(Jimin)

Dübörög az ajtó, vele együtt a szívem is hevesen dobol. Vékony izzadtságréteg jelenik meg a homlokomon, ahogy meredt szemmel nézem a tömör falapot, ami ki-be leng az erős nyomorgatástól. Ha tovább folytatja, be fogja törni. A félelem elnyomja az elmémet, képtelen vagyok gondolkodni.

— Hagyd abba! — kiáltok rá elfojtott hangon. — Menj innen!

A dübörgés abbamarad, de hallom a cipője koppanását a verandán. Fel s alá sétálgat. Szakaszosan veszem a levegőt, lecsöppen az államról egy vaskos izzadtságcsepp, a lábam teljesen elgyengül. Majdnem feladná alattam a szolgálatot, de újra nekipréselődik az ajtónak. Ráncigálja a kilincset, rugdossa a falapot, miközben kivehetetlen, dühös morgásokat hallat. De nem sokkal később abbahagyja. Idebentről hallani lehet, ahogy lassan elsétál a bejárattól. Lassan az ajtóhoz sétálok, óvatosan a kukucskálóhoz hajolok, ám ekkor a tüdőmben reked a levegő. A Lord is épp leskelődik. Nem ment el. Összeforr a tekintetünk egy pillanatra. Egy halott, sötét szempár bámul vissza rám. Elhajol a kukucskálótól, nem látom az arcát a maszk miatt, de hallom ahogy halkan felnevet. A hangja mély, karcos, ördögi.

— Bezártál minden ajtót? — tudakolja szórakozott hangon, olyan, mintha épp mosolyogna. — Majd én kiderítem.

Ekkor valóban ellép, az alakja pedig eltűnik a ház oldalánál, ahogy a hátsó bejáratok felé veszi az irányt. Levegőért kapkodok, elkerekedik a szemem, amikor eszembe jut, hogy a garázs ajtaja nyitva van. Elromlott a zár. Kim legalább egy tucatszor megígérte, hogy megjavítja, de még nem akadt rá ideje. Azonnal sarkon fordulok, megiramodok a garázs irányába, de mielőtt fegyver nélkül nekileselkednék az ajtó eltorlaszolásának, felkapok egy kést a konyhából. Két kézzel szorongatom a markom között, úgy sétálok oda halkan, settenkedve az ajtóhoz. Hallgatózni kezdek. Egyetlen nesz sem üti meg a fülemet, ezért azon tanakodom, hogy vajon üres fenyegetések voltak-e a szavai az imént, vagy valóban képes lenne betörni hozzám. De mielőtt megnyugodhatnék és megvigasztalhatnám magam azzal, hogy nem merné megtenni, felborul odalent egy vödör. Hangosan koppan a betonpadlón, amit gyors, magabiztos léptek követnek. A torkomba ugrik a szívem. Kapkodva megragadom a sarokban árválkodó széket, hogy a kilincs alá helyezzem a háttámláját, ezzel kiékelve a bejáratot. Egy pillanatra nem történik semmi. Egyedül a szabálytalan légzésem hangját lehet hallani, de nem sokkal később, nekifeszül a bejáratnak. A szék recsegve állja a sarat, de attól tartok, hogy nem fog sokáig kitartani.

— Engedj be, gyönyörűségem — kérlel áhítatos hangnemben. — Nem fogok hazudni. Bántani foglak, de csak annyira, hogy neked is tetsszen.

Egyszerre érzek rémületet és dühöt. Összevont szemöldökkel meredek magam elé, miközben erősen markolom a kést. Ha bejut, egyenesen a húsába mélyesztem. Megteszem. Azaz, csak megtenném... De képtelen lennék bárkinek is ártani.

— Húzz a picsába! — kiabálom összeszorult torokkal. — Engem nem fogsz kinyírni! Kés van nálam, oké?

— Uh... — sóhajtja kéjsóváran. — Nálam is. Jól elleszünk.

Undorodva elhúzom az ajkam, miközben figyelem, ahogy a szék ide-oda mozog. A lábammal megigazítom, a helyére tolom, de kezd kilazulni az egyik lába.

— Öt másodpercet adok! — sziszegem összeszorított foggal. — Ha nem mész el, kihívom a zsarukat.

— Teszek arról, hogy ne legyen rá időd.

