,, A Zaklató fogalma:
Amikor a fiú randevúra megy a szerelmével, romantikus sétát tesznek a parkban, megnéznek egy filmet a moziban, de csak az egyiküknek van tudomása erről".

Jimin

A tükör előtt készülődünk, izgatottan készítjük a hajunkat, miközben a földszintről érkező hangokra koncentrálunk. Minden neszre megugrunk, az ajtóra szegezzünk a tekintetünket, ami egyre csak fokozza a kedélyünket. Kim a nappaliban van, épp tévét néz, de bármelyik pillanatban bekopogtathat az ajtómon, hogy ellenőrizhessen minket. Tisztán és érhetően kijelentette, hogy nincs buli. Tilos kilépnem a házból este kilenc után, a városban történt borzalmakra való tekintettel. Iskola után csak hazafelé vehetem az irányt, és ha Yong átjön hozzánk, reggelig itt is kell maradnia.

— Már nem hallom a bátyádat — suttogja Yong tágra nyílt szemmel. — Szerintem erre tart.

— Én semmit sem hallok.

Fülelni kezdek, de semmilyen nesz nem jut el hozzám, ezért tovább készülődöm. Épp szeretném magamra húzni a vámpíros jelmezemet, amikor Yong erősen vállba üt az öklével, és az ajka elé tapasztja a mutatóujját.

— Csitt!

— Francba, siess! — unszolom kapkodva.

— Nekem még fel kell vennem a jelmezemet!

Kapkodva kibújik a pólójából, leveti a nadrágját, majd sietve magára erőszakolja a feszes bőrgúnyáját. Legszívesebben kinevetném, az arcába röhögnék, hiszen úgy fest, mint egy szerencsétlen denevér, akit leöntöttek egy vödör olajjal. Elképzelésem sincs, hogy pontosan minek akart öltözni, de inkább nem teszem szóvá. Nincs rá idő, illetve nem akarom magamra haragítani.
Nekem csak a cipőm hiányzik az induláshoz, meg is találom a sarokban, gyorsan magamra húzom, aztán az ablakhoz sietek. Halljuk, ahogy Kim súlya alatt megreccsennek a régi lépcsőfokok, amik a szobámhoz vezetnek. Yong rám mered, aztán se szó se beszéd, azonnal az ablakhoz rohan, hogy kimászhasson rajta. Tartom a létrát amíg mászik, de egyre közelednek a hangok.

— Jimin, jöhetsz! Leértem — kiáltja fojtott hangon, hogy a bátyám ne hallja meg. — Gyerünk!

Kihajolok, erősen megkapaszkodom a párkányban, és éppen akkor hajolok le, amikor kivágódik a szobám ajtaja. Úgy szedem a létra fokokat, mintha az életem múlna rajta. Amikor már a pázsiton állok, Yonggal mosolyogva egymásra pillantunk, ugyanis halljuk, ahogy a bátyám hangosan felkiált, és megannyi szitokszó hagyja el a száját. A barátom megpördül, maga után ránt, aztán mindketten futásnak eredünk.

— Bár láthattam volna Kim fejét! Tutira vöröslött — felnevet, de a tekintete pajzánul felcsillan. — Olyan... szexi módon.

Eltátom a számat, legszívesebben befognám a fülemet, de sajnos már eljutottak hozzám a szavai.

— Fúj, fogd be! Nem akarom a bátyám nevét és a szexi szót egy mondatban hallani.

— A szexi bátyád — cukkol tovább.

— Fogd. Be. Yong — oldalasan rá pillantok, de ebbe a tekintetbe minden dühömet belesűrítem. — Amúgy is, hogy nézel ki? Minek öltöztél? Medvecukor szörnynek?

Megforgatja a szemét, úgy néz rám, mintha megbolondultam volna.

— Én vagyok Tate — közli egyértelműen. — Az Amerikai Horror Sztoriból.

