(Jimin)

Tágra nyílik a szemem, ülő helyzetbe tornázom magam, még a levegő is a tüdőmben reked. Tisztán hallottam egy hangot. Olyan volt, mintha pontosan a fülembe suttogták volna.
Hevesen dobol a szívem, vékony izzadtságréteg jelenik meg a homlokomon, a hátamon jókora verítékcseppek gyöngyöződnek, melyeket magába szív a pólóm anyaga.
Azonnal kimászok az ágyból, és a bátyámért kiáltok. Hallom ahogy leesik az ágyról ijedtében, ahogy felhúzza a papucsát, és átcsörtet a folyosón. Lihegve megáll előttem, kérdőn széttárja a karját, de képtelen vagyok szavakat formálni a rémülettől, ezért a falra mutatok. De Kim értetlenül néz rám, nem érti mit akarok üzenni, ezért össze kell szednem a bátorságomat, és megszólalni.

— Mi van?

— V-van valaki a fal mögött — dadogom.

— Igen — bólogat helyeslően. — Egy patkány, Jimin. Egy patkány.

Megingatom a fejem, nem egy rágcsáló zaját hallottam. A patkányok nem tudnak beszélni.
Megragadom a bátyám karját, majd a hang forrásához vezetem.

— Hallgasd! — parancsolok rá.

Öblös sóhaj hagyja el a száját, megforgatja a szemét, de teszi amit kérek. A falhoz nyomja a fülét, résnyire szűkíti a szemét a koncentrációtól, még a nyelvét is kidugja fülelés közben.
Meredtem bámulom, várom a reakcióját. Olyan erősen szuggerálom, hogy belefájdul a fejem. A hang továbbra is mozog. Ide-oda jár, hozzádörzsölődik a falhoz, hallani lehet a tompa légzésének zaját.

— Úristen! — suttogja elképedve, miközben hátrahőköl. — Eddig nem hittem el, de már tudom... óriási képzeleterőd van, Jimin gratulálok! Ezért keltettél fel?

— Nem, Kim hallgasd már! Ez nem egy patkány! Ez a valami sétál.

— Lehet, hogy egy patkányember.

— Ezt nem hiszem el...

A szememet forgatom, idegesen a hajamba tépek, de Kim hajthatatlan. Vállat von, hátat fordít, aztán fejet ingatva magamra hagy.
Elkerekedett szemmel nézek utána, tehetetlenül toporgok egy helyben, miközben hallgatózom. Visszafordulok a falhoz, végigsimítom rajta a tenyerem, követem a mozgását. De néhány pillanattal később teljes csend borul a szobámra, egyedül a szabálytalan légzésem hangját lehet hallani. Tehetetlen vagyok, ezért visszafekszem az ágyba, nyakig betakarózom, miközben a félelmemmel küzdök. Körülbelül hat éves korom óta nem aludtam fény mellett, de most felkapcsolom a lámpát az éjjeli szekrényemen. Túlságosan rettegek a sötétben.
Aznap este nehezen alszom el. Forgolódom, hőhullámok gyötörnek, valahányszor a partira gondolok. Így elalvás előtt elhatározom, hogy beavatom a bátyámat a történtekbe, még annak értelmében is, hogy tudom, kételkedni fog a szavamban.
Másnap reggel Kim csörömpölésére ébredek fel. Morogva az oldalamra fordulok, kialvatlannak érzem magam, legszívesebben még órákig az ágyban maradnék.
Miután sikerül legyőznöm a késztetés, hogy a matracom fogja maradjak, összeszedem magam, és felöltözöm. Megigazítom a hajamat, a hátamra kapom a táskámat, aztán csatlakozom a bátyámhoz a konyhába. Épp reggelit készít. Érzem a tojás és a pirítós illatát.
Csendesen helyet foglalok az asztalnál, a falapra könyökölök, figyelem Kim alakját.

— Kim?

— Igen? — felém fordul, leteszi az asztalra a tányérokat, aztán helyet foglal előttem. — Mi van? A patkányemberről van szó?

Idegesen kifújom a levegőt, dühös pillantást vetek rá, de nem bonyolódom vele felesleges vitákba. Az nem patkány.

