⚠️ TW: gyilkosság, gore jelenetek, gyermekbántalmazás említése

Ez volt az utolsó napom Quanticóban – a hét többi részét egy New York-i szállodában készültem tölteni –, így pedig egyre idegesebb lettem. Féltem, hogy nem leszek jó főnök, vagy nem tudom elviselni Riverdale-t, esetleg apám sem akarna engem. Épp ezért a saját megnyugtatásomra megkértem Lucyt, nézzen alaposan utána a város lakóinak, hogy képben legyek. Amíg az eredményeket vártam, eladó házakat, lakásokat néztem Riverdale-ben, és a környékén – habár a sheriff tanácsát megfogadtam, és a greendale-i ingatlanokkal nem foglalkoztam. Legalábbis addig, amíg nem kezdett rezegni a telefonom.

– Szia, Cukorbogyó! Mióta telefonálsz munkában? – fogadtam Lucy hívását.

– Szia, Szöszi! Azóta, hogy megkértél valamire, és anyád családja fura.

– Mit tudtál meg? – kérdeztem óvatosan.

– Na. Elküldök mindent, de ezt elmesélem. Ugyebár van két húgod. Az egyiket Pollynak hívják, ő az idősebb. Tavaly még gimibe járt, és egy Jason Blossom nevű sráccal randizott. Őt lőtte főbe az apja. Na mindegy, kiderült, hogy harmad-unokatestvérek, és Polly valószínűleg terhes is lett tőle.

– Ó, ezt miből gondolod? – fintorodtam el.

– Mert az apja időpontot szerzett neki... olyan orvoshoz. De nem jelentek meg. Mindegy, nem is ez a legrosszabb. Anyátok beutalta egy bizonyos Irgalmas Nővérek Házába, bajba jutott fiataloknak. Irtó fura helynek tűnik.

– Szóval anyámnak ez szokásává válik... – dünnyögtem, és éreztem, ahogy kicsit szorosabban fogom a telefont, a másik kezemen pedig a körmeim a tenyerembe vájtak.

– Ó, tényleg... Ne haragudj! Sajnálom. De nem is ez a rosszabb. A másik húgod, Betty... gyanús. Vagyis nem csak gyanús, de a konkrét bizonyíték az orvosi papírjai közt van.

– Mi? Ezt hogy érted?

– Nos, van ez a videó, és ahogy jobban utána néztem, valami olyasmit szűrtem le, hogy a középiskolában volt néhány srác, akik pontozták a lányokat, akiket megszereztek, és elvileg Jason Blossom is kapott párat Pollyért. Ezért Betty beöltözött egy fekete parókába, és fekete fehérnemű szettbe, aztán majdnem megfőzött egy jakuzziban egy Chuck nevű srácot, aki a főkolompos volt, miközben önmagát Pollynak nevezte, a fiút pedig Jasonnek, és mint aki megháborodott ordibálva kérte, hogy Jason kérjen bocsánatot, amiért tönkretette Pollyt.

– Te jóságos ég... – túrtam a hajamba. – Majd megnézem, amiket elküldtél róla.

– Rendben.

– Akkor este jössz?

– Együtt vacsorázni, és hazavinni az összes kajádat? Még szép! Na, mennem kell. Átküldök neked mindent, aztán majd este találkozunk.

– Jól van, szia!

***

A New York-i szállodában hamar berendezkedtem, bár nem volt nehéz, mert nem pakoltam ki nagyon, hiszen pár nap múlva úgyis tovább kell állnom.

Igyekeztem azzal elfoglalni magam, amiket Lucy küldött el, mígnem egyszer csak csörögni kezdett a telefonom. A képernyőre pillantottam, és összevont szemöldökkel láttam, hogy Keller hívott.

– Jó napot, Keller sheriff, mit tehetek önért? – szóltam a telefonba, miután fogadtam a hívást.

– Üdv, Smith ügynök. Elnézést a zavarásért, de öhm... – sóhajtva fújta ki a levegőt. – Örökbe fogadtak egy lányt a város északi határától nem messze fekvő árvaházból. – Tudtam jól, mire gondolt, amitől feszült lettem, de igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra.

– Folytassa nyugodtan, sheriff. – Megköszörülte a torkát.

– Igen, köszönöm. Nos, a szülei észrevettek a lányon néhány foltot, és még aznap este rosszul is lett. Emiatt kórházba vitték és...khm több sérülést is találtak a lányon. Többnyire kék, lila foltok, meg egy vágás az oldalán. Illetve gyomormosásra volt szükség nála. A szülők feljelentést tettek a Nővérek ellen. Az ügy szövetségi, mivel a lány egy másik államból származik. Még csak nem is ide kellett volna kerülnie. Ha gondolja, odavihetem az aktát. – Ökölbe szorult a kezem, éreztem, hogy a körmeim a húsomba vájtak.

– Az remek lenne, köszönöm Keller sheriff. Máris átküldöm a címet. – Mondtam hivatalos hangnemben.

***

Keller rögtön távozott, miután áthozta a viszonylag vastag aktát. Elkezdtem átolvasni az anyagot, és láttam, hogy a sheriff volt annyira kedves, és egy kis általános információt is összeszedett nekem az Irgalmas Nővérekről. Habár ez felesleges volt, de kifejezetten jól esett.

A lányról is ott volt minden. Az papírjai a Nővérektől, meg egy kép is róla. Láthatóan vékonyabb volt a kelleténél, az arca egészen szép, vállig érő világosbarna haja volt, és olyan szemei, mint egy őznek. Ebben az esetben egy igen riadt őznek.

