(Jungkook)

Hyun besegít a biztonsági kamerák átfésülésében. Mindketten fáradtak vagyunk, reggel hét óra van, még nem reggeliztünk, és ami azt illeti, nem is aludtunk az éjjel. A mellettem ülő fáradtan megigazítja a fekete keretes szemüvegét az orrnyergén, aztán magabiztosan a képernyőre mutat. Kíváncsian előregörnyedek, de olyan túlterhelt a szemem, hogy pixelen kívül semmi egyéb nem ragadja meg a figyelmem.

— Az ott! Nem látod?

— Mit kéne? — előrehajolva hunyorítok.

Az illetéktelen behatolót és rongálót keressük, aki az éjjel betört a templomba, és mindent felforgatott. Pitiáner ügy, szégyellem is magam érte, de a helyi időseknek olyan ez az építmény, mintha a második otthonuk lenne. Úgyhogy igyekszem komolyan venni a feladatomat, anélkül, hogy lesülne a bőr a képemről. Helyszíneket és holttesteket akarok átvizsgálni. De ami a legfőbb, Jiminnel akarok lenni. Lord nem veheti el tőlem. Lehet, hogy ő látta meg hamarabb, de ez a ,,aki elsőnek pillantotta meg, azé a fiú", szabály egyáltalán nem vonatkozik rám. Saját szabályaim vannak. Ha ki akarja sajátítani, tegye. De vállalja a következményeket. A haragomat, a dühömet, az eltökéltségemet. Azt hiszi, ő irányít. De a Lord is fejet hajt valaki előtt, az pedig én vagyok.

— Felborította a szobrot! — sziszegi dühösen. — Gazember! El fogjuk kapni.

Sóhajtva a mennyezetre emelem a tekintetem.

— Akkor jó munkát hozzá!

— Jó, de hogyan tovább?

A kis zöldfülű.

— Szólj Jaynek, hogy nézzen utána. Délutánra már a fogdában lesz, ha sikerül azonosítania.

Kirúgja maga alól a széket, elindul Jay asztala felé, aki épp az igazak álmát alussza úgy, hogy egy újságot terített szét az arcán. Barom. Ő a kriminalisztikai szakértőnk, aki a technológia segítségével azonosítja be kép alapján a tettest. Még nagyon fiatal, de irtó tehetséges. Ám olykor furcsa dolgokat tesz és mond. De ahogy apa mondaná: a tehetséges emberek a legőrültebbek. De én még hozzátenném, hogy rohadékok is.
Felállok a székből, megeredek a kijárat irányába, de Jay elkapja a karomat. Lassan lepillantok rá, miközben leseprem magamról az ujjait. Soha, senki nem érinthet meg. Létezik ez alól egy kivétel, de neki még meg sem fordult a fejében ilyesmi. De el fogom érni, hogy csak e körül forogjanak a gondolatai.

— Reggelizni mész? — tudakolja közönyös arckifejezéssel. — Hoznál nekem egy kávét és egy fánkot?

Düh ébred a mellkasomban. Vigyort csal az arcomra a feszítő érzés, ami majd' kettérepeszti a bordáimat. Mélyen beszívom az állott irodai levegőt, közelebb hajolok hozzá, annyira, hogy csak ő hallhassa a szavaimat. Csak két hónapja dolgozik a rendőrségnek. Egy senki. Az adottsága nem indok arra, hogy mindenkit lenézzen a környezetében.

— Jay — mennydörgöm a nevét suttogva. — Cselédruha van rajtam?

Felvont szemöldökkel megingatja a fejét, miközben egy bujkáló mosolyt próbál elrejteni előlem.

— Akkor hozz magadnak. Mert ha én hozok, rohadtul a torkodon fog akadni.

Jay szeme felizzik. Nehezen ijedős fajta.

— Két cukorral kérem. A fánk pedig legyen epres.

Megragadom a gurulós szék háttámláját, magam felé fordítom, mire Hyun halkan ellép az asztaltól, és elsunnyog. Igyekszik kerülni az összetűzéseket. De ebben az intézményben elengedhetetlen a vita. Itt mindenki pasi, túlteng bennük tesztoszteron, nem tudják hol a helyük. A férfiak szeretik összemérni a péniszüket. De Jay úgy is szembeszáll velem, hogy tudja, az enyém a nagyobb.

