Natasha gyűlölt arra kelni, hogy valaki rátámaszkodik a csengőre. Ilyenkor rendszerint megvárta, hogy valaki más, aki hamarabb elégeli meg a hajnalt megzavaró zajt, majd ajtót nyit. Ez az illető a legtöbb esetben dr. Frances lett, ugyanis Natasha és Hayden, bármennyire is zavarta őket a zaj, lustaságuk győzedelmeskedett.

Ez alkalommal azonban úgy tűnt, senki nem tervez felkelni és beengedni azt, akinek valami ennyire nagyon fontos volt.

Natasha nyüszítve vonszolta ki magát az ajtóhoz, és nyitotta ki azt.

- Elnézést a zavarásért – hebegte a küszöbön álló nő. A harmincas évei végét taposhatta, sápadt homlokát azonban mély barázdák szelték, ami nehéz életre engedett következtetni. Sűrű, fekete hajzuhataga ziláltan, nedvesen lógott a vállára, a mélyen ülő sötétkék szempár kétségbeesettséget tükrözött.

- Miben segíthetek? – támaszkodott az ajtófélfának Natasha.

- Matthew Frances-t keresem. – A nő eredetileg is halk hangja szinte teljesen elveszett az éjszaka süvítő szél zajában.

- Jöjjön be – intett Natasha a konyha felé. – Ne fázzon meg az esőben.

A nő bólintott, és mintha egy reszketeg „köszönöm" is elhagyta volna az ajkát, és betódult a konyhába. Natashának azonban elakadt a lélegzete, amikor meglátta, hogy az idegen nő nincs egyedül.

A kislány alig lehetett nyolc-tíz éves. Arca holtsápadt volt, szeme alatt sötét karikák húzódtak, éjfekete hajában ősz szálak húzódtak. Néhány tincs nedvesen tapadt a homlokára, szaggatottan, szipogva vette a levegőt.

Natashát viszolygás fogta el, ahogy a gyerekre nézett. Üvöltött róla, hogy komoly beteg, és a sötétkék szempár annyira fáradt volt, hogy kis híján belőle tört ki a zokogás.

- Bocsánat, még be sem mutatkoztam – szakította meg a nehéz pillanatot a nő. Kezet nyújtva fordult a lány felé, aki még mindig sokkos állapotban fogadta el. – Abigail Morrow vagyok, ő pedig a lányom, Daisy.

- Natasha Scott.

A kéz hideg volt, és remegett, ez pedig visszarántotta Natashát a valóságba. Közölte a nővel, hogy szól Matthew-nak és hoz száraz ruhát, majd remegve ment fel az emeltre.

- Ki csengetett? – érdeklődött a férfi kedélyesen, már ülve.

- Magát keresik – tájékoztatta a lány. – Abigail Morrow-ként mutatkozott be, a lányával jött.

A név egyből eltüntette a férfi szeméből a fáradtságot.

- Gail?

- Honnan tudjam? – vont vállat Natasha. – A kislány, Daisy... Szerintem beteg.

- Beteg? – szaladt ráncokba Matthew homloka, miközben szedelődzködni kezdett.

- Maga az orvos, nézze meg.

Lementek a földszintre, ahonnan Natasha nagy megkönnyebbülésére nem mozdultak a vendégek.

A nő, amint megpillantotta dr. Frances-t, felpattant, elé futott és szorosan átölelte. A férfi behunyt szemmel szorította magához, és mire szétváltak, Natasha tisztán látta, hogy a nő szemét könnyek futják el.

- Segítened kell, Matt – kezdte Gail, és a kislányra mutatott.

- Szia, Daisy – ült le a férfi a gyerek mellé, aki továbbra is konokul bámult maga elé.

- Mi a baja? – kérdezte suttogva Natasha.

Gail sóhajtott.

- Fogalmam sincs. Lázas, nem alszik, de elvittem a háziorvoshoz és ez nem egyszerű influenza. Azt mondta, lelki okai lehetnek... Olyan, mintha fokozatosan leépülne. Most már beszélni sem hajlandó, de azt még hallja, amit mondok neki.

Natasha a szája elé kapta a kezét.

- Matt, mit gondolsz? – nézett a férfire a nő.

- Nehéz megmondani – tűnődött dr. Frances. – Tudod, hogy nem vagyok rendes orvos, tudós vagyok, csak egy egyszerűbb orvosi képzést végeztem el... Vírus is lehet. Sőt, nagy valószínűséggel az... Szükségem lesz az orvosi papírjaira.

- Persze, persze – kutatott a táskájában Gail, majd egy papírköteget emelt ki. – Tessék.

- Kösz – vette el a férfi. – Natasha, addig adj a vendégeknek száraz ruhát, kérlek.

- Hogyne – tért vissza a jelenbe a lány, és átnyújtotta a ruhadarabokat, amiket már tíz perce a kezében szorongatott.

- Köszönöm – felelt hálásan a nő.

- Megkérdezhetem, hogy maga meg Matthew honnan ismerik egymást? – érdeklődött óvatosan, amikor a nő már átöltözött.

