Szereplők: NCT Lucas, Mark, fiktív karakterek
Korhatár: +12
Szavak száma: 2416
Műfaj: Novella, Romantikus, Fanfiction

***

Semmi kedvem nem volt elmenni. Egész este sóhajtoztam, és úgy készülődtem az előttem álló néhány órára.
Napokig meg sem nyitottam az üzenetet, amit Lucas küldött. Minek akarnék ott lenni az osztálytalálkozón, mikor gyakorlatilag már senkivel nem tartom a kapcsolatot... Mindent látok Facebookon is; mindenki férjhez ment, családot alapított, csodálatos környezetben tengeti mindennapjait, lediplomázott, és él, mint hal a vízben. Ezzel szemben én alig állok a lábamon, anyámmal élek, és minden hónapban éppen, hogy kijövök a fizetésemből.

- Menj el! - törölgette a pultot nekem háttal Mark, a legjobb barátom, és állandó pultostársam.
- És mit mondhatnék? Egy kocsmában dolgozom heti 60 órát, még mindig az anyámmal élek, és van egy teknősöm? - hagytam, hogy körbetöröljön, a szavaim tele voltak gúnyos takonnyal. - Te is pontosan tudod, miről szól egy osztálytalálkozó... Egymásra licitál mindenki, hogy ki lett sikeresebb. Sajnos én labdába sem rúghatok.
- Mi van azzal a sráccal, aki meghívott?
- Lucas? Nem tudom, mi lehet vele... A bankett óta nem láttam. Hallottam, hogy egyetemre ment, de többet nem tudok.
- Volt köztetek valami? - kérdezte kíváncsian Mark.
- A gimiben? Viccelsz velem? - úgy röhögtem fel, mintha az évszázad poénját lőtte volna. - Lucas volt a suli bikája. Mármint, nem szó szerint, nem döntött meg minden csajt, vagy ilyesmi. De érted... Jó tanuló volt, sportolt, olyan teste volt, mint egy görög félistennek, ezenkívül kedves is volt. Mindenkihez volt pár jó szava. Én csak egy szürke kisegér voltam nagy álmokkal, aki tudott rajzolni. Az sem jött be. Tudod, ki volt az egyetlen, aki valaha megdicsérte a festményeimet? Lucas.
- Gondolom, odavolt érted - vont vállat Mark, és kivett magának egy üveg vizet.
- Persze... Lucas, akit soha senki nem szólított az igazi nevén, mert annyira menő volt, hogy magának választott becenevet, nyilván abba a csajba volt szerelmes, akinek kerek szemüvege volt, és kékre festette a seprű haját, valamint meg volt győződve róla, hogy a legmenőbb viselet a szürke kapucnis felső.
- Azért csak menj el, hátha csurran-cseppen valami. És kamuzz! Az ilyen bulikon mindenki nagyot mond. Mondd, hogy tied a kocsma, vettél az anyádnak egy lakást, és két teknősöd van.

*

Így történt, hogy az egyetlen tisztességes ruhámban állok most a régi iskolám aulájában még vagy négy volt iskolástársammal. Néhány perce beállt a kínos csend, így jobb híján a bejárati ajtóban néztem, mennyire bénán nézhetek ki az anyámtól örökölt kötött ruhában, ami egyébként szintén szürke, ahogy szinte minden más is, amit hordok. Így szerencsére tudtam párosítani egy bokacsizmát is, amitől kicsit jobb lett a helyzet.