Ahogy a kihalt, sötét úton sétálunk a kertváros szívébe, bentebb már egyre több fiatalba botlunk, akik az év legjobb házibulijába igyekeznek. Halloween van. Hónapok óta mindenki erre a napra várt, hogy megrendezzék a Min fiúk a bulit, ami eddig minden évben rendhagyó volt.
Minden ház előtt óriási faragott töklámpások állnak, rémisztő dekorációk díszítik a kerteket, némelyik olyan valósághű, hogy a magasba szökik tőle a pulzusom.
A szívem hevesen dobolni kezd a mellkasomban, amikor megpillantom az utca végén, a Lordnak öltözött fickókat. Yong ugyan olyan izgatott arcot vág mint én, ezért gyorsabbra vesszük a tempót.
Jonginban az utóbbi néhány hónapban, egy tökmaszk mögé rejtett idegen férfi kószál, aki rettegésben tartja a lakosokat. Állítólag már több halálos áldozata is volt a merényleteinek. A hatóság nem hajlandó információkat nyilvánosságra hozni a történtekkel kapcsolatban, de a lakosság rémisztő pletykákat kezdett terjeszteni, melyek futótűzként jutottak el minden fülhöz piciny városban. Lordnak nevezték el. Senki sem ismeri. Senki sem látta még az arcát. De hatalma van.

— Ijesztő ez a sok tökmaszkos figura.

— Inkább abszurd — a fejemet ingatom. — Kiábrándító, hogy egy sorozatgyilkost fényeznek. Mintha valami sztár lenne.

A csokoládébarna szeme felcsillan, széles mosolyra görbíti az ajkát, ahogy rám pillant a fekete fürtjei mögül, melyek kócosan a homlokára omlanak.

— Lehet, hogy az igazi Lord is köztük van — sejtelmesen felvonja a szemöldökét, közben megáll, és felém fordul. — Talán ma este pont mi leszünk az áldozatai.

Kiráz a hideg a gondolattól, de nem hagyom, hogy elrontsa az estémet. Az eszme, miszerint itt kószál valahol a környéket, miközben a legújabb célpontját keresi, teljesen megrészegít. Borsódzik a hátam.
Szemet forgatva kikerülöm az alakját, direkt belé ütközöm, mire mélyen felmordul.

— Na, Jimin, ez fájt! Várj meg.

Hátrapillantok rá a vállam felett, figyelem, ahogy ügyetlenül lépked a feszes ruhájában, ami minden mozdulatot követően recsegő hangot ad ki. A fejemet ingatom. Ha nem tud benne sétálni, hogy fog benne táncolni?
Valójában nem tudom mit keresek itt. Szeretek szabályokat szegni. Ellentmondani a bátyám utasításainak, rosszat tenni, bajba kerülni, megérezni a veszély ízét. De igazából nem élvezem. De nem akarok a szobámban ülni, keseregni, hagyni, hogy Kim teljesen rám telepedjen. Unom, hogy apáskodik felettem. Így vágok vissza. Évek óta harcolunk egymás ellen.
Megállunk a Min ház előtt, elámulva végigpillantunk a dekoráción, ami ez alkalommal még ijesztőbbre sikeredett. Csontvázak másznak a ház falán, töklámpások hevernek szanaszét a fűben, vér, holttestek és minden, ami egy Halloween parti megrendezéséhez szükséges. Villódzó piros-zöld fény szűrődik ki az ablakokból, illetve már idekint is beleremeg a talaj a basszusba. Embertömeg hömpölyög a kertben, úgy néz ki a lakás, mint egy oldalra billent doboz, amiből kiborultak az emberek. Nagyon sokan vannak.
Amint belépünk, füst és alkohol szag csapja meg az orrunkat. Remeg a talpunk alatt a járólap, a hangszórókból Yeah Yeah Yeah-től a Head's Will Roll című szám dübörög, melyet erősen villódzó fények követnek.
Yong azonnal táncolni kezd, ám a bőrruhája megakadályozza a szabad mozgásban, így úgy néz ki, mintha hangyák kerültek volna a gatyájába. Megmosolyogtat a látványa. Felhőtlenül követi a zene ritmusát, de nekem nehéz feloldódnom. Nem tudom nem észrevenni, hogy minden fiú és férfi Lordnak van öltözve, melytől görcsbe rándul a gyomrom. Jó móka, hiszen rémisztő, de egyszerre hátborzongató is.
Hírtelen olyan érzés kerít magába, mintha minden tekintet felém irányulna. Kellemetlen. A tökmaszktól nem látom a szemüket, de úgy érzem, mintha mindegyikük engem figyelne.

