- Szerinted hibát követünk el?

Stanley Brannan fáradtan nézett a nőre.

- Ezen gondolkodtál egész éjjel?

- Nem – sütötte le a szemét Willa, kerülve a férfi tekintetét.

- Kinek árthatnánk ezzel?

- Leginkább magunknak – pillantott fel a nő. – Egy párszor már bebizonyosodott, hogy nem megy ez nekünk.

- És mégis itt vagyunk – tárta szét Brannan a karját.

- Nézd, én... - kereste a szavakat. – Én nem akarok megsérülni. Megint.

- Hé, az nem miattam volt – védekezett a férfi. Willa éles pillantást villantott rá. – Jó, akkor nem csak miattam.

- Miért, te újrakezdenéd? Velem? A történtek után?

- Az tény, hogy nem tudjuk egymást elviselni – sóhajtott. – De még mindig itt vagyunk. És én a tegnap estéig nem is vettem észre, hogy mennyire hiányzol.

*****

Jordannek minden erőfeszítésére szüksége volt, hogy ne essen bele fejjel a délelőtti kávéjába, és még dolgoznia is kellett volna. Mereven bámulta a monitort, amin még semmit sem nyitott meg, csak a Bristol Times felirat látszott a háttérképen.

- Mozogj már, Darewill! – csapott az asztalra Clementine. Jordan összerezzent. – Az éjjeli áramszünet miatt az éjszakai műszakosok nem tudtak haladni, úgyhogy az ő munkájuk is a te feladatod.

- Csinálom – motyogta, mire a főnöke elégedetten biccentett, majd eloldalgott, hogy egy másik beosztottját pesztrálja. Áramszünet? Akkor ezért nem működött a lámpa reggel. Jordan a bögréjére pillantott, amiben már csak hideg kávé lötykölődött, azonban nem volt ideje újat főzni, hiszen nyakig állt a munkában.

Megnyitotta az első cikket, és átfutotta a sorokat. Egyszerű, unalmas és klisés volt, így a lány azonnal dobta a süllyesztőbe. A következő már izgalmasabbnak ígérkezett, így megtartotta. Majd így tovább, míg végül délután kettőre elkészült a Bristol Times áprilisi száma. Na, legalábbis Jordan szerint, a jóváhagyás még hátra volt.

Amint lejárt a műszakja, hazafelé indult, hogy kialudja a nap fáradalmait. A március végi időjárás meleg volt, végre le lehetett vetni a vastag télikabátot, amit Jordan is előszeretettel élvezett, így a farmerdzsekijét összehúzva magán egy hosszabb, szebb utat választott hazafele.

Mehetett volna metróval, vagy busszal, de Jordan szeretett sétálni, és szerette a folyópartot. Már három éve lakott Bristolban, de a naplemente látképét a parton nem tudta megunni. Zsebre dugta a kezét, majd, mint minden alkalommal, elkápráztatva bámulva a narancssárga csíkokkal megfestett sötétedő égboltot.

Leült a stégre, hogy kicsit megcsodálhassa a képet. Lábát a víz fölé lógatta, arcán, haján megcsillant a napfény, és egy hosszú pillanatig élvezte a gyönyört, majd éles fájdalom hasított a fejébe. A füle sípolt, és elkapta a tekintetét a naplementéről. Kezét a fejére szorította, és igyekezett koncentrálni egy pontra, hogy ne veszítse el az eszméletét. Erőlködése azonban hasztalan volt, a következő pillanatban a világ elfeketedett a szeme előtt.

*******

- Szerinted alszik még?

- Fogalmam sincs. Ébresszem fel?

- Nem, hagyd csak pihenni. Van mit kialudnia.

Jordan lassan nyitotta ki a szemét, és egy pillanatig azt hitte, csak hallucinálta a két férfihangot (ugyan nem tudta, miért tett volna ilyet), majd az egyik hang újra megszólalt.

- Hé, doki, Csipkerózsika felébredt.

- Remek – felelt a másik hang.

Jordan lendületből ült fel, majd úgy nézett farkasszemet a két idegennel.

- Á, jó reggelt – biccentett az idősebb férfi, aki legfeljebb a harmincas évei második felében járhatott. – Jobban érzed magad?

- Mi a fene...? – kapott a fejéhez a lány. – Hol a pokolban vagyok? És kik a francok maguk?

- Biztonságban vagy – mondta a fiatalabb, huszonéves fiú. – Ha mindenáron nevekhez ragaszkodsz... Én Hayden vagyok, ő pedig dr. Frances.

- A Matthew is megteszi – biccentett a férfi. – Ha nagyon fáradt vagy, hagyunk, és majd utána traktálunk kérdésekkel.

