Reggeli után hazavittem Sophie-t, és ahogy megérkeztünk, meglepetten láttuk, hogy egy elegáns fekete autó áll a ház előtt.

– Ez nem jelent jót, igaz? – kérdeztem, miközben kiszálltunk, ő pedig csak a fejét rázta.

Épp akkor érkezett meg apa is a motorján.

– Szia! Hát te? – tudakoltam, mikor levette a sisakját.

– Sziasztok! Mondjuk szeretném megtudni, mi a fene történt tegnap. És ahogy látom, Lodge-ék is pont most akarnak valamit Fredtől... – morogta.

Kicsit óvatosan nyitottunk be, mire kiabálás ütötte meg a fülünket.

– A fenébe is, még jó, hogy feljelentést teszek, mikor az a kölyök meg akarta erőszakolni a lányomat!

– Tessék?! – nézett ránk apa, mire a nappaliból mindhárman kinéztek ránk. – Fred, te ezt mióta tudod, és miért nem szóltál?!

– Tegnap este Tom még benézett, és elmondta – sóhajtott. – Ők meg azt akarják, hogy ne jelentsem fel azt a gyereket.

– Talán akkor kordában kéne tartani a vendégeiteket!

– Elég legyen! Itt már nincs értelme feljelentésnek – mondtam, mire apám és Fred úgy néztek rám, mintha háborodott lennék. – Nick St. Clairt az éjjel gyilkolták meg. Meglep, hogy maguk még nem tudnak róla. Tom másfél órája kopogott be hozzám, és elmondása szerint még a kotnyeles Betty Cooper is épp a szobánál kószált. Úgyhogy ez letudva, maguknak itt az ajtó, és hagyjanak minket békén! – néztem Lodge-ékra.

Még majdnem ők voltak megsértődve, de végül hang nélkül hajlandóak voltak távozni. Ezután leültünk, és apát is beavattuk a részletekbe, aztán azért kellett nyugtatni, mert lehet képes lett volna betörni a hullaházba, és még nagyobb kárt tenni St. Clairben. Közben Fred azért aggódott, mert úgy gondolta, az ő hibája, mert nem figyelt oda eléggé Sophie-ra, meg egyáltalán, amiért elvitte, mikor nem is akart menni.

Sophie végig csendben üldögélt a fotelben, és Vegast simogatta.

– Na jó! Ezt most tisztázzuk! – jelentettem ki. – Ez egyikőtöknek sem a hibája – mutattam hármukra. – Csak azé a nyomorulté, akit reggel hullazsákba raktak. Tehát már soha többé, senkinek nem fog ártani.

– Igazad van... – sóhajtott apa. – Sophie, képzeld, van egy jó hírem, ami biztos felvidít.

Erre a húgom kíváncsian nézett rá

– Tegnap este szavaztunk. Megkaphatod a dzsekidet beavatás nélkül.

– Tényleg? – csillantak fel a szemei.

– Igen, tényleg. És ha szeretnéd, nem is csapunk nagy bulit. Gondolom most nem igazán vágysz rá.

Sophie a fejét rázta.

– Sweet Pea-vel végül mi van? – kérdezte.

– Jó kérdés. Segítettem Fangsnek hazavinni, de szerintem mostanában még úgysem fog felkelni, tekintve, hogy azt is fontolgattam, mentőt hívok.

– Jó, beismerem, nem gondoltam volna, hogy ennyire leitatja – jegyeztem meg. – Csak azt mondtam, adjon neki valamit, amitől lenyugszik.

– Ne aggódj, most már nem lesz baja, csak legalább két napig fejfájása – legyintett apa.

– Szegény Sweet Pea – mosolyodott el Sophie. – De akkor ma este megkapom a dzsekim?

– Persze. És holnap este remélhetőleg Charles hajlandó lesz még vacsora után is maradni – nézett rám jelentőségteljesen. – Már nem győzöm kimagyarázni az öcsédnek, miért van három tányér a mosogatósban.

– Még nem is találkoztál Jugheaddel? – csodálkozott Fred.

– Nem, mert fél – sóhajtott Sophie. – Csak úgy, mint aputól. Szerintem még vele sem beszélt volna, ha én el nem rángatom kocsikázni.

– Ez nem igaz... – dünnyögtem. – Egyébként is, beszélnék vele ha nem kéne attól tartanom, hogy rossz néven veszi, és akkor apának választania kell, hogy melyikünk pártját fogja.

– Már miért kéne választania? Igaz, hogy neked már csak egy szülőd van, de Jugheadnek kettő – vont vállat a húgom.

– Sophie! – szólt rá apa. – Nem küldjük a bátyádat Toledóba.

– Miért nem? A letartóztatásod előtt amúgy is menni akartál. Jughead meg Betty miatt képes lett volna maradni.

– Egyrészt, most sem menne, mert Betty jelenleg az anyját gyászolja. Másrészt...

– Toledóba akarsz költözni? – kérdeztem kicsit csalódottan.

– Nem. Az még a börtönbe kerülésem előtt volt. Azóta ez már nem téma – legyintett.

