Az elmúlt héten mindennap bementem apához, hogy meglátogassam, és Sophie-val is sok időt töltöttem. Volt, hogy benéztem a Sunnyside-ba – mikor biztosan tudtuk, hogy Jughead nincs otthon, mert neki még nem akartam elmondani –, és filmet néztünk együtt. Bemutatott a többi déli barátjának is, de a bárba még nem mertem velük menni, mert féltem, hogy a banda tagjait nagyon zavarná a jelenlétem.

Sophie igazán kedves volt velem, még vacsorázni is meghívott magukhoz, de attól tartottam, kellemetlen lenne náluk a helyzet miattam, vagy hogy az apja, esetleg a bátyja nem lát szívesen.

~Sophie

Imádtam, hogy van egy felnőtt bátyám. Végre tudtam valakivel érett beszélgetéseket folytatni, aki nem apa vagy apu. Ráadásul Charles megértette, ha olykor magányosnak éreztem magam, és felvidított. Emellett nagyon is vigyázott rám a Fekete Csuklyás miatt. A munka után értem jött, aztán hazavitt, vagy esetleg a Sunnyside-ba. Azonban kicsit bántam, hogy mindig kibújt a vacsora meghívás alól, pedig apa is szívesen látta volna.

Reggel épp lementem a konyhába, és mikor megláttam Archie-t reggelizni, mögé lopakodtam, és tarkón vágtam.

– Na! Ezt most miért kellett? – kérdezte, ahogy leültem a konyhaszigethez.

– Sophie... – sóhajtott apa.

– De ha annyi esze van, hogy feltesz egy ilyen videót, ezzel veszélybe sodorva magát, a többieket és minket is.

– Már levettem az eredetit, de egy csomóan megosztották – mondta Archie.

– Akkor is. Vannak a városban szakértők. Majd ők megoldják.

– Tényleg, Charles biztos nem akarna itt vacsorázni? – tudakolta apa.

– Nem tudom... Biztos sok a dolga a Csuklyás miatt, vagy ilyenek. De az is lehet, hogy kicsit tart... attól, hogy nem látjuk itt szívesen. Hiába mondtam neki, hogy te tényleg nem bánnád.

– Azért csak emlegesd neki kitartóan – mosolygott kedvesen. – Hátha egyszer be is jön.

Mosolyogva bólintottam.

– Jugheadnek miért nem szólhatunk róla, mikor...? – kérdezte Archie.

– Mert ez nem a mi dolgunk. És Charlie még várni akar. Azt is olyan nehezen hitte el, hogy megismerte aput, és jól kijönnek. Úgyhogy Jugheadnek egyetlen szót se!

***

A suliban szokás szerint egyedül mentem a szekrényem felé. Éppen elhaladtam a suliújság szerkesztősége előtt, mikor Betty és Kevin beszélgetését hallottam meg bentről.

– Miattam csinálja – mondta Betty, majd néhány pillanat múlva újra meghallottam Kevin hangját, mintha felolvasott volna valamit.

– „Betty! Az ünnepi beszéded megihletett. A város bűnöseinek bűnbánatot kell gyakorolniuk. Különben még több szenvedés és vérontás jön. Küldök egy rejtvényt. Benne van, hol büntetek legközelebb. Ez egy teszt. Csak te oldhatod meg, Betty."

– A beszédem... inspirálta őt. A hülye beszédem.

Erre óvatosan bekukkantottam az ajtón, mintha semmit nem hallottam volna.

– Sziasztok, minden rendben? – kérdeztem óvatosan.

– Menj ki!

– Jesszus, nyugi! Csak kedves akartam lenni... – dünnyögtem, majd tovább indultam a szekrényemhez, és közben megcsörgettem Charlest.

– Szia, húgi! Hát te? Suliból nem szoktál hívni.

– Szia, Charlie! Úgy tűnik, Betty levelet kapott a Csuklyástól.