Emellett az aktában megtaláltam a papírokat a feljelentésről, fotókat a sérüléseiről, valamint a kórházi papírjait.

Sóhajtva túrtam a hajamba, ahogy egyre több mindent olvastam el. Amíg még valamennyire nyugodt voltam felhívtam a kedvenc technológiai zsenimet.

– Az orákulumot hívtad, mi a varázsszó? – szólt vidáman a telefonba Lucy.

– Mézes csupor, kellene a hatalmas tudásod. – Hallottam, ahogy kuncogott egy sort, mire én is elmosolyodtam egy kicsit.

– Na, ezt már szerettem, én drága Hercegem – mondta és hallottam, hogy a számítógépéhez gurult a székében. – A teljes tudásom áll rendelkezésedre.

– Szeretném, ha mindent összeszednél az Irgalmas Nővérekről. Magáról az intézményről és a dolgozókról. A laptopom be van kapcsolva és hozzá van kapcsolva a szállodai szoba nyomtatójához.

– Ah... te és a kőkorszaki papír alapú dolgaid.

– A táblához kell, Cicavirág.

– Jól van, jól van, tudom. De egyáltalán, minek kell neked infó róluk? Onnan jöttél.

– Azért kell, mert a riverdale-i sheriff a segítségemet kérte. Egy lányt örökbe fogadtam onnan, és a szülők feljelentették a Nővéreket. Te valószínűleg találnál ellenük valamit, amiről én sem tudok.

Beszélgettünk, ahogy elkezdte összeszedni az információkat. Kissé vidámabban köszöntem el tőle, mint ahogy felhívtam, de nem tartott sokáig. Mérgesen vágtam a falhoz az üvegpoharat. Sóhajtva mostam meg az arcom, majd le is zuhanyoztam, és kezdtem átnézni azokat, amiket Lucy szerzett meg nekem, majd újra belenéztem a lány, Maya aktájába, közben pedig lassan elszundítottam.

Álmomban egy szűk, sötét folyosón álltam, csak velem szemben, egy kis ablakon jött be valamennyi fény. Neszt hallottam, mire megfordultam, de a hátam mögött nem volt semmi, így visszafordultam, de ekkor megjelent előttem Maya. Kicsit össze is rezzentem. Sápadt volt, az arca enyhén verejtékes, a szemei pedig karikásak, és azt a ruhát viselte, amit a Nővéreknél kellett hordania.

– Segíts... – suttogta.

A következő pillanatban eltűnt előlem, és hirtelen a mellettem lévő ajtó mögül fájdalmas sikolyokat hallottam. Összeszorítottam a szemeimet, remélve, hogy ha kinyitom, felébredek. De nem így lett, hanem egy zavaros kórházi helyiségben álltam, egy műtőasztal fölött, amin Maya feküdt, és épp az oldalán lévő sebet látták el, legalábbis próbálták, mert egyre csak vérzett. Segíteni akartam elállítani a vérzést, de akárhogy próbálkoztam, képtelen voltam megérinteni. Mintha csak a levegőt fogtam volna meg.

– Ne, ne, ne! – motyogtam, majd hirtelen egy már-már fülsértő, folyamatos sípolásra kaptam fel a fejem.

Levegőért kapkodva, ültem fel. Éreztem, ahogy folyt a hideg verejték a hátamon. Hátra simítottam a hajam, ami az izzadt homlokomhoz tapadt. Szaggatottan fújtam ki a levegőt, akaratlanul az aktára tévedt a tekintettem, ami leesett rólam a padlóra.

Nagyot nyeltem, megnyaltam a számat majd újra kifújtam a levegőt, de ezúttal nyugodtabban. Fél mosolyra húzódtak az ajkaim.

– Ha valamit elkezdsz... – motyogtam magam elé, ahogy felálltam.

Elkezdtem átöltözni, szerencsére volt jó pár sötét ruhám. Csendben elindultam kifelé, úgy néztem ki, mint aki futni készül, habár New Yorkban aligha csinált ilyet bárki kora hajnalban. Az autóban voltak ugyanilyen ruháim.

Elindultam Riverdale felé, nem máshova, mint az Irgalmas Nővérek átkozott épületéhez. Felhúztam egy új pár kesztyűt, és elindultam befelé.

Összeszedtem az összes rohadt kötelet, amit ezek az úgy nevezett nővérek használtak a szegény gyerekeken. Egyesével vittem őket a Gargoyle King kamrájába. Megkötöztem őket, a szájukat és a szemüket is bekötöttem.

Tudtam, hogy Woodhouse az irodájában lesz. Szokás szerint. Csendesen nyitottam be, kopogás nélkül. Erre felkapta a fejét és horkantott egyet.

– Látom továbbra sem tudod mi az a jómodor. Azt hittem tizenhét év alatt megtanítottunk mindenre.

– Jó modort? Itt? – Halkan, hitetlenkedve felnevettem, ahogy felemeltem a hangtompítóval ellátott pisztolyt. – Nem. Itt csak azt tanultam meg, milyen sok szörnyeteg létezik. Megtanultam, hogy bármit megtennék azért, hogy minél több ilyen mocskot rács mögé juttassak, de az maguknak túl jó lenne. – Intettem neki a fegyverrel, hogy álljon fel.

Óvatosan tette meg, mikor közel ért hozzám megragadtam a vállát és elkezdtem vezetni a Gargoyle King kamrája felé. Éreztem, hogy döbbenten megfeszült, mikor meglátta a nővér társait. Szélesen elmosolyodtam. Belöktem a terembe és bezártam az ajtót magam mögött.