– Apu, jó, nem küldjük rögtön Toledóba Jugheadet, ha gyökér lesz, de ez is egy megoldás, ha nem tudod összebékíteni Charlie-val.

***

Este apa tényleg nem szervezett nagy bulit, de úgy tűnt, Sophie jobban is érzi magát, hogy nincs tömve a bár. Büszkén sétálgatott fel-alá a dzsekijében, miközben másokkal beszélgetett.

Mosolyogva figyeltem őt, mert láttam, milyen boldog. Biztos voltam benne, hogy nagyon is kiérdemelte azt a dzsekit, és nem is csak az idő alatt, mikor apa börtönben volt.

– Na, jól érzed magad? – mosolyogtam rá, mikor odajött hozzám.

– Nagyon is – bólogatott széles mosollyal az arcán.

– Egyenesen imádnivaló vagy, és örülök, hogy jobban érzed magad.

– Köszi. Te nem iszol?

– Tudod, hogy vezetek.

– Ó, igaz is. Bocsi.

– És te?

– Charlie, tudod, hogy...

– Tegnap én mondtam Fangsnek hogy itassa le Sweet Pea-t, hogy nyugton maradjon. Tisztában vagyok vele, hogy itt nem nagyon figyelnek oda, hogy ki hány éves.

– Ó... igaz. Egyébként nem nagyon szoktam inni. Jug szülinapján ittam egy keveset, de az ilyen hordós lötty volt, amit Archie haverjai hoztak – fintorodott el. – És ha nem vezetsz, mit szoktál inni?

– Mikor Quanticóban elmentünk valahová, általában én vezettem – mosolyodtam el. – De egyébként szeretem a whiskeyt, a borokat, meg a sört is megiszom, de többnyire akkor, ha nincs más.

– Akkor te majd jót teszel apunak, ha már nem félsz időzni a Sunnyside-ban – mosolygott.

– Ígérem, eljutok oda is – öleltem meg.

***

~Sophie

Apa ragaszkodott hozzá, hogy legalább a hét elején ne menjek suliba – ami, kimondottan jó ötletnek tűnt –, és inkább pihenjek otthon, vagy ha nagyon unatkozom, nézzek be apuhoz a Pop'sba.

Reggel későn keltem – habár még nem tudtam teljesen nyugodtan aludni –, és az volt a tervem, hogy a környéken megsétáltatom kicsit Vegast. Fényes nappal csak nem esne bajunk.

Már épp indulni készültem, mikor apu hívott. Kíváncsian vettem fel a telefont.

– Szia, minden rendben? Nem dolgozol?

– Szia! De, csak Jughead hívott, hogy a rendőrök, meg a polgármester a Southside High-ban voltak, bevittek pár srácot.

– Tessék? Miért? – kérdeztem rémülten.

– Apád mondta, hogy a St. Clair gyerek péntek esti buliján a bátyád, meg a barátaik kipróbáltak pár cuccot, erre a szülők összeültek, lehet pont Cooperéknél, és Mantle azt mondta, déli dílere van, tőle szerezte.

– Jaj, istenem... Kiket vittek be?

– A barátaidat, meg még jó pár srácot.

– Sweetie?

– Őt is. Azt viszont kicsit sérelmezem, hogy nekem nem mondtad el, hogy randiztok.

– Ne haragudj... De szerinted jól vannak?

– Nem tudom. Nem szívesen bízok a rendőrök jóindulatában.

Rögtön aggódni kezdtem értük, főleg Sweet Pea-ért.

– Figyelj, felhívom Charlie-t szólok neki, hátha tud beszélni a sheriff-fel, hogy hagyja őket békén, oké? – mondtam végül, de éreztem, hogy remeg a hangom.

– Rendben, köszönöm. Nyugodj meg, biztos nem esett komoly bajuk. Most viszont mennem kell vissza, dolgozni. Vigyázz magadra!

– Meglesz, szia, apu!

~Charles

Épp nyugodtan dolgoztam, az eddigi aktákat néztem át, mikor csörögni kezdett a telefonom. Elmosolyodtam, mikor láttam, hogy Sophie keres, de kicsit aggódni is kezdtem, így rögtön fogadtam a hívást.

– Szia, húgi! Minden rendben?

– Nem – mondta köszönés nélkül, kicsit szipogva. – Apu hívott, és azt mondta, a rendőrök razziáztak a Southside High-ban, bevittek pár srácot. Sweet Pea-éket is. És persze pont azok nem voltak köztük, akiknek közük is van a drogokhoz.

– Jó van, nyugi! Ha sírsz, próbáld abbahagyni, rendben? Megoldom. Mindjárt felmegyek, és beszélek Tommal.

– Köszi... A Pop'sban ebédelsz majd, hogy apuval legyél, vagy benézel hozzám?

– Megyek, majd eszek veled – mosolyodtam el, hiába nem látta. – Ne aggódj a barátaidért, rendben? Most felmegyek, és intézkedek. Szia!

Kissé mérgesen siettem fel az irodából, és szerencsére pont össze futottam Tommal.

– Szórakoztok velem, igaz?! A húgomtól kell megtudnom, hogy a semmiért hoztatok be pár srácot?!

– Charles, a polgármester kérésére tettük.