— Apám hamarosan visszatér egy helyszínről — a hangom csöpög a mímelt kedvességtől. — Szomjas és éhes lesz, amikor visszajön. Mindketten úgy szeretjük inni a kávét, ahogy te.

Nevetve megforgatja a szemét. Bejátszottam a rendőrfőkapitány ütőkártyámat, ami eddig minden esetben kihúzott slamasztikából. Jay kirúgja maga alól a széket, gúnyos vigyorral tisztelegni kezd, miközben fenyegetően kihúzza magát.

— Máris, leendő hadnagy — a tekintete elkomorul. — Csak sikerüljön letenned a vizsgát, hogy apád neked adhassa majd ezt a címet.

Mielőtt válaszolhatnék, mosolyogva megütögeti a tenyerével a lapockámat, aztán sietve megered a kijárat irányába. Gyűlölködve nézek utána. Legszívesebben a nyomába erednék, visszahúznám a karjánál fogva, felvágnám a száját, hogy lehervadjon róla az a beképzelt vigyor. Látni akarom a vérét. Élvezni, ahogy lassan végigcsurog az állán. Addig-addig szurkálnám a pengémmel az arcát, míg csak egy darab széttrancsírozott cafat marad belőle. Az erőm megvan hozzá. Az akaratom is. A vágy is. Megrázom a fejem. Elfújom ezeket a gondolatokat.  Nem adom át a stafétabotot a lelkemben gyülekező sötétségnek.
Dühösen kinyitom az üvegajtót, megeredek a mosdó felé, hogy kiereszthessem a gőzt és a felgyülemlett mérget. Benyitok, a jéghideg csempének vetem a hátamat, és lassan kifújok egy adagnyi levegőt a tüdőmből. Nehezen kezelem a dühömet. Gyakran fölém kerekedik, megszorongat, elveszi az eszem.
Úgy hullámzik a mellkasom, mint egy lobogó zászló.
Kövér izzadtságcsepp folyik végig a homlokomon, amely leszáguld az arcomra, hogy onnét a lábam elé pottyanjon. Gyűlölöm az arrogáns barmokat. Korábbam már meggyűlt velük a bajom.
Hírtelen hangokra leszek figyelmes a mosdófülkék irányából. Abbamarad a zihálásom, csendben maradok, kíváncsian oldalt lépek, hogy megtudjam, van-e valaki más is rajtam kívül a mosdóban. Ekkor kinyílik az ajtó, valaki kikukucskál a résen. Elsőnek egy sötét szempárt pillantok meg, majd egy fekete hajzuhatagot, ami eltakarja a homlokát. Végül kilép. Sápadt bőr, hosszú szempillák, gömbölydeden ívelt orr. Basszus.

— Mi a büdös francot keresel itt? — tudakolom fröcsögve, egekbe szökő pulzussal. — Megőrültél?

Lord kihúzza magát, lassan közelebb sétál, aztán megáll előttem.

— Hagytam üzenetet. Nem reagáltál.

Épp olyan összeszedett és nyugodt, mint általában. Legalábbis kívülről. Belülről egy rohadó téboly. Minden szegmense őrülettől és pusztítástól bűzlik, egyetlen ép porcika sem található benne.

— Erre beparádézol a rendőrségre? — suttogom torokhangon, résnyire szűkült szemmel. — Maszk és védelem nélkül? Le akarsz buktatni minket?

Mosolyogva megingatja a fejét.

— Kikerültem a kamerákat, és sapka volt rajtam. De igen... Bármelyik pillanatban lebuktathatnálak apáddal együtt.

Komoly pillantást mérek rá. Valami bűzlik, úgy érzem, hogy akar tőlem valamit. De nem nála van az irányítás. Ha én bukok, akkor ő is. Szívesen magammal rántom a pokolba, hogy együtt zubogjunk a lábasban.

— Mit akarsz?

