⚠️Gyilkosság, gore jelenetek, drog használat

~Sophie

Néhány nappal később, ahogy lementem reggelizni, Archie ismét egy tarkón vágást érdemelt tőlem.

– Na! Ezt miért kaptam?

– Egyrészt a fegyver miatt – súgtam, hogy apa ne hallja a nappaliból. – Azért is, mert fegyvert fogtál Sweet Pea-re, de főleg azért, mert a többiekkel idiótán viselkedtetek.

– A déli barátaid is ott voltak.

– Tudom, ők is kapnak majd. Délután. De ez nagyrészt akkor is a te hibád.

– Sophie – jött be apa a konyhába, mire angyali mosollyal fordultam felé.

– Igen, apa?

– Charles akkor jön ma végre vacsorázni? – mosolygott.

– Azt hiszem igen. A laborból nem jön semmi eredmény. A Csuklyás nagyon ügyes, mert semmin nem találnak DNS-t. Se haj, se ujjlenyomat, semmi. Na, de így napközben megy majd be apuhoz, mert elvileg találtak valami megoldást az ügyvéddel, akitől segítséget kért.

– Ez remek – mosolygott.

– Ugye akkor majd kibékültök?

– Már akkor kibékültünk, mikor a Kígyókkal beálltak segíteni – adott puszit a hajamba.

***

Már ahogy beértem a suliba, alig vártam a délutánt, hogy Sweet Pea-ékkel legyek, még ha azzal kell kezdenem, hogy mindenkinek kiosztok egy nyaklevest.

Épp órára indultam, mikor elhaladtam a klubszoba előtt. Bepillantottam a nyitott ajtón, és megláttam Veronicát, ahogy Kevinnel és Archie-val beszélgetett.

– A klikkünkben Nickkel mi voltunk az „Összejönnek, vagy nem?" pár. Szemtelenül tud flörtölni, de sose jártunk. Egyik klubból a másikba jártunk, vad kalandokat éltünk át. Egész éjjel fent voltunk...

– Sziasztok! Kiről van szó? – léptem oda hozzájuk kíváncsian.

– Nick St. Clair – válaszolt talán kicsit kelletlenül Veronica. – Egy barátom New Yorkból.

– Arra a megnyitóra jön, ami szombaton lesz? Apa mondta, hogy mi is megyünk. Csak aput ne épp aznap engedjék ki – sóhajtottam.

– Mr. Jonest kiengedik? – lepődött meg Kevin.

– Hát, Charles azt mondta, ha ezt az egyezséget hajlandó elfogadni, már a héten – bólintottam mosolyogva.

– De hogy lettél te ilyen jóban egy FBI ügynökkel? – kérdezte Veronica.

– Ő nem csak... – kezdte Kevin, de a tekintetemmel jeleztem neki, hogy maradjon csendben.

– Neki is szoktam enni vinni, és az irodában túlzásnak találták apu büntetését, ezért felajánlotta a segítségét – válaszoltam gyorsan.

~Charles

Vidáman érkeztem meg a börtönbe, hogy meglátogassam apát a jó hírrel.

Mosolyogva ültem le.

– Szia, fiam! Történt valami? Nagyon boldognak tűnsz.

– Szia! Az is vagyok. Történt valami nagyon jó. Sikerült kiharcolni egy egyezséget – mosolyogtam.

– Tessék? Tényleg? De mi az? Ugye nem beköpnöm kell másokat?

– Dehogy. Ez nem olyan egyezség. Úgy látták, hogy minden gond az ivással kezdődött, ezért hajlandóak még a héten kiengedni, ha ezután te terápiás csoportba fogsz járni.

– Ennyi? Azt itt is csinálom – mosolygott. – Örömmel elfogadom.

– Remek. Ha tudok, még délután visszajövök az ügyvéddel, elintézünk mindent, valamelyik nap pedig Sophie-val majd jövünk érted.

– Alig várom. És úgy megölelnélek végre.

– Talán... délután tudunk úgy beszélni, hogy nincs köztünk egy ilyen hülye plexi fal.

– Nagyon örülnék neki – mosolygott. – És remélem az első estémen szabad emberként hajlandó leszel nálunk vacsorázni.

– Nem tudom, az öcsém mit szólna... Ha rosszul reagál, nem akarom, hogy választanod kelljen köztünk.

– Charles, ne gondold túl! – nyugtatott kedves mosollyal. – Ha így is lesz, megoldjuk. De szeretném, ha a Sunnyside-ban vacsoráznál. Ahogy Sophie is, de őt meg sem kell kérdeznem.

Halkan kuncogva bólintottam.

– Az már biztos. Ma este hozzájuk megyek enni.

– Ha csinál desszertet, azzal óvatosan, mert olyan finom, hogy attól az asztaltól nem fogsz tudni felállni. – Erre felnevettem.

– Rendben, észben tartom.

– És hogy vagy? – kérdezte óvatosan. – Tudod... azóta.

– Hogy lennék? – értetlenkedtem. – Semmi bajom. Hiszen sosem beszéltem vele azon a két alkalmon kívül, amikor Sophie-ékat zaklatta.

– Akkor gondolom, a temetésen sem voltál.

– Nem. Sophie-val voltam náluk, amíg az apja és a bátyja a temetésen volt.

– Örülök, hogy ilyen jól kijöttök.

– Én is – mosolyogtam.

***

~Sophie

Suli után Charles elvitt a Fehér Féreghez, mielőtt az ügyvéddel bement volna apuhoz. Így én viszont kioszthattam a megérdemelt nyakleveseket.