– Jó, azt értem, de ha egyszer meghallgatnátok a Kígyókat, és nem másodlagos lakosokként kezelnétek őket, tudnátok, hogy két banda van a déli oldalon! A Kígyóknak semmi közük a drogokhoz. Apa azt mondta, Cliff Blossom után különösen odafigyel erre.

– Charles...

– Úgyhogy megköszönném ha nem zaklatnátok őket feleslegesen, mikor van elég bajuk!

– Charles...

– Mi van? – kérdeztem a kelleténél talán kicsit élesebben.

– Épp készülök felhívni a szüleiket, és hazaengedni őket – sóhajtott. – Akiket behoztunk, azoknál tényleg nem találtunk semmit.

Csendben bólintottam.

– Elhiszem, hogy felhúztad magad, hiszen van így is elég bajunk a Csuklyás miatt. Szerintem sokan azt hiszik, azért nem haladunk, mert kétbalkezesek vagyunk.

– Akkor elmehetnek a fenébe, mert ha a laborban nem találnak semmi nyomot, akkor azt én nem tudom előteremteni.

– Tudom. A rendőrök is tudják, ahogy a kollégáid is – tette a kezét a vállamra, mire felsóhajtottam.

– Kösz. És bocs, hogy majdnem leszedtem a fejed...

– Semmi baj – mosolyodott el halványan.

Ekkor nyílt az épület ajtaja, és a polgármester lépett be. Mikor meglátott, rögtön hozzánk sietett.

– Á, Smith ügynök! Pont magát kerestem. Talán már tudja, de pár napja volt egy kis incidens egy bulin.

– Nem mondja... – morogtam karba tett kezekkel. – Mit akar, mit csináljak? St. Clair halott.

– Szeretném, ha vizsgálatot végezne el Sophie Andrewson.

Azt hittem rosszul hallok.

– Elvileg ő is vett be valamit, és...

– Maga tényleg ennyire idióta?! – fakadtam ki. – Már miért vett volna be magától bármit is?! Az a nyomorult tette az italába. Egyébként is, ha még élne, akkor azzal foglalkozna, hogy majdnem megerőszakolta a húgomat, vagy akkor is azt akarja, hogy azt a szegény traumatizált lányt faggassam?!

– Ez... ez már nem téma. Kérem, csak járjon utána.

– Minek? Minek, mikor St. Clair halott?! Az, ha Jingle Jangle-öznek egy bulin nem az én bajom. Az már inkább, hogy Sophie-t komoly trauma érte, és még nagyobb lett volna a baj, ha a barátai nem törődnek vele ennyire! Mégis mit akar, hogy csináljam?!

– Úgy hallottam, az FBI szokott egy különleges módszert alkalmazni...

– Viccel, ugye?! Kognitív interjú a húgomon, akit kábé harminchat órája bedrogoztak, és kishíján megerőszakoltak?! Amúgy is, kitől hallotta?

– Lodge-ék mondták reggel – mondta kicsit megszeppenve.

Megfeszült az állkapcsom, és kedvem támadt beleverni Lodge-ék fejét egy asztalba, de még a polgármesterét is.

– És hisz egy csaló gengszternek meg a feleségének?! Tényleg ilyen hülye? Na jó, menjen innen, mert látni sem bírom. Majd megkapja az eredményeket. Viszlát! – fordultam sarkon, és bevágtam magam mögött az irodába vezető ajtót.

***

– Charlie, én ezt nem akarom... – motyogta Sophie, miután az ebédszünetemben elmagyaráztam neki, mit kell csinálni.

– Én sem. Nem is azért csinálom, nehogy bajba kerüljek, mert nekem nem McCoy a főnököm. Azért csinálom, nehogy te bajba kerülj, és dilettánsok próbálják ki rajtad a kognitív interjút, és hogy engem meg békén hagyjon.

– Jól van... – sóhajtott.

– Akkor kezdhetjük?

– Azt hiszem...

– Próbáld magad elé képzelni a megnyitót, a lehető legrészletesebben. Szagok, hangok, bármi, ami eszedbe jut – mondtam, miután elindítottam a hangfelvételt.

– Lássuk... ott voltunk az autósmozi helyén... amit megnyitottak, nem is illik a déli oldalhoz. Nagyon sokan eljöttek, voltak nem riverdale-iek is. A legtöbbjük drága, szép ruhát viselt. Ott volt a polgármester, Josie az együttesével, Lodge-ék mindhárman, Keller sheriff, Kevin, Mr. Cooper... Nagyon sokféle szag volt. Leginkább drága parfümök, kölnik. Meg egy kis por is, mert rendes út még nem lett készítve. Sokáig lényegében eseménytelen volt, aztán sötétedés után, mikor már megismertem őt, Josie-ék koncertet adtak. Nem tudom, saját szám-e, vagy feldolgozás, mert nem hangzott ismerősnek. Korábban... Odajött hozzám St. Clair. Nem tűnt ismerősnek, így mivel hallottam korábban róla, mikor Veronica a bátyámnak és Kevinnek mesélt, kikövetkeztettem, hogy ő a New York-i barát. Csak kedves szerettem volna lenni vele, nem akartam tőle semmit, mert... – Itt egy picit megállt, majd folytatta. – Csak nem az esetem. Kicsit... elgondolkodtam, és a következő pillanatban pezsgővel kínált...

