Jordannek csak annyira volt szüksége, hogy kiszellőztesse a fejét. Csak egy rövid séta, és már vissza is tér dr. Frances házába, tíz perc alatt pedig igazán semmi nem történhet, ebben biztos volt.

Ó, azok a híres utolsó szavak...

Pár métert haladt, amikor úgy kezdte érezni, hogy valaki figyeli. Megtorpant, majd, amikor biztonságosnak érezte a terepet, tovább indult. A következő sarkon azonban valaki megragadta, és egy házfalhoz tolta.

Jordan levegő után kapkodott, és próbált kiszabadulni az idegen szorításából.

- Mi a f...?

A férfi elengedte, és szinte meghatottan nézett a lányra, aki még így sem tudta beazonosítani, hogy ki áll vele szemben. Sötétszőke haja kócosan hullott a vállára, a viharkék szempárba könnyek gyűltek.

- Elnézést – hátrált Jordan. – Ismerjük egymást?

A férfi arcán csalódás tükröződött, de gyorsan összeszedte magát.

- Persze, hogy ismerjük egymást! Jordan, én vagyok az...

- Komolyan nem tudom.

- Neil Norman vagyok – mutatkozott be végül a férfi. – Sejtettem, hogy nem fogsz felismerni... Arra még emlékszel, hogy Sydney-ben éltél?

- Igen, ott születtem – bólintott Jordan, habár fogalma sem volt, hova vezet ez a párbeszéd. Vagy ez az egész találkozás.

- Tudod, hogy miért jöttél el?

- Igen, a főiskola miatt...

- És előtte voltál a Nightmare-program alanya – folytatta Neil. – Erről tudsz, nem igaz...?

- De – bólogatott Jordan. Kényelmetlenül érezte magát, bár nem tudta volna megmondani, hogy miért.

- Na, mi még azelőtt néhány hónappal találkoztunk – jelentette be diadalmasan a férfi.

- Sajnálom, nem emlékszem – hátrált Jordan.

- Ne! Ne menj el. – Norman a lány keze után nyúlt, és visszahúzva szembe fordította magával. – Adj nekem egy esélyt.

- Tényleg nem tudom, hogy ki maga... - Jordan megpróbálta kitépni a csuklóját a férfi kezéből, de ő túl erősen szorította.

- Hé!

Neil meglepetten fordult hátra, és ez idő alatt Jordan hátrált néhány lépést.

- Esőcsepp – üdvözölte higgadtan a férfi a jövevényt, kezét pedig a zsebébe süllyesztette, ezzel elrejtve a végtag remegését.

- Örülök, hogy végre személyesen is találkozunk – biccentett Natasha. – Sokat hallottam már magáról, dr. Neil Norman...

- Én is rólad – bólintott a férfi, de arcvonásait nem tudta kellőképpen semlegessé rendezni.

- Jordan – intett Natasha a lánynak, aki eközben észrevehetetlenül eloldalazott a férfi mellől. – Mit szólna egy teához, dr. Norman?

- Sajnálom, de... Most nem érek rá – dadogta a férfi, majd futásnak eredt.

******

Dr. Neil Norman arcát az ég felé fordította, az esőcseppek a könnyeivel vegyülve folytak le az arcán. Mégis mire számított? Brannan megmondta, hogy az alanyok elvesztik az emlékeiket korábbi életükről. Mégis mit gondolt? Hogy Jordan majd a karjaiba omlik? Ad-e majd egy új esélyt, hogy bebizonyítsa, igenis egymásnak teremtették őket? Vagy mi van, ha soha többé nem akar majd a lány szóba állni vele?

Egészen belefeledkezett az idő múlásába, amikor fényt látott meg a szeme sarkából. Későre járt, már szürkült, az utcán azonban lángok közeledtek. Gyanakodva fordult meg, egy pillanatig abban a hitben, hogy hallucinál. Megdörzsölte a szemét, a délibáb azonban nem vált köddé, sőt, mintha már csak pár méterre lett volna tőle. Ahogy azonban hunyorgott, az illúzió pedig közelebb ért, Neil realizálta, hogy az ábránd valójában egy lány.

A hajszíne hasonlított Jordanére, bár az idegenét inkább karmazsinvörösnek jellemezte volna, és csak az álla vonaláig ért. Összevonta a szemöldökét, hogy az arcát is megfigyelhesse, de ekkor vette észre, hogy a lány vörös, karneváli álarcot visel.

- Ki vagy? – szaladt ki ösztönösen a száján.

Az idegen csettintett, mire lángnyelvek csaptak elő az ujjaiból. Dr. Norman hátrált néhány lépést.

- A Láng is megteszi – szólalt meg a lány, aki a hangja alapján nem lehetett huszonötnél idősebb. – Miért ilyen lehangolt, dr. Norman?