Ahogy benyitottam, Fangst láttam meg elsőnek. Háttal állt, így mögé lopakodtam, és nyakon vágtam.

– Aú, hé! Sophie! – Erre a legtöbben felénk fordultak, és láttam, ahogy Sweet Pea próbál észrevétlenül ellopakodni, és beállt Tall Boy mögé, aki épp Jugheaddel beszélgetett.

– Kölyök, ne szórakozz már! Engem már így sem bír! – mordult rá Tall Boy.

Erre Sweet Pea arrébb lépett, és Jugheadet húzta maga elé. Akármennyire haragudtam a srácokra a tegnap este miatt, ezen halványan elmosolyodtam.

– Őt nem bántanád. A testvéred – próbálkozott, ahogy odamentem hozzájuk.

– Ha veletek ment volna, ő is kapna egyet, épp, mint Archie ma reggel – fontam a karjaimat keresztbe a mellkasom előtt.

– Légyszi, ne bánts! Engem szeretsz.

– Hogy mi van? – nézett fel rá Jughead, mire sóhajtva fogtam a fejem.

– Sweets...

– Jaj, ne légy már ilyen! – nézett a bátyámra. – Még nem is csókolóztunk, te pedig azzal a csajjal jársz, aki miatt Sophie utálja a suliját.

– Akkor sem fair, ha Sweet Pea nem kap nyaklevest... – duzzogott Fangs.

– Valóban nem – jegyeztem meg.

– Erősen üt? – kérdezte Sweet Pea a legjobb barátját.

– Hát, nem egy simogatás, de én inkább megijedtem, mert nem számítottam rá.

Sweet Pea sóhajtva ült le egy székre, hogy rendesen el is érhessem. Halványan elmosolyodva léptem oda hozzá, talán egy kicsit gyengébb nyaklevest adtam neki, mint Fangsnek, utána pedig egy apró puszit adtam az arcára.

– Legközelebb nem lesz ilyen szerencséd – jelentettem ki, és óvatosan megsimítottam a monokliját.

Csak mosolyogva magához ölelt.

– Egyébként miről beszélgettetek? – kérdeztem kíváncsian a bátyámat.

– Meg akarom csinálni a beavatást – mondta, mire eltátottam a számat.

– Ez nem ér! Apu megígérte, hogy ha kijön, megszavaztatja, kell-e beavatást csinálnom! Hiszen mióta bent van, én segítek... Te csak azóta akarsz az lenni, mióta őt letartóztatták. Én viszont ötévesen már az ő dzsekijében szaladgáltam a Sunnyside-ban! – fakadtam ki durcásan.

– Nyugi már! Képzeld, tegnap Tall Boy mondott egy jó ötletet, hogy hozzuk ki apát a börtönből. Ma beszéltem is a Kígyóbűvölővel. Ő egy ügyvéd. Azt mondta, nem kell fizetnem.

Rezzenéstelenül néztem rá. Fangs, aki eddig mellettem ácsorgott, óvatosan tett hátra egy lépést.

– Mi van? – értetlenkedett.

– Te hülye vagy? – kérdeztem halkan. – Mondtam, hogy én megoldom. Összebarátkoztam az FBI iroda vezetőjével, és hajlandó segíteni. Ma délután ment be apuhoz az ügyvéddel!

– De én nem ismerem. Hogy kéne megbíznom benne?

– Ezt a Kígyóbűvölőt sem ismered, te idióta! Smith ügynök legalább megbízható! – Nagyon fura volt megint így emlegetni, de nem akartam napokkal azelőtt lebuktatni, hogy Jughead tényleg megismerhette volna.

Végül mérgelődve indultam hazafelé, hiába tudtam, hogy apa aggódni fog, amiért nem hívtam fel inkább, hogy jöjjön értem.

~Charles

Kicsit idegesen mentem Andrewsékhoz egy üveg borral, és még Vegasnak is vettem a kisállatboltban nasit.

Mikor leálltam a ház elé, néhány pillanatig még bent ültem az autóban, mielőtt lett volna bátorságom bekopogni. Nem tudtam, miért vagyok ilyen ideges hiszen mindhármukkal találkoztam már, és a kutya is megtűr, pedig valamiért azt hittem, még vele sem jönnék ki jól.

Néhány pillanattal azután, hogy bekopogtam, Fred máris ajtót nyitott, de így az emeletről lehallatszódó veszekedés ütötte meg a fülemet.

– Nem, Archie! Nem érted! Én Kígyónak születtem! Nem fair, hogy Jughead, aki bár szintén annak született, csak úgy elkezdheti a beavazást, holott semmit nem tett eddig a Kígyókért! Hogy lehet, hogy a három bátyám közül csak egy normális?!

– Jaj, nagy baj van? – kérdeztem Fredet, ahogy beléptem.

– Kicsit. Az történt, amit az előbb hallottál. Neki várnia kell, hogy FP kijöjjön, és szavazzanak, hogy kell-e beavatást csinálnia – magyarázta sóhajtva.

– Vagy úgy. Hát, akkor lehet hamarabb lesz Kígyó, mint Jughead. Apát holnap hozom el a börtönből. Kérdezni is akartam, lehetne, hogy Sophie-t magammal vigyem? Tudom, hogy suli idő, meg minden...

– Persze, nyugodtan. Reggel felhívom az iskolát – mosolygott, ahogy átnyújtottam a bort. – Köszönöm szépen! Hát az?

– Gondoltam, Vegasnak is hozok valamit. Hiszen nekünk itt lesz a vacsora.