— El szeretnék mondani valamit.

— Csupa fül vagyok.

Habozni kezdek. Idegesen kisöprök a homlokomból egy kósza hajtincset, miközben rendezem a viharos gondolataimat. Hogy kéne elmondanom neki úgy, hogy komolyan is vegyen?

— Tegnap este találkoztam a buliban egy fiúval.

Ingerülten felvonja az egyik szemöldökét, amitől elborítja a mellkasomat a szégyen.

— F-felmentem vele egy szobába — suttogom halkan, bizonytalanul. — Csak beszélgetni akartam vele. Ezt azért szögezem le, hogy ne kapd fel a vizet. Szóval... azt hiszem megfenyegetett. Nem is... inkább úgy gondolom, hogy ő volt az igazi Lord.

Némán néz rám, még az étele rágását is abbahagyja. Hosszas másodpercek telnek el így csendben, ami egyre csak fokozza a frusztráltságom viharát. Bután viselkedtem. Nem lett volna szabad egy idegennel mennem, főként annak értelmében, hogy egy gyilkos kószál a városban. De ha épp nem lenne Jongin egy gyilkos játszótere, akkor sem lenne megengedett az, hogy idegenekkel álljak szóba. Kim szerint mindenki veszélyes. Erre tanított azután, hogy magunkra maradtunk. Hat éve veszítettük el a szüleinket, a lehető legkegyetlenebb módon. Csak tíz éves voltam. Talán abba kéne hagynom a játszadozást, helyette lehetne egy kis eszem. Mert így célpontot faragok magamból olyan emberek számára, mint a Lord vagy az a személy, aki végzett a szüleinkkel.

— Szobára mentél egy idegennel? — tudakolja mímelt nyugodtsággal, ám a tekintete mindent elárul. — Most komolyan, Jimin? Egy ilyen mesébe kell csavarnod a valóságot ahhoz, hogy beismerd nekem? Ha lefekszel valakivel, vállald is fel.

Elpirulok. A piros összes színe váltakozva fut végig az arcomon.

— Nem! — a fejemet csóválom, a legmeggyőzőbb arckifejezésemmel. — Most az egyszer ne értsd félre, jó? Igazat mondok.

Eltűnődve, drámaian a távolba réved.

— Mint hat éve minden nap?

— Hé! — komoly pillantást vetek rá. — Tegnap este megegyeztünk valamiben! Azt mondtad legyünk elnézőbbek egymással. Kezdhetnéd azzal, hogy hiszel nekem.

— Nem. Azt kértem, hogy viselkedj jól. De eddig is tudtam, hogy kettőnk közül nekem jobb a memóriám.

— Kim...

— Jimin? — kihívóan néz rám. — Van még valami?

— Igen — bólogatok helyeselve. — Az hogy seggfej vagy!

Kirúgom magam alól a széket, ami hangos nyikorgással csúszik arrébb. Hitetlenkedve csóválom a fejem, nem akarom elhinni, hogy ilyen közönyös velem kapcsolatban. Abban hisz, hogy tegnap este ágyba bújtam egy vad idegennel, miközben ő fejvesztve utánam kutatott. Csalódottan pillantok le rá. A méz színű szeméből szemernyi érzelem sem sugárzik, teljesen érdektelen a mesémmel kapcsolatban. Szörnyen kiábrándító. Még ő nevezi magát gondviselőmnek.
Hátat fordítok, a vállamra kapom a táskámat, aztán az ajtóhoz lépek, de még visszapillantok rá mielőtt átlépném a küszöböt.

— Még mindig szűz vagyok seggfej! — kiáltom méregtől elfújó hangon.