– Mit tervezel, Charles?

– Nos...ez a tetves kóceráj számomra maga volt a pokol. Tekintve, hogy hisznek Istenben. Csak ízelítőt adok abból, ami várni fog magukra – morogtam ahogy leütöttem Woodhouse-t, majd a helyiség közepén lévő szoborhoz kötöztem.

Megfordultam és elkezdtem kiropogtatni az ujjaimat. Mindannyian ijedten néztek rám. Pont úgy, ahogy én is néztem rájuk sok évvel ezelőtt. Láttam, hogy páran próbáltak könyörögni nekem. Felfedtem nekik egy nagyobb vadászkést és egy kisebb kézifejszét. Azt a nővért kezdtem el kibelezni, aki a legközelebb volt hozzám. Mikor felállítottam kihulltak a belsőszervei, még a szemei közé is beszúrtam a kést, ami olyan hosszú volt, hogy a hegye kilátszott a koponyája másik oldalán. Elégedetten mosolyogva húztam ki a kést és dobtam a földre. Ahogy elkezdtek sikoltozni, felnevettem.

– Ez nekem se használt, és ahogy gondolom, egy gyereknek sem, aki itt volt. Ugyan miért pont most működne? – vigyorogtam rájuk kissé oldalra döntött fejjel.

Volt aki elkezdett sírni, én pedig mosolyogva megnyaltam a számat. Volt akinek a torkát vágtam el, de olyan mélyen, hogy majdnem leesett a fejük. Valakinek a fejébe szúrtam bele többször a kést. Volt akit a szájánál fogva félig lefejeztem. Livingston nővérrel azt terveztem, hogy először hagyom, a saját vérében megfulladni, de amikor a saját „nővéreinek" a testén áttaposva próbált meg kiszabadulni jobb ötletem támadt. Az állkapcsa alatt beleszúrtam a kést és egészen az alhasáig lehúztam, így felnyitva őt. Lassan mindenkit megöltem, direkt Woodhouse-t hagytam utoljára. Nem tudtam, mikor tért magához, de a halálra vált arcát elnézve, egész sokat látott. Mosolyogva széttárt karokkal néztem rá, véres volt az arcom, a karom a könyökömig vérben ázott.

– Nos? Mit gondol? Szerintem igazán illik a kamra hangulatához és azokhoz a borzalmakhoz, amit itt kellett megélnie minden itt élő fiatalnak.

– Tu es diabolus te ipsum [Te...te maga vagy az ördög.] – mondta könnyes szemmel, ahogy ijedten nézett rám.

– Talán. Viszont egykor az ördög is Isten angyala volt. – Vigyorogva indultam felé.

Ledobtam a kést és felvettem a kis fejszét. Ki kellett rántanom az egyik nővér tarkójából. Fogtam néhány rozsdás vasrudat. Megragadtam Woodhouse egyik kezét és a Gargoyle szobor kezéhez húztam. Gyorsan odakötöttem, hogy ne tudja elhúzni. A fejszefejének tompa végével kezdtem beleütni a szoborba. Visítozva próbált kiszabadulni, ahogy átszúrtam a tenyerét és a szoborhoz szegeztem az egyik kezét. Ugyan ezt megtettem a másikkal, majd a lábaival is. A fejébe vágtam a fejszét, pont a szemei között.

Sóhajtva indultam el az ajtó felé. Átvettem egy tiszta cipőt, amit az ajtó mellett tettem le, hogy még véletlenül se hagyjak nyomot. A csupa véres cipőt, becsomagoltam a kesztyűvel együtt. Még visszanéztem a kamrába, ahogy becsukni készültem az ajtót.

– Isten bocsássa meg a tetteiket, mert én soha nem fogom.

***

A szállodában késő délelőtt ébredtem fel, de még azután is fél órát feküdtem, mire fel tudtam kelni.

Kapóra jött, hogy volt egy kandalló a lakosztály nappalijában, így a véres ruháimtól könnyedén megszabadultam, mert még kimosni sem tudtam volna rendesen.

Reggeli után valami pihentetőbbet csináltam, és a riverdale-iekről olvastam. Voltak köztük érdekes emberek, és még azt is megtaláltam, aki annak idején útba igazított anyámhot. Fred Andrews, építkezési vállalkozó. Roppant kedves embernek tűnt, és az évekkel ezelőtti tapasztalatom alapján az is. Valószínűleg az öltözékem miatt még azt is felajánlotta, hogy elvisz az őrsre, vagy a kórházba. Mikor megláttam, hogy tegnapelőtt lőtt sebbel kórházba került, aggódva és reménykedve kerestem egy pozitív zárójelentést a róla kapott iratok közt. Megnyugodva fújtam ki a levegőt, mikor elolvastam, hogy tegnap haza is engedték.

***

Néhány nappal később elindultam Riverdale-be, hogy beköltözzek a Five Seasons szállodába. Ahogy a weboldalán megnéztem a képeket, úgy voltam vele, megteszi, amíg nem találok állandó lakást.

Éppen elhajtottam a George Washington híd mellett, mikor csörögni kezdett a telefonom. Nem tudtam félreállni, így csak lassítottam, amíg fogadtam a hívást a mellettem lévő ülésen lévő telefonon, és kihangosítottam.

– Charles Smith különleges ügynök. Azaz mától Felügyeleti és Felelős különleges ügynök.