– Tessék? Milyen levelet?

– Hát, hallgatóztam, mikor Kevin felolvasta, és úgy tűnik, Betty beszéde ihlette, hogy belekezdjen a dologba. Meg elvileg küldött neki egy rejtvényt, amit csak ő oldhat meg, és amiből kiderül, hol támad legközelebb.

– Milyen beszéd?

– Amit a Jubileumi Ünnepségen mondott el. Apu letartóztatása, Cliff Blossom halála, de még apa meglövése előtt volt. Szerintem az ünnepség videója már felkerült a város honlapjára.

– Rendben, köszönöm. Hogy vagy? Kicsit szomorú a hangod.

– Charlie, semmi bajom.

– Bunkó volt veled?

– Nem nagy dolog, tényleg.

– Előttem nem kell tettetned – sóhajtott. – Figyelj csak, apához ma nem tudunk bemenni, ha már van fejlemény a Csuklyás ügyében, de suli után elviszlek a Sunnyside-ba, jó?

– Köszi. Jó tesó vagy. Na, megyek, hagylak dolgozni. Szia!

– Szia, Sophie!

***

~Charles

Betty végül magától el jött hozzám, még napközben. Addigra volt fogalmam a beszédéről, és határozottan össze tudtam egyeztetni a Csuklyás indokával, mintázatával.

– Szóval ezt a rejtvényt kaptad tőle? – vettem szemügyre a papírt. A jeleket még sosem láttam ezelőtt, így nem értettem, hogy tudná csak ő megfejteni.

– Igen.

– De honnan tudod, hogy a Csuklyás küldte? – Kíváncsi voltam, miért nem adta ide a levelet is.

– Én...

– Kaptál mást is? – kérdeztem rögtön utána.

– Nem.

– Rákösselek a poligráfra, hogy ne hátráltasd a munkám?

– Hogy? Tessék?

– Te egy FBI ügynöknek akarsz hazudni. Látom rajtad, hogy nem mondasz igazat. Nem csak a kódokat kaptad, úgyhogy kérem, bármit is küldött még – mondtam, és direkt nem említettem a levelet, mert nem akartam, hogy valahogy megtudja, Sophie még be is árulta.

Sóhajtva vette elő a táskájából az összehajtott levelet, és átnyújtotta.

– Köszönöm az együttműködést, Miss Cooper.

Miután engedtem, hogy elmenjen, bezacskóztam a két papírt, és alaposan szemügyre vettem a levelet és a kódot is, majd elővettem a telefonom, hogy felhívjam Lucyt.

– Drága Charlie-m! Szia, hogy vagy?

– Szia, Gyönyörűm! Köszönöm jól. Te?

– Én is jól vagyok. Mi a helyzet?

– Kéne a segítséged. Van ez a gyilkos a városban, és most levelet küldött a fura húgomnak.

– Melyiknek?

– A fiatalabbiknak. Az idősebb nincs a városban. Valami farmra szökött, aminek majd utána is nézek, ha lesz időm ezzel foglalkozni.

– Milyen levelet küldött?

– Valami olyasmit, hogy a városi ünnepségen elmondott beszéde ihlette. De nem is ez a fontos, hanem hogy egy kódolt üzenetet is küldött, hogy hol fog legközelebb támadni. És azt írta, hogy csak Betty tudja megfejteni.

– Mert a Csuklyás nem ismer engem. Küldd át, mindjárt utána járok.

– Rendben, egy pillanat – mondtam, lefotóztam a rejtvényt, és elküldtem.

– Átjött, köszi. Szerintem pár perc, és meglesz.

Amíg dolgozott, beszélgettünk, ami nagyon jól esett.

– És cuki húgi hogy van?

– Jól van, köszöni szépen. Habár elég magányos, és a fiatalabbik bolond húgom sem segít ezen.

– Egyszer hozd el a normálisat Quanticóba. Biztos élvezné a kiruccanást.