- Milyen jól áll az eredeti hajszíned - mosolygott hamiskásan HaeWon, az a lány, aki nagyjából három mondatot váltott velem középiskolai éveink alatt. Zavartan simítottam végig a septében összecsapott fonatot, ami most tényleg sötétbarna, szemben a kékkel, amit abban a néhány évben viseltem.
- Sziasztok! - gyorsan pördültem a hang felé, ami ahhoz az emberhez tartozott, aki bearanyozta életem egyik legunalmasabb szakaszát. Lucas vidáman intett, aztán beparkolt mellém. A többi osztálytársammal ellentétben ő nem öltözött ki túlságosan. Sötét farmeréhez világoskék inget vett fel, és egy sötétkék sportzakót. Hajába világosabb tincseket festetett, és hagyta, hogy kicsit hosszabbra nőjön, amibe ugye tökéletesen bele lehet túrni. Nem nem, nem is szabad ilyesmire gondolni. - Joan! Hát eljöttél!
- Igen - félénken mosolyogtam, és igyekeztem nem belepirulni a ruhámba.
- Örülök, még mindig jól áll a szürke - vidáman kacsintott, amitől viszont paprikavörös lettem. - Menjünk be!

Szépen lassan az osztályunk nagy része becsordogált a régi osztályterembe, a sort az osztályfőnökünk zárta.

Legnagyobb bánatomra a középső sorban ültem, így volt vagy egy órám, amíg ülhettem, és hallgathattam a többiek béna sztorijait. Gyerekek, család, saját ház, autó, és így tovább. Ciki vagy nem, én magamban mormoltam a Markkal gyártott tökéletes életemet, és vártam, hogy végre sorra kerüljek, és gyorsan eldaráljam.
- Joan, a mi kis amerikaink! Mi lett veled? Azt hittük, visszamész az Államokba - mosolygott rám Kim tanár úr, én pedig kihúztam magam, megköszörültem a torkom, és rázendítettem;
- Igen, tervben volt - bűbájos mosolyt villantottam, aztán folytattam - Végül is, anyámmal vettünk egy kis üzletet, és most van egy autentikus kis amerikai kocsmánk Hanamban.
- Nem akartál a városban maradni?
- Nem - dehogynem... csak éppen nem vettek fel a főiskolára. - Jobban szerettem volna egy kis nyugalmat. Anyám örökölt az Államokban egy nagybácsi után, aztán osztottunk-szoroztunk, és itt maradtunk.
- Na és a nagy szerelem?
- Ó, hát az várat magára. Túlságosan lefoglal, hogy minden működjön az üzletben - édesen mosolyogtam körbe. Ez az, a koreaiak mindig is elalélnak, ha kemény munkáról hallanak. Tipikus...
- Nem hiányzik? - kérdezte mögöttem Lucas.
- Dehogynem - bólintottam félénken, és a vállam mögött felé néztem. Lucas az enyéimbe fúrta nagy barna szemeit, és egy nagyon hosszú pillanatig csak a falióra kattogását lehetett hallani, a következőben a katedrán Kim tanár úr megköszörülte a torkát.
- Remek! A lényeg, hogy jól megy a sorod! - csapta össze a tenyereit a férfi, és haladt tovább a sor.
- Lucas! Mi történt veled? - azt hittem, sosem érünk már hozzá, fúrta az oldalam a kíváncsiság. Hetekig bújtam a szociális médián, de szinte semmit nem osztott meg magáról, kivéve nagy ritkán valami cikket egy hírportálról, vagy feltett egy halál cuki képet a francia bulldogjáról, de ezenkívül semmi az égvilágon. Persze, hogy kíváncsi voltam, hiszen évekig epekedtem utána csendesen, ahogy az iskola fele rajtam kívül, de hát akkor is na, neki biztosan összejött az élet.
- Ó, semmi különös... Visszamentem Kínába, elvégeztem az egyetemet, aztán visszajöttem egy multihoz - féloldalas mosollyal dőlt hátra, és rám nézett. Eddig fel sem tűnt, hogy egész testtel felé fordultam, pedig pontosan mögöttem ült.
- Na és a család, gyerekek?

- Még várom az igazit - olyan volt, mintha ezt csak nekem mondta volna. Furcsa volt, így inkább visszafordultam.

