Egész hamar megszoktam Riverdale-t. A szálloda is teljesen rendben volt, megelégedtem vele. Reggelente futottam a környéken, amikor még minden olyan csendes volt, mint Quanticóban. Sőt, csendesebb, mert ott elég gyakran találkozol reggeli futókkal.

Az iroda is tetszett, a beosztottjaim rendesek, megbízhatóak voltak, jól kijöttünk. Ugyanezt elmondhatom a rendőrökről és a sheriffről, akivel végül összetegeződtünk.

Maga a város viszont kissé aggasztott, ugyanis két héten belül már a második lőfegyveres támadás történt pénteken, de azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy a harmadik még nem volt meg, így nem biztos, hogy ugyanaz az elkövető.

Hétfő reggel két pohár kávéval néztem be a sheriff irodába.

– Á, jó reggelt, Charles! – nézett fel az előtte lévő papírokból. – Hoztál kávét? De jó! Az kelleni fog.

– Szia! Ekkora a gond a sráccal? – ültem le vele szembe.

– Nem, Moose rendben lesz. Csak valószínűleg ugyanaz támadta meg őket, mint aki Fredet.

– Tényleg? Illett rá annak a fiúnak a leírása?

– Nos, ez a támadó ugyanúgy csuklyát viselt, mint az, akiről Archie beszélt, de Moose nem látta a szeme színét. Szerinted? Lehetett ugyanaz az ember?

– Nem is tudom... Kicsi a város, így talán. De ugyanakkor... az is lehet, hogy csak egy utánzó. Ami viszont aggasztóbb lenne. Viszont inkább még nem mernék semmit kijelenteni. Viszont szerettem volna mondani, hogy ha lenne egy harmadik eset, vagy ha kiderül, hogy ez a kettő összefügg, szólj nyugodtan. Eddig is többnyire sorozatgyilkosokkal foglalkoztam, mert a főnökség szerint tehetségem van a megértésükhöz.

– Rendben. Köszönöm – mosolyodott el.

~Sophie

Szerettem a sulit, ráadásul alig pár héttel a kezdete után máris osztályt ugrottam, így szinte minden órám a bátyámmal és a barátaival volt. Ezért próbáltam jól kijönni velük, habár mióta a lányok beismertették Chuck Claytonnal, hogy valóban létezik a játékkönyv, kissé tartok Bettytől.

Óra előtt a klubszobába mentem, mert az automatában szokott lenni Sweet Pea kedvenc gumicukra, amit el szoktam neki vinni.

– Totál Carrie-s volt – mesélte Kevin beleéléssel, ahogy beléptem a klubszobába. – Midge-et beborította Moose vére, és sikoltozott, mint egy banshee. Őrület volt.

– Kev, te amúgy mit kerestél ott? – kérdezte Archie, aki épp akkor jött be a helyiségbe. – Téged is meglőhettek volna.

– Csak este kocogtam, ahogy egyesek szoktak, és hirtelen lövéseket hallottam.

– Ki az a hülye, aki sötétben kocog? Az erdőben? – kérdeztem, ahogy szemügyre vettem az automata kínálatát.

– Én. És legyél olyan kedves, ne árulj be az apámnak, ha ma benézel hozzá.

– Mi? Mit csinálsz te a sheriffnél? – kérdezte Veronica, akivel nem igazán jöttem ki jól.

– Mostanában... volt ott dolgom. Mármint az őrsön, meg néha szoktam otthon főzni, és ilyenkor viszek neki ebédet – vontam vállat.

– Aha... Srácok, koncentrálhatnánk a lényegre? Midge és Moose túlélték, Archie-ék apja is... A Matchlerette új évadjának ma van a premiere... és ti – mutatott Bettyre, Archie-ra Jugra és Kevinre – eljöttök hozzánk, hogy együtt nézzük.

Én kicsit reménykedve néztem felé. Nem pont vele akartam barátkozni, de jól esett volna, ha végre meghívnak valahová, hiszen az osztálytársaim tartottak tőlem az eszem miatt, akik pedig az év elején voltak osztálytársaim, már igazán felém sem néznek, mert strébernek tartanak.

Veronica viszont nem mondott semmit, így csalódottan bólintottam egy aprót.