– Előbb hozzam ki apámat a börtönből, és menjek valamire ezzel az egész Csuklyás üggyel. De kösz, ez jó ötlet.

– Á, meg is van! Te, ezt nem fogod elhinni.

– Mit? Mit találtál?

– Ez a kód egy gyerekkrimi könyvsorozat kiegészítő kötetéből van. Nancy Drew kódfejtőkönyve. Bár ebből nem tudom, miért csak a húgod oldhatná meg.

– Mondd csak, meg tudod nézni a város könyvtárának adatbázisát?

– Én ne tudnám? – Szinte hallottam a hangján, hogy vigyorog.

Alig telt el két perc, és újra a telefonba szólt.

– A húgod felsőtagozatban majdnem minden hónapban kikölcsönözte.

– És egy átlag embernek milyen nehéz feltörni ezt a rendszert?

– Akinek van alap informatikai ismerete az ilyenekről, annak roppant könnyű.

– Tehát... akkor Betty vagy a közvetlen környezetéhez tartozik, szóval vagy rokon, esetleg ismerős, vagy annyira a megszállottja, hogy mindent kiderített róla a-tól z-ig.

– Sajnálom, ha nem mentél vele túl sokra.

– De, szerintem mentem. Hiszen kevesen foglalkoznak így az informatikával, nem? Még akkor is, ha alapszint.

– Azt hiszem...

– Jól van, köszönöm. Ó, és ha a neten találnál beszkennelt példányt ebből a könyvből, átküldenéd? Mert akkor neki is látnék megfejteni.

– Persze.

***

~Sophie

Délután Charlie már várt rám a sulinál, így mosolyogva siettem hozzá, és szorosan megöleltem.

– Szia! Máris végeztél a munkában, annak ellenére, hogy...?

– Szia! Sajnos még nem, de van egy másik dolgom, úgyhogy még visszamegyek utána az irodába. Neked ma van valami programod?

Nem válaszoltam rögtön. Sweet Pea előző nap randira hívott, ami bár meglepett, örömmel igent mondtam, de féltem közölni Charlie-val, nehogy előjöjjön belőle az a nagytesós ösztön.

– Öhm... vigyél nyugodtan a Sunnyside-ba. Sweet Pea azt mondta, szeretne kicsit tanulni, vagy mi. Meg lehet benézünk a Pop'sba.

– Jól van – mosolygott, habár nem voltam benne biztos, hogy teljesen elhitte, de legalább nem faggatott. – Akkor irány a Sunnyside. Apát pedig ma nem tudjuk meglátogatni, de holnap délután már talán igen.

– Rendben – nyomtam puszit az arcára, és be is ültem az autóba. – Van már valami hír arról, apu kijöhet-e hamarabb?

– Még nincs, de remélhetőleg hamarosan lesz – mosolygott.

– És akkor már hajlandó leszel velem jönni a Fehér Féregbe?

Erre felsóhajtott.

– Jó, tudom, hogy apu nélkül nem mersz. És nem baj. Csak jó lenne, ha te is ott lennél.

Halványan elmosolyodott.

– Ígérem, ha apa kikerül a börtönből, megmutathatjátok a bárt.

Ezután elvitt a Sunnyside-ba, és már indult is vissza dolgozni. Én Sweet Pea lakókocsijához mentem, de motorját nem láttam mellette, így elővettem a pótkulcsomat, hogy be tudjak menni.

Bent leültem az ágyra, és elkezdtem házit írni, amíg Sweet Pea-re vártam. Egészen jól haladtam, amíg meg nem hallottam, hogy a kulcsot a zárba dugja. Halkan felnevettem, ahogy elképzeltem őt értetlenkedve, hogy miért van nyitva az ajtó. Óvatosan nyitotta ki, és mikor megláttam őt, felnevettem.

– Szia!

– Jé, szia! Hát te mióta vagy itt? – kérdezte és láthatóan megnyugodott, hogy nem szigorú értelemben vett betörés történt.