Eltűnik a nyugalom az arcáról, izgatottan felcsillan a szeme, az ajkát vágyakozó mosolyra görbíti.

— Tegnap este beleharaptam valami olyasmibe, amire már régóta vágytam. De kiderült, hogy nem csak nekem fáj rá a fogam.

Egész testemben megdermedek a szavaitól, érzem, ahogy megkeményedik az arcom. Ugrálni kezd egy izom az állkapcsomban, össze kell szorítanom a fogam, hogy csillapítsam a növekvő mérgemet.

— Jiminről beszélsz — állapítom meg komor hangtónusban. — Csak magadnak akarod.

— Az enyém.

Az ajkamba harapok. Olyan erősen, hogy forróság önti el a számat. Vasas. Ha ma tovább feszegetik a tűréshatáromat, fel fogok robbanni.
Megingatom a fejem. Elégedetlen morgással lépek közelebb hozzá, annyira, hogy mélyen a szemébe tudjak nézni. Tudatni akarom vele: épp olyan láng ég bennem miatta, mint benne. Kell nekem. Akarom. Még sosem érintettem a bőrét, nem éreztem a nyelve ízét a számban, de határozottan szükségem van rá.

— Nem adom neked.

— Nem adhatod nekem azt, ami az én tulajdonomban áll, és nem is veheted el — úgy beszél, mint egy gyerek. Sértett, dühös és morcos. — Élvezte a velem töltött estét, tudom, hogy többet akar. Én is erre vágyom. Úgyhogy szeretném, hogy letegyél róla. Többet nincs rád szükségem, nem fogok tisztogatni.

Lenyalom az ajkamról a vért, elmosolyodom, aztán váratlanul elkapom az ingjét, és közelebb húzom magamhoz. Fújtatva néz rám, nem tetszik neki, ahogy bánok vele. Tébolyult fény csillan a szemében.  Legszívesebben itt helyben megölne.

— A nagy, erős, Lord... — suttogom mázos hangon. — A hírhedt szívtelen gyilkos, nem is olyan magabiztos, mint gondolná.

— E-ezt hogy érted?

Megremeg az ajka, keserűen összevonja a szemöldökét, úgy párolog el a tekintetéből a gyilkos csillogás, mintha kifújták volna belőle.

— Erős vagyok! — mennydörgi összeszorított foggal. — Magabiztos! A fiú pedig az enyém.

Valójában csak egy összetört férfi, aki önmaga darabkáit keresi. Sóvárog az elismerés és a szeretet után. Ezt teszi az emberrel az, ha kiskorában súlyos trauma éri. Ez az egy közös van bennünk. Ismerem azt a feszítő érzést, ami egy életen át megbélyegez, hogy gyűlölettel tekints magadra, és mindenki másra aki körülvesz.

— Ha tényleg olyan erős vagy, bizonyítsd be, hogy képes vagy meghódítani a szívét.

— Képes vagyok rá.

— Én is ezt fogom tenni. Mindketten harcolni fogunk érte. Meglátjuk melyikünk mellett dönt.

Én vagyok számára a legjobb választás. Kedvelem. Én nem vagyok olyan őrült, mint Lord. Habár szívesen megkóstolnám a vérét és a könnyét, szeretném, hogy biztonságban érezze magát mellettem. A támasza szeretnék lenni. Nem lehet köze egy olyan fickóhoz, aki megcsonkította a családját. Őszinte érzelmek vezérelnek.

— Mellettem — feleli magabiztosan, kihívó pillantást mérve rám a sötét szempillái alól.

Épp készülném újra elcsenni az önbecsülését, amikor rezegni kezd a mobilom a zsebemben. Gúnyos mosoly szökik az arcomra, amikor megpillantom a kijelzőmön a veszekedésünk tárgyának nevét. Felé fordítom a képernyőt. Megfeszül az állkapcsa, és végleg lehull az arcáról a nyugodt állarc, amit sosem enged félrecsúszni előttem. Csak ritkán enged betekintést nyerni az elborult elméjébe. De most egyetlen pillantásából látom, hogy lekapcsolták a lámpát az agyában. Ilyenkor veszélyes. Nem csak másokra, de önmagára is.