– Ez kedves. Gyere csak beljebb. Ha szeretnéd, adhatsz Vegasnak a nasijából. Sophie, itt van Charles! – szólt fel az emeletre, majd hallottuk, hogy nyílik az egyik szobaajtó, néhány pillanat múlva Sophie már lefelé sietett a lépcsőn, és szorosan magához ölelt.

– Szia, húgi! Van egy meglepetésem holnap – mosolyogtam.

– Tényleg? Mi az?

– Akkor nem meglepetés, ha elmondom – nevettem.

Nem sokkal később leültünk vacsorázni, közben pedig Fred és Archie kíváncsian kérdeztek, többnyire Quanticóról, ugyanis azon kívül másról nem szívesen beszéltem.

– A vacsora igazán finom – mosolyogtam Fredre.

– Sophie brownie-ját nem is kóstoltad még – mosolygott Archie.

– Egyszer egy egész tepsivel megettél – jegyezte meg durcásan Sophie. – Pedig azt apuéknak akartam vinni.

Halkan felkuncogtam.

– Akkor biztos finom – mosolyogtam rá, mire kicsit megnyugodott.

– Mindjárt elpakolom a vacsit, ha már senki nem kér többet, és teszek is ki a sütiből – állt fel.

– Segítsek?

– Nem. Te vendég vagy, úgyhogy ott maradsz, és jól érzed magad – jelentette ki.

– Értettem! – szalutáltam viccelődve.

Mosolyogva csóválta a fejét, majd a konyhába ment, hogy elpakolja a vacsorát. Pár perccel később egy tányér brownie-val jött vissza.

– Hú, ez jól néz ki – mosolyogtam fel Sophie-ra. – Ennél csokisabbat még sosem láttam.

– Le szoktam önteni még egy kis olvasztott csokival. Egyikünk sem szereti magában az étcsokit, ezért tejcsokival szoktam keverni. Tied az első szelet, Charlie!

Mosolyogva vettem el egyet, és igyekeztem, nehogy leegyem magam az olvasztott csokival. Kíváncsian haraptam a sütibe, és rögtön felcsillantak a szemeim.

– Húgi, ez isteni! – dicsértem meg, ahogy lenyeltem a falatot.

– Köszönöm! – mosolygott kicsit elpirulva.

***

Másnap reggel vidáman kopogtam be az Andrews ház ajtaján, hogy Sophie-val elmenjünk apáért.

– Szia, Charles! – nyitott ajtót Fred. – Gyere csak be, Sophie már reggelizik.

– Szia! – mosolyogtam. – Ugye nem szóltál neki?

– Dehogy. Nem tudja, mi a meglepetés.

Mosolyogva bólintottam, ahogy beléptem, megsimogattam Vegast, miközben a konyhába indultam.

– Szia, Charlie! – mosolygott Sophie. – Nem tudom, hova viszel, de imádlak. Csak tíz perce keltem, Archie pedig most ment a suliba.

Halkan felkuncogtam, és puszit adtam a hajába.

– Reggeliztél? – tudakolta.

– Persze, már ettem. Köszönöm.

– Kávét nem kérsz? – kérdezte Fred.

– Azt is ittam, úgyhogy megvagyok, de köszönöm a kínálást.

Jót beszélgettünk, amíg Sophie reggelizett, majd felsietett a szobájába, még kicsit készülődni, aztán tett magának termoszba teát, felvette a kabátját és a cipőjét, majd vidáman mosolygott rám.

– Kész vagyok. Mehetünk.

– Jól van. Akkor majd délután, vagy estefelé hozom haza Sophie-t – mosolyogtam Fredre.

– Rendben, jó szórakozást! – intett nekünk mosolyogva.

Vidáman köszöntünk el, majd elindultunk kifelé. Az autó ajtaját kinyitottam Sophie-nak, mire puszit nyomott az arcomra.

– Jó tesó vagy, köszönöm.

– Semmiség – mosolyogtam rá.

Miután elindultunk, Sophie kíváncsian nézelődött, talán azért, hátha kitalálja, hová megyünk.

Mikor a déli oldal felől elhagytuk a várost, csillogó szemekkel nézett rám.

– New Yorkba viszel?

– Nem – mosolyogtam. – Azért nem kérnélek el a suliból.

– Honnan tudjam? Talán egésznapos program – vont vállat.

– Valóban az, de nem New Yorkban.

– Kérlek! Legalább egy kevés támpontot adj!

– Nem. Amúgy is, hamarosan megérkezünk.

Sóhajtva bólintott, és csendben nézelődött tovább. Ahogy egyre közelebb értünk, volt egy olyan sejtésem, hogy kezdi gyanítani, hová megyünk, de nem szólt semmit.

Végül, mikor megálltunk a börtön előtt, oldalra döntött fejjel gondolkodott, miért ilyenkor jöttünk látogatni, de aztán felcsillantak a szemei.

– Aput kiengedik? – kérdezte, mire mosolyogva bólintottam, Sophie pedig szorosan megölelt.

– Köszönöm szépen, Charlie! Nagyon szeretlek, jó testvér vagy.

– Igazán semmiség. Gyere, szálljuk ki. Biztos mindjárt jön.

Vidáman bólintott, majd mikor kiszálltunk, az autónak támaszkodva beszélgettünk.

– Charlie, nem árt tudnod valamiről. Jughead tegnap vagy tegnap előtt beszélt egy Kígyóval, aki ügyvéd. Apu ügyével kapcsolatban kért segítséget, és a nő azt mondta, nem kell fizetnie.

– Ez elég rossz hír, húgi... Reméljük, az illető később nem kér szívességet. Apa tudja?

– Nem. Majd ha otthon leszünk, elmondom neki. Tényleg, és Jugnak mikor mutatkozol be, mint a testvérünk?