– Arch, apának még úgyis szólok, de a Sunnyside-ban leszek – mondtam.

– Miért jössz még mindig, mikor apa nincs is otthon? – kérdezte Jughead.

– Mintha panaszkodnál, mikor főzök – nyújtottam ki a nyelvem. – Amúgy is, a srácokkal leszek, és utána benézek a lakókocsiba.

– Jól van – mosolygott Archie. – De azért ugye apa érted megy majd?

– Persze, ne aggódj! – öleltem meg, és inkább mentem órára.

***

~Charles

Felmentem az irodából, hogy ebédelni induljak, de a folyosón megláttam egy vörösesbarna hajú lányt benyitni a sheriffhez. Kíváncsian mentem kicsit közelebb, és úgy füleltem.

– Kölyök, mit keresel itt? – sóhajtott Tom. – Hiszen lecsuktam apádat.

Erre kicsit összezavarodtam, de tovább hallgattam.

– Tudom. És? Ezért már nem hozhatok enni?

– Az ebédszünetedben neked kéne enni, nem nekem.

– De direkt főztem tegnap este, mert sok időm volt. Önnek meg gondolom nincs annyi sem, hogy elmenjen ebédelni.

Mosolyogva álltam az ajtóba, és a félfának támaszkodtam.

– Charles, de jó, hogy itt vagy! Ugye megmenteni jöttél? – nézett rám reménykedve Tom, mire halkan felnevettem.

– Ó, jó napot, Smith ügynök! Ha tudom, hogy itt van, hozok enni önnek is – mosolygott Sophie.

– Szia, Sophie! Nos, ennek a valaminek olyan jó illata van, hogy azt hiszem következő alkalommal szívesen elfogadom – mosolyogtam rá. – De te rendszeresen jársz ide?

– Persze. Amikor tudok, eljövök a nagy szünetben. Keller sheriff mindig sokat dolgozik, és szeretném, ha legalább ilyenkor lenne társasága.

– Ismétlem magam – sóhajtott Tom. – Letartóztattam apádat.

– Na és? Én tarkón vágtam, amiért hamisan tanúskodott – vont vállat Sophie, mire felnevettem.

– Jó, most már valaki magyarázza el nekem, mi van. Apáddal tegnap találkoztam.

– Az egyikkel. A szüleim akartak még egy gyereket a bátyám után, de nem sikerült, így apa legjobb barátját kérték meg, hogy segítsen. Ő van most börtönben.

– Ó, tényleg! Már emlékszem.

– Még erről is olvasott? – csodálkozott Sophie.

Mosolyogva bólintottam.

– Na, de én megyek ebédelni. Jó beszélgetést Tommal, de azért időben érj vissza a suliba!

***

~Sweet Pea

Fangsszel épp a bárból tartottunk hazafelé.

– El fogod hívni valamikor Sophie-t randira? – tudakolta.

– Haver, ne már! Nem azért mondtam el, hogy tetszik, hogy aztán ezzel zaklass. Majd... majd elhívom.

– Ahogy gondolod... de cukik lennétek együtt. Jé, az ott nem Sophie? Jonesék lakókocsija közelében?

– De, tényleg. Hé, Sophie!

~Sophie

A Sunnyside-ba érve nem tudtam, a srácok otthon vannak-e már, vagy még a bárban töltik az időt, így a Jones lakókocsi felé indultam.

– Hé, Sophie! – szólt utánam egy ismerős hang, mire megfordultam.

Sweet Pea jött felém, és a vidáman integető Fangs.

– Sziasztok! – mosolyodtam el halványan. – Mi újság?

– A suli lehetetlenül unalmas volt, és most jövünk a bárból. Hát te? – kérdezte Fangs.

– Nincs dolgom... – vontam vállat. – Eljöttem, hogy esetleg rendet tegyek, meg főzök holnapra.

– Nem ma vittél Kellernek ebédet?

– De. De holnap az FBI ügynök is kap, akivel találkoztunk – néztem Sweet Pea-re.

– Csoda, hogy a sheriff még nem bujkál előled. Miért zargatod még őt is? – sóhajtott.

– Nem zargatom. Ő mondta, hogy ha legközelebb viszek enni, szívesen elfogadja – vontam vállat.