Aggódva figyeltem Sophie-t. Az ujjait morzsolgatta, és a kelleténél kicsit talán sápadtabbnak tűnt.

– Nem láttad, mikor levette a tálcáról a poharat?

– Nem. Még a pincért sem vettem észre. Így azt sem láttam, hogy beletett valamit az italba. Utána... egy ideig jól voltam. Táncoltunk, de Josie-ék koncertje közben kicsit kábának éreztem magam. Felajánlotta, hogy csendesebb helyre visz, ahol rendesen kapok levegőt, mert sokan voltak a közelben, és...

– Ennyi elég is – állítottam le a hangfelvételt. – A lényeg benne van, McCoy legyen boldog.

***

Este kicsit ideges voltam a vacsora miatt, mert féltem, hogy az öcsém hamarabb hazaér, hiszen Bettyvel szétmentek valamiért.

– Charlie, nyugi már! – mosolygott Sophie, miközben Hot Dogot simogatta. Csak emiatt örült Jughead beavatásának, mert így nyugodtan foglalkozhatott a banda kutyájával. – Miért is félsz tőle? Reggel megbeszéltük. Ha apu nem tudja kibékíteni, megy Toledóba.

– Ezt nem beszéltük meg – jegyezte meg apa.

– Lehet, de az anyja biztos örülne neki – vont vállat.

– A hangsúlyból ítélve nem jöttök ki jól, mi? – néztem a húgomra.

– Enyhe kifejezés, de azt inkább nem most részletezném.

– Hát jó. Ne segítsek valamit? – kérdeztem apát.

– Már az nagy segítség volt, hogy Sophie-val főztetek. Pedig te is dolgoztál, biztos elfáradtál. Vagy ha abban nem... az edzésben.

– Ha hiszed, ha nem, már gondolkodtam azon, hogy felszerelek egy darts táblát az irodámba. Elvileg szakértője vagyok a sorozatgyilkosoknak, de ez a mocsok még az én eszemen is túl jár, mert egyszerűen semmi DNS mintát nem találtam.

– És ha kihallgatnátok azokat, akikre illik Archie leírása?

– Ez jó ötlet, talán tényleg ezt kéne tennem, de az borzasztó sokáig eltarthat, és máris hat eset van, amiből tizenegy halott lett. Viszont valóban kezdenem kell most már valamit, mert Tomra is mérgesek az emberek, és nekem sem örülnek.

– Ne aggódj! Biztos nem lesz baj – mosolygott rám kedvesen apa.

Csak sóhajtva bólintottam, és mikor néhány pillanat múlva nyílt az ajtó, ijedten kaptam fel a fejem. Sophie, aki mellettem ült a kis asztalnál, halványan rám mosolygott, hogy megnyugtasson.

– Sziasztok! Mi ez az egész? – kérdezte Jughead engem méregetve.

Nem voltam benne biztos, hogy tudja, ki vagyok, hiszen mielőtt eljöttem volna, valami kényelmesebb ruhát vettem fel.

– Jug, beszélnünk kell – kezdte apa, ahogy letette a tányérokat az asztalra, amit Sophie el is rendezgetett.

– Megint bajba kerültél?

– Mi? Dehogy! De tudtommal te igen, viszont arra majd később visszatérünk.

– Tegnap is láttam a bárban. Mondd már, mi van!

– Mondaná, ha befognád – dünnyögte Sophie.

– Jug, ő itt Charles Smith – mutatott be apa, mire óvatosan intettem az öcsémnek.

– Az FBI ügynök, aki kihozott?

– Igen, de... emellett... a bátyád is.

– Hogy tessék?

– Charles a bátyád. Még... a gimiben... egyszer voltam Alice Cooperrel. Egyetlen egyszer, utána pedig szinte nem is beszéltünk, így fogalmam sem volt a bátyádról. Addig nem, amíg Sophie el nem rángatta a börtönbe, egy DNS teszt eredményével.

– Mi van? Mióta tudod? – nézett a húgunkra.

– Pár hete... Charlie nem akart szólni, amíg apu nincs kint a börtönből.

– Apa lassan egy hete, hogy itthon van!

– Igen, tudom, de még várni akartam – mondtam óvatosan, mire rám nézett.

– Jó, most már mind tudunk rólad. Mit akarsz?

– Családot – vontam vállat. – Huszonöt évig senkim nem volt.

– Van elég bajunk nélküled is! – Lefagyva néztem rá.

A hangsúlytól rossz emlékek idéződtek fel bennem, és csak magam elé néztem, de éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szememben.

– Jughead! – szóltak rá egyszerre mindketten.

– Miért, nem?

– Ezzel tisztában vagyok, de bármiben szívesen segítek... – mondtam halkan. – Nem azért vagyok itt, hogy gondot okozzak...

– Nem érdekel! Anyáék az életben nem jönnek haza, ha megtudja.

– Az a hajó már rég elúszott – legyintett Sophie. – Az én szüleim válni készültek, és nem hisztiztem így!