— Heló, Jimin. Miben segíthetek?

Úgy szólok a készülékbe, hogy közben le sem veszem a tekintetem Lordról.

— Kim vagyok.

— Miről van szó?

Hallom, ahogy Jimin felzokog a háttérben. Összeszorul tőle a torkom. Lord kegyetlenül elbánhatott vele múlt éjjel. Ma már ezredjére támad düh a mellkasomban. Soha többé nem engedem, hogy hozzányúljon. Már a gondolattól is felrobbanok, ahogy elképzelem, milyen módon okozhatott neki fájdalmat. Beteg állat.

— Itt mindent elmondok. Siess.

Kinyomja a hívást, én pedig dermedten az előttem állóra nézek. A rohadék mosolyog. A karom magától cselekszik, a magasba emelkedik, és addig meg sem áll, míg Lord arcába nem préselődik. Sajgó fájdalom hatol a bütykömbe, de az a gondolat nyugtat, hogy neki sokkal jobban fáj. Kicsattan a szája. Vért köp a tenyerébe, amit a fájó pontjához tapaszt.
Azt mondta, ő is élvezte. Ettől a gondolattól fájdalmasan görcsbe rándul a gyomrom, de sokkal szívesebben kiegyeznék ezzel, mint azzal, hogy megkínozta.
Megragadom az állkapcsát, magam felé fordítom a fejét, hogy mélyen a dilis szemébe nézhessek. Jól palástolja a fájdalmát. Pimasz mosolyt küld felém, megmutatva a véres fogait.

— Megyek, megvigasztalom a szerelmemet.

Ellököm magamtól, a háta nekiütközik a falnak, az ütéstől elfúló nyögés szalad fel a torkából. Leszegett állal néz rám, a tekintete ezernyi elfojtott dühöt zár magába, de nem szól semmit. Nyugton marad. Hátat fordítok, magára hagyom, és meg sem állok a kint parkoló autómig. Zuhog az eső. Minden szürke és fátyolos. Hangosan kopognak a cseppek a szélvédőmön, habár egy órával ezelőtt, még tiszta volt az ég. Miután bekapcsolom a motort és kigurulok a parkolóból, bekapcsolom a rádiót, hogy elnyomjam az eső hangját. Felcsendül a hangszóróból Nightcore Wasted című száma, ami betölti az egész utasteret. Olyan hangerőre állítom, hogy berezonáljon a kormány az ujjaim szorítása alatt, mégis melankóliába esek. Mindent elmos odakint a víz. Lepottyan egy csepp az egyik hajtincsemről az ölembe, és már nem csak a kétsávos utat árasztja el zápor, hanem az elmémet is. A traumám összeköt Lorddal. Mindkettőnkkel ugyan az történt. Ő túltette magát rajta, én nem. Még hat év távlatából is összeszorul a torkom, ha eszembe jut.
  ,,Szakadt az eső. Céltalanul bolyongtam az úton, körbeölelt a sötétség, minden porcikámat átjárta a hideg. Próbáltam segítséget hívni, de beázott a telefonom, a nevelőszüleimé pedig a lakásban maradt. Visszhangzott a fejemben anyám sikolya, ahogy azt kiabálta: Rohanj, menekülj, hívj segítséget!
Kirázott a hideg, reszkettem, egyedül a szétszórtan lecsapó villámok adtak némi világítást. Ahogy a sáros aszfalton sétáltam, magába kerített az érzés, hogy mennyire gyűlölöm a valódi szüleimet. Az ő hibájuk... Minden az ő hibájuk.
Minél távolabb kerültem az otthonomtól, annál biztosabb voltam benne, hogy soha többé nem fogom látni anyát és apát. Megtorpantam. Mélyen beszívtam a levegőt, gombóc nőtt a torkomba, ahogy halkan felzokogtam. Fájdalmas grimaszba torzult az arcom, minden izmom megfeszült, a hajamból egyfolytában potyogtak cseppek, amik elmosták a látásomat. Ekkor fényre lettem figyelmes a hátam mögül. Egy autó. Felé fordultam, integetni kezdtem, a szívem majd' kiugrott a helyéről örömömben, amikor láttam, hogy egy rendőrautó közelít felém. Csikorogva lefékezett mellettem, a sofőr kapkodva kinyitotta nekem az ajtót, én pedig gondolkodás nélkül beszálltam. Ekkor láttam, hogy nem csak egy rendőr tartózkodik a járműben, hanem három.