- Nem vagyok fáradt – támaszkodott meg Jordan. – Mi folyik itt?

- Összeestél a folyóparton – magyarázta Hayden. – És tegnap este is.

- És maguknak mi közük van ehhez? – szorította a lány a kezét még mindig lüktető homlokára.

- Nos, úgy tűnik, nem futhatsz örökké a múltad elől – tárta szét a karját Hayden.

- A múltam...? Mi a francról beszélnek?

Jordan igyekezett koncentrálni. Ennyit soha nem hallucinált még, de sosem lehet tudni, mi mit hoz ki belőle.

- Mondjanak valamit, amivel bebizonyítják, hogy nem az agyam szüleményei – mondta hirtelen.

Hayden felvont tekintettel nézett dr. Frances-re.

- Hagyjad, a csaj füves cigin él.

- Hé, nem kell narkósként elkönyvelni – háborodott fel az említett.

- A telomer terület semmilyen fehérjéért nem felelős; mindössze egy ismétlődő kód a DNS végén, amely elvész. Sok osztódás során, a telomerek kimerülnek és a sejt az apoptózis állapotába kerül – közölte Hayden, mire nem csak Jordan, de Matthew is pislogás nélkül nézett rá. – Az újságnál dolgozol. Ilyet a tudatalattid nem talál ki magától.

- Jogos – biccentett a lány. – Akkor most már nyugodtan elmondhatják, hogy mi a fészkes fene folyik itt.

******

Natasha a parton ült, amikor Hayden helyet foglalt mellette. Jó pár percig egy szó sem hangzott el közöttük, majd a fiú megtörte a kínos csendet.

- Gyere haza, Natasha.

- Mégis minek mennék?

- Mert hiányzol. Mindkettőnknek.

- Aha – bámult a távolba a lány. – Tudod, egy kis magányra van szükségem.

- Ez nem fog megoldani semmit, ezt neked is tudnod kell. Csak az segít, ha szembenézel a problémáiddal.

- Ne tarts szentbeszédet, Hayden – suttogta Natasha. – Ebben te sem hiszel.

- Szeretnénk, ha hazajönnél.

- Ő küldött? – döntötte oldalra a fejét a lány.

- Nem. Ugyan már, azt gondolod, hogy magamtól nem jönnék?

- Én már nem tudom, mit higgyek.

- Hullócsillag felbukkant – mondta ki hirtelen a fiú.

- Tényleg? – fordult felé a lány, a beszélgetés kezdete óta először mutatva bármi érdeklődést.

- Igen. Még próbáljuk összerakni a darabokat, de nem akart elszökni.

- Mint ahogy te tetted? – mosolyodott el halványan Natasha. – És már mondtátok neki a Nightmare-t?

- Nem emlékszik semmire. És elég szkeptikus minden iránt.

- Nem is tudom, kire emlékeztet – vonta meg a vállát a lány. – Hogy lehet, hogy még megvan a képessége? Hiszen ő is próba-alany.

- Vannak, akikben megmaradt a Nightmare.

- Klassz – biccentett a lány, a pulóvere ujját piszkálva.

- Natasha...

- Hm?

- Haza fogsz jönni?

- Nem tudom, Hayden – tekintett a távolba a lány. – Őszintén nem tudom.

******

Natasha riadtan rezzent össze, amikor meghallotta az ajtó nyitódását.

- Nyugodj meg, csak én vagyok – mondta halkan Noah Glandrea, és leült a lány mellé. – Nincs mitől félned.

- Szép lenne, ha tényleg nem lenne – suttogta keserűen a lány lefelé nézve.

- Rhea mesélte, hogy találkoztál Haydennel.

- Igen – vont vállat Natasha, sűrűn pislogva. Utálta, hogy mostanában állandóan sír. – Azt szeretnék, hogy menjek haza. Most azonban nem tudom, mit is jelent otthon lenni. Nagyon rosszul esett, ami történt.

- Sajnálom – suttogta a fiú őszintén, mire Natasha feltekintett a tiszta, égkék szempárba. Egy pillanatra a lélegzete is elakadt, arcuk egyre közelebb került egymáshoz, majd ajkaik lassan összeértek.

*****

- Nightmare – ismételte a lány.

- Igen – bólintott Hayden unottan.

- És nekem is lenne valamilyen képességem? Mint Esőcseppnek meg neked?

- Kéne, hogy legyen – tekintett a plafonra a fiú, nem is leplezve, hogy unatkozik. – De ötletünk sincs, hogy a Hullócsillag név milyen képességre utal, Natasha elvitte Brannan winchesterének a tartalmát.

- Nálatok szó szerinti jelentése van a névnek – mondta bizonytalanul Jordan. – Talán én szó szerint hullócsillaggá tudok változni.

