⚠️TW: gyilkosság, gore jelenetek

A Csuklyás tesztje aggasztott, hiszen elbuktuk, és Tommal nem mentünk semmire a nyomozásban. A feszültséget viszont próbáltam eltenni a lakókocsi küszöbénél, mert nem akartam otthon mogorva vagy feszült lenni.

Egyik reggel épp munkába készültem, mikor apa még reggelizett.

– Charlie, mielőtt elmennél, szólni szeretnék, hogy Sophie-nak pénteken szülinapja lesz.

– Mi? Ezt nem akartad volna hamarabb közölni? Annyira sajnos még nem ismerem, hogy pár nap alatt kitaláljam, mit adjak neki a szülinapjára.

– Nyugi, tudom, hogy megoldod. Tőlem és a bandától a bárban kap egy szülinapi bulit, meg tőlem egy kis apróságot. Esetleg kérdezd majd meg Fredet, ő mit ad, vagy hogy szerinte neked mit kéne adnod.

Sóhajtva bólintottam, és elmosolyodtam.

– Legyen jó napod, Charlie! – mosolygott rám apa.

– Már amennyire mostanában lehet... – motyogtam. – De azért köszi. Most már megyek.

Út közben sokat gondolkodtam, Sophie minek örülne nagyon, de nem igazán jutottam előrébb a témában.

~Sophie

A suliban továbbra sem igazán javult a helyzetem, de próbáltam azzal vigasztalni magam, hogy pénteken szülinapom lesz, és a családommal lehetek.

Ami viszont nagyon zavart, hogy akárhányszor, akárhol – a suliban, otthon, bárhol – találkoztam a bátyámmal, mindig össze volt tapadva Veronicával. Nem azért zavart a dolog, mert féltékeny vagyok, hanem mert tényleg bárhol láttam őket, általában ezt csinálták.

Egyik délelőtt épp a klubszobába mentem volna, hogy egyek kicsit az egyik órám előtt, de persze ott találtam Archie-ékat, és el is ment az étvágyam.

– Az ég szerelmére, a nyulaknál is rosszabbak vagytok! – mordultam fel, mire szétrebbentek.

– Ó, Sophie... – nézett rám elvörösödve a bátyám.

– Tudjátok, mások is járnak rajtatok kívül a suliba. Ha már mindenképp csinálni akarjátok, legalább ne olyan helyen, ahol mindenki látja. De tényleg, én nem csinálok ilyet a saját párommal!

Erre csak meglepetten pislogtak rám, nekem pedig leesett, mit is mondtam. Elkerekedtek a szemeim, és szó nélkül ki akartam sietni, de a bátyám megszólalt.

– Neked van valakid?

– Hát... talán – vontam vállat, és úgy döntöttem, ez a legmegfelelőbb alkalom, hogy lelépjek, mielőtt még több kérdést tennének fel nekem.

A következő órám terme felé sietve magamat átkoztam, amiért hagytam ezt a mondatot kicsúszni a számon. Egyelőre biztos el tudom kerülni, hogy mindent el kelljen mondanom, de biztos voltam benne, hogy nem sokáig.

***

~Charles

Bár bent ültem az irodában, semmi hasznosat nem csináltam – mint az elmúlt hetekben elég gyakran –, hanem azon gondolkodtam, mit kéne adnom Sophie-nak születésnapjára. Mégiscsak az első lesz, amit együtt töltünk, és nagyon szeretném, ha jó testvérének találna, ehhez pedig muszáj, hogy jó ajándékot adjak neki.

Végül ebédszünetben úgy döntöttem, elmegyek hozzájuk, megnézem, Fred otthon van-e, hátha tényleg tudna valami támpontot adni.

Reménykedve kopogtam be, és szerencsére nem kellett még elkocsikáznom a jelenlegi építkezésig, mert néhány pillanat múlva ajtót is nyitott, mellette pedig rögtön megjelent Vegas, és szokásának híven alaposan megszaglászott.

– Szia, Charles! Gyere csak be! Hogyhogy itt? – állt arrébb mosolyogva Fred.

– Szia! Csak gyorsan beugrottam, szükségem lenne egy kis segítségre – mondtam, ahogy becsukta mögöttem az ajtót, és a nappaliba mentünk.

– Minden rendben? – kérdezte kicsit talán aggódva.

– Persze, semmi komoly, csak... apa szólt, hogy pénteken lesz Sophie szülinapja, de fogalmam sincs, mit adjak neki. Szeretném, ha jó testvérének gondolna... – hadartam idegeskedve.

– Charles, ne aggódj! – mosolygott rám kedvesen. – Bármit is adsz neki, imádni fogja. Akár ha csak egy könyvet kap.

– Tudom, de... úgy érzem az nem lenne elég.

– Hát, mostanában sokat láttam krimiket nézni, meg olvasni az FBI-ról. Talán, persze, ha megoldható, elvihetnéd Quanticóba.

Erre elgondolkodtam kicsit. Ha Sophie valóban érdeklődik a munkám iránt, tényleg ez lenne a legjobb ajándék. Talán el is tudnám intézni, ráadásul Lucy biztos kedvelné.

– Ez remek ötlet – mosolyodtam el. – Köszönöm a segítséget!

– Igazán nincs mit – mosolygott rám.

~Sophie

Vidáman indultam el ebédelni, de ahogy elhaladtam a suliújság szerkesztősége előtt, bent meglátta a két bátyámat a barátnőikkel.

Szerencsére az ajtó tárva nyitva volt, így megtorpantam, és hallgatózni kezdtem.

– Új nyomunk van a Csuklyás ügyében, és szeretnénk, ha segítenétek – mondta Betty. – Megkaptok minden cikket, minden dokumentumot.

– Csak nekem most sok dolgom van a bandával – magyarázta Jughead, mire megforgattam a szemeimet.

– Én pedig inkább szünetet tartok a Fekete Csuklyással.

– Tehát lényegében mi vennénk át a helyeteket? – tudakolta Veronica.

– Igen, miért? Gondot jelent? – kérdezte Jughead.

Nem hallgattam őket tovább, hanem úton az ebédlő felé megcsörgettem Charlest.

– Szia, húgi! Mi újság? – vette fel néhány pillanattal később.

– Szia! Az, hogy Bettyéknek van valami új nyoma a Csuklyással kapcsolatban, de lepasszolták Archie-nak és Veronicának. Sajnos nem tudom, mit kaptak, de majd délután próbálok belekukkantani, hátha tényleg egy nyom. Remélhetőleg Veronica teszi el, mert délután pechemre páros feladatot csinálunk, és pont náluk...

– Ó, te szegény! Érted menjek majd edzés után?

– Még kitalálom, de köszi, hogy felajánlottad. Igazából csak ennyit akartam.

– Jól van, köszönöm, hogy szóltál. Akkor majd találkozunk. Szia, Sophie!

– Szia, Charlie!

~Charles

Ahogy letettük a telefont, gondolkodni kezdtem, miféle nyomot találhattak, vagy hogy ez új, esetleg régi nyom. Akaratlanul is azon töprengtem, hagytam-e valami nyomot az egyik gyilkosságnál, de úgy emlékeztem, mindegyiknél elővigyázatos voltam.

Végül sóhajtva indultam fel a földszintre, hogy ebédelni menjek. Örültem, hogy sikerült rájönnöm, mi legyen a húgom ajándéka, így koncentrálhattam a munkámra is – bár az mostanában nem igényelt nagy figyelmet.

***

~Sophie

Nagyjából úgy mentem Pembrooke-ba, mintha a fogamat húznák. Egyedül abban reménykedtem, hogy tényleg sikerül belepillantanom azokba a papírokba, amiket Bettyék adtak Veronicának és a bátyámnak.

Mikor beléptem a lakásba Veronicával, meglepetten láttam, hogy ott van Mr. Keller is.

– Keller sheriff – csodálkoztunk egyszerre Veronicával.

– Veronica. Sophie, hát te?

– Közös házink van. Jipí... – dünnyögtem, és láttam, hogy Mr. Keller egy mosolyt próbál elfojtani. – Na, essünk túl rajta – néztem Veronicára, aki viszont megvárta, hogy a sheriff elmenjen, és a szüleire nézett.

– Miért volt itt?

Erre a szülei válasz helyett csak rám pillantottak, mire megforgattam a szeneimet.

– Jól van, megyek már – morogtam. – A szobádban leszek, haladj! – néztem Veronicára.