– Már vagy fél órája – mondtam, ahogy a telefonomra pillantottam. – Charlie hozott, de dolga van, így már vissza is ment az irodába.

– És tudja, hogy...?

– Nem, nem mondtam neki, hogy randira hívtál. Csak annyit, hogy majd a Pop'sba megyünk. Azt mondta, lehet ő is benéz munka után, de kétlem, hogy oda is ülne hozzánk, úgyhogy ezen ne is aggódj – mosolyogtam. – Esetleg szeretnél máris indulni vagy tanuljunk kicsit?

– Ha te készen vagy, máris mehetünk – vont vállat.

– Hát, ezt a keveset már otthon is befejezhetem – mosolyogtam, majd elpakoltam a cuccaimat, és felálltam az ágyáról, majd szorosan megölelgettem.

– Sétáljunk, vagy motorral menjünk?

– Nem is tudom... Ha Charlie tényleg benéz a kajáldába, és ott látná a parkolóban a motorod, lehet infarktust kapna.

– Jól van, semmi gond. Akkor gyalogolunk – mosolygott. – Amúgy sincs messze.

Eközben én már kabátot is vettem, meg a vállaimra kaptam a táskámat.

– Mehetünk – mosolyogtam.

Ahogy elindultunk a Sunnyside-ból a kajálda felé, óvatosan megfogta a kezem, mire kissé elpirulva pillantottam fel rá.

– Ó, ööö... ne haragudj! – kapta el a kezét. – Csak gondoltam, ha már randira megyünk...

Erre csak elmosolyodva fogtam meg a kezét.

– Semmi baj – mondtam halkan. – Csak megleptél. De egész kellemes. Nézd, a kezem alig látszik! – nevettem fel.

Lepillantott, és ő is felnevetett. Úton a kajálda felé vidáman beszélgettünk, és mikor megérkeztünk, örömmel láttuk, hogy a szokásos ablak melletti boxunk szabad.

– A randi már tökéletes – mosolygott Sweet Pea, ahogy leültünk egymással szembe.

***

~Charles

Nem fejtettem meg a teljes üzenetet, mert a könyvből mindent alaposan átolvastam, és elment vele az idő, így félbe hagytam, hogy majd a szállodában folytatom.

Elég éhes lettem, így rögtön a Pop's felé indultam, ahogy Sophie-nak is mondtam. Mikor megérkeztem, nem láttam egyetlen motort sem, ami kicsit megnyugtatott, mert bár bíztam Sweet Pea-ben, örültem, hogy a húgom nem ült fel mögé.

Ahogy beléptem, az ajtótól balra, az egyik ablak melletti boxban meg is láttam őket, de nem akartam zavarni, így csak intettem a húgomnak – aki pont rálátott az ajtóra –, majd leültem a jobb oldali első boxba, persze úgy, hogy rájuk lássak, de ne halljam, miről beszélnek. Jó barátoknak tűntek, és Sophie-nak pont ez kellett.

Rendeltem Pop-tól, majd elkezdtem újra átolvasni az aktákat, ami a Csuklyásról szólt. Fred Andrewst kifejezetten sajnáltam – és nem is csak a húgom miatt.

Munka közben teljesen kizártam a külvilágot. Egészen addig tartott, amíg meg nem hallottam anyámat. Kicsit megfeszültem mivel a Kígyókat, az apámat és a húgomat is elkezdte szidni, amiért segít a délieknek.

– Nem érdekel mit gondol Mrs Cooper. Viszont hagyjon békén engem és a családomat!

– A családod északi.

– Igen, egy része valóban az. Viszont az apám déli. A Kígyók déliek. Magával ellentétben én nem felejtettem el, hogy hová kötnek a gyökereim. Mi lenne, ha ahelyett, hogy más dolgában üti azt a minden lében kanál orrát, a pszichiátriai esetnek beillő lányaival foglalkozna? Az egyik egy beteg kurva, akit a saját unokatestvére csinált fel. A másik pedig egy potenciális szadista sorozatgyilkos. Azon se lepődnék meg, ha köze lenne a Csuklyáshoz – mondta Sophie, mire büszkén mosolyogtam rá.