A férfi nem válaszolt, ehelyett ő tett fel egy kérdést.

- Te próba-alany vagy, igaz?

- Miért, még nem találkozott eggyel sem? – fonta össze karjait a mellkasán Láng.

- Nem látni titeket a Hyde Parkban sétálgatni szivárványszínű pólóban – vont vállat Neil.

- Valóban jobb, ha megbújunk a sötétben – biccentett a lány. – Brannan még mindig titokban abban reménykedik, hogy visszavonszolhat minket a londoni laborba egy sikeresebb emléktörlésre...

- Miért nem adtátok fel? – érdeklődött a férfi, és közelebb merészkedett. – Bementek vallomást adni a rendőrségre, és Brannan börtönbe vonulhat hosszú évekre...

- Azért, mert ez itt nem Gotham City, barátom – tárta szét a karját Láng. – Itt nem szokott meg olyan dolgokat a rendőrség, hogy denevérnek öltözött félnótások ugrálnak a háztetőkön, szóval egy lány, aki a puszta gondolatával lángba borítaná a Tower Bridge-et, meg sem kottyanna...

- Szerintem elég bizonyíték, amit csinálsz – bökött dr. Norman a lány ökölbe szorított kezére, amiből ismét lángnyelvek törtek elő. A lány zavartan pillantott le, és megrázta ujjait, mire eltűntek a lángok.

- Ugyan – rázta a fejét. – Azt mondanák, hogy bűvésztrükk és csak az idejüket akarom fecsérelni...

- Nem mindenki ilyen szűk látókörű – vélekedett a férfi.

- Maga tényleg nem, mert maga tudós – világított rá Láng. – De többségben vannak azok, akik igen.

Neil egy hosszú pillanatig nézte a lányt.

- Miért vagy itt?

- Tessék?

- Miért vagy itt? Mert nem hiszem azt, hogy azért, mert nincs jobb társalgópartnered...

Láng sóhajtott, és levette az álarcot.

- Alkut ajánlanék.

A férfi összevonta a szemöldökét.

- Halljam – felelte végül.

- Segíts nekünk – lépett közelebb a lány, tegezésre váltva. – Állj be közénk! Közösen legyőzhetjük Brannan-t és a nagy becsben tartott Esőcseppet és Hurrikánt...

- És ebből nekem mi előnyöm származna?

- Visszakaphatod Hullócsillagot – felelt Láng, mire elakadt a férfi lélegzete. – Ha segítesz, be tudjuk bizonyítani neki, hogy ebben a harcban nem mi vagyunk a rosszfiúk. Aztán boldogan élhettek amíg meg nem haltok, vagy mit bánom én... A kérdés az, hogy benne vagy-e.

Dr. Neil Norman némi hezitálás után elfogadta a felé nyújtott kezet.

*****

- Ennyi erővel simán feladhatnánk magunkat a rendőrségen – vélekedett Natasha. – Akkor legalább nem kell megtanulnom azt a kifejezést franciául, hogy kényszer hatására tettem...

- Elismerem, hogy a helyzet nem rózsás – sóhajtott gondterhelten dr. Frances. – De...

- Nem rózsás? – nevetett fel hitetlenkedve a lány. – Az egy enyhe kifejezés!

- Ne bombázz a negatív hullámaiddal – dünnyögte Hayden. – Kell, hogy legyen megoldás...

- Ne felejtsétek, hogy eggyel többen vagytok – támaszkodott az asztalra Lily. – És én azért valamelyest értek a rablásokhoz...

- Vagy esetleg megint felhívhatjuk Mayát – ajánlotta Hayden.

Natasha felhorkant.

- Rendben, emberből nincs hiányunk. Akkor most azt mondjátok meg, hogy mégis hogyan lopunk el egy festményt egy diplomáciai területről!?

- Az a második lépés – mutatott az épület tervrajzára Hayden. – Az első problémánk az, hogy hogyan jutunk be az Indiai Nagykövetségre Párizsban...

- Ezzel kapcsolatban van pár ötletem – kattogtatta a tollát Lily, mire mindenki várakozóan pillantott rá. – Káoszkeltés. Megvan a Thomas Crown-ügy?

- Nem – rázta a fejét Natasha. – Tudod, amnézia.

- Ó, persze – biccentett a nő. – Akkor elmagyarázom. Az a lényege, hogy egy csomó azonosan felöltözött embert gyűjtünk össze a nagykövetség épülete előtt, és a káoszban mi is úgy öltözve be tudunk jutni.

- Ez biztosan működik?

- Nem – vont vállat Lily. – De rengeteg filmben csinálták már... Ha ügyesek vagyunk, nekünk is összejöhet. És a jó dolog, hogy nem igényel semmilyen különleges kiképzést...