– Nem tudom. Mindenesetre most már nem zárkózom el teljesen az ötlettől.

– Vicces, hogy azt hiszed, megúsznád a nálunk vacsorázást – hallottuk apa hangját, mire mindketten felé pillantottunk.

Sophie csillogó szemekkel szaladt oda hozzá, és szorosan megölelte.

– Apu, végre! Annyira hiányzott, hogy megöleljelek! – bújt hozzá szorosan, és hallottam, hogy elcsuklik a hangja.

– Nekem is, drágám. Nagyon is – húzta magához apa.

Mosolyogva figyeltem őket, majd ahogy elengedték egymást, apa odajött hozzám, és szorosan megölelt.

– Na végre! Magamhoz ölelhetem a fiam – mondta halkan, mire eltört a mécses, és csendben sírni kezdtem, ahogy magamhoz öleltem. – Végre...

– Apa...

– Semmi baj, fiam. Nincs semmi baj. Most már itt vagyok, és nem leszel egyedül.

Csendben bólogattam, de képtelen voltam megszólalni.

– Charlie, ne sírj! – tette a kezét a vállamra Sophie.

– Bocsánat, csak... – engedtem el apát, és megtöröltem az arcomat.

– Fiam, ezért nem kell bocsánatot. Semmi baj – mosolygott rám apa könnyes szemekkel. – Inkább azt mondd, mi mára a program.

– Hát... én... arra gondoltam, menjünk enni a Pop'sba, aztán délután fél négytől lesz az első terápiás ülésed szabad emberként, én edzek, utána pedig felvehetnénk Sophie-t, és akkor vacsorázunk a Sunnyside-ban.

– Jól hangzik – mosolygott apa. – Egyébként is szerettem volna benézni. Beszélnék Poppal, nem kell-e segítség a kajáldában. Ideje munkát találnom.

– Olyan büszke vagyok rád – ölelte meg még egyszer Sophie. – Tudom, hogy suli lesz, de alhatnék majd nálad?

– Megbeszéljük apáddal, jó?

Sophie vidáman bólogatott, és máris a kocsi hátsó ajtajához lépett.

– Apu ül előre, melléd, hogy nyugodtan beszélgethessetek – mosolygott.

A Pop'sba érve Sophie-val leültünk egy üres boxba, amíg apa munkát próbált találni.

– Boldog vagy? – mosolygott rám Sophie.

– Szerinted? Természetesen. Alig hiszem el... Itt van, megölelhetem, és... – néztem mosolyogva apát.

– Aranyos és lelkes vagy. Mint egy kiskutya – kuncogott.

Apa hamarosan boldogan jött vissza, és ült le Sophie mellé.

– Szerencsére pont szüksége van segítségre, úgyhogy már holnap kezdek – mosolygott. – Ó, Charlie, délután nem kell elvinned. Szeretnék majd motorozni kicsit.

– Rendben, ahogy gondolod.

***

A napot boldogan töltöttük apával, és miután Sophie-t hazavittem, elindultam a gyűlésre. Olyan nyugodtan ültem az autóban, hogy még rádiót is kapcsoltam.

Örültem, hogy apa belement az egyezségbe. Még azt is mondta, a börtönben egészen élvezte az ilyen gyűléseket.

Bekanyarodtam az edzőterem felé, és a parkolóban megláttam egy motort.

Várjunk, itt egy edzőterem és gyűlés van – jutott eszembe, és hirtelen tapostam a fékbe.

– A francba... – morogtam, és hátradőltem az ülésen. – Istenem...

Legszívesebben az egészet kihagytam volna, de attól féltem. Jobban, mint hogy apa előtt beszéljek az életemről.

Borzasztó lassan indultam befelé, és éreztem, hogy görcsben van a hasam. A helyiségbe is óvatosan nyitottam be. Többen intettek nekem, apa pedig kíváncsian megfordult. A tekintetét kerülve ültem mellé.

– Charles, mi ez az egész? – kérdezte, de mivel én érkeztem utoljára, a csoport vezetője megszólalt.

– Nos, akár kezdhetnénk is. Leszel az első?

Hát persze, hogy én... – gondoltam.

– Persze... Huszonöt éves vagyok, három éve szoktam le. Gyermekkoromban az Irgalmas Nővéreknél éltem, és... étkezésekkor kaptunk édességként Fizzle Rockst. Ez hallucinációkat okoz a megfelelő körülmények közt. Tizenhét évesen megszöktem, de utána nem jó társaságba keveredtem, jöttek a durvábbnál durvább cuccok, de... huszonkét évesen a munkának hála sikerült leszoknom, de nagyon nehéz volt. Viszont sosem estem vissza, tehát teljesen tiszta vagyok azóta. Mindig jártam ilyen terápiás ülésekre. Sokat segítettek.

***

A gyűlés után sietve indultam kifelé, de apa elkapta a karom. Rá sem mertem nézni.

– Miért nem mondtad?

Nem válaszoltam, csak tovább indultam. Odakint is alig mertem ránézni.

– Nem tudom... szégyelltem.

– Én annyira alkoholista voltam, hogy a feleségem Toledóba költözött a húgoddal. Előttem miért szégyellted?

Csak vállat vontam, és könnyes szemekkel bámultam az aszfaltot.

– Nem haragszom rád, de megijedtem, mikor meséltél. Megijesztettél – ölelt meg szorosan.

Legszívesebben én is így tettem volna, de képtelen voltam megmoccanni.

– De abban megegyezhetünk, hogy Sophie-nak nem szólunk.

– Rosszul viselte, mikor ittál?