***

Charles végül értem jött Pembrooke-ba, mire végeztünk Veronicával, és biztos voltam benne, hogy Mr. Lodge nem örül egy FBI ügynöknek a lakásában.

– Én megmentő nagytesóm – öleltem meg szorosan. – Lehetne, hogy benézzünk a bárba, mielőtt ténylegesen hazaviszel?

– Persze, menjünk – mosolygott, majd Lodge-ékra nézett. – Nagyon... örültem.

Én erre csak halkan felkuncogtam, majd távoztunk.

– Milyen volt a munka? És az edzés?

– A munka szokásosan semmilyen, de az edzés jó volt – mondta, de úgy tűnt, valamiért nem akarja részletezni a dolgot. – Meg tudtad, milyen nyomot találtak Bettyék?

– Nem csak megtudtam, de le is fotóztam. Majd megmutatom. Ó, a bár felé menet kanyarodhatnánk az őrs irányába? Gyorsan beszélnék a sheriff-fel, nehogy beszéljen Archie-éknak a dologról, ha benéznek hozzá.

– Persze. De azért nagy vonalakban beavatsz engem is?

– Természetesen – mosolyogtam, és ahogy autóba ültünk, elmagyaráztam neki azt, amit a testvéreink nyomnak gondoltak.

Mikor a végére értem a mesélésnek, kíváncsian néztem Charlesra.

– Tényleg lehet nyom?

– Majd meglátom, ha elolvastam az újságcikket, meg a jelentéseket. De ha itt tényleg volt egy másik gyilkosság is, és van benne valami, amivel a Csuklyáshoz köthetem, akkor igen.

– Na végre. Valami jó hír. Hátha végre neked is beindulna a nyomozás – nyomtam puszit az arcára.

Charlie is bejött velem az őrsre, bár még mindig nem volt meg neki a teljes sztori. Vidáman kopogtam be a sheriffhez.

– Szabad! – hallottuk bentről, és benyitottam. – Á, sziasztok! Minden rendben?

– Szia, Tom! Elvileg Sophie szerzett valami nyomot, bár még alaposan utána kell járnom – mondta a bátyám.

– Igen, és lenne egy kérésem – kezdtem. – Ha Archie és/vagy Veronica benézne ide valamikor, és a Riverdale-i Kaszásról kérdeznék, egy szót se mondjon el nekik erről.

– A Kaszás nyom lenne? – csodálkozott.

– Talán – vontam vállat. – De tényleg, egyetlen szót se mondjon nekik. Semmit.

– Jó – bólintott. – Cipzár a számon. Köszönöm, hogy szóltál, Sophie.

– Nincs mit – mosolyogtam.

Ezután elköszöntünk, és folytattuk az utunkat a bárhoz. Apu még dolgozott, így őt természetesen nem találtuk ott, de Jugheadet igen.

– Jé, hát néha te is hazajársz? – gúnyolódtam. – Mit akarsz itt?

– Én a bandához jöttem egy ötlettel.

– Aminek én is tagja vagyok, úgyhogy mondhatod nyugodtan.

Jughead felsóhajtott, és közben láttam, hogy Charles kicsit távolabb, a bárpulthoz húzódott. Biztos voltam benne, hogy még mindig nagyon fájnak neki Jughead szavai.

– Beszélni szeretnék a polgármesterrel. Bettynek védelemre lenne szüksége...

– Te teljesen hülye vagy? – kérdeztem, félbeszakítva a mondanivalóját.

– Mi? Miért mondod ezt?

– Mi a fenéért kéne a picsa barátnődnek védelem?

– Mert mondjuk az anyját megölte a Csuklyás, azért!

– Mert ő bűnös volt. De a szemét kis barátnődnek mi bűne lenne azon kívül, hogy megkeseríti számomra a sulit? Nem csinálsz semmit a bandával, ha ez volt a terv.

– Nem is te vagy a vezér!

– Akarod, hogy ezzel megvárjuk aput?! Ő is nemet mond, és fejmosást is kapsz tőle, amiért egy bocsánatkérésre is képtelen vagy!

– Ó, az ég szerelmére! Megint itt tartunk?

– Igen, mert nevetséges amit művelsz. Nem vagy a bandába való, úgyhogy azt tényleg elfelejtheted, hogy te itt valami hülye ötlethez használd a többieket! Főleg olyan ötlethez nem, amiben a kis barátnőd is benne van.

– Sophie...

– Ne! Nem akarom hallani. Azért jöttünk be Charlie-val, hogy megvárjuk aput. Ennyi az egész – zártam le a témát, majd a pulthoz mentem.

Charles próbálta nagyon látványosan elfoglalni magát a telefonjával. Sóhajtva magamhoz öleltem őt, mire csak kicsit nekem dőlt.

– Nem tudom, mit csináljak, hogy kedveljen...

– Charlie, nem kell tenned semmit – piszkáltam a haját. – Én sem szakadok meg, hogy Betty vagy Veronica kedveljen.

– Az más. Ők nem a testvéreid...

– Tudom. De úgy tényleg nem sokat tudsz tenni, hogy szóba sem akar állni veled.

Csendben bólintott.

– Hé, örülj! Hamarosan Hálaadás, utána pedig karácsony – mosolyogtam rá, mire óvatosan rám nézett.

– Az első... mármint az első a családommal. – Halványan elmosolyodott.

– Két családod is van. Apa biztos ragaszkodik hozzá, hogy nálunk is ünnepelj.

– Olyan jól hangzik.

– Mi hangzik jól? – lépett oda hozzánk apu, mire vidáman öleltem meg.

– Hogy hamarosan jönnek az ünnepek, és Charlie-nak első lesz a családjával. Vagyis családjaival, mert apa is biztos meghívja hozzánk.

– Ez tényleg jól hangzik – ölelte meg Charlest is. – De te nem tűnsz túl boldognak. Mi a baj?

Erre Charles sóhajtva pillantott Jughead felé.

– Majd beszélek vele. De mondjátok csak, holnap délután ráértek?

– Hát, én szerintem igen. Napközben nyomozok kicsit egy régebbi gyilkos után, de majd  csinálom, hogy ráérjek.

– Én suli után szinte mindig ráérek. Miért? – kérdeztem kíváncsian.

– Arra gondoltam, motorozhatnánk kicsit. Vagyis... – nézett óvatosan Charlesra, de ő elmosolyodott.

– Van jogsim motorra – vont vállat, mire csodálkozva néztünk rá. – Hát... a munkában nem árt, hogy ha több járművet tudunk vezetni. Vezethetek robogót, motort, autót, meg kisebb teherautót.

– Repülőt vagy tengeralattjárót nem? – kérdeztem, mire felnevettek.

– Azt nem.

– Na, akkor kölcsön adom az enyémet, én meg elkérem valakiét, és Sophie majd utazik velem – mosolygott apu.

– Alig várom – öleltem meg vidáman.

***

~Charles

Alig vártam a délutánt, hogy apáékkal motorozzak. Emiatt már fontolgattam, hogy a neten nézek magamnak saját motort.

Délelőtt épp felmentem az irodából, hogy kérdezzek valamit Tomtól, mikor láttam, hogy Archie-val és Veronicával beszélget.

– Sajnálom, srácok, de ebben nem segíthetek – sóhajtott.

– De csak az érdekelne, hol vannak az akták az ügyről – sóhajtott Veronica.

– Miről van szó? – álltam meg karba tett kezekkel, mire megfordultak.

– Csak... egy negyven évvel ezelőtti gyilkosságról szeretnénk elkérni pár dolgot, és...

– Nem adhatunk ki semmit, ugye ezt tudjátok? Sőt, ha a Riverdale-i Kaszásról van szó, kérek mindent, ami nálatok van.

– De...

– Semmi de! – jelentettem ki kicsit élesebben, mint terveztem. – Nem lenne szabad nyomoznotok, mert itt én vagyok az, aki ezzel foglalkozik. Úgyhogy gyerünk, kérek mindent!

Archie sóhajtva vette elő a mappát a táskájából, és felém nyújtotta.

– Köszönöm. Most pedig nyomás a suliba!

Kedvetlenül köszöntek el, én pedig Tomra néztem.

– Beszélhetünk gyorsan? Pont erről? – mutattam fel a mappát.

– Persze, gyere csak – mondta, majd bementünk az irodájába. – Miről szeretnél beszélni?

– Tényleg nincsenek meg a hivatalos papírok? A nyomozásról, meg ilyenek?

– Nincsenek itt – bólintott. – Ez egy döglött akta, az illető, aki nyomozott, hazavitte magával, hogy nyugodtan tanulmányozhassa.