— Gyerünk, Jimin, érzed jól magad!

— Nem olyan, mintha minden Lord minket bámulna? — tudakolom hevesen verdeső szívvel.

— Dehogy — a fejét ingatja. — Csak szorongsz. Engedd el magad.

Kínosan felnevetek.

— Nem olyan egyszerű.

Yong elkapja a kezemet, táncra kényszerít, de úgy érzem magam, mintha egy bot lennék. Feszült, cseppet sem hajlékony. Ettől függetlenül próbálom elengedni magam, lágyan ringatózom a zenére, miközben visszaköszönök egy-egy osztálytársamnak, aki épp arra jár.
Néhány perccel később sikerül elengedem magam, jól érzem magam, de ez nem tart sokáig, ugyanis Yongot elcsábítja mellőlem egy diáktársunk, így magamra maradok.
Ott állok egyedül a tömegben, próbálok tovább lötyögni a zenére, de csak azért, hogy ne álljak egyhelyben. Az még kínosabb lenne. Bár így sem nyújthatok kellemes látványt, ahogy keserűen ide-oda ringatom magam, miközben a tekintetemmel keresek valakit, akihez csatlakozhatnék. Ahogy körbenézek a helyiségben, újfent magába kerít egy kellemetlen érzés. A sok Lord látványa teljesen kiakaszt. Mindenütt narancssárgát látok, szélesre faragott mosolyt, illetve gonosz tekintetet. Mind fekete öltöny, és hozzá passzoló nadrágot visel. Egyformák.
Mielőtt teljesen magával ragadhatna a félelem, valaki váratlanul elkapja hátulról a karomat, és maga felé fordít. Egy újabb Lorddal találom szembe magam.

— Egyedül vagy, Kicsikém? — tudakolja mély hangon.

— Itt hagyott a barátom — felelem egy kínos mosoly kíséretében. — Téged is faképnél hagytak?

A Lord nem reagál a kérdésemre, ellenben tesz felém egy lépést, és a csípőmre fekteti mindkét tenyerét. Közelebb húz magához, lassan ringatózni kezd velem a zenére, miközben oldalra biccenti a fejét, hogy jobb szögből láthassa az arcomat. Erős fahéj illata van. Kellemes. Azonban a külsejétől felállnak a pihék a tarkómon.

— Nagyon szép a szemed. Különleges. Olyan, mint a méz legsötétebb árnyalata.

Megmosolyogtat a bókja.

— Én viszont nem látom a tiédet.

— Az enyémben nincs semmi különleges.

— Aha, ezt nem tudhatom addig, míg le nem veszed a maszkot — rakoncátlan mosolyra görbítem az ajkam, ezzel bíztatom, hogy szabaduljon meg tőle. — Vedd le.

A Lord lassan megingatja a fejét, ugyan nem látom az arcát, de hallom ahogy halkan felnevet. Szorosabban rámarkol a csípőmre, az ujjai a bőrömbe vájnak, mire alig hallható fájdalmas sóhaj hagyja el a számat. Összevonom a szemöldököm, úgy nézek fel rá. Szörnyen aggaszt, hogy ő láthatja az arcomat, de én nem ismerhetem meg az övét. Épp készülném lehámozni magamról a kezét, óvatosan elutasítani őt, de mielőtt megtehetném, magától elenged, majd gyengéden a karomra fog.