Alice mérgesen nézett rá, és a következő pillanatban pofon vágta Sophiet. Erre felpattantam, mint aki tűbe ült. Remegtem a dühtől. Hogy merészelte... hogy volt bőr a képén? A fogamat csikorgatva indultam feléjük. Megragadtam az anyám vállát és elkezdtem kitolni. Nem érdekelt, mit sipákolt, ki akartam tenni, mielőtt helyben kitekerem a nyakát. Hatalmasat taszítottam rajta, ahogy kitettem.

Aggódva siettem vissza a húgomhoz, akinek már Sweet Pea simogatta a hátát. Sophie-nak kicsit könnyesek voltak a szemei, ahogy az arcát vizslattam. Egyre jobban látszott a piros tenyér nyom. Morogva néztem kifelé, már indultam volna, hogy anyámba eresszek egy egész tárat, de Sophie hirtelen magához ölelt, amitől kicsit lenyugodtam. Sóhajtva húztam szorosan magamhoz, és puszit adtam a hajába.

– Sweet Pea, vidd a Sunnyside-ba rendben? Figyelj, Soph... nekem még dolgoznom kell, de később majd érted megyek, aztán hazaviszlek. – Bólintott egyet, mire mosolyogva néztem rá.

Pop szerencsére látta az egészet, és el is csomagolta a rendelésemet. Mosolyogva köszöntem meg, összepakoltam a holmimat, majd visszamentem az irodába tervezni.

Tudtam, hogy Alice este be fog menni a szerkesztőségbe, így tudtam, hogy ez lesz a megfelelő alkalom, hogy besurranjak a házba.

***

Mikor odaérkeztem, nem állt autó a garázs előtt, és a villany sem égett. Senki nem volt bent, amikor bementem. A sötétben ülve vártam a drágalátos anyámra. Hallottam, ahogy zörgött a kulcsokkal, mire elmosolyodtam. Megvártam, hogy leüljön, majd hátulról átöleltem, hogy lefogjam a karjait, a másik kezemmel befogtam a száját.

Elkezdett vergődni, mire befogtam az orrát is, és vártam hogy elájuljon. Halványan elmosolyodtam, a székéhez kötöttem. Leültem vele szemben és ráfogtam a hangtompítós pisztolyomat. Mikor magához kezdett térni, rögtön segítségért kezdett kiabálni, ezért meglőttem, és direkt az egyik ujjbegyére céloztam.

– Fogd be! – mordultam rá.

– S-smith ügynök? Mi-mi folyik itt? – kérdezte remegve.

– Komolyan nem emlékszel rám? Bár megértem, miért. Tizenhét voltam, mikor utoljára láttál, és akkor is csak egy pillanatra néztél rám. Ugyan, miért is figyeltél volna rám tovább, ha már meg volt a tökéletes családod? – mondtam fintorogva, mire döbbenten vizslatott.

– Charles? Az... te voltál? Honnan kellett volna felismernem téged annak idején? Akkor láttalak utoljára mikor megszülettél.

– Pontosabban mondva akkor láttál utoljára, mikor ott hagytál a Nővéreknél, nem igaz? – Kissé szégyenkezve bólintott. Mérgesen álltam fel és pofon vágtam. – Hadd halljam a válaszod! Annyira szereted hallatni a hangodat nem?! Hát halljam! Hogy tudtál ott hagyni?!

– Még csak gyerek voltam. Ne-nem tudtam volna rólad gondoskodni.