– És ki nyomozott akkor?

– Hát... többszörös gyilkosság, szóval szerintem Howard sheriff.

– És? Hol találom?

– A temetőben. Két éve meghalt. – Erre csak felsóhajtottam. – De a lánya, Margaret itt él, a városban. Odaadom az elérhetőségét, ha szeretnéd.

– Igen, azt megköszönném – mosolyodtam el.

***

Ebédszünetben sóhajtva mentem fel. A halott sheriff lánya nem volt segítőkész, de arra jutottam, hogy este majd szétnézek az „Örödg Házában". Előtte viszont meghívom Mayát a húgom szülinapjára, aztán pedig megyek, hogy apával ebédeljek együtt.

Elköszöntem Tomtól, majd elindultam Harlowékhoz.

Mikor kiszálltam az autóból, elmosolyodva láttam az ajtón egy őszi koszorút. Épp elindultam volna befelé, mikor nagy lendülettel nyírt a bejárati ajtó, és két kis gyerek szaladt ki, egyenesen az öszegereblyézett falevelekhez. Egy kislány volt, és egy kisfiú. Minden bizonnyal az ikrek, Maya testvérei, akikkel eddig még nem találkoztam.

Ahogy néztem, milyen vidáman játszanak a levélkupacban, hirtelen kicsit irigynek éreztem magam. Sosem volt alkalmam ilyen önfeledten játszani gyerekként, hát még ilyen szép házban lakni.

Sóhajtottam egyet, majd kicsit keserédes mosollyal indultam a ház felé. A lépteimre a gyerekek abbahagyták a játékot, és kíváncsian figyeltek, mire mosolyogva intettem nekik.

– Sziasztok! A nővéretek itthon van? – kérdeztem őket kedvesen, mire bólogattak.

– Anyával főz – mondta a kislány.

– Köszönöm – bólintottam, majd az ajtóhoz léptem, és bekopogtam.

– Ó, szia, Charles! – mosolygott vidáman Maya, ahogy ajtót nyitott.

– Szia! Tudunk beszélni? Akár idekint is megfelel, mert tényleg csak pár perc.

– Persze. Így legalább oda tudok figyelni a kicsikre is.

Hűvös volt, de Harlowék szerencsére még nem vitték be a párnákat és a plédet a veranda kanapéjáról, így oda ültünk le.

– Mi újság? – mosolyogtam rá.

– Jól vagyok, köszönöm. Egyre jobban. Dr. Green azt mondta, a téli szünet után már járhatok suliba – mosolygott vidáman.

– Ez remek hír. Sophie is biztos örülni fog neked.

– Tényleg? És hogy van?

– Jól. Egészen jól. Egyébként pénteken lesz a szülinapja, és tartunk egy meglepetés bulit a Fehér Féregben. Szeretnél eljönni?

Erre kicsit elgondolkodott, majd bólintott.

– De nem tudom, mit szeret. Ajándék nélkül nem mehetek.

– Veszek neki valami könyvet, és mikor érted jövök, odaadom.

– De ez így biztos okés?

– Persze. Akkor szeretnél jönni?

– Hát... azt hiszem. Ha tényleg nem lesz gond abból, hogy te veszed meg az ajándékát.

– Nem lesz gond – nyugtattam. – Meg sem kell mondanod neki.

Csendben bólintott, és elmosolyodott.

– Szívesen megyek – mondta végül.

– Szuper. Örülni fog neked.

– Tényleg? – csodálkozott.

– Persze. Megkedvelt téged – mosolyogtam kedvesen.

– Akkor... hétvégén. Esetleg szeretnél egy bögre teát? Hűvös van.

– Ugyan, miattam ne fáradj. Minden rendben. Úgyis megyek nemsoká ebédelni.

– Ó, hát jó... – bólintott, és a bordó kötött pulóvere ujját piszkálta.

– Maya, rosszat mondtam? – kérdeztem óvatosan.

– Nem, dehogy... csak nagyon hálás vagyok neked. Nem tudom nagy dolgokkal meghálálni, csak ilyen kicsikkel, mint egy bögre tea. – Miközben beszélt, kicsit idegesnek tűnt, és hallottam, ahogy kicsit elcsuklik a hangja.

– Jaj, ne haragudj! – mosolyodtam el, és óvatosan megfogtam a kezét.

Kicsit összerezzent, de nem nézett rám.

– Nem kell hálálkodnod. Csak a munkámat végeztem.

– Nem... nem csak a munkádat végezted, mert... az nem a munkád, hogy megnyugtass, és szakembert keress nekem. Nem is lett volna muszáj mesélned a múltadról. Ez pedig nagyon sokat jelent nekem... – Láttam, hogy a száját harapdálja.

– Most, hogy mondod... megszomjaztam – mosolyogtam rá.

– Ugyan... nem kell szánalomból...

– Nem, tényleg. Valóban hűvös van, és én hülye a kabátomat az irodában hagytam.

Óvatosan rám pillantott, és halványan elmosolyodott.

– Gyere, menjünk be. Választhatsz. Elég sok van.

– A kicsik ellesznek idekint egyedül?

– Persze. Világosban játszhatnak idekint.

Bólintottam, majd bementünk a konyhába, ahol Mrs. Harlow vidáman üdvözölt.

– Esetleg szeretne maradni ebédre? – mosolygott rám.

– Nem, köszönöm. Apával ebédelek, és még át kell beszélnünk pár dolgot a húgom szülinapját illetően.

– Anya, Charles meghívott Sophie szülinapjára. Mehetek? – kérdezte reménykedve Maya.

– Persze – ölelte meg mosolyogva.

Ezután Maya kinyitotta a mosogatógép fölötti szekrényt, és megmutatta a teákat. Elgondolkodva vettem szemügyre a dobozokat.

– Az epres jó lesz – mondtam végül.

– Azt én is szeretem – mosolygott.

Vidáman beszélgettünk, amíg készült a tea, majd a bögrékkel a kezünkben visszaültünk a verandára. Maya kicsit nekem dőlt, ahogy felhúzta a lábait. Mosolyogva pillantottam rá. Sokkal jobb színben volt, mint mikor először találkoztunk, ráadásul már nem is volt aggasztóan vékony. Egészséges volt, ami szebbé tette.

Észrevette, hogy őt nézem, és kíváncsian, kicsit piros arccal nézett fel rám.

– Mi az? – kérdezte.

– Semmi, csak... Sokat változtál az első találkozásunk óta. Mármint jó értelemben.

– Ó – pirult el jobban. – Hát... azt hiszem te is változtál.

– Tényleg?

– Igen – bólogatott. – Féltél megismerni a családod, most pedig vendéget hívsz meg a húgod szülinapjára.

Halványan elmosolyodtam.

~Maya

Kicsit különös érzés volt ilyen közel ücsörögni Charleshoz. Különös volt, de jó, kellemes. Megnyugtatott a közelsége, ugyanakkor kicsit melegem volt, és gyorsabban vert a szívem.

Lassan a vállára hajtottam a fejem, és ekkor megcsapta az orromat az illata. Kellemes volt, de nem tudtam volna meghatározni, pontosan milyen.

Mikor felpillantottam rá, hogy kérdezzek valamit, de akkor vettem észre, hogy a testvéreimet figyeli.

– Jól vagy? – kérdeztem óvatosan.

– Persze... csak... a testvéreid olyan szerencsések.

– Mi is azok vagyunk – mosolyogtam rá halványan.

– Persze, tudom, csak... azon kezdtem gondolkodni, milyen életem lett volna, ha... már gyerekkoromban apához kerülök...

– Ó... Értem – bólintottam, majd óvatosan átöleltem a karját, és a vállára hajtottam a fejem. – Biztos apukád is örült volna, az öcséd meg talán nem lenne olyan...

– Talán... kár, hogy ezt már sosem tudom meg – sóhajtott, majd lepillantott rám.

– Mindkettőnknek ez lesz az első közös ünnepe a családjával. Gondolhatnánk erre.

– Igazad van... Az első igazi Hálaadásunk lesz – mosolyodott el halványan.

– Na látod.

Miután megitta a teát, elköszönt.

– Akkor holnap jövök érted, és elviszlek a bárba – mosolygott.

– Várom már – bólintottam vidáman, és gondolkodás nélkül megöleltem, de ahogy észbe kaptam, elpirultam, és elengedtem.

Charles továbbra is mosolyogva, kicsit talán piros arccal nézett rám.

– Köszönöm a teát – mondta. – Szia.