– Hát jó! Én megyek. Neked jó főzőcskézést – ölelt meg Fangs, intett Sweet Pea-nek, és hazaindult.

– Segíthetek? – kérdezte kedvesen mosolyogva, mire bólintottam, és egymás mellett elindultunk a Jones lakókocsi felé. – Valami baj van?

– Csak... engem nem hívtak el valahová, ahová Archie-t igen.

– Ki és hová nem hívott el?

– Veronica magukhoz, megnézni valami reality évadzáróját. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy a suliban nem foglalkoznak velem... Az előző osztályomból senki nem törődik velem, mert strébernek tartottak, de Archie osztálytársai pedig... „kicsinek" találnak, és félnek is tőlem, vagy nem tudom...

– Szeretnéd, ha én nézném veled azt az izét?

– Nem kell – mosolyodtam el. – Annyival könnyebb lenne, ha egy suliba járnánk...

– Ha a Southside High-ba járnál, halálra unnád magad – mosolygott, ahogy magamhoz vettem a pótkulcsot, és kinyitottam a lakókocsi ajtaját.

– Talán... de nem lennék egyedül.

Miután villanyt kapcsoltam, a konyhába mentem, hogy körülnézzek, miből tudnék főzni.

– Biztos megoldódik – támaszkodott a konyhaszekrénynek. – Addig délutánonként állunk rendelkezésedre.

– Köszi – mosolyogtam. – Úgy látom, tudok csirkét sütni, holnap reggel pedig csinálok otthon salátát.

– Voltál bent FP-nél a tárgyalás óta?

– Igen, a hétvégén. Úgy tűnik, rendben van. De nagyon hiányzik...

– Biztos találunk megoldást, hogy ne húsz évig üljön bent – ölelt magához, mire csak szorosan hozzábújtam.

– Szeretném, ha újra itt lenne, mikor benézek suli után, vagy esténként, meg... mikor ott vagyok a bárban, tudom, hogy őt szinte mindig ott találom, és... – motyogtam, és csak jobban a mellkasába fúrtam az arcom.

– Ó, Sophie... – ölelt kicsit szorosabban. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire hiányzik.

– Ő is az apám. Még ha évekig nem is tudtam... – szipogtam.

– Tudom... Ne aggódj! Nem lesz semmi baj – simogatta a hajamat, mire óvatosan felnéztem rá. – FP rendben lesz.

Óvatosan letörölte a könnyeimet, amiket észre sem vettem, majd puszit adott a homlokomra, mire elpirultam.

– Na, lássunk neki a kajának, aztán hazakísérlek – mosolygott halványan.

***

~Charles

Éppen vacsorát készítettem, mikor csörögni kezdett a telefonom. Kíváncsian pillantottam a kijelzőre, és mikor láttam, hogy Lucy keres, fogadtam a hívást, majd kihangosítottam.

– Szia, Szőke Hercegem! Van egy jó és egy rossz hírem.

– Szia, Cukorbogyó! Kezdd a jóval, kérlek! – mondtam, ahogy folytattam a főzést.

– Megvan a vizsgálat eredménye. – Erre felkaptam a fejem.

– És? Ki az apám?

– Ifjabb Forsythe Pendleton Jones. 1975. január 20-án született, a Sunnyside Lakókocsiparkban lakik. A rossz hír viszont az, hogy... börtönben van bizonyítékhamisítás, a rendőrség akadályozása, hamis tanúzás és egy holttest elrejtése miatt. Húsz évet kapott, ami szerintem elég nagy túlzás.

Annyira meglepődtem, hogy véletlenül rátenyereltem az olajos serpenyőben lévő kanál nyelére, mire a forró olaj rajtam kötött ki, én pedig halkan elkáromkodtam magam.

– Minden oké? – kérdezte aggódva Lucy, ugyanis a káromkodni még nem igen hallott.

– Csak leforráztam magam... – dünnyögtem. – Tudom ki ő. Vagyis hallottuk az irodában, mi lett a tárgyalása eredménye...

– Figyelj... Dave majd ma este, vagy holnap reggel küldi emailben is az eredményt, ami ma de szerintem holnap reggel odaérnek a papíron. Apádét hova küldjék? A börtönbe?

– Ne! – mondtam gondolkodás nélkül. – Nem szeretném, ha bent kéne megtudnia. A Sunnyside Lakókocsiparkba küldjétek!