– Jughead, anyádnak ehhez semmi köze. Jóval előtte történt.

– Ha ez számít, nem terveztem beköltözni... – mondtam halkan.

– Nekem akkor sem kell másik testvér! Tökéletesen megvoltam az eredeti családommal! Nem kell egy báty, akinek fogalma sincs arról, milyen nehéz itt.

– Az Irgalmas Nővéreknél nőtt fel, és nem volt családja! Neki sem volt könnyű.

– Nem érdekel! Én nem akarom ezt az egészet!

Csendben felálltam, és úgy mentem ki a pici konyhából, majd a lakókocsiból, hogy senki észre sem vette.

~Sophie

– Egyáltalán, Betty tudja ezt, ha már az anyjuk közös volt?!

– Miért kéne tudnia, mikor anyjuk magára hagyta?!

– Mert ők is testvérek! Ha annyira családot akar, miért nem velük foglalkozik?!

– Mert őket nem tekinti annak, miután az anyja otthagyta az apácáknál!

Ekkor feltűnt, hogy Charlie-t sehol sem látom.

– Hé! – szóltam, de nem hallották meg a nagy veszekedésben. – Fejezzétek be! – kiabáltam hangosabban, mire elhallgattak, és még Hot Dog is kilesekedett a tévé melletti sarokból, ahová a veszekedés elől húzódott. – Charlie nincs itt.

Apa aggódva nézett körbe majd kinyitotta az ajtót, és kilesekedett.

– Az autója itt van – mondta, miközben én próbáltam felhívni, de a telefonja mellettem csörrent meg, az asztalon.

– A francba... – nyomtam ki a hívást. – Most mit csináljunk?

– Gyere, nézzünk be a bárba, hátha csak odáig ment.

Bólintottam, majd átsiettünk a szomszédos bárba, de az szinte üres volt.

– Hog Eye, nem láttad Charlest? – kérdezte apu kétségbeesetten.

– Nem. Tegnap óta nem járt itt.

– Fenébe... Sophie, nem tudod feloldani Charles telefonját, hogy felhívjuk valamelyik kollégáját?

– Sajnos nem.

– Akkor körbenézünk a környéken. Én hívom Tomot, hátha az irodába ment, te pedig kérdezd meg apádat.

Csendben bólogattam, és ahogy elindultunk kifelé, megcsörgettem apát.

– Szia, drágám! Jössz haza?

– Szia! Egy ideig még biztos nem. Jughead veszekedni kezdett Charlest illetően, aki most nincs meg. Nincs nálunk?

– Nem, sajnos nincs. A telefonja?

– A lakókocsiban hagyta, de nem tudom feloldani. Az autója is ott van a Sunnyside-ban. Apu most hívja Mr. Kellert, hátha az őrsön van.

– Ha megmondod, melyik a szoba száma, elmehetek a Five Seasonsbe, hátha hazament, még ha autó nélkül is.

– Rendben, apa, köszi. A... 123-as az. Szeretlek!

– Én is szeretlek, majd hívlak, ha van valami.

Miután letettem a telefont, reménykedve néztem apura, de csak a fejét rázta.

– Tom mindjárt felhívja mobilon Charles helyettesét, és együtt lemennek az irodába, hátha ott van.

Sóhajtva bólintottam.

– Apa benéz a szállodába, de kétlem, hogy ott van. Ha rögtön végig gondoljuk, hova mehetett, ott keresnénk először.

– Valóban...

Amíg a hívásokat vártuk, a környéken szólongattuk. Végül Charles nem volt sem otthon, sem az irodában. A közelben sem találtuk, így elindultunk a Pop's felé, bár a vasúti sínek miatt kicsit aggódtunk.

– Nem tenne ilyet, ugye? – kérdezte halkan apu. – Nem...

– Szerintem nem – ráztam a fejem, de sietősebben indultunk a kajálda felé, és bár nem láttunk álló vonatot, rendőröket és mentősöket a vasúti átjárónál, a telefonunk zseblámpájával körbenéztünk.

Végül sóhajtva nyitottunk be a Pop'sba.

– Sziasztok! Valami baj történt? – kérdezte Pop, ahogy meglátta az arckifejezésünket.

– Jó estét! Nem járt itt Charles? – tudakolta reménykedve apu.

– Sajnos nem. Eltűnt?

– Jughead veszekedni kezdett miatta, és egyszerűen lelépett. Az autója, a telefonja ugyanúgy ott volt a Sunnyside-ban. Fred nézte a szállodában, Tom pedig előkereste a helyettesét, hogy le tudjanak menni az irodába, de egyik helyen sem volt. Már nem tudjuk, hol kéne keresnünk.

– Hát, lényegében csak a Sunnyside környékét jártuk be. A Pickens Parkon túl nem mentünk – jegyeztem meg. – A folyó közelében sem...

Sietve köszöntünk el Poptól, és elindultunk, hogy tovább keressük Charlest.