~Charles

Az autóban ülve elég sokat gondolkodtam, miért éreztem magam olyan furán, ahogy Maya megölelt. Gondoltam, talán beszélek róla apával, ha már úgyis találkozunk.

A Pop'sban szokásosan a pulthoz ültem, és vidáman köszöntem apának.

– Szia! Mi ez a nagy örömködés? – mosolygott rám. – Haladsz a nyomozással?

– Ugyan, dehogy! – legyintettem. – Csak Harlowéknál voltam. Meghívtam Mayát Sophie szülinapjára. Múltkor egész jól kijöttek, mikor a moziban voltunk.

– És miatta vagy így feldobódva? – vigyorgott, mire értetlenül néztem rá, de közben éreztem, hogy kicsit felforrósodik az arcom.

– Nem tudom, mire gondolsz.

– Charlie – mosolygott –, nem lehet, hogy... Maya esetleg tetszik neked?

– Mi? Ugyan... nem, dehogy – hadartam, de annyira zavarba jöttem, hogy akadozva beszéltem.

– Charlie. Nincs baj azzal, ha tetszik neked valaki.

– De... de nagyon fiatal hozzám, és nem akarnám bajba keverni.

– Nem azt mondtam, hogy most rögtön vágj a közepébe. Látogasd meg kicsit gyakrabban, hívd el enni, egyszerűen csak ismerd meg.

Csendben néztem magam elé.

– De... – motyogtam halkan, apa viszont ezt is meghallotta.

– Mi a baj?

– De... mi van, ha nem áll készen? Vagy... egyszerűen csak nem kedvel úgy? – piszkáltam a nyakkendőm végét, és nem mertem apára nézni.

– Charlie... – sóhajtott, majd kilépett a pult mögül, odajött hozzám, és megölelt. – Nem ismerem őt, de ha talán tényleg nem is akarna randizni veled, sosem utasítana el gorombán. Csak próbáld meg, jó? Ha nem próbálod meg, nem fogod megtudni, hogy érez irántad.

– Hát... akkor holnap beszéljek vele? – engedtem el.

– Szerintem igen – mosolygott kedvesen.

Csendben bólintottam, és halványan elmosolyodtam.

– Megpróbálom.

***

Kicsit hamarabb eljöttem a munkából, megvettem a könyvet Maya nevében a húgomnak, majd a szállodába mentem átöltözni a délutáni motorozáshoz.

Kicsit szokatlan volt fekete farmerben, sötét pulóverben és bőrdzsekiben lenni, de őszintén szólva jól is esett egy kis változatosság. Ahogy tükörbe néztem, reméltem hogy egyszer nem csak egy sima bőrdzsekit vehetek fel motorozni, hanem olyat, mint apáé.

Autóval mentem a Sunnyside-ba, ahol apa és Sophie már kint vártak. Ahogy megálltam az autóval a lakókocsinál, a húgom úgy felugrott a lépcsőről, mintha rugóba ült volna. Kiszálltam, és rögtön odaszaladt megölelni.

– Szia, Charlie! Na végre! Hú, téged sem láttalak még ilyen szerelésben – mosolygott vidáman.

– A munka miatt nem vehetek fel bármit – mosolyogtam rá. – Na, de akkor mehetünk?

– Téged vártunk, fiam – mosolygott apa, és miután őt is megöleltem, odaadta a motorja kulcsát. – Azért majd szerzünk neked sajátot.

Mosolyogva bólintottam és amíg ő felsegítette Sophie-t a kölcsön motorra, én szemügyre vettem az övét, majd felültem, és felvettem a bukósisakot is.

A folyó melletti úton hajtottunk ki a városból. Szinte már el is felejtettem, milyen jó érzés motorozni. Hagytam, hogy apáék menjenek elöl, mert nem tudtam van-e konkrét úti célja. Mosolyogva figyeltem, ahogy Sophie hozzábújik. Biztos voltam benne, hogy nagyon élvezi az utat.

Akaratlanul is eszembe jutott, hogy mi lett volna, ha a jogsim megszerzésekor már tudom, egyszer apámmal és a húgommal motorozok majd. Kicsik könnyesek lettek a szemeim a napszemüveg mögött, és pechemre megálltunk az út mellett egy kisebb füves területen, mielőtt megtörölhettem volna a szemem.

Leszálltam a motorról, és kénytelen voltam előttük levenni a napszemüveget, és letörölni a könnyeimet.

– Charlie, jól vagy? – kérdezte kíváncsian Sophie. – Nagyon a szemedbe fújt a szél?

– Nem... nem, csak... azon gondolkodtam, hogy ha ezt tudom a motor vizsgámon... hogy én egyszer apámmal és a húgommal fogok motorozni...

– Jaj, fiam... – mosolygott kedvesen apa, és megölelt. – Ne szomorkodj, jó?

Csendben bólogattam, majd a fakorlátnak támaszkodtam, és a borús ég miatt szürke vizű folyót figyeltem.

– Egész kellemes itt – mosolygott Sophie, ahogy mellém állt, és kicsit a vállamnak dőlt.

– Valóban – mosolyogtam rá halványan.

– Sophie, Jugheadről van valami híred? Beszéltek a suliban? – kérdezte apa, ahogy a másik oldalamra állt.

– Abszolút semmi. Nem hajlandó szóba állni velem, így semmit nem tudok. Bár nem ártana a körmére nézned, mert múltkor, a Csuklyás próbájakor éjjel mentek valahova Archie-val. De nem tudom, hova. Meg a másik balhés dolog, amit csinált, hogy segítséget kért ettől a Pennytől, mikor Charlie-val ki akartunk hozni.

– Remélem, a kettőnek semmi köze egymáshoz. De majd utána járok...

– Apa... – kezdtem óvatosan.

– Mi az? – nézett rám kíváncsian.

– Szerinted... csatlakozhatnék a bandához? – kérdeztem a lehető leghalkabban, de a nagy csendben mindketten meghallották, és meglepetten néztek rám.

– Bandatag szeretnél lenni? – kérdezte csillogó szemekkel Sophie.

– Azt hiszem. Ahogy átöltöztem a szállodában... azon gondolkodtam, mennyire szeretnék olyan bőrdzsekiben jönni, mint a tiétek. Hogy... szeretnék a bandába tartozni... Tartozni valahová.

– Megoldjuk – mosolygott apa, és átölelte a vállam. – Tudod... nekem is a banda volt az első, ahová tartoztam. Tizenhat éves koromban... apám kirakott otthonról, és elküldött a picsába. Akkor csatlakoztam a bandához, suli után pedig a sereghez, aztán mikor visszajöttem, újra a bandával foglalkoztam.

– Nem is tudtam, hogy veterán vagy – néztem rá csodálkozva, mire vállat vont.

– Nem szoktam beszélni róla. Nem tartom fontosnak, mert csak menekülni akartam a városból. Arra pont jó volt.

Csendben bólintottam.

– Szóval... örülnél, ha a banda tagja lennék? – kérdeztem óvatosan.

– Fiam, mindennél jobban – ölelt meg szorosan, amihez a következő pillanatban Sophie is csatlakozott.

Boldogan mosolyogtam, ahogy szorosan magamhoz öleltem őket.

– Ezután nyomozni leszek. Sophie, megvársz a Sunnyside-ban?

– Ez csak természetes – mosolygott fel rám vidáman. – Ó, és... szeretnék neked mondani valami fontosat, de kérlek... ne akadj ki, jó?

Kicsit aggódva néztem rá. Azt hittem, valami baj történt.

– Sophie, rendben vagy?

– Persze. Csak... annyi, hogy... randizok valakivel – bökte ki hirtelen.

Meglepetten, csendben pislogtam rá.

– Tényleg? Randizol?

– Igen, de kérlek, ne akadj ki! Rendes srác, tényleg. És majd be is mutatom, csak... még nem most.

Én csak apára pillantottam.

– Tényleg rendes, ne aggódj. Én ismerem – mosolyodott el.

– Hát jó... de ha megbánt... – néztem Sophie-ra.

– Nem fog. Ne aggódj!

Sóhajtva öleltem meg. Örültem, hogy boldog, csak féltettem kicsit.

***

Már beesteledett, mikor elindultam megkeresni a család gyilkosságának helyszínét, amit a régi sheriff a lánya szerint az Ördög Házának emlegetett.

Az erdő szélén álló, évtizedek óta elhagyatott ház elég bizarr volt, de nem féltem különösebben. Leellenőriztem, van-e töltény a pisztolyomban, amit aztán a tokba tettem, magamhoz vettem az újságot, amiben az ügyet ismertették, majd kiszálltam az autóból.