— Hol laksz? Miért kóborolsz a semmi közepén? — tudakolta a sofőr, őszinte aggodalommal az arcán.

Az arcom annyira átfagyott, hogy képtelen voltam szavakat formálni.

— Kapcsold be neki a fűtést! — utasította az egyik férfi hátulról. — Úgy reszket, hogy beszélni sem tud.

Megéreztem a meleg levegőt az arcomon, jóleső sóhaj tört fel a torkomból. Olvadtam. Úgy éreztem magam, mint egy fagyott hús, amit beraktak a mikróba.

— Megtámadták a szüleimet. Betörtek a házunkba — suttogtam meg-meg remegő hangon, miközben könnyek gyűltek a szemembe. — Azt kértek tőlem, hívjak segítséget.

Egymásra pillantottak. Valami megmagyarázhatatlant üzentek egymásnak, amit én nem értettem. A sofőr rám pillantott, alaposan végigmért a tekintetével, aztán beindította a motort.

— Merre laksz? Segítünk a szüleidnek.

— Biztonságban vagy — közölte a harmadik férfi, aki eddig csendben volt. — Mutasd az utat.

Idegesen nyeltem. Feszült volt a légkör. Megköszörültem a torkomat, igyekeztem leseperni magamról az ingerültséget, aztán az ellenkező irányba mutattam. Oda, ahonnét érkeztek.

— Miénk az első ház.

Bólintott, megforgatta a kormányt, a jármű alól vastag füstréteg tört fel, ahogy megfordult.

— Hány éves vagy? — oldalasan rám pillantott vezetés közben.

— Tizenhat.

A visszapillantóba nézett, találkozott a tekintete a többiekével a hátsó ülésen. Ezután nem szólaltak meg többet. Az út teljes csöndben telt, egyedül a motor zúgását lehetett hallani, illetve az esőcseppek kopogását a szélvédőn.
Kopp.
Kopp.
Kopp.
Feszítette a mellkasomat az aggodalom. Minél közelebb értem az otthonomhoz, annál rémültebbé váltam. Minduntalan azért könyörögtem, hogy mindent rendben találjunk majd a házban, és anya magához öleljen. Érezni akartam az orromban a vanília illatú parfümjének illatát, ami mindig biztonságérzettel töltött el.
Olyan tempóban suhant a jármű a kétsávos úton, hogy elhaladtunk a házunk előtt. Mocorogni kezdtem, az üveghez nyomtam az arcomat.

— Elhagytuk! — kiáltottam fojtott hangon. — Forduljunk vissza, az első ház volt a miénk!

Olyan hevesen kalapált a szívem a mellkasomban, hogy attól féltem, kirobban a helyéről. Visszafordultam a sofőrhöz, de ő nem nézett rám. Mindhármuk rémesen hallgatag volt, kerülték a tekintetemet, illetve gyanúsan fészkelődtek a helyükön.
A féri aki az autót vezette, bekapcsolta a rádiót, és olyan hangerőre állította, hogy a saját légzésemet sem halljam. A gázra taposott, belesüppedt a hátam az ülésbe, adrenalin hullám sepert végig rajtam, ahogy váratlanul megsokszorozta a tempót. A hangszóróból felcsendült ThxSoMch Spit in my face című szám, ami az egész utasteret betöltötte. Éreztem a mellkasomban dübörgő basszust, ami tovább fokozta a feszültségem. Ott ültem egy idegen autóban, három sosem látott alakkal, akik rendőröknek adták ki magukat, míg a szüleim — vagy holtan vagy élve —, de a segítségemre vártak. De nem volt nehéz rájönnöm arra sem, hogy valószínűleg ők törtek be hozzánk, csak kíváncsiak voltak arra, hogy valóban én vagyok-e a elmenekült célpontjuk.
Mélyen beszívtam a levegőt, rémülten a zárra pillantottam, de mielőtt megmozdíthattam volna a karomat, a hátul ülő férfi lefogott. Belepréselt az ülésbe. A mellkasom úgy hullámzott, mintha egy halacska farka lenne. A vezető lefordult egy kacskaringós földútra, melyet kétoldalt magas fenyők szegélyeztek. Csupán néhány métert gurult az úton amikor megállt, kicsatolta a biztonsági övét, és hátrafordult a társaihoz.