— Nincs kedved egy csendesebb helyre menni? — Tudakolja elmélyült hangon. — Ha kettesben leszünk, leveszem a maszkot.

— Nem igazán — habozva megingatom a fejem. — Ki tudja? Talán te vagy az igazi Lord.

Hallom ahogy felnevet.

— Itt köztünk bárki lehet — megvonja a vállát. — De most itt vagy. Eljöttél ebbe a buliba, ami azt jelenti, hogy szereted a veszélyt. Gyere és derítsd ki, hogy én vagyok-e az... Vagy félsz?

Egyik lábamról a másikra állok, azon töprengek, hogy vele menjek-e. Kizárt, hogy a valódi Lord látogatását tegye egy olyan partin, ahol nyüzsögnek az emberek. Mindenütt szemek és fülek vannak, tehát biztonságos a hely.

— Nem félek — felelem magabiztosan.

— Helyes.

A lépcsősor irányába húz, szorosan tartja a markában a csuklómat, ahogy az emelet felé közeledünk. Néhányan elállják az utat, beszélgetnek papírpoharakkal a kezükben, de a Lord félrelöki őket az útból. Megannyi rosszalló tekintetet kap, de nem törődik velük, csak megy tovább.
Az idegen találomra kinyit egy szobát az emeleten, előreenged, aztán gondosan bezárja mögöttünk az ajtót. Az egyedüli fényforrás a helyiségben, amiben láthatom az alakot, az a falakon végigfutó piros-kék led fény. A Lord kihúzza magát, tesz felém egy lépést, de nem jön közelebb. Helyet foglalok az ágy sarkán, a matrac besüpped a súlyom alatt, miközben az idegent fürkészem.

— Na, mi lesz? — érdeklődöm egy leheletnyi mosollyal az arcomon. — Megmutatod az arcod?

Halkan felnevet, de a maszk eltompítja a hangját.

— Most elmondok néhány dolgot. Te pedig figyelmesen végig fogsz hallgatni.

Zavartan összevonom a szemöldököm. Úgy beszél, mintha ismerne engem. Nekem nem jut eszembe róla senki, kétlem, hogy találkoztunk volna ezelőtt. Épp szólásra nyitnám a számat, szeretném megtudni, hogy mit akar, de az ajka elé emeli a mutatóujját. Csendre int.

— Minden helyzetben és szögből láttalak már, de most vagy a legszebb — lassan oldalra billenti a fejét, érzem magamon az égető pillantását. — Sokszor lejátszottam már a fejemben ezt a beszélgetést. És most végre eljött a pillanat.

Több sem kell, azonnal úrrá lesz rajtam a szorongás, ezért szeretnék felállni az ágyról, de felemeli a kezét. Némán maradásra bír. Csendesen visszaülök a matracra, de közben szigorúan rajta tartom a szemem.

— Ki vagy? Az egyik osztálytársam kért meg rá, hogy viccelj meg?

Lassan megingatja a fejét.

— Ott vagyok mindenhol, Jimin. Az otthonodban ahol biztonságban érzed magad. De hamarosan a szívedben is ott leszek.

Ez csak egy tréfa lehet.

— Honnan tudod a nevem? Még nem mondtam el.

Feszülten pillantok rá, figyelem ahogy megmozdul a karja, és farmerja hátsó zsebébe mélyeszti a kezét. Fémes csörrenésre leszek figyelmes. Néhány pillanattal később egy bilincset húz elő, amelyen megcsillan a vörös fény. Megfeszülök.

— Honnan tudom a neved? — halkan felnevet. — A kérdés az, hogy mit NEM tudok rólad, Kicsikém.

— Most elmegyek.