– Igen, de nem úgy, ahogy gondolod. Képletesen ki akart rugdalni az alkoholizmusból.

Erre halványan elmosolyodva néztem rá.

– Akkor tényleg jobb, ha nem szólunk.

***

~Sophie

Nem sok kedvem volt ehhez a megnyitóhoz, a szombatot szívesebben töltöttem volna Charlie-val, apuval és a srácokkal. De apát nem akartam cserben hagyni, ráadásul Lodge-ékkal.

Habár a napomat feldobta, hogy délelőtt Charlie benézett. Sajnos ő nem készült menni, hanem bent volt az irodában bepótolni a kivett napját, délután pedig már megint edzeni ment. Mint a hét minden más napján.

Az autósmozi helyén épült valami megnyitója késő délután kezdődött, és kicsit elveszetten kószáltam, hiszen apának dolga volt.

Többnyire Kevinnel beszélgettem, és igencsak vágyakoztam a Sunnyside-ba, vagy a Fehér Féregbe, ami nem is volt messze.

– Szervusz! Azt hiszem, még nem találkoztunk – lépett oda hozzám egy korombeli srác.

– Szerintem sem. Nem is vagy ismerős. Véletlenül nem te vagy Veronica New York-i barátja?

– De. Nick St. Clair. Nagyon örülök.

– Sophie Andrews – mosolyogtam rá.

Egyáltalán nem akartam tőle semmit, hiszen szerettem Sweet Pea-t. Egyszerűen kedves akartam lenni, remélve, hogy így kicsit érdekesebben tölthetem az estét.

– Kérsz pezsgőt? – nyújtott felém egy pohárral.

Annyira elkalandoztam, hogy észre sem vettem, jártak felénk a tálcával.

– Persze, köszi – ittam bele a pezsgőbe.

***

Nick és én még táncoltunk is, amikor Josie-ék felléptek, de valamiért kissé kábának éreztem magam.

– Jól vagy? Talán csendesebb helyre kéne vonulnunk, ahol több levegőt kapsz – mosolygott, majd megfogta a kezem, és elindultunk a megnyitóról.

~Kevin

Mikor megláttam Sophie-t elmenni Nickkel, aggódni kezdtem, de leginkább a tegnapi buli miatt. Nem kerestem meg apát, hogy szóljak neki, csak utánuk indultam, remélve, hogy egyedül is megoldom, és nem lesz baj.

Nem ismertem olyan jól a déli oldalt, főleg sötétben nem, de azért arra emlékeztem, merről jöttünk. A bárhoz érve próbáltam kicsit sietősebbre venni, de egy srác épp pont akkor jött ki.

– Hé, te nem Keller fia vagy? – szólt oda, mire kicsit idegesen torpantam meg.

– De, de igen. Bocs, de... de Sophie-t keresem.

– Andrewst?

– Igen, Sophie Andrewst.

– De ő valami megnyitón van ma este, nem?

– Mi van Sophie-val? – jött oda egy másik, jóval magasabb srác.

– Há-hát... Valóban egy megnyitón volt, onnan jövök. Találkozott Veronica egy New York-i barátjával, aki tegnap tartott egy bulit. Amiatt aggaszt, hogy Sophie vele volt. És Sophie elég kábának tűnt.

– Akkor mi a szart ácsorgunk még itt?! Gyerünk! – csattant fel a magas srác, majd mindketten elindultak, így utánuk siettem.

– Tudjátok egyáltalán, hová kell menni?

– Nem, de te gondolom igen – vont vállat.

– Igen – sóhajtottam.

– Te, amúgy ha ekkora lehet a baj, nem kéne szólni az öregednek? – kérdezte az alacsonyabbik.

– Ó, de talán – kaptam elő a telefonom, hogy felhívjam apát.

– Szia, Kev! Miért hívsz? Hazamentél? – szólt apa a telefonba már egy kicsengés után.

– Szia! Nem. Igazából van egy kis baj. Sophie kábának tűnt, és Veronica barátjával ment el. Találkoztam Sophie barátaival, és épp a Five Seasonsbe megyünk, megkeresni.

– Hé, lassabban! Sophie bevett valamit? – kérdezte.

– Nem tudom, nem láttam, de kétlem, hogy annyit ivott volna.

– Jól van, nyugodj meg! Ott találkozunk, jó?

– Oké. Köszönöm.

Meg akartam várni a szálloda előtt, mikor megérkeztünk, de a srácok rögtön elindultak befelé, így nem tudtam mit tenni, követtem őket.

– Hol lakik az a gyökér?

– A... a másodikon. Gyertek – indultam sietve a lépcső felé.

A második emeleten Nick szobája felé indultam, és csak be akartam kopogni, de Sophie magas barátja szó nélkül berontott.

– Mi a fenét művelsz a barátnőmmel, te szemét?!

~Charles

Apával voltam a Fehér Féregben, és a banda egészen jól reagáltak rám, meg azt is megszavazták, hogy Sophie majd kaphat dzsekit. Szerencsére az öcsém nem volt ott, és annak is nagyon megörültem, hogy az elmúlt napokban a gyászoló barátnőjével volt elfoglalva.

Épp ki akartam nyitni az ajtómat, mikor a felső emeletről nagy óbégatást hallottam meg. Mivel jó szálloda volt, ezt még aggasztóbbnak találtam, így inkább elindultam felfelé, hogy utána járjak.

Nem messze a lépcsőtől egy szoba előtt láttam Sweet Pea-t, Fangst, Tomot a fiával, a láthatóan halálra rémült húgomat, és Lodge-ék egyik vendégét, Nick St. Clairt.