— Mi legyen? — tudakolta bosszús hangon. — A hülyegyerek tudja, hogy mi tettük, látta az arcunkat, simán beugrálhat a rendőrségre, hogy mindannyiunkat felnyomja.

— N-nem, nem... — sebesen megingattam a fejem. — Nem megyek a rendőrségre! Ti nem vagytok rendőrök?

Mindhármuk felvont szemöldökkel nézett rám.

— Most csak megjátssza magát?

A hátul ülő felém bökött az ujjával, mire a vezető egy széles vigyorral reagált a kérdésére, és visszakézből arcom ütötte. Akkorát csattant rajta a tenyere, hogy a férfinek oldalra bicsaklott a feje, a haja pedig homlokába hullott, eltakarva a szemét.

— Aúú! Mi volt ez? Főnöknek képzeled magad? Azért jöttünk rendőrautóval, hogy ne bukjunk le, de ez a hülyegyerek látta az arcunkat, mert neked muszáj volt felvenned!

— Igen. Tudod miért képzelem magam annak? Mert nem akarok nyomot hagyni magam után.

— Hogy érted, seggfej?

— Láttam egy gyereket kirohanni a házból. Ezért vagyok én a főnök!

Megoszlott a figyelmem, kettejük között váltogattam a riadt tekintetem, ahogy hosszas szópárbajt vívtak arról, melyikük a főnök. Amíg egymással voltak elfoglalva, gyorsan lehámoztam magamról a harmadik férfi karját, és kinyitottam az ajtót. Illetve ki szerettem volna, de zárva volt. Nem mozdult. Elkerekedett a szemem, és a torkomba ugrott a szívem.
Hangos nevetésre lettem figyelmes a hátsó ülésről. Mindketten elhallgattak, és arra a fickóra pillantottak, aki lefogott. Összegörnyedve nevetett, a teste ide-oda rázkódott, még a szemét is lesütötte.

— Hú, állatiak vagytok, mindjárt bepisilek! — préselte ki magából cérnavékony hangon, de a válla még mindig meg-meg rázkódott a nevetéstől, a tenyerével a combját csapdosta. — Folytassátok nyugodtan! De amíg ti veszekedtetek, rájöttem, hogy mit kéne tennünk.

Elmosolyodott. Sokkal ördögibbnek tűnt, mint a többiek.

— Hallgattassuk el anélkül, hogy gyereket kéne ölnünk! — izgatottan mocorogni kezdett mellettem a sofőr. — Amúgy is élve kellett volna elássam, ha a házban marad. Ha rám nézett volna a hülye szemével, biztos nem tudtam volna elvágni a torkát.

— Traumával — találgatott sötéten felcsillanó szemmel a második férfi. — Akkorával, hogy soha többé nem tudjon rólunk és a történtekről beszélni.

— Jó, pont ez volt az ötletem.

A fejemet ingattam, könyörgésbe fogtam a tekintetemmel, a szemem megtelt könnyekkel. Olyan váratlan sokk volt számomra ez az éjszaka, hogy túlcsordult az agyam az érzelmeimmel. Leblokkolt. Nem tudtam, hogy milyen szándék vezérelte őket, de megölték a szüleimet, és én is a listájukon szerepeltem.
A harmadik alak kiszállt az autójából, kinyitotta nekem az ajtót, megragadta a karomat, és kidobott a nedves fűbe. Nem engedte, hogy felkeljek, a hátamra taposott a bakancsával, így az arcomat beterítette a sáros aljnövényzet.