– Jó napot! Keller sheriff vagyok. Ne haragudjon, ha zavarom, de adódott egy kis gond. El kéne jönnie az Irgalmas Nővérek Házához. Riverdale-ből kifelé menet a 40-es úton, egy buszmegálló van szemben. A saját ügyvédük is napok óta nem hallott felőlük, pedig, mint tudja, a tárgyalás első napját már kitűzték.

– Igen tudom. Persze, megyek, csak előbb bevinném a holmijaimat a Five Seasonsbe.

– Rendben, természetesen. Ott fogjuk várni. Jó utat!

– Köszönöm!

***

Kiszálltam a kocsimból, ahogy megérkeztem az Irgalmas Nővérek „otthona" előtt. Felmutattam az igazolványomat. Tom és néhány helyszínelő odakint várt rám, úgy tettem, mintha az utóbbiak jelenléte meglepne. Kezet ráztam a sheriff-fel.

– Jó napot Keller sheriff, uraim – biccentettem a helyszínelők felé. – Mit lehet tudni pontosan? – Kérdeztem kíváncsian.

– Jó napot Smith ügynök. Az Irgalmas Nővérek ügyvédje hívott fel, hogy már pár napja nem éri el őket telefonon.

– Értem, habár azt már nem annyira miért szükségesek a helyszínelők – mondtam ahogy rájuk néztem.

– Nos...az ügyvéd eljött és...azt mondta dögszagot érzett az egyik ablak felől jönni – mondta Keller a tarkóját vakargatva.

Én bólintottam egyet, majd elindultunk befelé. Minden szobába benéztünk, ahol gyerekeket találtunk, és kikísértük őket az éppen megérkező szociális munkásokhoz. Egyszer csak, a földszinten megéreztem a szagot, amit az ügyvéd említett Kellernek. Intettem neki, hogy merre menjünk. Néhány helyszínelő elkezdett köhögni, ahogy egyre közelebb kerültünk a Gargoyle King kamrájához. A sheriff is eltakarta az orrát a karjával. Én mentem elől. Felemeltem a fegyverem, akárcsak a többi rendőr és Keller is. Végül gyorsan benyitottam a helyiségbe, hogy túl essünk rajta.

A rothadó hús bűze hirtelen megcsapott minket. Még én is elfintorodtam. Néhány fiatalabb helyszínelő elhányta magát. A sheriffen is láttam, hogy közel áll hozzá, vagy ahhoz, hogy elájuljon. Előhalásztam a telefonomat, gyorsan írtam egy kör üzenetet a beosztottjaim számára – akik valószínűleg még úton lehettek Riverdale felé –, hogy azonnal ide kell jönniük és hozzanak helyszínelőket is. Keller elé léptem, hogy ne lásson be a terembe.

– Szóltam az embereimnek, hogy jöjjenek és kértem FBI-os helyszínelőket is, ha nem bánja. Remélhetőleg hamarosan ideérnek. Addig nézzünk szét. Igaz már nem számít semmit, de keressünk bizonyítékokat arra, hogy milyen bántalmazásoknak vetették alá a gyerekeket – mondtam, hivatalos hangnemben.

Keller sheriff levette a kalapját, ahogy nagyot nyelt, és a hajába túrva bólintott egyet. Kiküldte az embereit, majd ketten elindultunk szétnézni. Megtaláltuk a drogokat és a hülye filmeket is. Minden olyan szobának az ajtaját megjelöltem színes cetlivel, ahol bizonyítékokat találtunk, hogy majd készítsenek fotókat, és vegyék leltárba a bent lévő tárgyakat.

Mikor megjöttek az fbi-os helyszínelők és az embereim, visszamentünk a tetthelyre. Elmondtam, hogyan csináljanak képeket és azt, hogy próbálják szét választani a holttesteket.

– Minden szögből készüljenek képek, és szedjenek össze minél több légylárvát is. Meg kell tudnunk, hogy mióta halottak – mondtam, ahogy zacskót húztam a cipőimre, és egy zseblámpával a kezemben beléptem. Keller mély levegőt véve jött utánam. Az emberei próbáltak segíteni az enyémeknek, de nem igazán bírták a látványt, vagy épp a bűzt. Elkezdtem körbe járni a teremben. Közben elindítottam egy hangfelvételt a telefonomon, ahogy felhúztam egy kesztyűt. A sheriff mellém lépett ahogy a kabátom felső zsebébe tettem a telefont.

– Az mire kell? – Kérdezte kíváncsian a telefon felé biccentve.

– Hangfelvételt szoktam készíteni helyszínelés közben. Miközben az irodában dolgozom az ügyön, vissza szoktam hallgatni. Ha helyszínelek, felmondom, hogy mit láttok, meg a gondolataimat. A környezetet is leírom, így könnyebb visszaemlékeznem később, a nyomozás során – magyaráztam; Keller sheriff ledöbbent és bólintott egyet.

– Ez...egész hasznosnak tűnik. – Bólintottam egyet.

– Számomra az is – mondtam, ahogy körbe néztem. – Elég sötét ez a szoba. A sárga festett üveg miatt kevés fény jut be. Ha becsukjuk az ajtót még kevesebb. Viszont maga a szoba nem nyirkos. Meleg, kissé fülledt. Kevés napfény érte a testeket, így az holttestek ilyen nagyon szétesett állapotának az lehet az oka, hogy ennyire... kibelezték őket. Habár nem mindenkinek nyitották fel ugyanúgy a hasát. Van itt minden, betört fej, kibelezés, elmetszett torok, többször arcba szúrt holttest is – mondtam leginkább magamnak, de a szemem sarkából láttam, hogy Keller egyre jobban lefehéredett. Megrázta a fejét és megköszörülte a torkát.