- Talán – vont vállat Hayden. – Bár nem hiszem. Matthew szerint az, hogy három napja elment az áram, az egy vészcsengő volt, ami az egészségügyi állapotodra utalt.

- Miért?

- Mert tönkreteszed magad azzal a sok fűvel, amit arra használsz, hogy elnyomd a szakításod után a szívedben maradt űrt.

- Ezt meg honnan...? – vonta fel a szemöldökét Jordan. – Á, hagyjuk. Ezt biztosan nem tudom megérteni, és magadban már elkönyveltél drogos idiótának, de a dolog ennél azért komplikáltabb.

- Nézd, őszinte leszek – támaszkodott a térdére Hayden, és közelebb hajolt. – Nem örülök, hogy itt vagy.

- Legalább kimondtad – dőlt hátra Jordan keserűen sóhajtva. – Elárulok valamit; én sem örülök, hogy itt vagyok. Szívesebben menekülnék vissza a talán nem a legtökéletesebb világomba, de legalább a saját világomba. Illegális kísérletek, különleges képességek...Á, sok ez nekem.

- Nekem is az volt az elején – vont vállat Hayden. – Elmondjam, hogy miért zavar, hogy itt vagy?

- Oszd meg velem azt a remek infót – dünnyögte a lány.

- Mert te nem Natasha vagy – felelte egyszerűen a fiú.

- Na, azt jól látod.

- Minden remek volt korábban, ameddig meg nem találta azt az aktát és be nem kattant. Nem akar hazajönni, beszéltem vele. Pedig én szeretném, hogy hazajöjjön, mert mi ketten remek csapat vagyunk, és én nagyon kedvelem őt. És így, hogy ő nincs itt, te viszont igen... Egy kicsit mintha helyettesíteni akarnád.

- Nem akarom helyettesíteni, nem is ismerem őt. Én csak haza akarok menni – pillantott a plafonra Jordan.

- Sajnos most nem mehetsz – vont vállat Hayden. – Veszélyt jelentesz. Magadra és másokra is. És most Matthew nincs itthon, úgyhogy szerény társaságomra vagy utalva.

Jordan gyilkos pillantást vetett a fiúra.

*****

- Albert nincs oda a gondolatért, hogy kibékültünk – osztotta meg az információt a férfi a Szőkével.

A nő megvonta a vállát.

- Nem is gondoltam, hogy oda lesz. Nem igazán kedvel engem.

- Á, ezt nem tudhatod... - szállt vitába Matthew.

- De, tudom – közölte a Szőke. – Ő maga mondta.

- Micsoda? – hőkölt hátra a férfi hitetlenkedve. – Ti találkoztatok?

- Aha – sütötte le a szemét a lány. – Azután, hogy összevesztünk.

- Ó.

- Ennyit tudsz mondani? – förmedt rá a lány. – Hogy „Ó"?

- Bocs, de nem igazán hittem volna, hogy ti ketten kibírnátok úgy egymás mellett két percig, hogy valamelyikőtök ne fojtaná meg a másikat...

- Azért ennyire nem vagyok agresszív – fonta össze a mellkasa előtt a karját a Szőke. – Egyébként gratulálok az akciótokhoz.

- A micsodánkhoz...? – vonta össze a szemöldökét Matthew, ugyanis nem rémlett neki, hogy beszélt a nőnek a gyémántrablásos esetről.

- Lindsay megölése – közölte a nő, és beleivott a kávéjába.

- Lindsay meghalt...?

- Tudom, hogy nyilvános helyen vagyunk, de nem kell tagadnod. Elég, ha bólintasz.

- Mi nem öltük meg Lindsay-t, az egészen biztos – jelentette ki a férfi. – Tényleg meghalt?

- Pedig biztosra vettem, hogy ti voltatok – szaladt ráncokba a homloka a Szőkének. – Hiszen nektek volt útban.

- Nem ölünk meg mindenkit, aki útban van.

- De ha nem ti, akkor ki volt...? – dőlt hátra a nő.

- Biztosan Doe... Mert Lindsay elszólta magát arról, hogy kapcsolatban áll Brannan-nel... – dörzsölte a szemét a férfi, majd észrevette, hogy a Szőke nem is figyel rá, hanem a távolba réved. – Jól vagy?

- Persze – szakította el a tekintetét a ponttól, amit eddig nézett. Pislogott párat, mintha álomból ébredne. – Csak mintha láttam volna valakit... Valakit, akit nem láthatnék.

- Miért nem láthatnád?

- Mert halott – zárta rövidre a témát a Szőke, és még egyszer megrázta a fejét, hogy elűzze a zavaros képet a szeméből.

******