~Charles

Borzasztóan szégyelltem magam, amiért egyetlen szó és a telefonom nélkül elszöktem, és még meg is sérültem. Csak ki akartam szellőztetni a fejem a folyóparton – pedig a munkámból adódóan tisztában voltam vele, hogy az ilyen helyek nem túl biztonságosak sötétedés után, főleg, ha gyilkosok mászkálnak a városban –, erre megcsúsztam, legurultam, a bokám biztos kiment, lehorzsoltam a térdem, a kezem, és a homlokomon még fel is hasadt a bőr.

A kitaposott ösvény fel az úthoz nem lett volna olyan meredek, de lábra sem tudtam állni. Viszonylag közel voltam a Greendale-be vezető hídhoz, de nem volt nálam semmi, amivel felhívhattam volna magamra annak a kevés elhaladó autósnak a figyelmét. Féltem, hogy nem fognak megtalálni, pedig borzasztóan fájt mindenem.

Egyszer csak, nem olyan messze, fent az úton megállt egy autó, ami a hangja alapján az enyém kellett, hogy legyen. Reménykedve kaptam fel a fejem. Ketten szálltak ki, és a hangokból rögtön tudtam, hogy apa és Sophie az. Zseblámpával néztek körbe, és mielőtt még szólhattam volna, hogy könnyebben észrevegyenek, Sophie felém irányította a telefonjának a zseblámpáját, és megkönnyebbülten sietett le hozzám.

– Apu, megtaláltam! – szólt, és aggódva kezdett vizslatni, miután szorosan megölelt. – Jaj, mi történt veled?

– Megcsúsztam, és legurultam...

– Ahogy látom, jó, hogy hazamentünk az autódért.

– Istenem, Charlie! – rohant oda apa, és szorosan megölelt, mire kicsit felmordultam. – Ne haragudj! Jól vagy?

– Nem. Rettenetesen fáj a bal lábam, lehorzsoltam szinte mindenem, és a fejem is bevertem.

– Azt látom. Segítünk felmenni, aztán irány a kórház.

***

A váróban csendben üldögéltünk, amíg az eredményeimet vártuk.

– Sajnálom... hogy mindenkinek ekkora gondot okoztam... – motyogtam.

– Charlie, semmi baj. Itt nem te vagy a hibás. Túl sok minden történt veled régen ahhoz, hogy egy ilyen veszekedést nyugodtan kibírtál volna. A lényeg, hogy ennyivel megúsztad. Már a legrosszabbra gondoltunk – ölelt magához apa, de sokkal óvatosabban, mint a parton.

– Ettől nem érzem jobban magam... Nem a feltételezés, hanem hogy ilyesminek tettelek ki titeket.

– A lényeg, hogy megvagy. De gondolom nem mész így haza. Ugye? – nézett rám Sophie.

– Miért ne mennék?

– Charlie, agyrázkódásod van, lehet bordatörésed és bokaficamod. Így nem lehetsz egyedül otthon. És ha véletlenül elesel a zuhanyban?

– Akkor mégis hová kéne mennem?

– Mondjuk apuhoz. Vagy hozzánk.

– A Sunnyside-ba nem mehetek. Az öcsém...

– Jughead már nem is volt otthon, mikor visszamentünk az autóért. Valószínűleg beköltözik Bettyhez, bár nem tudom, Hal meddig tűrné meg. A lényeg, hogy bármikor szívesen látlak otthon. Az öcséddel ne törődj, majd én beszélek vele.

– Itt a beszélgetés nem segít. Egy jó nagy nyakleves kéne neki... – dünnyögte Sophie, kissé durcásan.

– Azt majd megkapja tőled. Charles, komolyan kérlek, hogy gyógyulj nálam. Tényleg nem lenne biztonságos egyedül otthon lenned.

Csendben néztem magam elé. Tisztában voltam vele, hogy igazuk van, és jobb lenne a Sunnyside-ban.

– Jó... de akkor elég nekem a kihúzható kanapé. Te dolgozni mész, jobb, ha nem te alszol a kanapén – pillantottam apára.

Már pont ellenkezni akart, mikor végre előkerült az orvos.

***

Hazafelé csendben ültem az autóm hátsóülésén, kabátokkal aki kinyújtott lábam alatt.

– Jól vagy? – fordult hátra Sophie.

– Jobban lennék, ha nem kellene fájdalomcsillapítót szednem...

– Fiam, ezen a gyógynövényes izéid nem segítenének.

– Tényleg, egyáltalán miért nincsenek rendes gyógyszereid? – tudakolta a húgom.

– Csak nem akarok rászokni. Ennyi. Eddig egész jól elboldogultam nélkülük.

– Ezt az egy-két hetet kibírod. Nem lesz tőle bajod – mosolygott rám kedvesen. – A héten én is ott alszok, jövő héten pedig mindennap benézek.

– Biztos nem baj, hogy velem alszol a kanapén? – mosolyodtam el halványan.

– A hétvégén is aludtunk együtt csak ez most kellemesebb okból lesz így. Vagyis...

– Igen. Kellemesebb.

Tényleg így éreztem. A lábamat is szívesebben veszíteném el, csak ne lássam a húgomat szenvedni.

Otthon apa segített bemenni, amíg Sophie előre sietett, hogy kihúzza a kanapét, és elkezdjen megágyazni.