– Ismerd már be, a rohadt életbe, hogy te meg akartad erőszakolni Sophie-t! – kiabálta Sweet Pea.

– Mi van?! – csattantam fel, mire mindenki, aki szinkronban veszekedett vele, elhallgatott.

Rám néztek, de én csak a húgommal foglalkoztam. Láthatóan remegett, és végül könnyes szemekkel sietett hozzám, majd szorosan megölelt, és sírni kezdett.

– Na jó, csak szép sorban. Valaki mondja el, mi a fene folyik itt!

Tom fia eléggé hadarva, de összefoglalta a történteket.

– Jó, akkor megmondom, mi lesz – kezdtem, de igencsak viszketni kezdett a tenyerem, hogy neki essek St. Clairnek. – Tom, a srácot rád bíznám. Neked köszönöm – néztem a fiára, majd róla Fangsre vándorolt a tekintetem. – Te pedig rángasd vissza Sweet Pea-t a Féregbe, és adj neki valamit, amitől nyugton marad. Én foglalkozok Sophie-val. Gyere, húgi.

Mivel tudtam, hogy a lépcső nem igazán alkalmas, hogy lemenjünk, hívtam a liftet, és próbáltam megnyugtatni, de még akkor is remegett, mikor leültettem az ágyamra.

– Bántott? Megtette? – kérdeztem óvatosan, mire csak a fejét rázta. – Jól van. Figyelj, szerintem maradj itt, rendben? Gondolom, még tart egy ideig a megnyitó. Apukád még nem lesz otthon, apa pedig lehet már aludni készül, mert eddig a bárban voltunk. Nyugi, vigyáztam, hogy ne nagyon igyon.

Sírva bólogatott, de el sem akart engedni. Aggódva simogattam a haját.

– Sophie, pizsamát tudok adni, meg van szállodai tusfürdő is. Ha megnyugodtál, fürödj le szépen, rendben?

Újból bólintott. A szívem megszakadt érte, és nem tudtam, hogy nyugtathatnám meg. De végül a sírás magától abba maradt, és szipogva nézett rám, mire az éjjeliszekrényről felé nyújtottam a dobozos zsebkendőt. Kifújta az orrát, és nekem dőlt.

– Fáj a fejem... nincs gyógyszered?

– Nincs. Nem szoktam tartani. De majd a jó meleg zuhany segít. Rendben?

– Akkor adsz pizsit?

Bólintottam, felálltam mellőle, majd előkerestem egy pulóverem, és nadrágomat, ami valószínűleg elég nagy volt rá, de szerintem nagyobb biztonságban érezte magát, hogy minden lesz rajta.

Amíg tusolt, épp azon gondolkodtam, hogy felhívom az apját és apát.

~FP

Még utoljára be akartam nézni a Féregbe, pedig már elég késő volt, és nem is rég értem haza. Mikor beléptem, csodálkoztam, hogy még bent láttam Fangst és Sweet Pea-t. Az előbbi épp az utóbbit próbálta elrángatni a pultról, amin láthatóan részegen feküdt.

– Mi a fene folyik itt? Sweet Pea miért seggrészeg? – kérdeztem, de ekkor csörögni kezdett a telefonom.

Összevont szemöldökkel vettem ki a zsebemből, és láttam, hogy Fred keres így rögtön fogadtam a hívást.

– Szia, minden rendben?

– Nem igazán. Nincs meg Sophie. Vége a megnyitónak, de nem látom sehol.

– Tomot kérdezted?

– Tudod, szívesebben kérdezem meg a lányom másik apját, remélve, hogy ő tudja hol van, és nem a sheriff.

– Jó, ne haragudj! Nincs itt viszont Sweet Pea itt van a bárban részegen.

– Gondolod, hogy szakítottak?

– Mert együtt voltak? – kérdeztem kicsit élesebben.

– Hát... igen. Sajnálom, hogy nem tudtad, de Sophie még mindig nincs meg.

– Nyugi! Itt nincs, ahogy otthon se. De azért megkérdezem Tomot, jó? Vagy Charlie-t. Talán ők tudják, és utána rögtön felhívlak.

– Jó... Köszönöm.

Miután letettem a telefont, Tomot hívtam fel elsőnek.

– Szia, FP! – A hangjából ítélve már tudtam, hogy baj van.

– Szia! Tudod, hol lehet Sophie? Fred keresi, de nincs meg.

– Izé... nem akarom, hogy újra börtönbe kerülj... így nem tudom, hogy közöljem...

– Tom, mondd már!

– A fiaddal van. Mármint Charlesszal. Inkább kérdezd őt. Talán meg tudja akadályozni, hogy megölj valakit.

Erre csak mérgesen nyomtam ki, és megcsörgettem Charlest. Szerencsére szinte rögtön felvette.

– Szia, apa!

– Szia! Sophie nálad van? Fred aggódik érte, Tom meg nem merte megmondani, mi van, csak azt, hogy kérdezzelek téged.

– Apa, ez nem igazán telefontéma. Öhm... Sophie rendben van, hála Sweet Pea-éknek, de ma nálam alszik. Kérlek, várj ezzel holnapig! Jó éjt. Reggel majd hazaviszem, és elmagyarázom az apjának.

– De én is az apja vagyok! – mordultam fel, viszont addigra megszakadt a hívás.

***

~Charles

Sóhajtva ültem le a nappalimban. Nagy nehezen sikerült rávennem a húgomat, hogy elaludjon, mert még mindig remegett, mint a kocsonya. Megfeszült az állkapcsom, ha arra gondoltam mi történhetett volna, ha Fangs, Sweet Pea és Keller fia nem törődött volna vele annyira. Morogva túrtam a hajamba. Képtelen voltam nyugodtan ülni, felpattantam és járkálni kezdtem.