Azzal akkorát taszít az ajtón, hogy végleg elreped a szék lába, már csak a másik tartja meg a noszogatásainak erejét. Sikerül résnyire kinyitnia a nyílászárót, ekkor megpillantom a rémisztő maszkját, illetve a szélesre faragott mosolyát. Valóban kés van nála. Látom a nyíláson keresztül, ahogy megvillan a hegyén a fény, ismertetve, hogy milyen éles. Bennem reked a legevő. Idegesen nyelek.
Azonnal sarkon fordulok, visszasietek az előtérbe, hogy kihalásszam a táskámból a mobilomat. Kapkodva turkálok a belsejében, mindent felforgatok, de nem találom meg. Újabb és újabb izzadtságcseppek jelennek meg a homlokomon, miközben rémülten kutakodom. Épp megpillantom a készülékem képernyőjét a legalján, amikor hangos reccsenésre leszel figyelmes. Megdermedek. Eltört a szék. Hallom ahogy beront, átvergődi magát a folyosón, nem sokkal később pedig megpillantom az alakját, ahogy megáll a nappalit és az előteret elválasztó küszöbön. Fenyegetően kihúzza magát, oldalra biccenti a fejét, míg a karját a teste mellett pihenteti.

— Meg-ta-lál-ta-lak! — felnevet, a hangja sérti a fülemet. — Ha magadtól idejössz, nem foglak bántani.

Összeszedem magam, leseprem magamról a bénító félelmet, és felpattanok a helyemről.

— Gyere, gyere — felém nyújtja a tenyerét.

Reszketegen kifújom a levegőt, aztán se szó se beszéd, azonnal futásnak eredek. Jobbra fordulok, az emeletre vezető lépcsősor felé veszem az irányt. Úgy kapkodom a lábamat, mintha puskából lőttek volna ki. Hallom magam mögött a súlyos lépteinek zaját. Nehéz, termetes, erős, esélyem sincs ellene.
Befordulok a sarkon, átfutok a folyosón, aztán a szobámba veszem az irányt. De megtorpanok az ajtóban. Jobb bújóhelyet kell keresnem. Egyedül Kim, és a szüleink poros hálószobájába található idefent, így az utóbbira esik a döntésem. Rengeteg holmi van a szüleink hálójában, így megannyi búvóhely is található benne.
Halkan kinyitom az ajtót, besurranok, majd gondosan bezárom magam mögött. Körbenézek. Dobozok, letakart bútorok, illetve megannyi régi festmény árválkodik idebent.

— Úgyis megtalállak! — hallom a tompa kiáltását a folyosóról. — Érzem az illatodat. Kiszagollak. Minden rezdülésedet érzem, rád fogok találni.

Igyekszem kizárni a hangját, ellenben megakad a tekintetem anya régi komódján. Összeszorul a torkom. Ebben rejtegette a könyveit apa elől. Nem szerette amikor újakat vett, ugyanis az egész ház tele volt velük. Persze sosem haragudott rá igazából emiatt, de sokszor megkorholta. Ezért anya kicsit átalakította a bútort, hogy nagyszerű rejtekhelyként szolgáljon a szerzeményei számára. Aki kinyitja, csak egy egyszerű tárolót lát, de ha kiszedi a falapot, akkor már sokkal mélyebb.
Óvatosan kiszedem belőle a lapot, aztán bemászok, és lekuporodom a legaljára. Visszazárom a fedelét, igyekszem csendben maradni, hogy hallhassam a beszűrődő hangokat. Hallom a cipője koppanását, illetve azt, ahogy benyit a szomszédos szobába. Az enyémbe. Ide-oda járkál, egy-két dolgot a földre ejt, de végül kisétál.
Az ölembe teszem a kést, míg a tenyeremmel befogom az ajkamat, hogy teljes csendre intsem magam. Ugyan ezt teszi a bátyám szobájával is, míg végül megáll a szüleim hálója előtt, és lassan benyit. A falap nyikorogva kitárul, majd puhán nekikoppan a kilincs a falnak.
Hevesen dobolni kezd a szívem a mellkasomban. Olyan, mintha ezernyi pillangó csapdosna a szárnyaival a bordáim között. Eszeveszetten. Fejvesztve.
A Lord beljebb sétál, nyikorog a cipője alatt a parketta, ahogy ráereszti a súlyát. Mély levegőt vesz, aztán dúdolni kezd egy nótát. Kiráz a hangjától a hideg. Végül halk éneklésbe fog, amitől jeges borzongás fut végig a gerincem mentén.

— Fuss, fuss, fuss. Nincs menekvés, az árnyékok követnek, előlem nem futhatsz el, ha megtalállak megeszlek. Én vagyok a farkas, te vagy a bárány, nem segít rajtad semmilyen ábránd. Fuss, fuss, fuss. Megízlellek, megkóstollak, ha ellenszegül megkínozlak. A véred vasas, éget mint a tűz, esküszöm, Kicsikém előlem nem menekülsz. Fuss, fuss, fuss.