– Jól van. Most leteszem, mert gondolom, van mit feldolgoznod. Kitartást, jó?

– Meglesz, köszönöm...

Miután elköszöntünk, és letettem a telefont, inkább a vacsorára koncentráltam, hogy eltereljem a figyelmem, pedig tudtam nagyon jól, hogy időt kéne szentelnem arra, hogy felfogjam, meglett az apám. Ráadásul a húgom is, aki egyenesen imádnivaló.

Végül, mikor kész lett a vacsora, elzártam a tűzhelyet, a hajamba túrva zuttyantam le az egyik székre az asztalnál. Lehajtottam a fejem, és behunyt szemekkel próbáltam felidézni magamban apám arcát, a sok riverdale-i közül. Felpattantam, és sietve mentem a nappaliba, ahol a laptopom volt. Megkerestem az aktáját a többi közt, és mikor megnyitottam, alaposan szemügyre vettem az egyik fényképét, majd előkerestem az igazolványomat, és a fotó mellé tettem, hogy összehasonlítsam kettőnket.

Halványan elmosolyodva állapítottam meg, hogy néhány vonásunk láthatóan hasonlít. Egészen kedvesnek tűnt, és reméltem, az is. Idők kérdése, hogy valaki a lakókocsinál találja a levelet, és bevigye neki.

***

A munkában nem igazán tudtam koncentrálni a feladatomra, habár a Nővérek esetével eddig is csak látszólag foglalkoztam nagyon komolyan – meg nem is nagyon tudtam, mert az eredményeket még vártuk. A délelőttömet inkább azzal töltöttem, hogy jobban utána néztem apának és a családjának. Szimpatikusnak tűntek, és már azon kaptam magam, hogy elképzelem velük az életem.

Mikor megláttam, mennyi az idő, sóhajtva indultam fel, hogy ebédelni menjek, ám a folyosón Sophie-ba botlottam. Úgy döntöttem, még nem szólok neki.

– Szia, hát te? – kérdeztem elmosolyodva.

– Jó napot, Smith ügynök! Hoztam ebédet – nyújtotta felém mosolyogva a műanyagdobozokat.

– Köszönöm. Megint főztél?

– Hát... volt elég időm – vont vállat, ahogy a mosolya lehervadt.

– Figyelj csak, hivatalos találkozáson kívül szólíts nyugodtan Charlesnak, rendben?

Erre kicsit meglepetten nézett rám, majd bólintott.

– Egyébként... lenne kedved megnézni az irodát? Majd visszaviszlek a sulihoz. Így elmondhatod, mi bánt.

– Nem fogok lent zavarni? Egyáltalán le szabad mennem?

– Én vagyok a főnök, és a többiek már elmentek enni. Na, gyere – mosolyogtam rá, és az ajtót kinyitottam a kártyámmal, majd előre engedtem.

Addig nem is mondott semmit, amíg be nem csuktam mögötte az irodám ajtaját.

– Szóval, mi a baj? – ültem le a helyemre.

– Csak... tegnap Veronica...

– Lodge? – Csendben bólintott.

– Szóval tegnap Veronica meghívta Archie-t, Bettyt, Jugheadet és Kevint magukhoz, hogy megnézzék valami reality évadzáróját, de engem nem hívott. Nem az a baj, hogy Veronica nem akar velem barátkozni. Nem bánom, mert nem kedvelem túlzottan. Az zavar, hogy bár már október óta a gimi második osztályába járok...

– Osztályt ugrottál? – lepődtem meg.

– Igen. Untam az elsős anyagot, így októberben átkerültem másodikba. Tehát már azóta ott vagyok, és engem soha senki nem hív sehová. Kivéve Jughead szülinapját, de azt is inkább azért, mert Archie legjobb barátja, nekem meg a féltestvérem.

– Szóval attól keseredtél így el, hogy a bátyád barátai nem hívtak el valahová?

– Igen... Voltam a Sunnyside-ban, ahol Sweet Pea-vel együtt csináltunk kaját – mutatott az ebédem felé –, de annyira szeretném, ha a suliban is barátkozna velem valaki. És nem csak azért, mert én is ott vagyok Archie-val, hanem mert tényleg érdeklem őket...