Úgy döntöttem felmegyek és beszélek a kölyökkel. A telefont a szobámban hagytam, ha esetleg eldurvulna a dolog. Bekopogtam, mázlimra a héten nem működtek a kamerák. St. Clair kinyitotta és kérdőn nézett rám.

– Charles Smith ügynök vagyok. Szeretnék feltenni néhány kérdést a ma esti eseményekről.

– Már mondtam a Sheriff-nek. Nem csináltam semmit, amit a lány nem akart – mondta azzal a buta vigyorral az arcán.

Erőltetetten mosolyogtam rá, bár abban nem voltam biztos, mennyire lehetek meggyőző.

– Csak néhány kérdésem lenne. Ez nem hivatalos kihallgatás – mondtam kedvesen, végül horkantva beengedett.

Lábbal hajtottam be az ajtót. Leült a kanapéra, én vele szemben foglaltam helyet a karosszékben.

– Kérlek, elmondanád, hogy mi történt közted és Miss Andrews között?

– Semmi különös. Beszélgettünk Ronnie megkért, hogy vigyem táncolni, mert nincs párja. Megszomjazott vittem neki pezsgőt. Megkérdeztem, hogy kér-e ginát.

– Igent mondott? Nyíltan? – kérdeztem kissé döbbenten.

Nem hittem volna, hogy Sophie ilyet tenne. Főleg, hogy apa alkoholista volt. Nagyot nyeltem, mert ha önként fogadta el, akkor az én hibám lesz, amiért nem mondtam el neki a történetemet.

– Hát nem mondott nemet – vont vállat. – Beletettem az italába, kezdett beütni a szer, így félre vonultunk. Felhoztam a szobámba, elég durván szédült. Nem tudott rendesen menni, teljesen rám nehezedett.

– Miért nem hívtál mentőt hozzá?

– Legtöbben így reagálnak az első gina élményükkor. Tudtam, hogy nem lesz komoly baj. Feljöttünk és az ágyra fektettem. Felhajtottam a szoknyáját, épp a nadrágomat akartam levenni, mikor bejött az a két seggfej – morogta. – Feljött a Sheriff, elmondtam neki mindent és ennyi. – Direkt jegyzeteltem, hogy ne lássa mennyire remeg a kezem a dühtől.

– Van még valami? – kérdeztem kíváncsian.

– Nincs – mondta nemlegesen rázva a fejét. Bólintottam egyet és elkezdtem elrakni a jegyzettömbömet. – Ez...nem hivatalos igaz?

– Így igaz. A hivatalos kikérdezéshez vagy kihallgatáshoz jelen kell lennie a szüleidnek, mivel kis korú vagy. – Nick bólogatott.

– Helyes, helyes. Szeretnék mondani valamit, nem hivatalosan. – Én csak bólintottam, hogy hallgatom. – Még ha be is ismerném, hogy akarata nélkül vette be a ginát, akkor sem tudna mit kezdeni velem. Tudja miért? Apámnak nagyon sok pénze van, és már nem egy lány sírta a rendőrségnek, hogy kihasználtam. Minden rendőrnek meg van az ára, még egy magafajta FBI ügynöknek is vigyorgott.

Mérgesen ragadtam meg a haját és az üvegasztalba vágtam a fejét. Olyan erősen csináltam, hogy eltört az üveglap. Össze-vissza vágta az arcát. Néhány szilánk a szemébe is mehetett, de nem érdekelt, elkezdtem az ágyhoz rángatni. Az ágyra löktem, felhúztam egy pár gumikesztyűt, amit mindig tartottam minden ruhám zsebében a biztonság kedvéért. Betömtem a száját a paplannal. Széttéptem a paplant, hogy becsavarjam a kezem. Visszamentem az asztalhoz, egy nagyobb szilánkért, amit az ágyhoz visszaérve a térdébe tapostam, mire fojtottan felkiáltott.

– Igazad van. A legtöbb zsaru és ügynök megvásárolható. De egy testvér? Egy báty? – Nevetve ráztam meg a fejem, és jobban rátapostam a sebére. – Egy testvér nem vásárolható meg. Nem, nem, én főleg nem. Csak, hogy tisztán lásd a dolgokat...nagyon sokáig egyedül voltam. És most? Most akármit megtennék a családomért. Az apámért, a bandáért és a húgomért aztán bármit – morogtam és erősen arcon ütöttem.

Már így is eltörtem az orrát előbb, az asztalnál, így ezzel csak rontottam a helyezét. Morogva dőlt az ágyra ahogy elengedtem a haját. Elindultam vissza az asztalhoz. Felvettem egy nagyobb üvegdarabot.

– Tudod... egyszer nyomoztam egy sorozatgyilkos után, aki egy szexuális szadista volt. Az apja gyerekként mindig rárakott egy dobozszerűséget. Ettől nem látott és nem hallott semmit. Mikor felnőtt az apja iránt érzett haragja túl sok lett neki. Elkezdett apákat és férfiakat ölni, akik gyerekekkel dolgoztak és kicsit hasonlítottak az apjára. Mivel az apja megfosztotta egy időre az érzékszerveitől, ő is ugyan ezt tette az áldozataival. Simára csiszolt egy fadarabot és annyira kihegyezte, hogy olyan pontosan tudja elvenni a látásukat, mintha orvosi szikével csinálta volna – mondtam ahogy mellé sétáltam. – És túl élték, utána pedig még napokig kínozta. Bármennyire élvezném ezt veled... sajnos nincs annyi időm – sóhajtottam, mire próbált felállni és elrohanni, de mivel a szilánk a lábában volt, és belegabalyodott a paplanba, a földre esett.