Felkapcsoltam a telefonom zseblámpáját, és elővigyázatosan indultam a ház felé. A veranda koszos volt, de minden nagyjából úgy nézett ki, mint hagyták annak idején, a helyszínelés után.

Az újságra irányítottam a zseblámpa fényét, hogy olvashassak.

„A Kaszás éjjel támadott, mikor a városban mindenki lefekvéshez készülődött. Hatalmas meglepetés volt. Először az anyát, Mary Ellen Conwayt ölte meg."

Az nappaliban alaposan körbenéztem, mígnem az öntöttvas radiátor alatt megtaláltam egy törött üvegű fényképet, amit vérpöttyök szennyeztek. Inkább kézbe sem vettem, hanem inkább tovább olvastam az újságot.

„Az apát, Jim Conwayt a konyhában ölte meg. A felesége megmentésére sietett. Közelről mellbe lőtte. A gyerekek a szobájukban voltak. Elbújtak."

Előbb a konyhában néztem körül, majd onnan a gyerekszobát kerestem meg.

„Az ágy alá bújtak."

Már ahogy az ajtóból az üresen maradt ágykeret felé világítottam, megpillantottam alatta, a padlón lévő száradt, igen terjedelmes vérfoltot.

– Istenem... – motyogtam.

Itt is körülnéztem, de semmi érdemlegeset nem találtam, így elindultam kifelé, de az ajtón karcolásokat fedeztem fel. A gyerekek magassága lehetett, és a kor, amiben elérték. Emellett megtaláltam a gyerekek monogramját is.

– Itt miért három van? – gondolkodtam hangosan. – T. C., S. C. és J. C.

Lefotóztam az ajtót, majd tovább mentem, hogy felfedezzem a ház maradék helyiségét. Nem voltam benne biztos, mire használhatták, mert a bútorzat hiányos volt. Egy asztalt láttam meg rögtön, és mellette felfedeztem egy pókhálós, kulccsal zárható fémdobozt. Leguggoltam, és reméltem, nincs bezárva. Szerencsémre nem volt, könnyen felnyitottam a tetejét.

– Howard sheriff jegyzetei – mosolyodtam el. – Ez az!

Találtam boncolási jegyzőkönyveket, a sheriff saját jegyzeteit, helyszínelési adatokat, míg nem véletlenül, két papír közt találtam egy fényképet.

– Ez... egy öt fős család volt – kerekedtek e a szemeim, és megfordítottam a fotót, hátha találok rajta neveket. – Hát miattad járt vissza...

Visszaraktam a képet, lecsuktam a láda fedelét, magamhoz vettem, és sietve indultam kifelé.

***

Másnap azzal leptem meg Sophie-t, hogy elvittem a suliba.

– Miért is hoztál el? – tudakolta kíváncsian, mikor ki is szálltam vele.

– Nem hozhatlak el a szülinapodon? – mosolyogtam rá.

– Nem mondtam, hogy nem. De van külön oka is, ugye?

– Hát... lényegében igen. Tegnap, a harmadik gyermek... kiderült a sheriff jegyzeteiből, hogy egy helyi család fogadta örökbe. Elkérem az évkönyveket, és az irodában átnézem.

– Nem is segíthetek? – kérdezte kicsit durcásan.

– Tudod, hogy nem szabadna. De annyiban segíthetsz, hol találom meg az évkönyveket.

– Oké... az is valami. Azt hiszem – vont vállat, mire halványan rámosolyogtam.

– Na látod. De előbb beszélek az igazgatóddal.

Együtt indultunk az igazgatói felé, de már az előtérben, az idős titkárnőnek elővettem a jelvényem.

– Charles Smith, FBI. Gyorsan muszáj beszélnem az igazgató úrral, de aztán itt sem vagyok.

Kicsit megszeppenve bólintott, és előre sietett, hogy szóljon az igazgatónak.

– Várj meg idekint, oké? – mosolyogtam Sophie-ra, mire bólintott, én pedig beléptem az igazgatóiba.

– Jó napot, Smith ügynök! Waldo Weatherbee, én vagyok az iskola igazgatója.

– Nagyon örvendek. Charles Smith, Felelős és Felügyeleti Különleges Ügynök – fogtam vele kezet.

– Kér esetleg kávét?

– Nem, köszönöm. Nem rabolnám sokáig az idejét. Csupán néhány évkönyvet szeretnék elkérni.

– Évkönyvet? Ennyi az egész? – csodálkozott.

– Igen – mosolyodtam el. – A nyomozásról nem árulhatok el részleteket, de igen. Ez minden, amire szükségem lenne.

– Nos, rendben. Azokat a Kék és Arany iskolaújság szerkesztőségének helyiségében tartjuk. Segítsek odatalálni vagy boldogul?

– Majd a húgom, Sophie segít, de köszönöm – biccentettem.

Elköszöntem az igazgatótól, és ahogy kiléptem, Sophie-hoz fordultam.

– Miért nem mondtad, hogy a suliújság szerkesztőségében vannak az évkönyvek?

– Ó... elfelejtettem. Bocsi. Akarod, hogy megkeressem neked, aztán kivigyem az autóhoz?

– Nem kell – sóhajtottam. – Essünk túl rajta. Ha Jughead bent van, és eljár a szája, akkor ez van. Már különösebben nem tudna zavarni a dolog.

Elmosolyodva nézett rám.

– Büszke vagyok rád, bátyó – ölelt meg, majd elindultunk a suliújság felé.

Az ajtó csukva volt, de kopogás nélkül benyitottam. A testvéreim bent voltak Archie-val és Veronicával.

– FBI. Akinek nincs köze ehhez a helyiséghez, kifelé. Sophie nekem segít.

Mind a négyen csak néztek egymásra, mire felsóhajtottam.

– Melyik részét nem értettétek? Menjetek órára, vagy valami.

Archie és Veronica végül hajlandóak voltak kimenni.

– Hol találom az évkönyveket? – kérdeztem, mire Betty kicsit bizalmatlanul ment oda az egyik szekrényhez, és kinyitotta.

– Itt az összes. Esetleg... segítsek?

– Nem.

– Hanyasokat vigyek ki? – kérdezte Sophie.

– A nyolcvanas évekbelieket, azt hiszem. Inkább fordulj többször, le ne ess a lépcsőn. Tessék, itt a kulcsom is – nyújtottam felé.

– Persze a kedvenc tesó segíthet mi? – morogta Jughead.

– Eddig testvérednek sem akartad, miért hisztizel? – fordult felé Sophie, ahogy elkezdte kipakolni az évkönyveket. – Most miért zavar, ha a kedvence vagyok?

– Pontosan. Most mi a problémád? – kérdeztem karba tett kezekkel.

– Ez az egész helyzet! Úgy teszel, mintha az ég világon semmi baj nem lenne.

– Emlékeztesselek, hogy te hisztiztél, mint egy kisgyerek, és költöztél be a barátnődhöz?

– Ó, ő a testvéred? – nézett Betty Jugheadre.

– A testvérünk – javította ki, de csak engem nézett.

– Tessék? – csodálkozott.

– A gimiben, apám, meg anyád... ebből született ő.

– Miért nem kerested anyát? Meg akart találni! – fakadt ki Betty.

– Ó, a francokat akart! Megszült az Irgalmas Nővéreknél, aztán ott hagyott „titkos örökbe adásra"! Tizenhét évesen megszöktem, megtaláltam, de azt sem akarta meghallgatni, ki vagyok és mit keresek ott! Ezek után mi a fenéért kellett volna keresnem, mikor visszajöttem?!

– De persze, az én családom kéne!

– Fogjátok már be a szátokat! – fakadt ki Sophie. – Még jó, inkább aput kereste, mint a bolond anyját!

– Ne beszélj így róla! – szólt rá Betty.

– Bocs, de nem érdekel a „halottról jót vagy semmit"-szabály. Eldobta a gyerekét, mikor a banda segített volna felnevelni őt, de ha mégsem akart volna segítséget, kereshetett volna ő maga egy megfelelő családot! Ha eldobod magadtól a gyereked, akit épp csak megszültél, arra manapság, meg még a kilencvenes években sincs mentség. És lásd be, anyád nem volt százas! Egy képmutató volt. Engem fel is pofozott az egész Pop's előtt. Nem érdemel pozitív jelzőt. Most pedig fogjátok be, és hagyjátok Charlest dolgozni. Kösz!