Olyan halkam sétál, hogy képtelen vagyok megállapítani, hogy pontosan merre is lehet. Mintha érezné, itt vagyok.
Lehull valami puha a földre. Újra és újra. A Lord leszedi a bútorokról a fehér lepedőket, mindent megszemlél, alaposan végigkutat minden zugot.

— Szeretnél az utolsó vacsorám lenni? — halkan felnevet, a hangja kéjes tónust vesz fel. — Szépen csillogna a véred a pengém hegyén, ez tagadhatatlan. De vajon... merre lehetsz?

Már hallom a lépteit. Egyre közelednek, ahogy lecsupaszítja a bútorokat. Csupán néhány lépésnyire lehet tőlem, amikor hírtelen valami hozzákoppan a komód oldalához. Legszívesebben felkiáltanék és arcom csapnám magam. A kés lecsúszott az ölemből, a markolata pedig odakoppant az oldalához, tudatva a Lorddal, hogy pontosan merre is bujkálok.
Hallom ahogy győzelemittasan felnevet, és rátenyerel a komód tetejére.

— Nem akarlak megölni — tisztázza komoly hangnemben. — Kellesz nekem. Élve. Úgy akarlak megérinteni, hogy még forró a tested.

Felfordul a gyomrom, mély hányinger tör rám, de csendben maradok. Valójában minden elnémul a szobában. Egyetlen neszt sem lehet hallani, fogalmam sincs, hogy mit csinálhat éppen.
Ám ez nem tart sokáig. Magabiztosan megragadja a komód tetejét, felhajtja, majd néhány pillanattal később megtalálja a falapot, ami feltárja az alját. Engem. Halk nyöszörgés hagyja el a számat amikor megpillantom a maszkját, illetve a sötét szemét, amivel csodálkozva figyel. Erősen megragadja a karomat, könnyedén kihúz a belsejéből, aztán szemtől szembe találom magam vele. Reszketek. Gyöngyöződő izzadtságcseppek jelennek meg a homlokomon, a szívem pedig olyan hevesen ver, hogy majd' kiugrik a helyéről.

— Jól elrejtőztél előlem, igaz? — hallom ahogy mosolyog. — De úgy tűnik, én sokkal jobb vagyok bújócskában.

Mocorgok, próbálok kikecmeregni a szorításából. Az ujjai a húsomba vájnak, ég a bőröm a nyomorgatása alatt, könny szökik tőle a szemembe, míg végül halk, visszafojtott sírásba kezdek. Egy tompa kis hang azt suttogja a fejemben, hogy ő tett valamit Yonggal. Hónapok óta rettegésben tartja a várost, nem lenne meglepő, ha tegnap éjjel szedte volna be a legújabb áldozatát.

— Ez az, sírj — suttogja elmélyült hangnemben. — Felizgatnak a könnyek. Főként attól, akit szeretek.

Idegesen nyelek, farkasszemet nézek vele.

— Hol van a barátom? — tudakolom cérnavékony hangon. — Hol van Yong?

Oldalra billenti a fejét, mély levegőt vesz, épp válaszolna, de mindketten halljuk, ahogy befordul egy autó a kertbe. Ez Kim kocsijának a hangja. Ékszíj hibás, ezért mindig csikorog amikor lefékez, vagy elindul. Nem gurul be a garázsba. Biztos látja, hogy mekkora a felfordulás. Hallom ahogy becsapja a járgánya ajtaját, és felsiet a verandán. Kicsapódik az ajtó.
A Lord elenged, végigsimít a tenyerével az arcomon, aztán határozottan hátat fordít. De még visszapillant rám mielőtt kilépne a szobából.

— Ne felesd el ezt a napot. Nekem nagyon tetszett ez a kis játék. Még találkozunk.

Szakaszosan veszem a levegőt, lerogyok az ágyra, képtelen vagyok tisztán gondolkodni. Ködös az elmém. Ez valóban megtörtént? Itt volt a Lord a házamban és bántani akart?
Könny csurran ki a szememből a megrázkódtatás miatt, ám ekkor közeledő léptekre leszel figyelmes. Félek, hogy a Lord jött vissza. Lecsúszok az ágyról, a komód belsejébe nyúlok, előhúzom a kést, majd reszketve magam elé tartom. Várom, hogy belépjen.
De a rémisztő tökmaszk helyett, a bátyám aggódó arckifejezésével találom szembe magam, ahogy beront a helyiségbe, majdnem elveszítve az egyensúlyát.