Kim félrenyeli a reggelijét, köhögve az ajka elé kapja a tenyerét, miközben az asztalon pihenő víz után nyúl. Helyes. Fulladj csak meg.
Hangosan becsapom magam mögött az ajtót, vissza sem nézek, azonnal az iskolabuszhoz veszem az irányt, ami a szemközti utcában veszi fel a diákokat. Még mindig Halloween-i kellékek díszítik az utcákat, így meg sem lepődöm, amikor véletlenül belefejelek egy csontvázba, ami egy fáról lóg.
Sietve a fehér buszhoz szaladok, köszönök a sofőrnek, aztán helyet foglalok leghátsó ülésen. Azt hittem, hogy majd Yong is itt lesz. Körbepillantok a buszon, keresem a legjobb barátomat, de színét sem látni sehol. Csak ekkor tudatosul bennem, hogy ott hagytam tegnap éjjel a buliban. Nem is jutott eszembe. Teljesen máshol jártak a gondolataim. Aggódni kezdek.
Azonnal előhúzom a telefonomat, idegesen a fülemhez nyomom, de hiába minden csengés, nem veszi fel. Dühösen felsóhajtok, közben legépelek neki egy gyors üzenetet.

Én: Ha látod az üzenetem, hívj fel. Ugye jól vagy?

Elhelyezkedem az ülésen, az ablaknak döntöm a fejem, de a telefont nem rakom el. Várom, hogy felhívjon.
Út közben minduntalan azzal nyugtatom magam, hogy valószínűleg lebetegedett, ezért nem reagál a hívásomra. Az is előfordulhat, hogy elhagyta a mobilját. Vagy még mindig részeg, csak most ért haza, és az volt az első gondolata, hogy bevesse magát az ágyába.
Ahogy a következő megállóba érünk, megpillantom Jihoont, aki tegnap este táncra hívta. Valahol elől foglal helyet, így felpattanok az ülésről, majd sietve ledobom magam mellé. Ijedten felém fordul, kiveszi a füléből a fülhallgatóját, aztán kérdőn felvonja az egyik szemöldökét.

— Szia Jihoon — összeszorult torokkal nézek rá. — Tudsz valamit Yongról? Tegnap este veled táncolt, nem?

Értetlenül megvonja a vállát.

— De. Miért?

— Végig veled volt? Láttad távozni a buliról? Mikor és kivel ment el?

Árvízként borítom rá a kérdéseimet, amitől magasba szökik a szemöldöké, és figyelmeztetően maga elé emeli a tenyerét, jelezve, hogy lassítsak. De képtelen vagyok. Yong olyan számomra, mintha a testvérem lenne. A testem egy különálló, ám jelentős kis darabkája, aki mindig mindenről beszámol nekem. Együtt kelünk, együtt fekszünk, így tudom, hogy egyáltalán jellemző rá az, hogy szó nélkül eltűnjön.

— Csak egy táncra kértem fel. Nem tudom.

Idegesen nyelek, bűntudatom támad. Ott hagytam. Anélkül, hogy megbizonyosodtam volna afelől, jól van.

— Ismersz valakit, aki tudhat róla valamit? Beszélt bárkivel?

Jihoon megingatja a fejét, az arcán sajnálat ül.

— Sajnálom. De mint mondtam, semmit sem tudok róla.

Keserűen lehajtom a fejem, kifújom a levegőt, aztán szó nélkül felállok, hogy visszaüljek a helyemre. Képtelen vagyok koncentrálni. A házak és a fák, összemosódnak az út mentén, egyetlen kivehetetlen kis pacává. Így képtelen vagyok bemenni a suliba. Tudom kell Yongról valamit ahhoz, hogy össze tudjam szedni magam.
Dobolok a lábammal, idegesen rágom a körmömet, hevesen zakatolnak a gondolataim. Vajon mi lehet vele? A koncentrációmban az sem segít, hogy baromi hangosan beszélgetnek a diákok a buszon. Nevetnek, beszélgetnek, videókat néznek a telefonjukon. Idegesítő.
Végül megnyomom a leszállás jelző gombot, lesietek a járatról, aztán helyet foglalok a buszmegállóban. Azonnal előveszem a telefonom, hogy írjak a bátyámnak.

Én: Itt ülök egy megállónyira az iskolától. Gyere ide. Fontos, el kell vinned valahova.

Szinte azonnal reagál a levelemre, mégis úgy érzem, mintha órákra válasz nélkül hagyott volna.

Kim: Az autóm fekete, nem sárga. Ha taxira van szükséged, nyugodtan hívj fel egyet.