— Igen? — beszívja a levegőjét, majd élesen kifújja. — Én nem akarom.

A szívem hevesen dobol, majd' ki akar ugrani a helyéről. Olyan, mintha pillangók csapkodnának a szárnyaikkal a bordáim között.
Megoszlik a figyelmem. Hol az ajtóra, hol rá nézek. Észreveszi a pillantásomat, ezért tesz hátra egy lépést, és az ajtónak támasztja a hátát, hogy némán a tudtomra adhassa: nem szeretné, hogy elmenjek. Mélyen beszívom a levegőt, vékony izzadtságréteg jelenik meg a homlokomon, ahogy azon gondolkodom, ki lehet ez a férfi. Ő az igazi Lord? Lehetetlen. Mit keresne itt, egy tinédzserek által szervezett partin?
Lopva az ablakra pillantok. Ha odasietnék, talán ki tudnám nyitni, és segítséget kérhetnék. De a hangos zenétől kétlem, hogy bárki is meghallaná a kiáltásomat.
Fészkelődni kezdek. A figyelmem megoszlik a Lord, és az ablak között. Épp készülnék felállni, segítségért kiáltani, de mindketten hangos kopogásra leszünk figyelmesek. Valaki olyan erősen veri az ajtót, hogy belereszket az egész falap a dübögésbe.

— Tíz másodpercet adok, Jimin! — a bátyám olyan hangosan kiabál a túloldalról, hogy túlharsogja a zenét. Dühös. De az az első alkalom, hogy hálát adok, amiért a nyakamon lóg. — Ajánlom, hogy legyél felöltözve! Ha benyitok és bent találok veled egy fiút, én esküszöm, hogy...

A Lord az ajtó mögé húzódik, az ajka elé emeli a mutatóujját, felszólítva arra, hogy maradjak csendben. A szabad kezével a nadrágja zsebébe nyúl, előhúz belőle egy kést, melyet a nyakához emel, imitálva, hogy bajom fog történni, ha egy szót is merek szólni róla. Idegesen nyelek, egész testemben megdermedek a félelemtől. Némán bámulom a faragott mosolyát, miközben vaskos izzadtságcseppek jelennek meg a homlokomon.
Ekkor Kim benyit a szobája, és szembe találom magam a dühös arckifejezésével. Az ajtókeretnek dönti a vállát, szigorú tekintettel néz rám, miközben keresztbefonja maga előtt a karját.

— Jimin — sziszegi. — Emeld fel a segged, indulunk.

Nem tudok megmozdulni. Mindenem dermedt. A férfi a nyitott ajtó takarásába húzódik. Kimet és a Lordot csupán egy hajszál választja el egymástól. Ha a maszkos gondolna egyet, és kilépne a takarásból, csak egyetlen mozdulatra lenne szüksége ahhoz, hogy a bátyám húsába mártsa a kését.

— Jimin! Mi van, süket vagy?

Megugrok a hangjától, kizökkenve a bénult állapotomból.

— M-megyek...

Reszket a lábam amikor felállok a matracról. Sietve a bátyámhoz sietek, átkarolja a vállamat, aztán se szó se beszéd, azonnal a kijárat felé indul velem. Átfúrja magát a tömegen, mindenkit arrébb lök aki az útjában áll, miközben hitetlenkedő pillantásokkal büntet. Kinyitja nekem a lakás előtt parkoló autója ajtaját, majd türelmetlenül belök az ülésre. Még mindig nehezen kapok levegőt a történtek után, remeg a kezem, és sűrű köd ül az elmémen.
Kim elindítja a motort, miközben kelletlenül ingatja a fejét.

— Huszonöt éves vagyok, Jimin! Néha én is szeretnék a haverjaimmal lógni, meginni velük egy-két sört, de ehelyett rád vigyázok!