– Ez mit jelent pontosan? Mármint, hogy több módszerrel ölték meg őket?

– Nos jelenthet több mindent is, hogy őszinte legyek. Egy elem viszont közös az összes gyilkosságban, ami itt történt.

– Még pedig?

– Túlzott erőszak – mondtam őszintén, és az egyik nővér tetemére mutattam aminek vagy hat szúrás látható volt a mellkasán. – Azt a nővért legalább hatszor szúrta meg, viszont mindegyik szúrás halálos volt. Nem azért szúrta meg ennyiszer, mert bizonytalan volt, vagy mert tapasztalatlan. Azért tette mert dühös, frusztrált és elégtételt akart venni. Még akár szadistának is lehet mondani, ha azt vesszük, hogy néhányan valószínűleg a saját vérükbe fulladtak.

– Szadista? Maga szerint azért csinálta ezt, mert...élvezte? – kérdezte Keller nagyot nyelve.

– Szexuális szempontból nem hiszem. Ahhoz nincs elég szúrt seb az alhasnál vagy a genitáliák környékén. Szexuálisan nem izgatta fel sem a kínzásuk, sem a megölésük. Viszont magát a cselekedett élvezte. Plusz adott egy kis jelzést maguknak az áldozatoknak – mondtam, Tom kérdőn vonta össze a szemöldökét.

– Ezt hogy érti Smith? – Én Woodhouse hullája felé világítottam a zseblámpámmal. – Ha úgy vesszük keresztre feszítették. Mintha azt próbálta volna mondani a gyilkos, hogy Isten büntetése mindenkit utolér – magyaráztam, ahogy végig néztem a lassan rothadó Woodhouse-on.

Minden önuralmamat össze kellett szednem, hogy ne kezdjek el vigyorogni a szadista vén szipirtyó üres tekintetét látva. Egy pár percig még bent megbeszéltük, hogy melyikünk mit vesz észre a helyszínen.

Ahogy kiléptünk az épületből láttam, hogy a sheriff megkönnyebbült, mikor kiléptünk. Sóhajtva dőlt kicsit a falnak, mire kissé aggódva néztem rá.

– Jól van Sheriff?

– Igen persze...öhm...bocsánat csak... – Sóhajtva túrt a hajába ahogy lehunyta a szemét. – Csak még sosem láttam ilyet. Csinálom már egy ideje, de eddig a legdurvább egy két hónapos, főbe lőtt vízihulla volt. Önt hogy-hogy nem zavarja? – kérdezte, ahogy rám nézett.

– Tudom rosszul hangzik, viszont az elmúlt pár évben hozzá szoktam a bűzhöz, a látványhoz. Emellett láttam már ennél durvább helyszínt is.

– Ennél durvábbat...? – Nézett rám kerekre nyílt szemekkel, én bólintottam egyet.

– Sajnos igen. Mindig van lejjebb. Egyszer, volt egy olyan helyszín, ahol... gyerekek voltak feldarabolva és fellógatva, mint a hentesnél a sertés részei. – Magam elé néztem, ahogy felidéztem azt az ügyet. – Egy eltűnt gyerek miatt mentem oda. Mint kiderült egy sorozatgyilkos volt a ludas, aki gyerekeket rabolt, ölt meg és... fogyasztott el. Azt a kislányt, akit megkeresni mentem, felszolgálta a kereső csapatoknak, mint ragut – mondtam és felnéztem a sheriffre, aki csak halálra vált arccal nyelt egyet. – Azután tudtuk meg ezt a „csodás" részletet, hogy elkaptuk. Nevetve mesélte el, hogy a kislány szüleivel megetette a gyereküket.

– Jézusom...szegény szülei...

– Ahogy mondtam, mindig van lentebb. Hiába kapunk el egy mocskot, van helyette húsz másik szörnyeteg szabadon. Ez egy örökös harc, de ha megmentek akár egy ártatlan lelket is, megéri újra és újra kimenni erre a véres és undorító csatamezőre. Mert látom, mennyi jót tudok tenni – mutattam a gyerekek felé, akiket egy buszra kezdtek felszállítani. Halványan elmosolyodtam. – Ez ad erőt, hogy tovább folytassam ezt a munkát. Lehet nem tudok, mindig mindenkit megmenteni, de ha már egy embert sikerül, megéri.

– Elhiszem, hogy ezt így gondolja, de engem... – sóhajtva rázta meg a fejét. – Ezután engem elevenen fognak megnyúzni.

– Sheriff, ha megengedi elmondanék valamit, amit a mentorom mondott nekem még az akadémia alatt. Egyetlen önzetlen jó cselekedet, mindig egy másikat szül. Ne érdekelje, ki mit mond. Csak az érdekelje, hogy elkapja a tettest, és a halottak békében nyugodhassanak. Gondoljon bele, hogy ezeknek a gyerekeknek mostantól jó sora lesz. – Mosolyogtam rá kedvesen.

Halványam viszonozva bólintott egyet.

– Egyébként is, a sheriff, a rendőrség nem azért van, hogy megelőzze a gyilkosságokat. Azokat nem lehet. Önöknek az a dolguk, hogy igazságot szolgáltassanak. Amúgy... nem tudja véletlenül, hogy hol laknak... Harlowék? Beszélnem kéne velük, hogy nem lesz tárgyalás.

– Tudja, hol a Riverdale High?

– Igen. Mentem már el mellette.

