobámban fekszem. Még mindig zavaros az elmém, de látom, nyitva van az ablakom. Friss levegő árad be rajta, a szél gyengéden meglengeti a függönyt. Nem tudom, mi folyik velem. Nem ittam, mégis ittasnak érzem magam.
Morogva az oldalamra szeretnék fordulni, de valami keménybe ütközik a hátam. Valaki megmozdul mögöttem. Összeszedetlennek érzem magam, a szívem a torkomba ugrik. Az alak a karomra fekteti a tenyerét, lágyan végigsimítja a bőrömet, aztán a nyakhajlatomba dugja az arcát, hogy egy csókot nyomjon rá. Kiráz a hideg. Szeretnék megmozdulni és felállni, de túl nehéznek érzem magam hozzá. Megragadja mindkét karomat, de ezúttal fájdalmat okoz. Olyan erősen szorítja, hogy ég a bőröm a szorongatása alatt. A mellkasomhoz passzírozza, megakadályoz a mozgásban. Csókokkal halmozza el a tarkómat, a hajamat, míg végül lesiklik az ajka a vállamra, és minden előjel nélkül belém harap. Összeszorítom a fogamat a fájdalomtól, a bátyámért akarok kiáltani, de képtelen vagyok szavakat formálni. Valami forrót érzek végigcsurogni a mellkasomon. Megsebzett.

— Kicsikém — suttogja mély, karcos hangon — Legyél még türelemmel, hamarosan az enyém leszel.

(Lord)

Ki van ütve. Képtelen megmozdulni. Hatott a szer. Túl sokat ivott abból az anyagból, amit a rendőr fiú táskájába csempésztem. Illetve kicseréltem. Kiképezhették volna jobban is. Nem hagyjuk a táskánkat őrizetlenül, amikor egy gyilkos szabadon jár a városban. A gondolattól nevetnem kell. Nem vagyok gyilkos. Én tisztogatok. A szemetet kidobjuk, az értéket pedig megtartjuk. Egész életemben kincset kerestem. Megtaláltam. Itt fekszik előttem, kiszolgáltatva, erőtlenül, az én akaratomra bízva. Már nem akarok ölni. Csak őt akarom. Minden porcikámat magába nyeli a fény, amikor láthatom.
Minden kincs meg van benne, amit eddig kerestem.
Lenyalom a vért a friss sebéről, megízlelem, a számat elönti a vasas zamat utóíze. Elönti az agyamat a köd. Fel akarom falni. Magamban akarok tudni belőle egy jelentős kis darabkát. De várnom kell. Türelmes vagyok. Szeretek játszani. Látni akarom a félelmét. Addig akarom gyötörni, míg már önként adja át magát nekem. Így lesz. Közös múltunk van. Még mindig emlékszem arra a vihar délutánra, amikor először pillantottam meg a bejárati ajtóban. Megígértem neki, hogy az enyém lesz. Láttam benne azt a kincset, amit másban nem.
Csak benne. Csak vele. Csak őt akarom.

Sziasztok! Remélem tetszett a rész, annak függvényében is, hogy ezt kicsit nehezen írtam meg, pedig sokszor átjavítottam. Illetve lehet, hogy most kicsit zavaros, hogy írtam Lord szemszögéből, de semmi sem úgy lesz a végén, ahogy most gondoljátok. 😌 Nos, a következőben találkozunk, addig is pápá, és vigyázzatok a meleggel! ❤️