A félelmem úgy illan el, mint egy riadt pillangó a virágról. Helyét átveszi a düh, ami befészkeli magát a mellkasomba. Soha nem kértem, hogy vigyázzon rám.

— Sajnálom, hogy teher vagyok a számodra! — sértettem felhúzom az orrom.

— Igen. Az vagy! Rohadt idegesítő, hogy sosem fogadsz szót.

Hitetlenkedve elmosolyodom, a fejemet a támlára ejtem, miközben megforgatom a szemem.

— Miért kéne szót fogadnom? Nem vagy az apám, Kim.

Kim elhallgat. Különleges mézbarna szemét szigorúan az útra szegezi, tisztán tapintható a keserűsége. Lentebb hagy a mérgem, fokozatosan csillapodik, ahogy átveszi a helyét a szégyen. Nem kellett volna ezt mondanom. Ez a legrosszabb, amit az orra alá dörgölhetek. Nem volt szép tőlem.

— Én is voltam tinédzser, Jimin — oldalasan rám pillant, látom a szemében a szomorú csillogást. — Tudom miken mész keresztül. De a szüleink halála után már csak én maradtam neked. Miért kell megnehezítened a dolgomat?

Lehajtom a fejem, zavaromban az ujjaimmal kezdek játszani.

— Jó, néha egy kicsit engedetlenül viselkedek.

— Néha? — széles vigyor terül szét az arcán. — Olyan vagy, mint egy pattogó labda. Sosem tudom hova pattansz legközelebb, illetve, hogy mikor veszítelek szem elől.

Nehezen, ám képes vagyok arra, hogy beismerjem az igazát. Gyakran okozok neki fejfájást. Megszököm, későn érek haza, ellógom az iskolát.

— Na jó — kifújja a levegőt az ajka közül, miközben ereszt felém egy gyengéd mosolyt. — Meg kell egyeznünk. Ha ezentúl megígéred, hogy jól viselkedsz, akkor mindig megleplek majd valamivel.

Felcsillan a szemem.

— Például egy új telefonnal?

— Azzal mondjuk biztos nem.

Aznap este kivételesen békében köszönünk el egymástól, amikor a szobáinkba megyünk. Be kell vallanom, hogy jó érzés meglengetni a fehér zászlót, és ez egyszer elásni a csatabárdot.
Ahogy az ágyban fekszem, minduntalan eszembe jut a ma esti incidens a szobában. Még sosem féltem ennyire ezelőtt. Talán szólnom kéne róla Kimnek.
Az oldalamra fordulok, próbálok álomba merülni, de hírtelen egy furcsa zajra leszek figyelmes. Nem ez az első alkalom, hogy hallom. Hónapok óta motoszkál valami a lakásunk falában, de Kim szerint csak egy patkány lehet a ludas. Ám ez korántsem olyan. Mintha valaki sétálgatna a falak mögött, végighúzná a tenyerét a betonon, hallanám a kifújt levegőjének hangját. Félig felülök az ágyon, és fülelni kezdek. A zaj mozog. Olyan, mintha suttogna is hozzám.

— Kicsikém...

Sziasztok! Sok-sok ideje már, hogy utoljára írtam ide valamit. Nem tudom ki olvasta és ki nem, de néhány hete (vagy inkább már hónapja? Nem tudom biztosan) kiírtam egy bejegyzést, hogy ki szeretném adni a könyvem. Nos, nem fogom, mert nincs senki aki átolvasná nekem. És mivel nem vagyok író, nem ismerem a technikákat, nem akarom ,,nyersen" elküldeni a kiadónak. Szóval erősen meglehet, hogy vissza fogom tenni a könyvet, csak már a brutál hosszú, könyves, javított verzióban. De azért még reménykedem egy darabig, hogy találok valaki megbízhatót, aki véleményezné. Mert én magamban egyedül, nem látom a hibákat.
Nos, köszi, hogy olvastad az első részt, találkozunk a következőben, addig is pápá! ❤️