- Tegyük fel, hogy így bejutunk, de közvetlenül a bejáratban nem lesznek őrök? – érdeklődött Jordan.

- De – szisszent fel Matthew. – Akkor mi legyen?

- Ki kell iktatnunk az őröket – mondta Natasha.

- Beiratkozom egy hipnózis tanfolyamra – motyogta Hayden.

- Én meg krav magára – replikázott Jordan, majd megdörzsölte a szemét. – Akkor mi legyen?

- Én le tudom foglalni az őröket – szólalt meg végül Lily, mire dr. Frances felvont szemöldökkel pillantott rá. – Valami hülyeséggel traktálom majd őket, menni fog. És addig ti fel tudtok osonni...

- Ha ez sikerül, és nem kapnak el, az remek – ropogtatta az ujjait Matthew. – Tegyük fel, hogy eljutunk ahhoz a teremhez, ahol az a festmény van, amire Doe annyira vágyik.

- Tegyük fel – biccentett Hayden.

- Hogy hozzuk ki?

- Nos, az a nehezebb eset – dőlt hanyatt a kanapén Lily, majd felpillantott. – Hogy álltok az ejtőernyős-ugrással?

- Nincs szükség arra – rázta a fejét Hayden. – Én ki tudok ugrani bármilyen magasságból... A gyémántrablásnál is így menekültem el.

Lily bólintott.

- Oké, akkor az meg van oldva.

- Akkor irány Párizs? – ásított Matthew, és összehajtotta a nagykövetség alaprajzát.

- Igen, ott folytassuk a felkészülést – indítványozta Lily. - Le jeu a commencé*.

- Aha, biztos – dünnyögte Jordan.

*****

Natasha a korlátra támaszkodva bámult az éjszakába. Felhős volt az ég, csak néhány csillag halványodott a végtelen sötétségben.

- Miért nem alszol?

A lány összerezzent; még a teljes csendben sem hallotta a fiú közeledtét.

- És te miért nem alszol? – fordult felé válasz helyett.

Hayden halványan elmosolyodott.

- Én már évek óta nem alszom öt-hat óránál többet... Te viszont szoktál, és megzavartad a napfelkelte mustrámat – mutatott a messzeségben feltűnő világosságra.

- Elnézésedet kérem – dünnyögte Natasha, majd sóhajtott. – Holnap indulunk Párizsba... Részt venni egy újabb bűncselekményben. Én nem vagyok ilyen, Hayden, ezt te is tudod.

A fiú összevonta a szemöldökét.

- Én sem vagyok ilyen. Pont ezért könnyebb együtt élni vele, mert tudjuk, hogy nem magunkért tesszük, és ez az önzetlenség, Nat.

- Te nem gondolsz néha arra, hogy mi lett volna, ha nem leszünk a Nightmare alanyai? – szólalt meg a lány néhány percnyi hallgatás után. - Nem tudom, egyetemre mentünk volna, körbeutaztuk volna a világot... Valószínűleg soha nem ismertük volna meg egymást – pillantott a lány a fiúra.

- Valószínűleg – biccentett Hayden. – De, gyakran gondolkozom rajta. Viszont, úgy vagyok vele, hogy ebből az életstílusból is a legtöbbet hozzuk ki... Néha pedig kellenek nehézségek, másoknak ez egy munkahelyváltás, nekünk pedig egy szociopata portugál alvilági gengszter...

Natasha halkan elnevette magát.

- Na látod, neked nincsenek negatív hullámaid.

- Dehogynem – vont vállat a fiú. – Csak én ezeket magamban tartom, és inkább a pozitív gondolataimat mondom ki hangosan... Nem lesz baj. Akkora baj nem lehet, hogy ne tudjuk megoldani.

- Ebben hiszel? – kérdezte a lány könnyes szemmel.

- Igen – bólintott a fiú komolyan. – Tudod, pozitivitás meg együtt-vagyunk-a-legerősebbek, meg ilyenek.

- Merci*– mosolyodott el halványan Natasha.

- Mi van, készülsz Párizsra?

- Ezen kívül csak annyit tudok elmondani, hogy angol vagyok – közölte Natasha, mire a fiú elnevette magát. - Je suis anglais.

- Impressionnant, mademoiselle* – felelt végül.

- Na, monsieur is tud valamit – kacsintott a lány. – Na, nekem viszont ennyi a tudásom.

Elakadt a lélegzete, ahogy egy hosszú pillanatra összeakadt a tekintetük.

- Miért tartotok hajnali négykor még-szabadlábon-vagyunk bulit, és engem miért nem hívtatok meg? – hallatszódott mögülük Jordan álmos hangja, a pillanat pedig tovaillant.

*****

* a játszma elkezdődött

* köszönöm

* lenyűgöző, kisasszony