– Annak az oldalánál fut a Union Avenue, ami a Widley Streetre kanyarodik. Azon a sarkon, bal kéz felől lesz a házuk. Világoskék, és egy nagy cseresznyefa van előtte.

– Remek, köszönöm.

***

Hiába voltak rajtam olyan ruhák, amik nem szívják be a hullaszagot, jól esett a szállodában majdnem forró vízzel lezuhanyozni, és tiszta ruhát venni. Mivel hivatalos ügyben készültem Harlowékhoz, a kényelmes ruhadarabokat még nem vettem elő.

Nem siettem annyira, így előbb bementem a Pop'sba egy kávéért, mert elég rohanósan indult a nap, a helyszínelések pedig mindig kifárasztottak egy kicsit.

A Pop's kedves, retro helynek tűnt kívülről. Elmosolyodva vettem szemügyre, ahogy kiszálltam az autóból, majd kíváncsian mentem be. Épp olyan volt, amit a külseje alapján vártam. Színes és vidám. A pult mögött egy barna bőrű, idős férfi állt, és mosolyogva üdvözölt, ahogy odaléptem.

– Üdv, lehet kávét kapni? – kérdeztem elmosolyodva, ugyanis a hangulata ragadós volt.

– Természetesen.

– Akkor egy fekete kávét kérnék három cukorral, és elvitelre, ha lehet.

– Máris készítem – bólintott, én pedig nézelődni kezdtem.

Az ajtó melletti, tőlem távolabb eső boxban két tini ült, és elég fancsali képpel tűrték, ahogy egy szőke hajú nő hozzájuk beszél – már akkor is ezt tette, mikor bejöttem, de nem foglalkoztam vele. A nekem háttal ülő lánynak sötét vörösesbarna haja volt, farmert és fekete, bélelt farmerdzsekit viselt, a vele szemben ülő magas fiúnak pedig fekete haja, és többnyire ugyanilyen színű ruhái voltak, meg egy nyak tetoválása.

– Mindketten nagyon jól tudjátok a szabályt. A Southside-ról senki nem jöhet át. Nincs itt helyük – mondta a nő.

– Az ég szerelmére, Mrs. Cooper! Muszáj ezt mindig eljátszani, ha itt vagyok Sweet Pea-vel? – sóhajtott a lány, mire én majdnem lefordultam a székről.

Mintha a levegőt kiszorították volna a tüdőmből. Olyan erősen szorítottam a pult szélét, hogy elfehéredtek az ujjaim. A füleim pedig csengeni kezdtek, így nem nagyon hallottam a vita további részét.

– Tessék. A kávéja – mosolygott rám az idős úr, mire visszatértem a jelenbe.

– Köszönöm szépen.

– A város másik oldalán lévőknek nincs itt helyük – mondta anyám.

Nagyot nyeltem, összeszedtem magam, letettem egy öt dollárost a pultra, majd felálltam, és odament hozzájuk.

– Akkor magának sincs – mondtam, és még én is meglepődtem azon, milyen bátorsággal jelentem ezt ki.

A fiú félrenyelte a turmixát, de csak köhécselve legyintett a lánynak, hogy rendben van.

– Hogy mondta? – kérdezte anyám.

– Jól hallotta. Elvégre maga is a Southside-on élt, nem? Alice Smith, ha jól sejtem.

– Cooper – javított ki.

– De ezen a néven született, és a város másik oldalán élt.

– Honnan tudja?

– FBI – mutattam felé a jelvényemet, de úgy, nehogy az igazolványomon meglássa a nevem.

Erre csend támadt körülöttünk, mindenki minket figyelt.

– Mivel megkaptam az itteni irodát, a szokásoknak megfelelően utána néztem a város lakóinak. Innen tudom, hogy megnézte a fogdát belülről. Tehát nincs joga szerencsétlen srácokat zaklatni. A Pop's nyilvános hely, így mindenki bejöhet. Hagyja inkább őket békén, és törődjön a saját dolgával. Gondolom, lenne.

Anyám csak tátogott, mint egy hal, de hang nem jött ki a torkán, és végül sarkon fordult, majd kiment. Néhány pillanat csend után a két tini a boxban vigyorogva tapsolt meg, majd néhány másik fiatal is csatlakozott hozzájuk.

– Nem tudom, ki maga, de máris kedvelem – mondta a fiú, mire halkan felnevettem.

– Charles Smith Felelős és Felügyeleti különleges ügynök – nyújtottam felé a kezem.

– Sweet Pea – fogadta el. – Ő pedig Sophie Andrews.

– Nagyon örülök – mosolygott a lány, mire bólintottam.

– Én is. De hagylak titeket. Jó szórakozást, és vigyázzatok magatokra!

Beültem az autóba, de mielőtt elindultam volna, gyorsan megittam a kávét, és csak ezután tolattam ki a parkolóból. A szokásosnál kicsit lassabban haladtam, nehogy véletlenül eltévesszem az utcát.

Megtaláltam a Riverdale High-t, a Union Avenue-t, és figyelmesen néztem a bal kéz felőli házakat. Mikor megpillantottam a világoskéket, az iskola parkolójánál megfordultam, és leálltam a ház elé, az út szélére, és kiszálltam. Ahogy alaposabban körbenéztem, elmosolyodva állapítottam meg, hogy egy igazán kedves otthonnak tűnik, Maya biztos jó helyre került.

A kert tágas volt, a járdától kicsit bentebb állt a nagy fa, amiről Keller beszélt, és amin már alig maradt néhány színes levél. A többi szépen összegereblyézve hevert a fa mellett, egy nagy kupacban. A ház tövében, a tornácra vezető lépcső két oldalán valószínűleg egy-egy virágágyás volt, de most csak csupaszodó kis bokrokat láttam.