Szemet forgatva kifújom a levegőt, miközben sebesen járnak az ujjaim a képernyőn. Olykor úgy magára tud haragítani, hogy legszívesebben soha többé nem állnék vele szóba. De azzal én járnék rosszabbul. Szükségem van rá.

Én: Yongról van szó. Szükségem lesz rád, ha nem találom otthon.

Látja az üzenetem, mégsem reagál. Hitetlenkedve megingatom a fejem, el sem akarom hinni, hogy ennyire érdektelen velem szemben. A hajamba mélyesztem az ujjaimat, zaklatottan kifújom a levegőt, de mielőtt magával ragadhatna a haragom, új üzenetem érkezik.

Kim: Várj, megnézem a naptáramban, hogy rá érek-e. Lássuk... nem igazán.

Lehetnék ennél mérgesebb?

Én: Kim!

Kim: Nyugalom, pisis! A bébi csősz megérkezett.

Ahogy felnézek a képernyőről, megpillantom a bátyám fekete autóját, ahogy lefékez a buszmegálló előtt. Kiszáll, megkerüli a kocsiját, kinyitja nekem az ajtót, de mielőtt beszállhatnék, elkapja a karomat, hogy komoly arckifejezéssel nézzen rám.

— Ajánlom, hogy tényleg fontos legyen — szögezi le. — Nem lóghatsz a suliból.

— Yong eltűnt, Kim. Soha nem csinált még ilyet. El kell mennünk a szüleihez.

Elengedi a karomat, hagyja, hogy beüljek, de továbbra is mérges pillantásokkal illet.

— Nem lenne egyszerűbb, ha felhívnád őket?

— Jaj de okos vagy, Kim. Az agyadért szeretlek a legjobban — ömlengek mímelt kedvességgel a hangomban. — Nem tudom a számukat, oké? Ne nézz már hülyének.

Halkan felnevet, a mézszínű szeme szórakozottan felcsillan.

— Akkor miről beszélünk? Nem is vagytok olyan jóban, ha nem ismered a szülei telefonszámát.

Sóhajtva az ablaknak döntöm a fejem, kizárt, hogy vitába bonyolódjak vele. Túl mérges vagyok. Nézem az utcákat, a házakat amik előtt elsuhanunk, illetve a dekorációkat. Szeretem ezt az időszakot. Yonggal minden évben lenyúltunk egy-két dekorációt a lakosoktól Halloween után, de most nincs itt. Nem sétálunk az úton, nem figyeljük, hogy mit csenhetnénk el. Szerettünk bekopogni idegenek házába, hogy utána elbújjunk valamerre, és megdobáljuk tojással gyanútlan tulajdonost.
Kim nem vezet lassan, ezért pillanatok alatt megérkezünk a házukhoz. Lefékez, leállítja a motort, aztán hangosan becsapja az ajtót. Én is követem, ropognak a talpam alatt az elszáradt falevelek.

— Az ott... — mutat kim az egyik dekorációra. — Nem Lee néni töklámpása?

Azt még az ünnep előtt csentük el a teraszáról. Órákig veszekedtünk, hogy ki tartsa meg. Végül rám esett a választás, de mielőtt észbe kaphattam volna, már eltűnt a szobámból. A kis tolvaj. De nem bánom, náluk jobban mutat. Sőt, most minden ellopott díszemet szíves örömmel átnyújtanám neki, ha végre megpillanthatnám.

— Beszélnél helyettem, Kim? Csak kérdezd meg, hogy tudnak-e róla valamit.

Bólint, lassan felsétál a verandán, aztán bekopogtat az ajtón. Olyan hevesen kezd dobolni a szívem a mellkasomban, hogy úgy érzem, majd' kiugrik a helyéről. Reménykedem, hogy Yong jól van.
Feszülten szuggerálni kezdem a falapot, amikor meghalljuk a túloldalról valaki csoszogását, ahogy elfordítja a kulcsot a zárban, majd szélesre tárja előttünk az ajtót. Myung áll előttünk, Yong anyukája. Az arca azt üzeni, hogy semmiről sem tud, ugyanis széles mosolyt húz az arcára amikor megpillant minket.

— Gyerekek! — csicsergi nevetve. — Mi szél hozott titeket?