- Nincs ebben semmi titok – mosolyodott el halványan Gail. – Gyerekkori barátok vagyunk.

- Értem – biccentett Natasha, fejében azonban továbbra is ezernyi gondolat kergetőzött.

- Te vagy Esőcsepp, igaz?

- Igen – felelt felvont szemöldökkel a lány. – Akkor gondolom, Matthew mesélt egy-két dolgot...

Gail bólintott, majd mindketten visszamentek a konyhába.

- Ellie-t hol hagytad? – fordult a nő felé dr. Frances.

- Az unokatestvéremnél. Nem akartam magammal cipelni, elég volt Daisy-t...

- Miért, honnan jöttek? – érdeklődött Natasha.

- Galwayből, hajón.

- Natasha, megtennéd, hogy felébreszted Hayden-t?

- Persze – bólintott a lány, és újra felment az emeletre.

*****

Az éjszaka sötétjében szinte hangtalanul osont az alak. Talpig feketét viselt, kapucnija az arcát takarta el, kezével felkapaszkodott a kerítésen. Kesztyűs kezével egy kiálló drótra fogott rá, majd azt elengedve egy macska ügyességével landolt a talajon.

Felállt, leporolta a nadrágját, és tovább haladt.

Már vártak rá. A csoport tagjai különböző maszkokat viseltek, és az alól ellenségesen méregették az idegent.

- Mutasd magad – szólt a három legelöl álló közül a bal szélső. Kék, díszes karneváli maszkot viselt.

Előrelépett, az utcalámpa fényébe. Hátra döntötte a kapucniját, így láthatóvá vált éjfekete haja és égkék szeme.

A nappal és az éjszaka ellentéte.

Dylan mosolyra húzta a száját az álarc alatt.

- Gondoltam, hogy te vagy az. Láng, motozd meg – biccentett a mellette álló vörös karneváli maszkot viselő lánynak. Maya bólintott, majd egy éles kést húzott elő az idegen bakancsából.

- Én nem mennék fegyverrel egy állásinterjúra – mondta a lány negédes hangon. – De nem is ez az érdekes. Mutasd inkább azt, mire vagy képes.

Az idegen bólintott. Lehúzta egyik kezéről a kesztyűt, majd áttette a kesztyűs kezébe. Másik kezét felemelte, ujjait begörbítve koncentrált. A kesztyű furcsa változáson ment keresztül, áttetszővé, majd jéggé vált. Az idegen kicsit még jobban behajlította ujjait, mire az üvegkesztyű millió apró darabkára tört szét és gurult el a földön.

Láng lenyűgözve figyelte.

- Ez embereken is működik?

- Még nem próbáltam – vont vállat az idegen. – De könnyen lehet, némi gyakorlással biztosan menne...

- Szilánk – szólalt meg a középen álló, arany karneváli maszkos nő. Beszédéből akcentus hallatszódott ki, hangja nőhöz képest mély és nyugodt volt. – Üdvözöllek közöttünk.

*****

Dr. Frances megdörzsölte az arcát, és felnyitotta a laptop tetejét. Néhány pernyi gondolkodás után megnyitotta a Skype-ot és benyomta a hívást.

A hívott fél szinte azonnal fogadta.

- Mi járatban ilyen késői órán, barátom? – ásított dr. Brannan.

- A segítséged kell – ismerte be nem túl szívesen a férfi.

- Ezt sem hallottam tőled mostanában...

- Kérlek.

- Oké, oké. Mondd – támaszkodott összefűzött ujjaira Stanley.

A háttérben valaki megnyitotta a csapot.

- Biztos, hogy... Négyszemközt vagyunk? – szaladt ráncokba Matthew homloka.

- Hogyne. Ez csak Lily – bökött hátrafelé a férfi.

- Lily?

- Igen. Nálam húzza meg magát egy ideig – vont vállat Brannan. – De nem hiszem, hogy ezért hívtál fel.

- Valóban nem – bólintott a férfi, bár kissé zavartan. – Egy barátom kislányáról lenne szó.

- Mi van vele?

- Beteg. A háziorvosuk Galway-ben nem tudta megállapítani, hogy mi a baja, elsőre azt mondta rá, hogy egyszerű influenza, azonban a kislány nincs jobban.

- Tünetek?

- Láz, köhögés, rossz közérzet, nátha...

- Ezt hívjuk influenzának, barátom.

- Nem fejeztem be.

- Bocsáss meg.

Matthew bólintott.

- Az anyja szerint olyan, mintha fokozatos leépülne. Már napok óta nem hajlandó beszélni, és van valami furcsa, amit látok a gyerek tekintetében. Valami olyat, amit láttam már... Csak nem tudom megmondani, hogy hol.

Brannan elsápadt a lámpa fényében, de a másik férfi ezt nem vette észre.

- Miért hívtál engem, Matthew?

- Gondoltam, neked valamivel több tapasztalatod van ilyen téren...

- Mi a neve? – kérdezte Stanley hirtelen.

- Tessék?

- Mi a neve? – ismételte meg dr. Brannan. – A kislánynak.

- Számít ez jelen pillanatban?