Szegény húgomat nagyon megsajnáltam. Nem tudtam elhinni, hogy egy ilyen édes és okos lány nem talál barátokat. De aztán hirtelen eljutott valami a tudatomig.

– Szoktál járni a Sunnyside-ban?

– Persze. Van, hogy csak a srácokhoz ugrok be, de az is előfordul, hogy apu lakókocsijában főzök, mert akkor hagyok kaját Jugheadnek, meg ha szükséges, ki is takarítok.

– Ez... igazán rendes tőled – böktem ki végül, de legbelül féltem a múltban történtek miatt, hogy Sophie nem akarna testvérének.

***

A munkaidő végén nyugodtan mentem fel az irodából, Tom viszont kétségbeesetten toppant elém.

– De jó, hogy még itt vagy! Kell a segítséged – mondta, és intett, hogy kövessem.

Összevont szemöldökkel siettem utána az irodájába, és miután becsukta mögöttem az ajtót, idegesen a hajába túrt.

– Ugyanaz lőtt Fredre, a srácokra és ölt meg egy régi tanárt Greendale-ben.

– Tessék? Tom, nem hinném. Igen, a srácokra és Fredre valóban rálőttek, de különböző fegyverrel. Az a greendale-i haláleset pedig egy cselló vonó miatt történt.

Erre csak a kezembe nyomott egy bezacskózott levelet.

– „Én vagyok a Fekete Csuklyás. Én lőttem le a házasságtörőt a Pop'sban. Én öltem meg a gyerekmegrontót Greendale-ben. Én lőttem rá a drog- és szexfüggő tinikre a Szerelmesek Ösvényénél. Riverdale nem ártatlan. Tele van álszent, degenerált és a bűnöző emberekkel. A haragom az ára a hazugságoknak, a titkoknak és bűnöknek. Nem fogok leállni. Nem tudtok megállítani. Én vagyok a farkas. Ti pedig a bárányok. Ez itt a véreztetés. Hallotok még rólam!" – olvastam fel, majd Tomra néztem.

– Alice Cooper kapta, mert övéké az újság. Megkapta mellé Fred Andrews pénztárcáját, és a zenetanár, Geraldine Grundy napszemüvegét – mutatott az asztalon lévő, szintén bezacskózott bizonyítékokra. – Charles, szükségem van a segítségedre. Te mondtad, hogy három eset után az illető már sorozatgyilkosnak számít, hiába nem haltak meg mindhárom támadásnál.

Újra átfutottam a levelet, majd ránéztem.

– Oké, tényleg ugyanaz az elkövető. Szerintem még a Nővéreket is ő tette el láb alól.

– De őket nem írja. És nem is vett el tőlük semmit.

– Valóban, ugyanakkor azt írja, a riverdale-i bűnök miatt lett ez az önkényes igazságosztó. A Nővérek pedig sok bűnt elkövettek. De biztosat csak akkor tudok mondani, ha megjönnek a helyszínelés eredményei. Viszont ezeket el kéne küldenem a laborba. De még a levelet is. Hátha találnak rajta valamit.

– Ha te mondod... Te jobban értesz ehhez. Ha szerinted ez a Csuklyás az első gyanúsított, elhiszem – sóhajtott.

***

~Sophie

Miután otthon megírtam a házijaimat, megint elmentem a lakókocsiparkba. Kicsit ki akartam takarítani. Mivel viszonylag gyakran csináltam, nem volt túl sok takarítanivaló, de legalább ott lehettem.

Mivel apa még dolgozott, biciklivel mentem a Sunnyside-ig. Mikor megérkeztem, a furgonnak támasztottam a biciklimet, és mikor láttam, hogy a postaládán a kis jelző zászlócska fel volt hajtva, kinyitottam az ajtaját, és kivettem a leveleket, majd kíváncsian megnéztem, melyik honnan érkezett.

– Mi? Quantico? – lepődtem meg.

Kétségtelenül apunak címezték, hiszen rajta volt a neve. De mégis mit kaphatott, ha Quanticóból jött?

Leültem a lépcsőre, és bár nem szoktam ilyet csinálni kibontottam a borítékot, hogy elolvassam a tartalmát.

– DNS teszt? – lepődtem meg, ahogy széthajtogattam a papírt.