Ahogy felmentem a tornácra, az ajtó alján észrevettem egy kis, négyzet alakú lyukat, ami szerint Harlowéknak vagy kistestű kutyájuk, vagy macskájuk van. Akárhogy is, Mayának biztos jót tesz egy háziállat jelenléte.

Megigazítottam a zakómat, majd bekopogtam az ajtón. Abban a néhány pillanatban, amíg vártam, gyorsan elővettem az igazolványomat.

– Jó napot! Segíthetek? – nyitott ajtót egy nagyjából negyvenéves férfi.

– Mr. Harlow? Charles Smith Felelős és Felügyeleti különleges ügynök vagyok. Keller sheriff az én segítségemet kérte Maya ügyében, amiről beszélnünk kellene.

– Adam Harlow. Jöjjön csak be. Sikerült elérni a Nővéreket? – állt arrébb az ajtóból.

– Olyasmi. A felesége és Maya itthon vannak?

– Igen – bólintott, majd miután becsukta mögöttem az ajtót, elindultunk a ház másik végében lévő konyha felé, de ahogy közben elmentünk a nappali mellett, megláttam a kanapén szuszogó Mayát.

– Sokat alszik napközben is – mondta Mr. Harlow, és úgy tűnt, aggódik érte.

– Ne féljen! Rendben van, csak sok mindent kell kipihennie. Meg sok neki a változás – mondtam, mire csak óvatosan bólintott egy aprót.

– Drágám, Maya miatt jöttek hozzánk – szólt a konyhában főző feleségének Mr. Harlow, ahogy beléptünk a helyiségbe.

– Jó napot, Mrs. Harlow! Charles Smith Felelős és Felügyeleti különleges ügynök vagyok. A lányuk ügyével kapcsolatban szeretnék beszélni önökkel.

– Jó napot! Nagyon örvendek, Smith ügynök. Helen Harlow vagyok. Foglaljon csak helyet, ha szeretné, főzök kávét.

– Nem kérek, köszönöm. És ami azt illeti, Mayával is beszélnem kéne. Normál esetben nem kérnék ilyet, mert tudom mekkora szüksége van pihenésre, de felébresztené, kérem?

– Persze, elvégre ő is érintett – bólintott, majd a nappaliba mentünk, ahol észrevettem a kanapé háttámláján egy hosszúszőrű, fekete macskát.

– Szinte őrzi Mayát – mosolygott Mr. Harlow, ahogy a felesége óvatosan ébresztgetni kezdte a lányukat.

– Biztos jót is tesz neki egy háziállat társasága – bólintottam halványan elmosolyodva, és ekkor Maya felijedt.

– Ne félj, drágám! Nincs semmi baj. Ez az úr szeretne velünk beszélni – nézett rám Mrs. Harlow.

Kedvesen mosolyogva intettem Mayának, majd leültem a mellette lévő fotelbe.

– Charles Smith vagyok. FBI ügynök – mutattam felé az igazolványom, mire kíváncsian nézte meg, és bólintott egy aprót. – A múlt héten Keller sheriff felkeresett, és a segítségemet kérte, ugyanis a te eseted szövetségi ügynek számít, mivel másik államból kerültél a Nővérekhez.

– Louisianából – mondta halkan.

– Pontosan. És ma reggel, már mikor elindultam New Yorkból ide, a sheriff ismét felhívott, mert a Nővéreket a saját ügyvédük sem tudta elérni őket, hogy szóljon a tárgyalás időpontjáról. Mikor megérkeztem, még helyszínelők is vártak ott egy gyanús szag miatt. Mind a nyolc nővérre a Gargoyle King kamrájában találtunk rá. Valaki néhány napja megölte őket.

Maya ijedt tekintettel húzta fel a térdeit a mellkasához, a szülei pedig elképedve néztek rám.

– Semmi konkrétat nem tudunk még, de valószínűleg bosszúból történt. Mindenesetre így nem lesz tárgyalás.

– Köszönjük, hogy szólt, Smith ügynök – mondta Mr. Harlow.

– A többi gyerekkel mi lesz? – kérdezte halkan Maya.

– Már elvitték őket a szociális munkások. Jobb helyre fognak kerülni. Tudom, ez már senkit nem nyugtat, de önök nyerték volna a pert. Megtaláltunk minden drogot, büntető eszközt és az átnevelésre használt videókat, meg egyebeket. Ráadásul, mint kiderült, a hatvanas években rendezett második vatikáni zsinat óta hivatalosan nem is létező apácarend.

– Ez hogy lehet? – kérdezte Mrs. Harlow.

– Feloszlatták őket a kegyetlenségük miatt, de utána senki nem fáradt, hogy rájuk nézzen. De... már felesleges ezen gondolkodni. Viszont megengednéd, hogy kérdezzek párat? – néztem kedvesen Mayára.

– A-azt hiszem...

– Megmutatnád a sérüléseidet? Csak amelyik rendesen látszik. A pulóveredet sem kell levenned.

Erre kicsit elbizonytalanodott, mire felé nyújtottam a kezeimet. Ennyi év után is látszottak rajta a nádpálca nyomai.

Elkerekedtek a szemei, ahogy a kezeimet nézte, majd rám pillantott.

– Ön is...? – kérdezte halkan, mire bólintottam.