— K-kik vagytok? Miért csináljátok? — elcsuklott a hangom zokogás közben. — Basszus...

A sofőr leguggolt elém, megragadta a hajamat, és erőszakkal maga felé fordította az arcomat, hogy a szemébe nézzek.

— Megérdemled, hogy elmondjuk, mielőtt tönkretennénk — ahogy mosolyogva kifújta a levegőjét, vaskos párát képzett maga körül.

— Az anyád a szeretője volt.

A harmadik kifürkészhetetlen tekintettel lesett le rám, az ajka közé ékelt egy szál cigarettát, majd amikor elővette a gyújtóját, véletlenül kirántotta a zsebéből a kulcscsomóját. Halk csörrenéssel esett a fűbe, pont az arcom elé. Láttam rajta egy figurát. Egy tökmaszkos alakot, aki elegáns, sötét ruhákba volt öltözve. Hátborzongatónak tűnt, mert kézzel varrták, és vas színű foltok pecsételték be a szegélyeit. Alvadt vér. Lehet, hogy pont a szüleimé.
Azonnal ficánkolni kezdtem, rugdostam, nyöszörögtem, próbáltam felállni a földről, de rám tapostak. A földbe nyomták az arcomat, az orrom és a szám megtelt sárral, ahogy levegőért kapkodtam. Zakatolt a szívem, sebesen száguldozott a vér az ereimben, tempósan dobolt egy ér a fülemben.
Az ő hibájuk... Minden az ő hibájuk.
Ha nem dobtak volna el a szüleim, most élnének azok, akik tényleg szerettek.

— Húzd le a taknyos gatyáját!

Lefogták a karomat, a hátam mögé feszítették, a lábamra pedig súlyos teher nehezedett. Valaki ráült. Vagy egyszerűen nem tudtam megmozdítani. Nem tudtam eldönteni. Ki-be fújtam a levegőt, sziszegtem, kikerekedett a szemem, amikor a letolták a nadrágomat. Elöntött a szégyen, undor nyaldosta a mellkasomat. Kopogtak a testemen az esőcseppek, de nem éreztem őket hidegnek, inkább forró volt. Megégette a bőrömet.
Mélyes beszívtam a levegőt, amikor valami kemény hozzáért csupasz fenekemhez. Minden izmom megfeszült a rémülettől. A hátam, a nyakam, a karom, a lábam, de egyúttal mozogni sem bírtam. Mindhárman nevettek, de távoli morajlásnak hallottam a sebes légzésemtől. Olyan eszeveszetten kapkodtam levegő után, mintha egy oxigénmentes szobába zártak volna.
Aztán váratlanul belém hatoltak. Megfeszült a nyakam, kidudorodik rajta egy ér, amikor hangosan felkiáltottam. Épp akkor csapott le egy villám a távolban, így a sikolyom egybeolvadt a mennydörgéssel. Összeszorított foggal tűrtem a lökéseket, de az egész testem tűzben égett. Úgy éreztem magam, mintha egy lángoló folyóban sodródnék.
Beszéltek hozzám. Kérdéseket tettek fel, nem akarták, hogy elájuljak. De minden szavuk neki koppant az illúzióm által kreált üvegfalnak. Egy dolgot hallottam: egy reccsenést. Olyat, mint amikor elszakad egy bőrből készült anyag. Újra és újra felkiáltottam, forró anyag szivárgott belőlem, ami patakként gyűlt össze a testem alatt.
Leszálltak rólam. Hallottam, ahogy felöltöznek és kellemes diskurzust folytatnak arról, hogy milyen élmény voltam számukra.
Remegtem, de nem a hideg miatt. Örvényként tombolt a mellkasomban a düh és az elszántság. Kinyújtottam az elnehezült karomat, megragadtam a kulcscsomót, és megsimogattam a tökfigurát.
Az ő hibájuk... Minden az ő hibájuk.
Megragadtam a csomót, az ujjaim közé ékeltem a kulcsokat, aztán felálltam a földről. Imbolyogtam, forgott velem a világ, de a célom egyenesben tartott.
Mindhárman öltöztek, nem figyeltek rám.
Megragadtam a sofőr vállát, magam felé fordítottam, épp készültem volna a húsába mélyeszteni az öklömet, de hangos dörrenésre lettem figyelmes. Még kettő követte a fülsüketítő hangot.
Megtántorodtam, kiejtettem a kezemből a kulcsokat, aztán erőtlenül a térdemre rogytam.