Nem is tudtam, hogy apa csináltatott ilyet. Mindenesetre találtak vele egyezést.

– Charles Smith, született Riverdale, az Irgalmas Nővérek Háza, 1992. május 16.

A szemeim tányér méretűre nőttek, mikor még egy fényképet is megláttam. A többi levelet becsúsztattam az ajtó alatt, ezt zsebre tettem, felugrottam a biciklimre, és elindultam a szálloda felé, ugyanis Charles említette, hogy ott lakik.

Viszont, mikor beléptem a hallba, nem tudtam, melyik lakosztály lehet az övé. Kissé tanácstalanul forgolódtam, míg meg nem láttam, ahogy belép az ajtón. Rögtön odasiettem hozzá.

~Charles

Mikor a gyűlés után végre visszaértem a Five Seasonsbe, meglepetten láttam, hogy Sophie a hallban forgolódik, majd véletlenül megpillantott engem.

– Szia, hát te? – csodálkoztam, ahogy odasietett hozzám.

– Szia! Beszélnünk kéne – vett ki egy borítékot a dzsekije zsebéből, és felém nyújtotta. – A Sunnyside-ba mentem, hogy kicsit kitakarítsak. Be akartam vinni a leveleket is, mikor láttam ezt... azt hittem, FP apu bajba került, így kinyitottam, aztán láttam, hogy ez egy DNS teszt, és... – hadarta kicsit összezavarodva.

– Gyere, menjünk fel – szakítottam félbe. – Majd ott elmagyarázom.

Néhány pillanatig csendben nézett rám, majd bólintott, de mivel még mindig kicsit aggódónak tűnt, kedvesen rámosolyogtam.

– Ne aggódj! Ígérem, nincs baj – mondtam, ahogy elindultunk fölfelé.

Láttam rajta, hogy tele van kérdésekkel, de várt addig, amíg beléptünk a lakosztályomba és leültünk a kanapéra.

– Szóval te tényleg...?

– A bátyád vagyok, igen – bólintottam. – Tegnap este tudtam meg, és... addig nem akartam szólni, amíg... hát... magától ki nem derül a levélből... Ne haragudj!

Lehajtottam a fejem, és kicsit félve vártam, mit mond. Néhány pillanat múlva viszont szó nélkül, jó szorosan magához ölelt.

– Már három bátyám van – kuncogott. – Meg két apukám.

– Akkor neked is mindig van, aki vigyázzon rád – mosolyodtam el halványan.

– Ez... hogy van akkor? – nézett fel rám. – Jughead és Jellybean az édestestvéreid?

– Nem... ők is a féltestvéreim. Az anyám... Alice Cooper.

– Mármint a kotnyeles szomszédunk, Alice Cooper? – csodálkozott, én pedig bólintottam. – De... hogy, vagy mikor?

– Ahogy számoltam, nagyjából harmadikos gimisek lehettek. Apának valószínűleg nem mondta el, mert akkor a kórházban születtem volna, és az ő adatai is rajta lennének a papírjaimon...

– Láttam, hogy hol születtél. Sajnálom – ölelte magához a karomat. – Anyád tudja, hogy...?

– Hogy én vagyok a fia? Nem. Tizenhét évesen szöktem meg, és... apukád igazított útba. De mikor... Alice ajtót nyitott, és meglátott, annyit mondott: „Nem veszünk semmit." Aztán becsukta előttem az ajtót. Az ezt követő időszakra pedig... nem vagyok büszke. Mikor áthelyeztek ide... egy barátom segített rájönni, hogy valószínűleg apa is idevalósi, így... megcsináltattam a tesztet.

Közben az ujjaimat tördeltem, és Sophie hiába nem volt velem goromba, egy kis félelem még volt bennem.

– Gyere, kocsikázni megyünk – pattant fel mellőlem, és magához vette a kulcsaimat.

– Mi? Hova? Amúgy meg, nem is vezethetsz még.

– Akkor mondom az irányokat. Gyere már! – fogta meg a kezem, és húzni kezdett.

Jobbnak láttam felállni, emiatt viszont majdnem elestünk.

– Na, gyerünk!

– Jól van, nyugi már! Látod? Már veszem is a kabátom – mentem a fogashoz. – Egyébként, hogy jöttél ide?