– Neked nem kellenek a holmijaid? – tudakoltam a húgomat, miközben apa segítségével leültem a kihúzott kanapéra. – Vagy egyáltalán, szólni Frednek, hogy...?

– Már hívtam, mikor röntgeneztek – legyintett apa. – Nemsoká el is hozza a cuccait. Én pedig megyek a tieidért. Addig megleszel?

– Persze. Sophie vigyáz rám, és Fred is biztos itt marad, amíg nem jössz haza – mosolyodtam el.

– Jól van. Sietek vissza – ölelt meg minket, és kiment a lakókocsiból.

– Melegítek kettőnknek enni, jó? Ha már úgysem vacsoráztunk – mosolygott Sophie.

– Köszönöm, húgi. A távirányítót ideadnád?

Mosolyogva nyomta a kezembe, majd a konyhába ment.

A vacsorát csendben ettük meg, és, Fred valóban ott maradt velünk, amíg apa haza nem ért, utána pedig nehézkesen lefürödtem, és ledőltem a kihúzott kanapéra.

– Rendben vagy? – ücsörgött mellettem törökülésben Sophie.

– Megmaradok, ne félj – mosolyodtam el halványan.

– Sajnálom, hogy ez történt veled – adott puszit a hajamba.

– Köszönöm. De örülök, hogy legalább túlestem az öcsémmel való megismerkedésen. Már nincs más, amin aggódnom kéne.

– És Bettyék?

– Ők nem a testvéreim – vontam vállat. – Nekem elég vagy te, Sophie.

***

~FP

Charles egészen jól tűrte az otthon gyógyulgatást, pedig félt, hogy nem mehet a gyűlésre. Viszont úgy tűnt rendben van, és rá is fért a pihenés.

Már épp vacsorázni készültünk, mikor felhívtak a bárból, hogy hívatlan látogatók vannak ott, és engem keresnek. Charles még a pisztolyát is felajánlotta, de kedvesen elutasítottam, mondván, hogy eddig is megoldottam fegyver nélkül az ilyesmit.

– Na, te mégis mi a fenét keresel itt? – néztem karba tett karokkal Malachait.

– Á, végre előkerültél – vigyorgott rám. – Beszélgetnünk kell egy kis szívességről, amit jöttem behajtani.

– Milyen szívesség? És ki kérne tőled bármit is?

– Nem tőlem. De úgy tudom, a drága kicsi fiad segítséget kért.

– Igen, Pennytől. Neki köze van hoztátok?

– Talán. Talán nem.

– Mint látod, a fiam nincs itt.

– Lehet, de te vagy a vezér, szóval veled van beszélgetnivalóm.

– Nem hagyom, hogy a fiam törlesszen Pennynek, vagy akár nektek.

– Milyen kedves... Akkor? Mit ajánlasz?

Tudtam, hogy nincs sok időm végig gondolni a dolgokat, és már épp megszólaltam volna, mikor Jughead jött be a bárba.

– Hát itt vagy! Képzeld, épp rólad van szó. Emlékszel, mikor segítséget kértél olyantól akiről semmit nem tudsz? Nos, ez az észlény jött, hogy behajtsa a szívességet.

– És az öreged még mindig nem mondta, hogy mégis hogy tudjuk ezt le, ahelyett, hogy a Lidérceknek vagy Pennynek segítenél a... bizniszünkben.

Körbenéztem, hogy hallhat-e bárki, aki beköpne ezért.

– Rendezzünk gyorsulási versenyt – súgtam Malachai-nak, mire csodálkozva nézett rám.

– Mit nem hallok! Biztos vagy te ebben? Tudom, hogy ti inkább a motorokat bírjátok.

Erre Jughead kicsit arrébb rángatott.

– Apa, ez illegális, nem? Neked már így is felügyelő tiszted van. Ha megtudják...

– Van jobb ötleted, helyre hozni a hatalmas hibát, amit elkövettél? Ha nincs, marad ez.

– Majd versenyzek én – mondta Malachai-nak.

– Nekem mindegy, kit alázok le. De ha vesztesz, behajtjuk rajtad a szívességet, kölyök.

– Legyen – fogott kezet vele Jughead.

– Most pedig el is tűnhetsz. Remélem, megtalálod az ajtót – morogtam.

– Természetesen.

Vigyorogva indult kifelé, de az ajtóban még megfordult.

– Ó, az imádnivaló lányod is kint lesz a versenyen? – nézett rám, mire még jobban elkomorodtam.

– Hogy mondod?

– A kis cuki az északi oldalról. Sophie, ugye? Úgy hallottam, Kígyó lett. Jön majd ő is?

Néhány nagy lépéssel előtte termettem, és a ruhája nyakánál fogva a falnak szegeztem.

– Csak próbálj egy ujjal is hozzáérni, és kitekerem a nyakad, világos?

***

~Sophie

– Biztos nem akarsz jönni? – kérdeztem Charlest az autóverseny napján.