A bátyám megköszörüli a torkát, majd lopva egymásra pillantunk.

— A fia itthon van?

— Yong? — zavartan felvonja az egyik szemöldökét. — Nincs. Azt hittem, hogy nálatok tölti az éjszakát.

Újra egymásra pillantunk. Ez nem jó hír. Akkor hol lehet? Kim szemében apró fény csillan, amit úgy értelmezek, hogy kezd hinni nekem. Tudja, hogy valami nincs rendben.

— Mi pedig azt, hogy otthon van.

Myung arcáról lefagy a vigyor, helyére aggodalom fészkeli magát. A figyelme megoszlik kettőnk között. Hol rám, hol Kimre néz. Válaszokat vár. Épp úgy, mint mi.

— Akkor hol lehet? Nem érkezett haza. Még csak ide sem telefonált.

Kim bólint, befurakszik Myung mellett a lakásba, aztán némán helyet foglal a nappaliban a kanapén. Én illedelmesebb vagyok. Megvárom míg a tulajdonos beinvitál a házába, máskülönben képtelen lennék csak úgy berontani, főként annak értelmében, hogy miféle információt osztottunk meg vele. A fia eltűnt, nem szeretnék gorombán viselkedni. Egyik lábamról a másikra állok, ahogy figyelem Myung zaklatott arcát. Fel-alá járkál, míg végül megáll a bátyám előtt.

— Fel kéne hívnom a zsarukat? — tudakolja zavartan. — Ezt kéne tennem?

Kim helyeslően bólogatni kezd.

— Az lenne a legjobb döntés.

— Igen. Minél előbb, annál jobb — suttogom halkan.

Körbeforog a házában, a telefonja után kutat, amit Kim mellett talál meg a kanapén. A bátyám úgy néz rá, mintha le akarná tapogatni, ezért drámaian felemeli az orrát, és arrébb húzódik. Szemet forgatva a csípőmre teszem a kezem, miközben várom, hogy fogadják Myung hívását.
Miközben a rendőrségre várunk, teljes csendben fogyasztjuk a forró teánkat, a gondolatainkba mélyedve. Minél több idő telik el, annál idegesebb leszek. Egyre csak rémképek gyötörnek, melyekben a barátomnak baja esik, és valami szörnyű végkifejlet szüli ki magát a történtekből. Képtelen vagyok nyugton maradni. Percenként hívom Yong mobilját, miközben imádkozom, hogy vegye fel. De az imám meghallgatatlan marad, ugyanis minden csörgés végén, egy monoton hang adja a tudtomra, hogy a szám nem elérhető.
Ekkor kopogtatás zajára leszünk figyelmesek. Myung felpattan a székéből, megrohamozza az ajtót, majd olyan lendülettel nyitja ki, hogy majdnem elveszti az egyensúlyát. Egy megtermett rendőr áll a küszöb másik oldalán, mellette egy fiatal fiúval.

— Jónapot! — köszön illedelmesen a rendőr. — Jeon Hyun Soo vagyok. Ő pedig itt a fiam, Jungkook.

— Ü-üdv... Jöjjenek bentebb.

Myung odébb áll az ajtóból, mindketten belépnek a lakásba, aztán helyet foglalnak a kanapén. A bátyám azonnal felpattan, mintha semmi udvariasság nem szorult volna belé. Inkább a falnak dönti a hátát, onnan figyeli tovább az eseményeket.

— Szóval tegnap este veszett nyoma, igaz? — tudakolja az egyenruhás. — Veszekedtek? Volt valami összetűzésük ami sarkalhatta volna, hogy megszökjön?

Myung hitetlenkedve felnevet, a homlokát ráncolja, teljesen begőzöl a kérdésektől.

— Nem! Yong nem elszökős fajta. Igaz, néha flegma és vagánykodik, de jó gyerek. Mindig értesít engem amikor kimarad.

A rendőr azonnal szabadkozni kezd, hogy lecsillapítsa az anyuka kedélyeit.

— Ezeket a kérdéseket muszáj feltennem, ne érezze személyesnek — előhúz egy kicsi noteszt, megragad egy tollat, majd érdeklődve visszavezeti a tekintetét Myungra. — Mit tud? Hová ment a lánya az eltűnésekor?