– Tizenhét évesen szöktem meg. És hidd el, sokkal jobban jártál. Nekem sosem volt családom, ahol ennyire vigyáznak rám.

Néhány pillanat múlva megmutatta a gyógyulófélben lévő kézfejeit, és a kapucnis pulóverének alját is felhúzta kicsit.

– Látom, a varratot már kiszedték – mosolyogtam rá kedvesen.

– Igen. Azt mondták, szerencse, hogy nem rég történt, mert nem látták el rendesen, és baj lehetett volna belőle...

– A Nővérek csinálták?

– Nem. Az egyik gyerek.

– Értem. A gyomormosás pedig a drog miatt kellett?

– Azt hiszem... az első estémen itt... fájt a hasam, és rosszul éreztem magam. Ezért kórházba vittek, és...

– Azt hiszem, mindenki máshogy reagál. Én sem voltam jól, és délelőtt több gyereken is láttam ugyanezt. De már ők is biztos jó kezekben vannak. Nos... így, hogy véget ért az ügy, még egy másik nap vissza kéne jönnöm, hogy lezárjam az aktát. Valamelyik délután, kora este. Mikor már egyikünk sem dolgozik – néztem a szüleire.

– A péntek megfelelne? – kérdezte Mrs. Harlow.

– Azt hiszem. Akkor hamarabb is végzünk, de... – Gyors fejszámolást végeztem, hánykor kezdődik és ér véget a gyűlés itt. – Öttől ráérek.

– Az nekünk is megfelel. Várni fogjuk.

***

~Sophie

– Köszönöm szépen, hogy mindenki eljött – néztem körbe.

– Miért kellett idejönnünk? Nem vagy Kígyó – morogta Tall Boy.

– De az apja az! Úgyhogy fogd be! – mordult rá Sweet Pea, mire elmosolyodtam.

– Pontosan. Lehet, hogy nem vele élek, de FP Jones a vérszerinti apám. Kötelességemnek érzem felajánlani a segítségemet a bandának, amíg nem engedik ki, vagy nem találunk segítséget, aki kihozza.

– Szerinted miért ketten vezetik a bandát? Egy királynő semmi király nélkül.

– De persze apám vezethette egyedül a bandát! Igenis lehet egy vezére a Kígyóknak. Egyébként meg, ne légy olyan nagyra azzal, hogy férfi vagy. Hiszen egy sem találta meg Kleopátra sírját. És vannak királynők, akik maguk építettek birodalmat. Például I. Erzsébet. Azért gondolod, hogy egy királynő egyedül nem ér semmit, mert sokaknak nem volt lehetősége egyedül dönteni, és kipróbálni magát. De most itt leszek én.

~Sweet Pea

Ahogy Sophie-t néztem, miközben kiosztotta Tall Boyt, elmosolyodtam, és éreztem, hogy hevesebben kezdett verni a szívem.

Szinte egész életemben ismertem Sophie-t, hiszen már akkor is gyakran járt ide, mikor még csak úgy tudta, Mr. Andrews és FP csupán gimis barátok. Tavaly óta pedig van, hogy egy egész hétvégét tölt itt, hiába nem nagyon beszél már a két apja egymással.

Együtt nőttünk fel, de most először látom, hogy ő már tényleg nem csak az az imádnivaló, kedves, okos és vicces lány, aki mindig elrángatott magával turmixozni, vagy hozzájuk tanulni. Ő már tényleg felnőtt, és egy igazi vezér, akibe beleszerettem.

***

~Charles

A gyűlés után Harlowékhoz mentem. Maya feltűnően jobban érezte magát. Még mindig félénk volt, és csak óvatosan, néhány másodperccel később válaszolt a kérdéseimre.

– Remek. Azt hiszem meg is volnánk. Az ügy le van zárva – csuktam össze az aktát, és kedvesen rámosolyogtam, miközben a macskájukat, Árnyékot simogatta. – Ó, amíg el nem felejtem. Mivel nincs tárgyalás, a várossal sikerült megegyeznem, hogy adnának helyette egy kis kompenzációt.

– Mi lenne az? – kérdezte Mr. Harlow.

– Amennyiben önök szükségesnek érzik, és Maya is hajlandó szakemberhez fordulni, kifizetik. Én történetesen ismerek New Yorkban egyet, aki pont traumatizált, az állami rendszerből így vagy úgy kikerült gyerekekre és fiatalokra szakosodott.

A szülei Mayára pillantottak, aki elgondolkodva nézte a padlót, majd rám pillantott.

– Igen, szeretném – mondta halkan.

– Jól van, ennek örülök. Nagyon bátor vagy – mosolyogtam, és előkerestem a névjegykártyát a pénztárcámból, majd a szülei felé nyújtottam. – Ó, és a saját névjegyemet is odaadnám, ha nem gond. Mostanában egymást követően több veszélyes eset is történt a városban és a környékén. Jó, ha el tudnak érni.

Miután átadtam a saját kártyámat is, felálltam a fotelből, és a holmijaimat összeszedve elköszöntem, majd az ajtó felé indultam.

– Smith ügynök... – Maya halk hangjára megfordultam.

– Tessék?

– Nem szeretne maradni vacsorára? – kérdezte óvatosan, mire mindhárman meglepődtünk. – Mármint... biztos sok dolga van, és nincs mindig ideje főzni.

– Valóban – mosolyodtam el. – Ha a szüleid sem bánják... szívesen maradok.

– Mindjárt megterítek önnek is – mosolygott Mrs. Harlow, és a konyha felé menet puszit adott a lánya hajába.

Írta: SheilaBarnesStark és fanni_29