– Lehet, hogy nem rég óta ismerem a Kígyókat, de ha jól emlékszem a törvényeikre segítettek volna. Kereshettél volna olyan párt, akiknek nem lehet gyerekük. Akkor is voltak meddők és melegek! Nem, te azt nem akartad, hogy az apám megtudja mit tettél. – Nagyot nyelve nézett rám. – Sokáig mérges voltam rád. Talán még gyűlöltelek is. De aztán... elengedtem. Feleslegesnek tűnt a régi sérelmeimbe kapaszkodni. Ahogy látod, ezután elég messzire jutottam – tártam szét a karjaimat mosolyogva.

– Charles én borzasztóan sajnálom.

– Azt hiszed érdekel? – Elkezdtem nevetni, és újra meglőttem, ezúttal a kézfejét.

A sebbe nyomtam a forró pisztoly csövet. Befogtam a száját, hogy ne hallják, ha felsikít. Vigyorogva figyeltem, ahogy patakokban folytak a könnyei.

– Pár éve valóban érdekelt volna. Szerettem volna, ha szeretsz. Ha megmagyaráznád, ha bocsánatot kérnél. De most? – Megráztam a fejem és lábfejen lőttem. – Van egy apám, aki szeret. Van egy tündéri húgom, aki a világot jelenti nekem. A Kígyók is szívesen látnak, szívesebben, mint te valaha. Sophie a mindenem, tehát ha őt bántod... nos... viszketni kezd a tenyerem, hogy lenyúljak a torkodon, és a belsőségeidből külsőséget csináljak – néztem rá vigyorogva.

Éreztem, hogy elkezd remegni. A fájdalom félelemmel vegyült. Kifejezetten tetszett a látvány. Újra meglőttem, ezúttal a combját háromszor. Az arcához nyomtam a pisztolycsövet. Hirtelen elrántottam, hogy tépjem a bőrét.

– El akartam engedni. Leszartam, ki vagy. Csakis a húgommal és az apámmal akartam törődni. Azzal, hogy velük jó kapcsolatom legyen. Hogy büszkék legyenek rám. Ők és a mentorom is, a munkámban el ért sikerekkel. De te... te egy két színű ribanc vagy, akinek muszáj volt bele köpnie a levesembe, újfent. Azt még úgy ahogy elnézem, hogy szidod a délieket. Elnézem, ha beszólsz, mikor Sophie Pop's-ba megy a Kígyókkal. Viszont megütni a húgomat, azt az édes, csupa szív lányt, aki a pszicho lányod miatt teljesen egyedül van az iskolában. Na nem... ezt már nem nézem el. Soha többé nem fogsz kezet emelni a húgomra. Soha többé nem fogod szidni a Kígyókat - mondtam mérgesen, és elő vettem egy hentes bárdot. Fogtam és levágtam a kezeit, lehúztam a gyűrűjét. – Így azt mondhatom majd, hogy a Csuklyás tette. – Az ölébe dobtam a kezeit.

Többször elkezdtem a vérével felírni a falra, hogy „hazug" és „kétszínű". A szavak közé, pont középre beszúrtam azt a cikket, amiben a diákkori dolgait említik.

– Remélem a kis leendő sorozatgyilkosod talál meg, és nem a férjed. Ha bekattan legalább bezárathatom, és könnyebb lesz a húgocskámnak.

– Hisz Betty is a húgod – motyogta sírós hangon, már alig volt magánál.

Mérgesen fordultam felé.

– Addig az volt, amíg nem láttam, hogy megkínzott és majdnem megfőzött elevenen egy srácot. Lehet, hogy a fiú nem a legrendesebb, de ezt nem érdemelte. Emellett Sophie is egyedül érzi magát miatta. Betty nem a húgom – mondtam őszintén, és a fejébe állítottam a hentes bárdot. A székkel oda toltam a kidekorált falhoz. Úgy állítottam be a fejét, hogy a cikk látszódjon.

Mikor megbizonyosodtam, hogy nem hagyok nyomot, hátul távoztam.