— Hé, fiú! — egy mély, kedves hangra lettem figyelmes, ami a hátam mögül érkezett. — Nézz rám, nézz rám, jól vagy?

Leguggolt mellém, megragadta az arcomat, kényszerített, hogy nézzek rá. De képtelen voltam fókuszálni a szememmel, egyedül a jelvényét láttam, ami fényesen felcsillant a sötétben, illetve a társainak a mozgolódását.

— Hyun Soo vagyok, rendőr. Nem kell félned.

— H-haza... Haza akarok menni — száraznak és keserűnek éreztem a torkom, nehezen kivehetőek voltak a szavaim.

Hyun Soo lassan megingatta a fejét, a tekintete őszinte együttérzéstől csillogott. Nem találta a szavakat, hiába kereste őket, így a háta mögött álló fiú válaszolt nekem. Velem egyidős, külsőre hasonló srác sétált közelebb hozzám, majd leguggolt elém.

— Az már nincs — a hangja határozott volt. — Ugye érted?

Könny égette a szemem, de visszafojtottam az érzelmeimet. Értettem. Persze, hogy értettem. Meghaltak, megölték őket, ugyan azok tették, akik... képtelen voltam kiejteni. Akkora nehezéket helyeztek rám a történtek, hogy nem mertem felidézni.
Hyun Soo így lett a nevelőapám, nekem adta a vezetéknevét, Lord pedig így lépett be az életembe".
Leállítom a motort, kicsatolom az övemet, és kiszállok az autóból. Elhallgattatom a hangokat a fejemben, melyek minduntalan visszarepítenek a múltba. Olyanok ezek a gondolatok az elmémben, mint a pillangók. Csapdosnak, vergődnek, próbálják befészkelni magukat az agyamba. De elkapom őket. Letépkedem a szárnyaikat, és összemorzsolom az ujjaim között.
Erős és kitartó lettem. Az egyedüli dolog amit megbántam a múltamból az, hogy nem én öltem meg őket, hanem apám.
De szerelmes lettem. Lett egy cél az életemben, amit minden áron el akarok érni. Csak ez hajt. Ez visz előre. Jimin.
Épphogy felsétálok a verandán, már nyílik is előttem a bejáratiajtó. Kim holtsápadt arcával találom szembe magam, ahogy fejével a nappali felé bök.

— Nagyon rossz állapotban van, nem hallgat rám — suttogja úgy, hogy csak én halljam. — Kérlek, csinálj vele valamit.

— Semmi baj, megoldom.

Megoldom, mert szeretem. Kiseprem belőle Lord nyomát, hogy beékelhessem magam a helyére.
Belépek Kim mellett a lakásba, körbepillantok, és meglátom őt.
Ott kuporog a kanapén, felhúzott térdekkel, egy pohár teával a kezében, amihez hozzá sem nyúlt. Amint találkozik a tekintetünk, a magasba ugrik a pulzusom, és a mellkasomban reked a levegő. Gyönyörű a szeme. Vöröslik a sírástól, a látványa pedig megmozgat bennem valami olyat, ami még számomra is ismeretlen. Úgy kalapál a szívem, hogy megbénít. A földbe gyökerezik a lábam, nem tudok megmozdulni.
Teszek felé egy lépést, de rám pillant, a tekintete pedig áramütés-szerű borzongást idéz bennem. Nem akarom elveszíteni ezt az érzést. Ez valami új. Amikor nincs velem, tiszta az elmém, de most úgy érzem, mintha kibújtam volna a bőrömből. Valaki más vagyok. Nem engedem, hogy Lord elvegye tőlem. Mindketten harcolni fogunk érte, de én fogok nyerni.
Én jó srác vagyok. De ha kell, erőszakosabb tudok lenni Lordnál.