— Jaj, istenem, Jimin! — leguggol mellém, kiveszi a kezemből a kést, aztán félig magához ölel. — Betörtek? Bántottak? Mi történt?

Szipogva megingatom a fejem, és ezúttal gondolkodás nélkül a karjába fúrom magam. Most szükségem van rá.

— A Lord volt az — felelem óvatosan, attól tartva, hogy továbbra sem fog hinni nekem. — Esküszöm, oké? Higgy nekem. Itt volt.

Kim komoly pillantást vet rám, miközben bólint egy aprót.

— Elhiszem. Minden fel van forgatva. Ilyet biztos nem találnál ki.

— Bántani akart, Kim — suttogom fojtott hangon. — Szerintem ő áll Yong eltűnése mögött is.

Támogatóan magához ölel, de csöndben marad. Így maradunk néhány percig, de utána előhúzza a mobilját, és tárcsázza a rendőrség számát. Néhány csengés után felveszik a vonalat, és meghallom a diszpécser nő tompa hangját. Feláll mellőlem, elereszt, aztán kisétál a folyosóra, és becsukja maga mögött az ajtót. Ki akar zárni a beszélgetésből.
Visszamászok a szüleim ágyára, ráfekszem a hófehér huzatra, és a mennyezetre szegezem a tekintetem. Annyi emlékem van. Nem értem, hogy miért pont most jutnak eszembe, de elárasztanak.
  ,,Késő volt. A bátyám már lefeküdt, a szüleink is ágyba bújtak, de engem nem hagytak nyugodni a gondolataim. Rettegtem. Épp nagy vihar volt kint. Óriási villámok cikáztak az égen, amik árnyékokat festettek a szobám falára. Alakoknak tűntek. Reszkettem, mint a nyárfalevél. Felkeltem az ágyból, kapkodva odaszaladtam a szüleim hálójához, és gyorsan benyitottam. Épp tévét néztek.

— Félek a vihartól. Emberek mászkálnak a szobámban — suttogtam félve.

Anya elmosolyodott.

— Azok csak árnyékok, szívecském.

— Amikor villámlik, a fény megvilágítja a fákat az ablakod előtt, és azok képezik azokat a rémisztő alakokat a falon — magyarázta apa nyugodt hangnemben.

Megpaskolták az ágyukat, mire vidám mosoly szaladt az arcomra, és bemásztam kettejük közé. Ekkor apa a falra mutatott. Épp olyan árnyak táncoltak a falakon, mint az enyémeken. Így már nem is tűntek olyan rémisztőnek.

— Sosem kell félned a sötétben, szívecském — nyugtatott meg anya szelíd mosollyal az arcán. — Mi mindig itt leszünk.

Az volt az utolsó hét, melyben még éltek. Megszegték az ígéretüket. Többé nem voltak nekem ott, amikor féltem a sötétben".

Az oldalamra fordulok, miközben lehull egy könnycsepp az arcomról, amit magába szív a párna. Az emlékeimet elnyeli a köd, helyébe visszatérek a valóságba. Ha apa itt lenne, Yong nem tűnt volna el. Anya pedig nem engedte volna, hogy a Lord a nyomomba szegődjön. Magányos vagyok nélkülük. Mindketten azok vagyunk.

— Szia, Jimin — a hang irányába fordulok. Jungkook áll a küszöb másik oldalán. — Hallottam, mi történt. Apa épp a bátyáddal beszélget.

Azonnal felülök az ágyon, és felitatom a kézfejemmel a könnyeimet. Még mindig a történtek hatása alatt vagyok. Ha Kim nem fordult volna vissza valamiért, már nem biztos, hogy itt feküdhetnék a szüleim ágyában.

— Jól vagy? — tudakolja közelebb sétálva hozzám. — Már biztonságban vagy, itt vagyunk.

Helyet foglal az ágyon.

— Ha úgy érzed készen állsz rá, kérlek számolj be édesapámnak a történtekről. Csak így kaphatjuk el a tettest.

— N-nehéz visszagondolnom — suttogom halkan. — De egy valamiben biztos vagyok... ő nem ember. Egy szörnyeteg.

Jungkook úgy néz rám, mintha személyes dícséretet kapott volna tőlem. Nem tetszik az arckifejezése, illetve az a bujkáló mosoly sem a szája két szegletében. Igazam volt, valóban fura figura. De csak az ő segítségével kaphatom egy a Lordot és hozhatom vissza Yongot.