Az autóban letakarítottam az arcomról a vért, a gumikesztyűt pedig a kesztyűtartóba tettem, hogy majd otthon megszabadulok tőle.

A lakosztályban lezuhanyoztam, és kényelmes ruhát vettem, majd ezután indultam a lakókocsiparkba Sophie-ért.

~Sophie

– Sweetie, sajnálom, hogy tönkrement a randink. Láttam, mennyire vártad – mondtam halkan.

– Ugyan már! Nem neked kell bocsánatot kérned. Annak örülök, hogy nem esett nagyobb bajod – cirógatta óvatosan az arcomat, persze nem azt az oldalát, ahol a pofon nyoma látszott.

Szorosan hozzábújtam, mire megölelt.

– Nincs semmi baj. Majd bepótoljuk máskor. A Pop'sba bármikor mehetünk. De ha ezek után nem szeretnél odamenni, majd kitalálunk valami mást.

Halványan elmosolyodtam mikor üzenetet jelzett a telefonom. Kíváncsian néztem meg, és gyorsan válaszoltam.

– Charlie írt, hogy végzett a melóban, és kérdezte, hol talál.

– Akkor holnap találkozunk?

– Nem vagyok benne biztos. Dolgozatot írok holnapután.

– Jól van, semmi gond – adott puszit az arcomra.

Ekkor kopogtak az ajtón, majd Charles óvatosan benyitott.

– Sziasztok! Sophie, mehetünk?

– Persze.

– Hogy van az arcod?

– Sweet Pea borogatta kicsit, úgyhogy már jobban... Mehetnénk haza? Túl akarok esni az egészen.

– Jól van, gyere – mosolygott kedvesen, és mikor odamentem hozzá, szorosan megölelt. – Nem lesz baj, Sophie. Sweet Pea, neked pedig köszönöm, hogy vigyáztál rá.

– Ugyan, semmiség.

~Charles

Csendben ültünk az autóban útközben. Sophie nem akart beszélni, én pedig erőltetni nem szerettem volna.

– Bejössz velem? – kérdezte óvatosan, mikor megálltam a házuk előtt. – Apát biztos megnyugtatná, ha te elmagyaráznád, hogy nincs komoly bajom.

– Természetesen – adtam puszit a homlokára, majd kiszálltunk.

Óvatosan Cooperék háza felé pillantottam, de semmilyen mozgást nem láttam.

Felmentünk a tornácra, és Sophie óvatosan nyitott be. Mr. Andrews kíváncsian nézett ki a nappaliból.

– Sophie, drágám! Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte kicsit aggódva, majd rám pillantott.

– Ó, öhm... én Charles Smith vagyok. Sophie bátyja – mondtam óvatosan, és kinyújtottam felé a kezem, amit mosolyogva fogadott el.

– Fred Andrews. Nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek.

– Úgy szintén. Sophie pedig jól van. Már. Volt egy kis nézeteltérése Alice Cooperrel.

– Mi történt már megint? – sóhajtott.

– Nem hallottam az egészet mert dolgoztam, de belekötött Sweet Pea-be és Sophie-ba, bár inkább az előbbibe. Sophie csak közölte vele, hogy foglalkozzon a mentálisan nem túl ép lányaival ahelyett, hogy őket zaklatja, és... pofon lett a vége.

Mr. Andrews erre Sophie irányába kapta a fejét, és aggódva vette szemügyre.

– Apa, ne aggódj! Már alig látszik. Hamarabb is jöttem volna, de Charlie nem tudott hazahozni, mert még dolgozott, így Sweet Pea-nél voltam a Sunnyside-ban. Tudom, hogy nem szeretnéd ha egyedül mászkálnék bárhol is.

Még mindig kicsit aggódva nézett a lányára, de bólintott.

– Holnap reggel átmegyek és beszélek Alice fejével. Ma már elég késő van. De akkor végül is ettetek mindketten?

Mi egyszerre bólintottunk.