Mérgesen összeszedett öt évkönyvet, a maradék ötöt pedig én vettem magamhoz, és köszönés nélkül utána mentem.

– Hogy vagy? – pillantott rám óvatosan Sophie. – Nagyon kikészített?

– Tudod... nem – gondolkodtam el kicsit. – Semmi bajom. Délután esetleg szeretnél mégis eljönni az irodába? Az ügyről nem beszélhetek, de megmutatom, kit kell keresni, és ketten biztos többre megyünk.

Mosolyogva bólogatott.

– Ez szuperül hangzik, Charlie!

***

Az irodában lepakoltam mindent az asztalomról, és kinyitottam mind a tíz évkönyvet, hogy egyszerre nézzem át a családi kép alapján.

Az örökbefogadási papírokat nem találtam, feltételeztem, a családnál lehettek, egy másik példány pedig be van dobozolva a többi cuccal, amit a Nővérektől hoztunk el. Emiatt voltam egyelőre kénytelen az évkönyvre hagyatkozni.

Kíváncsian böngésztem a képeket, mikor megláttam egy ismerős arcot, de még mielőtt összevethettem volna a talált fotóval, kopogtak. Felpillantottam, és mikor láttam, hogy az egyik kollégám áll az ajtóban, bólintottam egyet.

– Bocsánat, ha zavarok, csak azt akartam kérdezni, nem kell-e segítség – mondta.

– Igazából... talán nem ártana. – Közelebb intettem, és egymás mellé tettem a két fotót. – Ezek készülhettek ugyanarról a gyerekről?

– Szerintem... határozottan ugyanaz gyerek – bólintott, mire én az évkönyvben lévő kép alatt végig böngésztem a neveket.

– Joseph Svenson... Jó, innen már megoldom, köszönöm.

Ahogy kiment, összecsuktam az évkönyveket, majd az asztalra tettem a gépem, és elkezdtem végig böngészni azokat a mappákat, amiket még Lucy küldött nekem a város lakóiról.

– Megvan – csillantak fel a szemeim, és megnyitottam a mappáját. – Gondnok a gimiben.

***

Sophie-nak szóltam, hogy suli után nem kell, jönnie, és mielőtt elindultam volna Mayáért, még beugrottam a gimibe, hogy beszéljek Svensonnal. A kollégáim próbáltak rábeszélni, hogy ne menjek egyedül, de nem kértem segítséget. Csak beszélni akartam vele.

Az épületben szerencsére szinte rögtön megtaláltam.

– Mr. Svenson – szólítottam meg, de nem fordult felém, folytatta a felmosást.

– Igen?

– Charles Smith, Felelős és Felügyeleti Különleges Ügynök. A családjáról szeretnék kérdezni. Az igaziról. Conwayékről. Mert valójában Joseph Conway, igaz?

Erre eldobta a felmosót, és elrohant, én pedig gyorsan utána indultam. Szerencsére könnyedén utolértem, majd berángattam egy terembe.

– Ezt mire véljem? Miért menekült?

– Ne haragudjon! Rég hallottam már a nevem. Rég neveztek Joe Conwaynek. – Csendben bólintottam.

– Olvastam a családjáról. Ön volt az utolsó túlélő. Ha igazságot akart szolgáltatni...

– Megtettem. Még akkor – mondta, mire meglepetten néztem rá. – Még a mészárlás éjjelén... lövéseket hallottam, és kimásztam a szobám ablakán. Bemehettem volna az erdőbe, de nem tettem. Látni akartam, ahogy otthagyja a házamat. Láttam rajta a családom vérét. Láttam az arcát.

– Tudja, ki ölte meg a családját?

– Egy szélhámos. Egy átutazó prédikátor. Másnap egy csapatnyi emberrel elmentünk a motelbe ahol megszállt. Rámutattam. Elvitték és megölték. Nem tudom, hogyan.

– Mi lett azzal, aki megtette? – tudakoltam.

– Semmi. Igazságot szolgáltattak. Nem jelentették, nem volt kivizsgálva. A város bosszút állt.

– Tudja, most nagyon úgy beszél, mint a Fekete Csuklyás – mondtam, és alaposabban szemügyre vettem. A leírás nem stimmelt a szemeit illetően, de mégis ezt mondtam: – Holnap jöjjön be az őrsre. Beszélgetni fogunk kicsit.

***

Kicsit nyugodtabban, vidáman indultam Mayáért, hogy aztán elvigyem a húgom szülinapjára.

Mosolyogva szálltam ki az autóból és bekopogtam a Harlow ház ajtaján. Néhány pillanat múlva Maya nyitott ajtót. Bordó bokacsizmát, fekete farmert és szintén bordó, testhez álló hosszúujjút viselt. A kabátja már a karján volt, készen az indulásra.

– Szia – köszönt mosolyogva, kicsit elpirulva.

– Szia. Nagyon csinos vagy – mosolyogtam rá, és felé nyújtottam az ajándéktasakot. – Ezt vettem a nevedben Sophie-nak.

Kíváncsian vette ki a könyvet, és alaposan szemügyre vette.

– Az apja szerint mostanában érdekli a krimi, és azt hallottam, a legjobb Agatha Christie-vel kezdeni.

– A karácsonyi puding – olvasta el a címét.

– Belelapoztam, ez egy novellás kötet.

– Rendben. Ígérem, jövőre vásárolok én valamit.

– Jól van. Mehetünk?

– Persze, egy pillanat, csak elköszönök anyáéktól – mosolygott.

Néhány pillanat múlva vissza is jött, és segítettem neki felvenni a kabátját.

– Gyere, el ne késsünk – mosolyogtam rá kedvesen.

***

Ahogy beléptünk a bárba, Maya kicsit közelebb húzódott hozzám, és átölelte a karomat.

– Hé, nincs semmi baj. Valóban sokan vannak kicsit, de senki nem fog bántani. Ők mind azért vannak itt, mert nagyon szeretik Sophie-t.

Csendben bólogatott.

– És ő hol van?

– Majd az apukájával jön. Addig kérsz valamit inni?

– Hát... ha van üdítő is, akkor igen. Köszönöm – mosolygott.

Mire visszaértem a bárpulttól, a srácok már megtalálták Mayát, és úgy tűnt, jól érzi magát velük. Elmosolyodva léptem hozzájuk.

– Látom, nem unatkoztál.

– Nem. Fangs vicceket mesélt. Meg elmondták, mit adnak Sophie-nak.

Mosolyogva bólintottam. Ekkor apa lépett hozzánk.

– Sziasztok, srácok! Fred most írt, hogy elindultak Sophie-val.

– Na, az remek – mosolyogtam. – Apa, ő Maya Harlow.

Maya kicsit megszeppent, ahogy apa rámosolygott.

– Nagyon örülök. FP Jones. Charles és Sophie apja. Meg Jugheadé, de nem hiszem, hogy vele találkoztál.

Maya a fejét rázta.

– Érezd jól magad a bárban. És ne aggódj, senki nem fog zargatni.

– Rendben. Köszönöm szépen.

Mikor Fred írt még egy üzenetet, apa lekapcsoltatta a lámpákat, és vártuk, hogy belépjenek. Ahogy meghallottuk a lépteiket, a lámpák felkapcsolódtak.

– Meglepetés! – kiáltottuk egyszerre, mire Sophie meglepetten pislogott, majd széles mosoly terült szét az arcán, szorosan megölelte Fredet, majd apához szaladt, és őt is megölelte.

– Nagyon köszi! – mosolygott vidáman.

– Boldog szülinapot, Sophie! – adott puszit a hajába apa.

Én is odamentem hozzájuk, mire a húgom engem is alaposan megölelgetett.

– Boldog szülinapot, húgi!

Úgy tűnt, Sophie élvezte a szülinapi buliját, aminek nagyon örültem. Annak is nagyon örült, hogy Mayát elhoztam. Maya pedig nagyon élvezte a barátai társaságát. A srácok közül sokan kipróbálták a karaokézást.

– Te egyébként tudsz énekelni? – nézett rám kíváncsian Maya, mikor épp Archie és Veronica volt színpadon.

– Hát... ami azt illeti, igen – bólintottam, mire csodálkozva nézett rám. – Még egy gitárom is van.

– Tényleg? Nem akarsz énekeleni?

– Nem. Sosem zenéltem vagy énekeltem még mások előtt – ismertem be. – Nem ennyi ember előtt szeretném elkezdeni.

– De nekem egyszer megmutatod? – kérdezte őszinte kíváncsisággal, csillogó szemekkel.

– Persze – mosolyogtam rá.