– Biciklivel. Majd hazakerül – legyintett.

Amint bezártam mögöttünk az ajtót, máris előre sietett. Alig tudtam tartani a lépést a tizenöt éves húgommal.

A parkolóban elvettem tőle a kulcsot, és kikapcsoltam a riasztót. Mikor látta, melyik autó lámpái villantak fel, felvont szemöldökkel nézett rám.

– Mi az?

– Ennél nyilvánvalóbb nem is lehetne, hogy ez a te autód – jegyezte meg.

– Hé! Mi bajod vele? Szerényebb, mint a legtöbb kollégámé.

– Nyugi már! Csak tesós viccelődés – mosolygott. – Illik hozzád. Ahogy a városhoz is.

– Tényleg, ezt már kérdezni akartam: miért régi a legtöbb riverdale-i autója? – kérdeztem, ahogy beszálltunk. – Nem is csak az autó. Ha körbenézek az utcákon, kicsit minden olyan, mint egy '80-as években játszódó fillm.

– Hm... nem tudom, de igazad van.

Mosolyogva néztem rá, ahogy bekötöttük az övet.

– Ha... közben tudod figyelni az irányokat, mesélnél apáról? – kérdeztem óvatosan.

– Persze, Charlie.

***

– Te most tényleg a börtönhöz hoztál? – néztem rá sóhajtva.

– Igen. Láttam, milyen szomorúan meséltél arról, hogy Mrs. Cooper elküldött. Apu nem tenne ilyet. Tudom, mert már ismerem.

Kicsit bizonytalanul pillantottam a börtön felé, de néhány pillanat múlva bólintottam egy aprót, mire Sophie megölelt.

– Büszke vagyok rád – mosolygott. – Gyere, menjünk.

Kicsit nehézkesen haladtam mellette, és még mindig nem voltam teljesen biztos benne, hogy ez tényleg jó ötlet. Még szerencse, hogy Sophie velem volt, mert így ő mondta meg, kihez jöttünk. Utána még bátortalanabbul követtem, ráadásul a látogató helyiségben előre is sietett.

– Apu! – csillantak fel a szemei, és le is huppant az egyik székre, és kezébe vette a fekete telefonkagylót.

Erre én megtorpantam, és kissé riadtan figyeltem, milyen vidáman mosolyog Sophie. Hirtelen legszívesebben kirohantam volna, hogy bezárkózzak az autómba, de még erre sem tudtam rávenni magam.

– Jaj, Charlie! Gyere már! – nézett rám sóhajtva, odalépett hozzám, és elkezdett húzni.

Azt hittem, ott helyben elájulok, mikor megláttam apámat a plexi falon keresztül. Sophie visszahuppant a helyére, és nagy nehezen én is leültem a mellette lévő székre, és a fülemhez emeltem a másik telefonkagylót.

– Ki a barátod, Sophie?

– Ő Charles, és... nem csak a barátom. De mielőtt bármit is mondanánk, jött neked egy levél, amit el kéne olvasnod – vette ki a zsebéből a borítékot, a fiókba tette, és becsukta az ajtaját.

Feszülten figyeltem, ahogy apánk kíváncsian kiveszi, és miután kiszedte a papírt a borítékból, széthajtogatta. Közben már úgy ültem, hogy bármelyik pillanatban felpattanhassak.

Láttam, apa szemei elkerekedtek, miközben olvasott, de nem nézett fel, amíg a végére nem ért.

– Szóval te a... fiam vagy? – nézett rám, mire csak egy aprót mertem bólintani.

A „fiam" szótól kicsit könnybe lábadtak a szemeim, és nagyot nyeltem. Ő közben újra belenézett a papírba.

– És... Alice az anyád? – Újból bólintottam.

– Gondolom... nem említett sosem.

– Nem vagyunk beszélőviszonyban. De tudja, hogy te...?

– Nem. Egyszer... mikor megszöktem a Nővérektől, megkerestem őt... de meg sem hallgatott. Becsukta előttem az ajtót. Az azutáni időszakra... nem vagyok büszke.

– Én azt hiszem, kimegyek, várok az autóban – mosolygott Sophie. – Beszélgessetek nyugodtan. Szeretlek, apu! Majd valamikor máskor beszélünk. Szia!