– Azért remélem, valamelyik nap itt vacsorázol – mosolygott rám Mr. Andrews.

– Hát... én nem is tudom... – hajtottam le a fejem. – Nem szeretnék zavarni.

– Ugyan, egyáltalán nem zavarsz. Ráadásul... FP mindig olyan ügyesen vigyázott Sophie-ra, mikor én valamiért nem voltam itthon. Talán ideje lenne viszonoznom ezt. Vigyázni a fiára, amíg ki nem jön.

Erre könnyekkel teltek meg a szemeim, és így már tényleg fel sem mertem nézni.

– Charlie, hé! – lépett oda hozzám óvatosan Sophie. – Jaj, ne sírj! – ölelt meg szorosan, mire én ugyanígy húztam magamhoz.

– Jól vagyok... – motyogtam. – Csak... csak... szokatlan, hogy odafigyelnek rám.

– De drága vagy! – mosolygott kedvesen, és puszit adott az arcomra. – Semmi baj. Mi mindig szívesen látunk.

Csendben bólintottam, és letöröltem a könnyeimet, ahogy felnéztem.

– Elnézést, csak...

– Semmi baj. Főzzek teát? – mosolygott kedvesen Mr. Andrews.

– Ami azt illeti... – El akartam fogadni, de ekkor csörögni kezdett a telefonom. – Bocsánat, egy pillanat.

Kíváncsian vettem ki a zsebemből, és mikor láttam, hogy Tom keres, igyekeztem nem elmosolyodni.

– Jó estét, Tom! Minden rendben? – vettem fel a telefont.

– Jó estét! Remélem nem zavarok, de Betty Cooper alig másfél perce hisztérikus állapotban hívott fel. Az anyját valaki meggyilkolta a nappalijukban. Nem tudom, nektek mennyi idő, mire ideérnétek, de addig mi körbenézünk.

– Ami azt illeti, én itt vagyok a szomszédban, Sophie-t hoztam haza. Baj lenne, ha amíg a többieket várjuk, szétnéznék veletek?

– Egyáltalán nem. Akkor kint megvárunk.

– Rendben, köszönöm. Mindjárt megyek. Szia!

Ahogy letettem a telefont, sóhajtva néztem Sophie-ra és az apjára.

– Attól tartok, holnap nem sok értelme lesz átmenni, és beszélni Alice-szel.

– Mi történt? – kérdezte Mr. Andrews.

– Meggyilkolták.

***

– Mit gondolsz, szerinted a Csuklyás volt? – kérdezte Tom, ahogy kijöttünk.

– Tekintve, hogy eltűnt a gyűrűje, és amit a falra írva találtunk...

– Honnan tudod, hogy hordta a gyűrűjét?

– Onnan, hogy ma este azzal a kezével pofozta fel a húgomat.

– Tessék? – képedt el.

– Ahogy mondom. De nem kell aggódni, Sophie rendben van. Most viszont megyek, még gyorsan beköszönök nekik, elég késő van.

– Rendben. Jó éjszakát! – vette le a kalapját, ahogy az autójához lépett.

– Jó éjszakát! – biccentettem, majd miután belöktem a munkakabátot az autóba, még óvatosan bekopogtam az Andrews ház ajtaján.

Mr. Andrews csendesen nyitott ajtót.

– Bocsánat, hogy ilyen későn zavarok, de megígértem Sophie-nak, hogy még beköszönök.

– Semmi baj, de már felment aludni – mosolygott halványan.

– Ó, semmi gond. Akkor holnap reggel átadná, hogy itt voltam?

– Természetesen, de nem kell magáznod. Bizonyos értelemben egy család vagyunk.

Erre a szívem szerint elsírtam volna magam, de csak bólintottam.

– Köszönöm. Nos, akkor jó éjszakát! Arra a vacsorára pedig ígérem, eljövök.

– Rendben, várunk majd.

Írta: SheilaBarnesStark és fanni_29