— Egy buliba ment, amit a Min fivérek rendeztek.

Ahogy Yong anyukája és a rendőr beszélget, váratlanul kellemetlen érzés kerít magába. Az idegen fiúra pillantok. Összetalálkozik a tekintetünk. Úgy vizslat az ónix fekete tekintetével, mintha valami nem odaillő lenne az arcomon. Ahogy összefonódik a pillantásunk, leheletnyi mosolyra húzza az ajkát, jobb kezével pedig az ébenfekete hajába túr.
Olyan nehéz a tekintete, hogy nem tudom szavakba foglalni, hogy miért, de nyomasztó érzés lesz úrrá rajtam. Furcsa fiú. A bátyámra pillantok, de jobban foglalkoztatja a rendőr monológja, nem látja, hogy a fiú milyen illetlenül vizslat.
Összehúzom magam. Igyekszem kizárni a tekintetét, de olyan, mintha egy cellux darabkát ragasztottak volna a homlokomra. Zavar, viszket, idegesítő, szeretném levenni.

— Jimin... Jimin!

Összekapom magam, teljesen elmerültem a gondolataimban. Myungra pillantok, aki konyha felé biccent a fejével.

— Lennél kedves hozni egy teát a vendégeinknek?

— P-persze.

Felállok a székből, a konyha irányába eredek, de végig érzem magamon az idegen égető tekintetét. Felrakok forrni egy adagnyi vizet, utána kihalászok a szekrényből egy csomag citromos teát. Yong kedvence. Elmosolyodom a gondolatra. Ha megtaláljuk, utána egy pillanatra se fogom elereszteni. Folyton a nyakán fogok lógni, akár egy pióca.
Vajon fél? Tudja, hogy keressük?
Ahogy konyhapultnak támaszkodom, váratlanul egy apró koppanásra leszek figyelmes a hátam mögött. Lassan megfordulok, ekkor szembetalálom magam a fiúval. Fürkészni kezdi az arcomat, a sötét tekintete úgy siklik végig rajtam, mintha teljesen átlátna rajtam. Megborzongok.

— Apa szerint rá fogunk találni — kissé oldalra biccenti a fejét, hogy jobb szögből láthassa az arcomat. — Fontos neked?

Zavartan elmosolyodom, nem tudom, hogyan kéne reagálnom a kérdésére. Nem ismerem. Ő sem ismer engem.

— I-igen. Ő a legjobb barátom.

Elmosolyodik, a falnak dönti a vállát, onnan néz tovább. Néhány pillanatra némaság borul ránk. Egyikünk sem szólal meg, nézzük egymást, egyedül a a lábasban bugyogó víz hangját lehet hallani.
Egyre kellemetlenebbül ha rám a csönd. Ekkor lassan felém nyújtja a tenyerét, néhány másodpercig habozva nézek rá, de végül illedelmesen elfogadom a gesztusát.

— Jeon Jungkook vagyok. Néha besegítek apának a nyomozásban, mert én is rendőr szeretnék lenni. Úgyhogy mindent meg fogok tenni azért, hogy megtaláljam a barátodat... öhm...

— Jimin. És köszönöm.

Talán túl korán vontam le a következtetéseimet, egyáltalán nem is furcsa. Néha hajlamos vagyok az ítélkezésre. Pedig nem szép dolog. Nekem sem esne jól, ha valaki korai következtetéseket vonna le rólam. Talán látta rajtam az erős aggodalmat a barátomat illetően, ezért figyelt olyan feltűnően.
Jungkook arcára újabb mosoly szökik, a tekintete ellágyul, ahogy mélyen a szemembe néz.

— Nagyon szép a szemed. Különleges. Mintha a méz legsötétebb árnyalatába néznék — suttogja csodálattal a hangjában.

Meglepett grimasz szökik az arcomra. Ki képes bókolni valakinek egy ilyen szituációban?
Épp készülném csöndesen megköszönni a dícséretet, de a rendőr feláll a kanapéról, és a fiáért kiált. Jungkook az apja felé pillant, bólint, de utána visszafordul hozzám.