Miután mindenki elmesélte a csodálatos történeteit, következett egy, még ennél is kellemetlenebb vacsora a közeli étteremben. Ma még a sör sem esett jól, pedig minden pénteken letolunk párat Markkal és anyámmal, némi sojuval leöblítve. Persze azok nem ilyen esték. Anyámmal és Markkal legtöbbször a saját életünkön kesergünk, természetesen eltaposva a legapróbb csíráját is annak, hogy változtassunk a dolgokon. Ki kellett szabadulnom innen; hát fogtam magam, picit oldalba rúgtam a mellettem ülő Kim Dae-t, és sűrű bocsánatkérések közepette kitámolyogtam a hátsó kijáraton, ami egy pici japán kertbe vezetett. Jóleső, márciusi hideg csapta meg az arcom, a pad hűvöse kicsit kijózanított. Percekig csukott szemmel az ég felé fordultam, és csak lassan lélegeztem. Apa tanította, hogy így nyugtassam meg magam. A halála után gyakran kellett alkalmaznom ezt az apró trükköt.
- Azt hittem, csendben hazamentél - egészen közelről érkezett a hang, Lucas leült mellém a kis fapadra.
- Mi? Ja! Nem... - húha, még a végén azt hiszi, hogy 130-as az IQ-m, ha ilyen szellemesen válaszolok. Mit mondhatnék, Lucas az Lucas, bármennyit is öregszünk.
- Akkor a soju ütött meg kicsit? Emlékszem, hogy nem nagyon bírtad a töményet... - halkan kuncogott, én meg ma már másodszorra vörösödtem el miatta.
- Emlékszel rá? - fájdalmasan nyögtem, ahogy az emlékek előkúsztak a harmadikos osztálykirándulásunkról, ahol Lee WooJin citromos sojut fújt meg az apja készletéből, és este mind a szobájába gyűltünk, hogy megigyuk azt a néhány üveget. Nekem az volt az első találkozásom az alkohollal, ami annyira rosszul sült el, hogy fél éjszaka a budit öleltem, míg Lucas hol a hányásos krákogásom, hol pedig a Beatles dalokat hallgatta, amiket félholtan dúdoltam, miközben nyugtatóan simogatta a hátam, másnap pedig egész nap nekem falazott, hogy Kim tanár úr ne jöjjön rá, hogy haldoklom. - Rejtély, hogy nem okádtad magad össze te is, ahogy az én haláltusámhoz asszisztáltál egész éjjel...
- Ugyan, semmiség volt - kedves mosollyal legyintett, azzal a tipikus Lucas-féle mosollyal, amitől mindenki szerelembe esik. Olyan ez, mint Taemin pam-pam mozdulata a Sexuality táncában; pam-pam: terhes vagy.
- Semmiség? Tényleg sajnálom... Ahányszor eszembe jut, mindig úgy érzem, nem kértem elégszer bocsánatot - futólag meglapogattam a vállát, amitől mintha elektromosság csapott volna közénk, talán még egy futó pillanatra szikrákat is láttam, de lássuk be, túl vagyok 4 sörön.
- Szívesen tettem - szólalt meg végül a fiú.
- Hogy?
- Azt hiszem, elég idősek vagyunk hozzá, hogy megtudd; halálosan odavoltam érted az iskolában - na, ez volt az a pillanat, amikor az állam találkozott a padlóval.
- Tessék? Belém? - tányér nagyságúra nőttek a szemeim, ami ugye meglepő, hiszen félig koreai vagyok, apám szemeit örököltem, ami miatt folyamatosan cikiztek. Segítek, kicsik.
- Igen, miért lep ez meg annyira? Azt hittem, tudsz róla, csak nem viszonzod... Ezért voltam állandóan a nyomodban. Emlékszel, mikor megkértél, hogy tanítsalak meg kötelet mászni, különben megbuksz tesiből? Azt hazudtam, hogy szívesen, úgyis elmarad az edzés, de igazából csak simán ellógtam, pedig tudtam, hogy ennek fejében a következő edzést futással fogom tölteni. Így is lett, amitől sántikáltam két napig, de amikor rákérdeztél, hogy mi a baj, azt mondtam, hogy az öcsém ráejtett a lábamra egy lexikont - annyira lesokkoltak a szavai, hogy már ahhoz is kevés volt az agyi alkalmasságom, hogy tátogjak, mint egy hal. - Vagy amikor technikán melléd osztottak be. Azt mondtam neked, hogy azért, mert béna vagyok főzésből, de igazából csak könyörögtem Choi tanárnőnek, és eljátszottam, hogy nem tudok semmit, hogy segíts nekem. Kivéve, amikor palacsintasütésnél megégettem magam. Az tényleg az én hibám volt, de végül abból is én jöttem ki győztesen, hiszen addig nem mozdultál mellőlem, míg az iskolai nővér be nem kötötte a sebem. Még haza is akartál kísérni...
- De végül te kísértél haza... - sután bólintottam. Igaz lenne minden, amit mond?
- Igen - nosztalgikusan nevetett fel. - Azt mondtam, hogy arra lakom, amerre te. Igazából csak onnan tudtam hol laksz, hogy amikor beteg voltál, elkértem az osztályfelelőstől a címed, hogy elvihessem a leckét.
- Ó, erre emlékszem... Anyám önkívületi állapotban volt. Majdnem táncra perdült velem együtt, de az utolsó pillanatban azért feltűnt neki, hogy taknyom-nyálam egybeszakad, és mellesleg mandulagyulladásom van. Azt hitte a barátom vagy...
- Kedves volt tőle. Azt hittem, akkor elárulom magam, és megspórolom, hogy be kelljen vallanom, mennyire tetszel - ha nem lenne lehetetlen, azt mondanám, hogy Huang Xu Xi zavarba jött.
- Hogy? - nahát, egyre rövidebb kérdésekre futja csak. Remek, nemsokára rájön, hogy idióta vagyok, aki most döbbent rá, hogy még mindig mennyire odavan érte, és a legjobb esetben is eliszkol, mire kimondhatnám; kígyótalp.
- Én tényleg azt hittem, tudod... Egyetlen embernek mondtam el végül; Kibumnak, de később rájöttem, hogy rossz lóra tettem; ahelyett, hogy segített volna, folyamatosan csak tömte a fejem, hogy biztosan nem viszonzod az érzéseimet, úgyhogy végül lemondtam róla, hogy elmondom.
- Kibum honnan vette, hogy nem tetszel nekem? - mire kimondtam, rájöttem, hogy nem jól tettem fel a kérdést. Tiszta sor volt kitalálni, hogy oda meg vissza nyálaztam Lucasért.
- Kibum is szerelmes volt beléd.