Mivel nem oda figyeltem, értetlenül fordultam a színpad felé, hogy lássam, miért fújolnak. Archie már csak egyedül állt a színpadon, majd ő is lesietett. Csak értetlenül néztem, majd legyintettem, és visszafordultam Mayához.

– Várod már az első rendes Hálaadásod? – kérdeztem mosolyogva.

– Igen, nagyon. Az ikrek a kézlenyomatukból készítettek pulyka figurákat. Anyáékkal mindhárman kaptunk egyet-egyet – mosolygott vidáman. – Meg anyával díszítettünk kicsit a házon. De a karácsonyt még ennél is jobban várom.

– Azt én is.

Új zene indult, de nem fordultam meg, amíg Maya oldalra nem döntötte a fejét.

– Mit csinál a húgod? – kérdezte, mire megfordultam.

A szemeim elkerekedtek, ahogy megláttam Bettyt egy fekete színű fehérnemű felsőben énekelni, és a rúdnál táncolni.

Az első gondolatom az volt, hogy a húgomat keressem a tekintetemmel. Sophie lefagyva állt, majd a következő pillanatban sietve furakodott kifelé.

– Mindjárt jövök. Maradj itt vagy ülj le a bárpulthoz, jó? – néztem Mayára, majd elindultam a színpad felé.

Úton felfelé leállíttattam a zenét, mire néhányan méltatlankodni kezdtek.

– Kuss! – mordultam.

A színpadon felkaptam Betty felsőjét, és a kezébe nyomtam.

– Azonnal öltözz fel, és tűnj innen! – sziszegtem. – Ez Sophie szülinapja! Legalább ezt ne tedd tönkre!

~Sophie

Ahogy Betty táncolni kezdett a színpadon, könnyes szemekkel kisiettem, és leültem az ajtó elé. Elég hűvös volt, de nem érdekelt.

– Sophie... – Sweet Pea sóhajtva leült mellém, és magához ölelt.

Sírva bújtam hozzá, mire kicsit szorosabban ölelt.

– Még a szülinapomon sem hagy békén! Nem elég, hogy Jughead elhozta, még ez is!

– Sajnálom... tényleg. Szeretnéd, ha hazakísérnélek?

– Nem tudom... mindenki miattam van itt...

– Pontosan. Miattad és nem Betty miatt.

Erre felnéztem rá.

– Téged ünnepelnek, és nem őt. Valószínűleg ezért időzítette mostanra. Irigy volt, hogy rád figyelnek. Hogy téged az egész banda ennyire szeret.

Erre szipogva gondolkodtam el.

– Erős lány vagy, Sophie. Ezt imádom benned olyan nagyon.

– Tényleg?

– Hát... ez az egyik. De a legfontosabb – mosolygott kedvesen, és letörölte a könnyeidet. – Ha szeretnéd, hazakísérlek. De akár vissza is mehetünk. Vedd vissza a szülinapod!

Ezen elgondolkodtam, és közben Sweet Pea puszit adott a számra. Halványan elmosolyodtam, és a következő pillanatban felpattantam meg elindultam visszafelé, ő pedig valószínűleg zavarodottan jött utánam.

Charles épp akkor rángatta le Bettyt a színpadról, én pedig odasiettem, mielőtt kitessékeli.

– Tudod, Cooper, nem nagy dolog megcsinálni ezt a táncot. De azzal tisztában vagy, hogy a lányoknak is tudniuk kell a törvényeket? Maradhatsz, ha megy.

Erre lefagyott, és Jughead felé sandított.

– Harmadik Forsythe Pendleton Jones, kussolsz, mert ha segítesz neki, megtudod, milyen az igazi Vaskesztyű, és esküszöm, kirugdallak a déli oldalról, ahova már amúgy sem nagyon jársz vissza! – mordultam a bátyám felé, és visszafordultam Bettyhez. – Gondoltam. A képmutató, álszent anyád többek közt ezt sem tanította meg neked. Tűnj innen!

Jughead megfogta Betty kezét, és elindultak kifelé. Én kicsit remegtem a méregtől, és a számat harapdáltam.

– Sophie, mindjárt jövök. Kimegyek kicsit levegőzni, jó? – mosolygott rám halványan Charles.

Sóhajtva bólintottam, és megöleltem.

– Ígérem, mindjárt jövök.

~Charles

Idegesen túrtam a hajamba, ahogy a parkolóban járkáltam. Nagyon pipa voltam Bettyre, és azt hittem, már fent, a színpadon neki esek. Gyűlöltem, amiért folyton bántja Sophie-t, de ezzel a húzásával betelt a pohár.

Csak arra kaptam fel a fejem, ahogy megláttam nem olyan messze Jugheadet és Bettyt, beültem az autóba, és letekert ablaknál füleltem. Nem igazán tudtam, miről lehet szó, de annyit megértettem belőle, hogy szétmentek. Nem tudtam, ennek örülnöm kéne-e vagy nem. Így Jughead valószínűleg hazaköltözik, ami miatt elég feszült lesz a hangulat a lakókocsiban.

Láttam, ahogy Jughead  ott hagyja egyedül, a parkolóban. Halványan elmosolyodtam, de magamban továbbra is fortyogtam.

– Ha Jughead-nek nem kellek legyen. Ideje Nancy Drew-ra venni a figurát és magam nyomozni. Irány a Conway ház. – Szélesebb lett a mosolyom.

– Tökély – mondtam magamnak.

Írtam egy bocsánat kérő üzenetet apának és a húgomnak. Azt hazudtam, hogy egy quanticói barátom kérte a szakmai segítségemet és hogy sajnos az ügy nem tűr halasztást. Mindketten megértőek voltak és örültem, hogy Sophie sem mérges rám. Meg is nyugtattam, hogy az ajándékomat is megnézheti anélkül, hogy ott lennék.

Mikor senkit nem láttam, gyorsan átöltöztem, majd a Fox Forestbe mentem. Csendesen vártam a minden lében kanál húgomra. Már a gondolattól felkavarodott a gyomrom, hogy ez a nyomorult ribanc a rokonom. Hányni tudtam volna. Ekkor megláttam, hogy végre megjött. Megvártam, hogy elinduljon befelé a házba. Utána mentem, hangtalanul, észre sem vett. Ekkor leütöttem, és a földön húzva vittem a nappali közepébe.

Odavittem egy széket és hozzá kötöttem. Csendesen álltam a falnak támaszkodva. Betty morogva tért magához. Ijedten nézett körbe, elkezdett kiabálni segítségért. Morogva dobtam egy kést a combjába. Erre elkezdett visítozni.

– Fogd már be az irritáló pofádat!

– Charles? – kérdezte remegve, patakokban folytak a könnyei. – Te vagy a Fekete Csuklyás? – Elkezdtem nevetni és közelebb léptem hozzá.

Amíg nem volt ébren elhelyeztem néhány kemping lámpát, amit még évekkel ezelőtt vettem, és bárhonnan beszerezhető. Vigyorogva hajoltam előre, ahogy a lábára nehezedtem. Nyöszörgött egy sort.

– Hidd el te kis ringyó, ha én lennék a Csuklyás – a kést kirántottam, és a vállába vágtam –, én sokkal jobb lennék. – Kihúztam és a másik vállába vágtam. – Plusz soha nem bántottam volna Fredet! – Folyamatosan zokogott, mosolyogva figyeltem.

– Miért csinálod ezt? Nem tettem semmi rosszat! – mondta az arcomba kiabálva a végén, mérgesen nyomtam a szájába három ujjamat.

– Folyamatosan bántottad a húgomat! – Megfogtam a haját a másik kezemmel. – Egy utolsó ribanc vagy, emellett egy igazán beteg pszichopata is. – Lenyomtam az ujjaimat a torkán, majd elálltam az útból és lefelé tartottam a fejét, hogy lehányja magát.

Nevetve figyeltem ahogy köhögve, továbbra is kissé öklendezve dőlt kicsit hátra.

– Na látod pontosan így érzem magam, ha belegondolok, hogy a húgom vagy – morogtam ahogy kirántottam a kést a vállából. – Hogy közöm van hozzád és a nyomorult anyánkhoz, aki annyira sem tartott, hogy családot találjon nekem! El nem hiszed, milyen felemelő érzés volt megölni.

Magán, kívül zokogni kezdett, mire elégedetten figyeltem.

– Kérlek... kérlek, engedj el! – könyörgött nekem sírva, mire vigyorogva néztem rá.