– Nem hiszem, hogy szabadna ilyen helyeken megjelennem FBI ügynökként, mialatt nem dolgozom, főleg nem – mosolygott halványan. – És bár el tudnék ott ücsörögni, inkább itthon maradok, jó? Pihentetem még a lábam, meg járkálok kicsit, hogy visszaszokjak. Jövő héten már nem ártana legalább dolgozni mennem, ha nem is költözök vissza a szállodába. De te érezd jól magad a barátaiddal, jó?

– Köszönöm szépen – nyomtam puszit az arcára. – Neked jó pihenést. Hazafelé beugrok apuhoz a Pop'sba, majd hozunk kaját.

– Rendben, köszönöm. De ő hogyhogy nem megy?

– Azért, nehogy valaki beköpje, hogy illegális eseményen van.

– Vagy úgy. Na, menj! Érezd jól magad. A srácokat üdvözlöm.

– Átadom. Szia!

Novemberhez képest különösen nyárias idő lett, így előző nap még haza is mentem a nyári ruháimért.

Sweet Pea-vel a lakókocsipark előtt találkoztam. Boldogan megcsókoltuk egymást, és bár még mindig belepirultam kicsit, most foghattam a meleg időre.

– Szia! Mehetünk? – kérdezte mosolyogva, ahogy megfogta a kezem.

– Szia! Persze. A többiek nem bánják, hogy velük majd csak ott találkozunk?

– Egyáltalán nem. Amúgy is mindig együtt lógunk. Megértik, hogy most az imádnivaló barátnőmmel lennék egy kicsit kettesben. A héten amúgy sem nagyon találkoztunk, mert Charles még nem tudja, hogy együtt vagyunk. Tényleg, hogy van?

– Sokkal jobban. És üdvözöl titeket.

A verseny helyszínén nagyon sokan voltak. Még a suliból is megjelentek jópáran, valószínűleg, mert Archie ült be Jughead mellé, Reggie autójába.

– Vágjunk bele! – kiáltotta el magát Tall Boy. Mindkét csapat beszállt a saját kocsijába, mire mindenki ujjongani kezdett. – Állítsátok, készenlétbe a kocsikat!

Amint ez meg volt, a két versenyző kiszállt, majd kezet fogtak.

– Verseny a Herk Harvey-hídon át a Holtak kanyaráig. Aki először tér vissza, nyer – mondta Jughead.

Cheryl már ment is az út közepére, kezében a piros kendőjével.

– Ezt általában én csinálom – tette szóvá Toni, aki pont akkor ért oda.

– Nem ma, Cha-Cha! Én erre születtem – válaszolt a szokásos stílusában Cheryl, mire Toni kissé mérgelődve jött vissza hozzánk. – Felmelegedtek és készen állnak a motorok, uraim? – Felvette a napszemüvegét, majd meglengette a vörös kendőt, a két versenyző pedig nagy berregéssel elhajtott. 

Mivel egy ideig még nem tudtunk mást csinálni, mindenki elvolt a maga módján.

– Tényleg, akkor Jughead most hol lakik? – kérdezte Fangs.

– Gondolom, Bettyéknél, ami elég meglepő, mert szerintem Mr. Cooper sem kedveli jobban, mint a felesége tette.

– Ez elég durva. Mármint így kikészülni egy testvéren. Ráadásul Charles eleve sokat segített, hiszen FP neki hála jöhetett ki a börtönből.

– Tudom. Ez irtó gyerekes. Én vagyok a fiatalabb, mégis jobban fogadtam a hírt. Ráadásul nem neki van három bátyja.

– Mondd csak, és Charles mikor tudja meg, hogy együtt vagyunk? – tudakolta Sweet Pea.

– FBI ügynök, és legálisan hord magánál fegyvert. Biztos siettetni akarod ezt a dolgot?

A többiek erre felnevettek, Sweet Pea meg csak a fejét rázta. Mosolyogva nyomtam puszit az arcára.

Néhány perc múlva egy számomra ismeretlen bandatag sietett felénk.

– A zsaruk köröznek a Lidércek után! – kiabálta, mire néhány pillanatig mind elkerekedett szemekkel néztünk felé, majd gyorsan szedelőzködni kezdtük.

***

– Mondd, te teljesen hülye vagy?! – túrt a hajába apa. – Mégis mi a fenét gondoltál, Vörös?! Hogy hívhattad a zsarukat a Lidércekre?

– Mr. Jones, nem tudtunk volna nyerni. Nem voltak sportszerűek. De most megszabadultunk tőlük.

– Legfeljebb pár hónapra! Utána mindannyiunkat kinyírnak!

– Apa, jelenleg nem tudunk már mit csinálni – próbálta csitítani Charles, a konyhában ülve. – Meglátom, lehetne-e hosszabbítani a büntetésükön, de ennyi. Egyelőre használjuk ki, hogy nincsenek.

– Ez nem rossz ötlet – mosolyogtam. – Dolgozhatnánk azon, hogy a Kígyók jobb színben tűnjenek fel, hiszen Hal Cooper egyedül nem olyan... elviselhetetlen újságíró, mint a felesége volt. Talán nem kritizálna minket annyira.

– Mondotok valamit... – sóhajtott, és Archie-ra nézett. – De ettől függetlenül baromság volt, és többet ne avatkozz a banda dolgaiba.

Írta: SheilaBarnesStark