- Mi van?

- Az előbb mondta... Kicsit becsiccsentett, mielőtt kijöttem, a feleségével autóba tettük. Szó szerint magához rántott, és könnyek között vallotta be, hogy hazudott nekem, és a bocsánatomért esedezett. Az én megbocsátásom még hagyján, de holnap lesz egy kellemetlen beszélgetése a nejével, miután a nagyszülőkhöz passzolták a gyerekeket...
- Miért mondod most el nekem ezeket? - végül is, ezzel a kérdéssel kellett volna kezdenem, hiszen ez érdekelt a legjobban.
- Mert... Én nem véletlenül akartam, hogy itt legyél ma este - nem akartam feltenni újra valamelyik béna egyszavas kérdésem, szóval csak szembefordultam vele, és kérdőn néztem rá. - Tudom, hogy évek teltek el, és talán már nem is emlékeztél rám, amikor írtam neked... De igazából szerettem volna végre elmondani azt, amit 17 évesen akartam. Az egész életem arról szólt, hogy valamiféle álomképet kergettem, hogy ha sikeres leszek, és megteremtem a megfelelő körülményeket, akkor majd eléd állok, te a nyakamba borulsz, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk.
- Azt akarod mondani, hogy te még mindig kedvelsz?
- Igen - ideges csend állt közénk. Lucas óvatosan nézett rám, és a lehető leglágyabban a kezemre tette a kezét. Annyira finoman fogta, mintha ott sem lenne, csak egy könnyű selyem érintené a bőröm. Mozdulni sem mertem.
- 10 éve nem találkoztunk...