– Szia, Sophie! Vigyázz a srácokra, ne csináljanak baromságot!

Sophie mosolyogva bólintott, majd elindult kifelé. Én visszafordultam apa felé.

– Ne félj, nem küldelek el – mondta, mire elkerekedtek a szemeim.

– Té-tényleg?

– Nem tudom, azóta volt-e alkalmad találkozni vele, de én nem vagyok olyan, mint Alice. És annyira sajnálom, hogy nem tudtam rólad.

– Semmi baj... nem a te hibád, hogy nem szólt – sóhajtottam, mire bólintott.

– Szóval FBI ügynök vagy? Tehát akkor... jártál egyetemre? – kérdezte leplezett reménykedéssel, ami miatt majd' megszakadt a szívem.

– Sophie mondta, hogy a legnagyobb álmod volt az első Jonesnak lenni, aki egyetemre megy. FBI ügynök vagyok, de... nem jártam egyetemre. A gimit sem fejeztem be huszonkét éves koromig. Mint mondtam, anyám után nehéz időszakom volt. Quanticóba keveredtem, ahol elmentem az akadémia alkalmasságijára, pedig tudtam, hogy kell hozzá diploma. Olyan jól ment, hogy... fel akartak venni, de aztán bevallottam, hogy nem fejeztem be a gimit. Aztán... aki később a mentorom lett, akkor a vezetőségben ült, és rábeszélte a többi tagot, hogy hadd maradhassak. Az volt a kikötés, hogy a képzés végéig fejezzem be a gimit...

– Charles, semmi baj. Nehéz életed volt.

Félve néztem rá.

– Komolyan mondom. Semmi baj. Gondolom, abban nőttél fel, hogy minden a te hibád. De ez nem így van. Tudom, így nem sokra mész velem – mutatott körbe –, de szeretnék az életed része lenni, megismerni téged. Még nem tudom, ki vagy, de a fiam vagy. Szeretném, ha nem kéne tovább egyedül lenned.

Könnyes szemekkel néztem rá, és szaporán bólogattam.

– Kérlek! Nem akarok egyedül lenni...

– Nem leszel.

– Én pedig megpróbálok kitalálni valamit, amivel csökkenteni lehetne a büntetésed.

– Köszönöm, fiam.

***

Miután meglátogattuk apát, visszavittem Sophie-t a szállodához – eredetileg hazavittem volna, de ragaszkodott ahhoz, hogy biciklizik –, elmentem a Pop'sba. Muszáj volt feldolgoznom ezt az estét.

Rendeltem magamnak enni, miközben az asztalon könyököltem, és a tenyeremen támasztottam a homlokomat.

– Smith ügynök? – hallottam egy kedves hangot, mire felpillantottam.

– Maya, szervusz! Hát te? Egyedül? Ez nem túl biztonságos.

– Jaj, nem! Anya az ikreknek a szülőijén van, és... egész kíváncsi voltam már a városra, így ide szerettem volna jönni. De ön jól van?

– Persze, megvagyok. És nyugodtan tegezhetsz. Nem vagyok olyan öreg – mosolyodtam el halványan.

– Rendben. Leülhetek? – kérdezte óvatosan, mire bólintottam. – Valami baj van?

Ahogy ránéztem, láttam, hogy aggódó, nagy szemekkel nézett vissza rám.

– Az ég világon semmi. Emlékszel, meséltem, hogy sosem volt családom. De ma... lett egy húgom, és végre apámat is megismertem.

– Tényleg? Ez csodás – mosolygott rám. – De akkor miért vagy ilyen szomorú?

– Nem vagyok az, csak... sok volt így mára. Megkaptam a DNS teszt eredményét, megismertem az egyik húgom, aki elvitt apához a... börtönbe.

– Jót beszélgettetek?

– Nagyon – mosolyodtam el. – Olyan jól esett... Csak kimerítő is volt.

– Tudom. Én is így éreztem. Az első napomon főleg, de mikor végre otthon voltam, és nem a kórházban, az a sok újdonság... tetszett, de elfáradtam. Viszont olyan kellemes, jó környezet volt, hogy hamar megszoktam. Biztos önnek... vagyis neked is így lesz.

– Nagyon aranyos vagy, köszönöm. Jól esik olyantól hallani, aki megért.