— Sajnálom, nem lesz időm meginni a teádat. De még találkozunk.

Nos, remélem, hogy nem.

— Igen, persze. Semmi baj.

Halvány mosoly szökik az arcára.

— Addig is viszlát, Kicsikém.

A magasba szökken a szemöldököm a becenévtől. Elkerekedett szemmel nézem a távolodó alakját, amint elbúcsúzik Myungtól, és távozik a lakásból. Megborzongok attól ahogy hívott, végig fut tőle a hátamon a hideg. Nem a névtől, hanem attól, ahogy kiejtette az a száján.
Kim belép a konyhába, gyengéden megragadja a karomat, majd maga után húz. Yong anyukája olyan összetört, hogy köszönés nélkül felbaktat az emeletre, halljuk ahogy hangosan becsapja maga mögött a szobája ajtaját. Iszonyat mérges lehet ránk. A mi felelőségünkre bízta a fiát, azt hitte, hogy mi majd vigyázni fogunk rá. De eltűnt. Ez a mi hibánk. Az én hibám.

— Gyere. Semmi baj — suttogja Kim, miközben kinyitja előttem az ajtót. — Érthető a dühe, de ne érzed magad hibásnak. Ez sokkal inkább az én saram. Én vagyok a felnőtt, nekem kellett volna vigyáznom rátok.

Nem válaszolok. Nem tudom, hogy igaza van-e.

— Úgyhogy fel a fejjel — kedves, halovány mosolyt küld felém, teljesen meglep a figyelmességével, tapintatosságával. — Minden rendben lesz. Kis hülye.

— Ezt muszáj volt hozzá tenned?

Morgolódva beszállok az autójába, ahogy kilépünk a lakásból. Az ablaknak döntöm a fejemet, miközben próbálom kizárni a gondolataimból a mellettem ülőt. Mindig mindent elront egy pillanat alatt. Annyira ért hozzá, hogy azt már taníthatnák az egyetemen.
Kim olyan gyorsan száguld az autójával a kihalt úttesten, hogy pillanatok alatt hazaérünk. Puhán lefékez a lakásunk előtt, leállítja a motort, aztán komoly pillantást vet rám.

— Most az egyszer viselkedj jól, rendben? Nekem még el kell intéznem valamit, de este kilenckor visszajövök. Zárd be az ajtókat, és ne engedj be senkit.

— Téged se?

Szemet forgatva kifújja a levegőjét.

— Azt próbáld meg, Jimin.

— Akkor most engedélyt adsz rá? — gonosz vigyort küldök felé, de amikor megpillantom a dühös arckifejezését, inamba száll a bátorságom. — Oké, értettem.

— Sietek vissza.

Kiszállok az autóból, becsukom az ajtót, aztán nézem ahogy elhajt. Keserűen figyelem. Most nem akarok egyedül lenni. Túl sok gondolat kering az elmémben. Mind a barátom körül forog. Még csak most tűnt el, de máris betegre aggódom magam miatta. Nem eshet baja. Ha mégis történne vele valami, azt biztosan nem bírnám ki épp ésszel.
Ahogy ott állok a házunk előtt, hírtelen mozgásra leszek figyelmes a szemem sarkából. Valami narancssárga mozog a fák között. A magasba szökik a pulzusom, amikor megpillantom a faragott mosolyt, a fekete öltözetet, és a gonosz tekintetet a takarásban. Teszek hátra egy lépést. A Lord oldalra biccenti a fejét, hogy jobb szögből láthassa az arcomat. Talán azért jött, hogy bevégezze azt, amit elkezdett a partin. Azonnal hátat fordítok, felsietek a verandán, de miközben a kulccsal bajlódom, meghallom magam mögött a lépteit. Közeledik. Remeg a kezem, izzad a tenyerem, ezért nehezen találok be a zárba, de végül sikerül elforgatnom. Épp akkor csukom be magam mögött az ajtót, amikor felér a verandára. Elforgatom a zárat, miközben hangosan levegő után kapkodok. Hátrálni kezdek. Halk sikoly szökik fel a torkomból, amikor hallom, hogy nekifeszül az ajtónak. Próbálja betörni.