- Tudom. De azóta sem találtam nálad tökéletesebb lányt - nem tudtam, mit válaszolhatnék, így elsírtam magam. - Hé! Minden rendben, ne sírj... Joan, mi a baj?

- Baj? Minden... - és akkor, és ott, kiömlött minden, amit az elmúlt 10 évben gyűjtöttem. - Idejössz, pontosan olyan tökéletesen, mint amikor osztálytársak voltunk. Közlöd, hogy kedvelsz, és elrontasz mindent... Tudod, az életem egy romhalmaz! Egy bárban dolgozom, a hét minden napján. Még mindig az anyámmal élek, és bolhapiacon árulom a festményeimet, mert a fizetésemből ki sem tudnám fizetni a számláimat. Tudod, mikor mondom azt, hogy ez a nap jó volt? Amikor a jattom fele annyi, mint a fizetésem... És a középiskola. A hátam közepére sem kívántam az egészet. Én voltam a csodabogár, mert félig amerikai vagyok, és ez vagy egy évig tartott, amikor mindenki rájött, hogy valójában béna és esetlen vagyok... Te voltál az egyetlen dolog, amiért érdemes volt felkelnem. Persze, hogy beléd zúgtam! Évekig behúzott nyakkal sétáltam az árnyékodban, és imádkoztam, hogy sose jöjj rá, hogy akkora lúzer vagyok, hogy beleszeretek az első paliba, aki a segítségemre siet - Lucas szó nélkül magához szorított, én meg lelkiismeret nélkül beletöröltem az orrom a zakójába. Most már úgyis mindegy, nem?
- El sem hiszem, hogy ennyire bénák voltunk - nevetett a fiú, és kicsit eltolt magától. - Hogy nem vettem észre, hogy a legcsodálatosabb lány odavan értem? - óvatosan törölte le a könnycseppeket az arcomról. Imádkoztam, hogy a taknyommal ne fújjak buborékot, de elnevettem magam, és így legalább egy kis nyálat sikerült az arcomra kennem.
- El sem hiszem, hogy az iskola nagymenője értem veszett meg... - keserűen mosolyogtam, és megfogtam az egyik kezét, ami az arcomon pihent.
- Tudod, ez a nagymenő még mindig rád tenne - huncutul rám kacsintott, én megint nevettem, aztán nem szólaltunk meg. Egy végtelennek tűnő percig csak fogtuk egymást, és mindketten igyekeztünk elhinni, hogy amire 10 éve vágyunk, valóra válik. Marknak igaza volt, Lucas oda volt értem. Még most is alig hiszem el, de összeáll a kép. Túl kedves volt. Túl segítőkész. Túlságosan utált minden lány, aki látott minket.
- Én is kedvellek - rám mosolygott, és lassan magához húzott. Felváltva pislogott a szemeimbe, aztán a számra, én valami hasonlót produkáltam, aztán becsuktam a szemeimet, és mély levegőt vettem. Sosem voltam még ennyire közel hozzá, talán csak álmaimban, de az illata pontosan olyan bódító volt, mint amilyennek mindig is képzeltem. Nem figyeltem, mikor jött hozzám még közelebb, ajkait óvatosan az enyémnek nyomta, amitől nekem kipattantak a szemeim, viszont nem láthattam az ő sötétbarna íriszeit, az ő szemei csukva voltak, ajkai épphogy érintették az enyéimet.Visszacsuktam a szemeimet, és azt kívántam, hogy ez a pillanat örökké tartson.