– Hadd gondoljam végig. Lássuk csak...kihasználtad a húgomat, nem is egyszer. Egy őrült vagy aki bármikor bekattanhat. Egy ribanc vagy, mint az anyád, és azt gondolod elég jó lehetsz Kígyónak, mikor már ő is rémes bandatag volt? Emellett tönkre tetted a húgom partiját, a saját önző okaidból. – Töprengve járt a lábam, ahogy gondolkodtam. Végül a késsel levágtam az ujjait. – Nem – mondtam vidáman. Megfogtam az ujjakat és befogtam az orrát.

Mikor kinyitotta a száját a belenyomtam egyesével az ujjait és nem hagytam, hogy kiköpje. Megtettem ezt mind a tízzel. Folyamatosan zokogott, mosolyogva sóhajtottam fel.

– Ez...zenei füleimnek.

– Miért csinálod ezt? A bátyám vagy.

– Nem. Sophie bátyja vagyok. Nem a tiéd, nem Jughead-é. Csakis Sophie-é – mondtam mérgesen.

Fogtam egy szakácsfáklyát, amit direkt elhoztam.

– Ha már úgy is szeretsz embereket főzni – mosolyogtam.

Sikítva próbált szabadulni. Begyújtottam és megégettem az ujjai helyét, hogy szenes legyen. Elkezdtem felfelé haladni a karján. A nyakát kicsit óvatosabban égettem meg, nem akartam, hogy ettől haljon meg. Az arcát is össze-vissza égettem, az egyik szeme még ki is pukkadt. Már nem sikoltozott, csak némán ült és előre bukott a feje. Az egyik falhoz toltam, a szakácsfáklyát használva a falra égettem a csaló és áruló szavakat. Fogtam egy nagyobb szeget és egy kalapácsot. Átütöttem vele a nyakán. Azt akarta, hogy lassan megfulladjon a saját vérétől. A füléhez hajoltam, közben kivettem a fülbevalóit.

– Tégy meg nekem egy szívességet, Cooper. Mikor meghalsz add át üdvözletemet a ribanc anyádnak és az összes Irgalmas Nővérnek. A pokolban jó helyen vagytok. Mind egy szálig – súgtam a fülébe és a feje tetejére tettem a csuklyát.

A kemping lámpákat direkt égve hagytam. Az autónál levettem a ruhákat, és visszaöltöztem, a fülbevalókat pedig Alice gyűrűje mellé tettem a titkos reteszen belüli titkos reteszbe. Korábban direkt jó messze álltam a háztól, és a telefonom is kikapcsolva volt az ülésen, hogy ne tudják lenyomozni, hol ott jártam.

Csak az őrs közelében kapcsoltam vissza, és félreálltam, mikor megláttam, hogy Sophie írt egy üzenetet.

Charlie, köszönöm szépen az ajándékod! 😍 Alig várom, hogy elvigyél Quanticóba. Tényleg nagyon köszi. Egyébként Maya végül beismerte, hogy te vetted a könyvet (beleolvastam, máris imádom), mert félt, hogy bajba kerül, amiért hazudott. Gondolom, a Nővérek miatt érez így. De megnyugtattam, abból sem lett volna baj, ha nem mondja el 🙂 majd beszélünk, ha ráérsz. Jó munkát!

***

Még aznap késő este hívott Tom helyettese – ő szabadnapos volt –, hogy valaki jelentette, fényeket látott a régi Conway házban. Bettyt megtalálták.

A következő nap Tommal együtt mentünk a boncorvoshoz, hogy szemügyre vegyük a holttestet, és megkapjuk a boncolási jegyzőkönyvet is.

Ahogy a folyosón haladtunk, láttam rajta, hogy eléggé ki van. Aggódva figyeltem, mert tudtam, Sophie-val sokkal szorosabb a kapcsolata, mint Cooper-rel, viszont őt is látta felnőni, ráadásul a fia is jó barátja volt a kiállhatatlan húgomnak.

Bent kezet fogtunk a dokival, majd mindkettőnknek adott egy-egy másolatot a boncolási naplóból. Ott álltunk Cooper holtteste mellett, és láttam, hogy Tom nagyot nyelt. Kicsit megszorítottam a vállát, amikor Curdle épp nem volt mellettünk.

– Ha akarod meghallgatom egyedül. Majd elmondom, hogy mi a lényeg.

– Nem...maradok. Muszáj itt maradnom. Én vagyok a Sheriff, tennem kell a dolgom – mondta, megköszörülve a torkát.

Kedvesen mosolyogtam rá és bólintottam egyet. Dr Curdle visszajött gumikesztyűt viselve. Mikor Tom bólintott felfedte Betty arcát. A sheriff nagyot nyelt és kicsit megfeszülve oldalra fordult.

– Nos...elég sok minden történt vele – kezdte óvatosan Curdle, hogy ne zavarja meg túlságosan a Sheriff már így is megtépázott idegeit. Tom bólintott egyet, hogy folytassa. – A halála oka fulladás. A szög miatt, ami a torkába volt ütve. Megfulladt a saját vérétől. Pre mortem szúrt sérülés van mindkét vállán és a combján. A hányás a ruháira még azelőtt került mielőtt eltávolították az ujjait. Az égési sérülések az arcon és a karon szintén az ujjak levágása után történt.

– Honnan tudja? – Kérdezte Tom, ahogy előjött belőle a szakmai kíváncsiság, aminek örültem, de tudtam, hogy nem fog tetszeni neki a válasz. – Levághatta az ujjakat azután is, hogy megégette őket egy kicsit.

– Azért, mert megtaláltam őket. – Mondta Curdle.

– Hol? – Kérdezte döbbenten Tom, én is játszott kíváncsisággal néztem a boncmesterre.

– Az áldozat gyomrában. – Tom szeme elkerekedett és hatalmasat nyelt.

– Pre vagy post mortem? – kérdeztem, ahogy bele néztem a jelentésbe.

– Nos a minimális zúzódások miatt, ami a nyelőcső elülső szakaszában, arra kell következtetnem, hogy pre mortem. – Megfogtam Tom vállát.

– Előre is elnézést – pillantottam rá. – Hogy tisztán lássuk a dolgokat. A Csuklyás levágta Miss Cooper ujjait, valószínűleg miután meghányatta, és aztán megetette vele a saját ujjait. Fogott egy eszközt, amivel megégette és végül egy szöget ütött a torkába. – Curdle bólintott egyet.

– Igen, bár ezt nehéz megállapítani, hogy pontosan mikor vágta le az ujjakat, és mikor vette rá az áldozatot, hogy leöklendezze magát.

– Rendben. Köszönjük szépen a segítséget – bólintottam. – Azt hiszem, akkor végeztünk. Gyere, Tom. Meghívlak egy italra. Utána majd beszélünk Cooperrel.

– Nem ihatok. Dolgozom.

– Majd vezetek – legyintettem. – Ital nélkül nem fogod bírni a napot. Felhívom apát. Ma nem dolgozik, szólok, hogy jössz velem a bárba.

– Oda? Beengednének?

– Ezért hívom apát. Ő tudja, hogy Sophie mennyire kedvel. Nem fog senki balhézni.

Sóhajtva bólintott. Hamar feladta a dolgot. Elmosolyodva csörgettem meg apát, aki rögtön felvette.

– Szia, Charlie! Végeztél? Van eredmény? Az öcséd ki van készülve.

– Szia! Igen, végeztem. Merre vagy?

– A bárban. Jug a Pop'sban.

– Baj lenne, ha Tommal benéznénk? Kikészült. Utána megyünk be Cooperhez.

– Persze, gyertek. Lent leszek veletek. Várlak!

– Rendben. Szia!

– Szia!

– Na, gyere, Tom! – öleltem át a vállát, mire halványan elmosolyodott.

***

– Mi volt? Ő az? – kérdezte óvatosan apa, ahogy már a bárpultnál ültünk. – Egyáltalán elmondhatjátok?

– Nem biztos, de jobb, ha Jughead tőled tudja meg. Betty volt a régi Conway házban. Az állapotát nem részletezném – sóhajtottam, mire Tomot kirázta a hideg, és gyorsan a sörbe ivott.

– Ez... szörnyű... Olyan elviselhetetlen volt, mint az anyja, de ez... Hiszen még gyerek volt. Akármennyi rosszat tett Sophie-val. Ezt szerintem ő sem kívánta neki.

Én csendben hallgattam, és a vállára tettem a kezem.

– Elkapom a gyilkost – mondtam. – Ígérem.

Írta: @SheilaBarnesStark és @fanni_29