Halkan felnevettem felálltam és hozzá sétáltam, próbált elmászni.

– Szánalmas vagy. – Erősen arcon rúgtam, kiköpte néhány fogát, ahogy oldalra feküdt a rúgásom erejétől. A hajánál fogva rángattam fel az ágyra.

– Itt akartad megtenni igaz? El akartad venni a húgomtól egy részét. A lelke egy darabját. – Megfogtam az arcát, megvágtam, majd átszúrtam a száját benne hagytam, és hoztam egy új darabot.

Lehúztam a nadrágját és az alsónadrágján keresztül a nemiszervébe döftem. Elkezdett sírni és jobban ordibált. Több szilánkot is bele szúrtam. Szétvertem egy pezsgősüveget a fején. Az asztal szélével felnyitottam a mellkasát, és a wc-be dobtam a szívét. Visszamentem hozzá a szobába. A szemére kötöttem az anyag darabot, amit arra használtam, hogy megóvjam a kezem. Az egész ágy csupa vér volt. A rohadt tea filterekkel, kis üvegekkel és csokival írtam ki azt, hogy erőszaktevő.

Elég látványos volt a pirosra festett ágyneműn. Megkerestem a drogot, amit itt tarthatott. A nyitott mellkasába tettem a műanyag zacskót a szíve helyére. Mosolyogva néztem végig rajta még egyszer. Kiraktam a takarítást kérek táblát. Azt akartam, hogy reggel biztosan megtalálják. Akár a szülei, akár a takarítónők. Reménykedtem az előbbiben. Fogtam egy törölközőt így csuktam be az ajtót.

A szobámban lévő kandallóba dobtam a ruháimat, a kesztyűt és a törölközőt. Elindultam a fürdőszobába. Elkezdtem vizet engedni, hogy megfelelő hőmérsékletű legyen, mire beállok a tusoló alá.

Sóhajtva dörzsöltem meg az arcom, és már épp beléptem volna a tusoló alá, mikor lépteket hallottam. Gyorsan törölközőt tekertem a derekam köré, és épp ekkor nyílt ki óvatosan az ajtó.

– Jól vagy Soph? – tudakoltam óvatosan, mire bólintott egyet, de kérdőn nézett rám.

– Nem tudtam aludni, így lementem futni. Most akartam venni egy zuhanyt. Feküdj vissza nyugodtan. – Mosolyogva néztem rá, mire bólintott egyet.

– Char... mellettem aludnál kérlek? – kérdezte halkan.

Olyan ijedtnek tűnt a hangja. Lehunytam a szemem, nagyot nyeltem, hogy leküzdjem a könnyeimet. Mosolyogva fordultam felé.

– Persze húgi. Máris megyek rendben? Gyorsan lefürdök, nem kell neked, hogy az izzadt bátyád magához öleljen – mondtam, mire halkan felnevetett, amitől kicsit megnyugodtam.

– Fúj. Undi.

– Na látod. Tíz perc és megyek én is aludni.

– Oké... – bólintott, és visszament a szobába.

Igyekeztem gyorsan letusolni, felöltöztem, majd visszamentem a szobába. Sophie összegömbölyödve feküdt az ágyban, ébren várva engem.

– Nem kellett volna kedvesnek lennem vele. Nem is akartam tőle semmit...

– Sophie, ezt tanuld meg: ha megtörténik, vagy majdnem megtörténik, az sosem annak a hibája, akivel... hanem aki meg akarja tenni – cirógattam az arcát.

Csendben bólintott, és szorosan hozzám bújt.

– Remek testvér vagy. Köszönöm.

***

Másnap reggel kopogásra ébredtem. Sophie szorosan ölelt magához, így elég nehezen tudtam felkelni, de sikerült. Csendben siettem ajtót nyitni, és mikor megláttam Tomot a folyosón, alig tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak.

– Jó reggelt, Tom! Minden rendben? Sophie miatt jöttél?

– Szia! Nem. Csak szólni akartam, hogy Nick St. Clairt meggyilkolva találták a szobájában. Már vége lett a helyszínelésnek. Sophie miatt a helyettesedet hívtam, és mikor elmondtam neki, mi volt, megértette, ezért úgy csinált mindent, ahogy te szoktál.

– Ó, rendben. Köszönöm szépen – mosolyodtam el.

– Sophie hogy van?

– Kicsivel talán jobban. Velem aludt. De szerintem hamarosan rendben lesz. Köszönöm, hogy kérdezted. Én pedig még egyszer köszönöm a fiadnak, hogy utána jött.

– Átadom neki. Szia!

– Szia, Tom! – mosolyogtam, és becsuktam az ajtót.

Mikor visszamentem a szobába, Sophie akkor ült fel az ágyban.

– Ki volt az? – dörgölte a szemét.

– Keller sheriff. Kíváncsi volt, hogy vagy, és... azt mondta... St. Clairt tegnap éjjel meggyilkolták.

– Ó... – bólintott, és a takarót piszkálta.

– Figyelj csak, a fiókban van étlap, hogy mit lehet rendelni szobaszervízzel. Nyugodtan válassz bármit, aztán megreggelizünk, és hazaviszlek.

– De... az ilyesmi nem drága?

– Húgi, szerinted mire való a fizetésem? Rád bármikor örömmel költök. Na, de válassz valamit, addig főzök teát – adtam puszit a hajába.

Írta: SheilaBarnesStark és fanni_29