- Mi a neve?

- Daisy Morrow – felelt dr. Frances felvont szemöldökkel.

- És ő a barátod, Gail lánya?

- Igen.

- Nos – kezdte a férfi, és levéve a szemüvegét, a tenyerébe temette az arcát. – A jó hír, hogy tudom, mi a kislány problémája. A rossz hír, hogy tudomásom szerint nem gyógyítható.

*****

- Hogy mi van? – kérdezett vissza Natasha hitetlenkedve.

Matthew széttárta a karját.

- Én nem tudtam, hogy ilyen létezik, de Brannan szerint igen. Ebben a Nightmare-kórban halt meg Conrad James, avagy Ragyogás. Bár nála mások voltak a tünetek...

- És maga azt sem tudta, hogy Daisy egyáltalán próba-alany volt? – kérdezte Hayden.

- Nem, ahogy Gail sem – sóhajtott a férfi. – Ő is és én is csak annyiról tudtunk, hogy körülbelül négyéves korában eltűnt két napra, de azután előkerült az egyik játszótéren...

- És mi lett volna egyáltalán a képessége?

- Az nem derült ki, Brannan szerint semmi reakciót nem váltott ki belőle a Nightmare...

- Talán önzőnek hangzik ezt a kérdést feltenni jelen pillanatban – szólt Natasha csendesen. – De... Ez a kór ránk nem vonatkozik? Mármint, tulajdonképpen Jordan és én is próba-alanynak számítunk, ha úgy vesszük...

A lány riadtan pillantott fel.

- Nem – rázta a fejét elgondolkodva dr. Frances. – Ha jól tudom, ha valaki a kísérlet ötödik fázisáig eljutott, akkor már nem számít próba-alanynak.

- Hála istennek – sóhajtott Hayden. – És mitől függ, hogy ez a kór kin jön ki?

- Ezt Brannan nem tudja megmondani – vakarta meg a fejét a férfi. – Állítása szerint a gyengébb immunrendszerűekre veszélyes, mert amíg Ragyogást néhány hónap alatt legyőzte, addig Szuroknál elő sem jött.

- És úgy nem lehet védekezni ellene, hogy megtanulja használni a képességét? – vetett Natasha kétségbeesett pillantást a kanapén alvó holtsápadt Daisy-re.

- Ez egy gyerek, Natasha – felelt csendesen Hayden. – Ráadásul le van gyengülve. Még nekünk is nagy erőfeszítéseket okozott, sőt, hosszú hónapokat vett igénybe. Neki nincs annyi ideje hátra.

- Igazad van – sóhajtott Matthew. – És egyébként sem biztos, hogy az megmentené az életét... Más megoldást kell találnunk.

*****

Noah minimum egy ölelést várt volna el a lánytól, Natashától viszont csak egy halvány mosolyra és biccentésre futotta.

- Minden oké?

- Hogyne – sóhajtott a lány, majd egymás mellett sétálni kezdtek. – Csak kicsit összesűrűsödtek a dolgok...

- Megbántad, hogy visszamentél?

- Nem – nézett el a távolba Natasha. – Komolyan nem. Mármint, jól éreztem magamat veletek is, de ők... Ők a családom, még ha nem is vérszerinti.

- Család? – vonta fel a fél szemöldökét Noah. – Ezt Hayden is így gondolja?

- Hayden? – fordult felé a lány, szája sarkában mosoly bujkált. – Féltékeny vagy?

- Nem, csak... Oké, de – ismerte el a fiú.

- Igazán nem szükséges – mosolygott Natasha. – Nincs köztünk semmi.

- Nincs? Akkor miért méregetett ilyen ellenségesen, amikor a múltkor átmentem?

- Nem tudom – vont vállat a lány. – Talán lehetett volna köztünk valami, de végül nem lett. Én már nem törődöm vele.

- Szóval csak barátok?

- Pontosan – bámult ismét a távolba Natasha, és hagyta, hogy Noah összefűzze ujjaikat. – Csak barátok.

******

- Szóval... Te meg Glandrea.

Natasha felnyögött.

- Miért, talán baj?

- Nekem ugyan nem – vont vállat Hayden. – Csak legutóbb még azt hangoztattad, hogy szerinted összejátszott Lindsay-vel és hogy mennyire álszentnek tartod...

- Honnan tudod, hogy nem csak azért randizom vele, hogy infót szedjek ki belőle? – támaszkodott az asztalra a lány.

- Ugyan – morogta a fiú. – Te nem lennél képes érdekből randizni valakivel...

- Igazán? – szaladt Natasha szemöldöke a haja tövéig, amivel elérte, hogy megnyerje ezt a vitát. Hayden lesütötte a szemét.

Csendben azonban nem bírt maradni.

- És kiszedtél már belőle bármilyen infót? – kíváncsiskodott tovább.

- Nem. De azt mondtam, hogy lehet, az infókért randizom vele – hangsúlyozta a lány.

- Mi másért? – horkant fel a fiú. – Ronda, mint a bűn.

- Ez nem igaz – dörzsölte meg az arcát Natasha. – Egyébként sem neked kell, hogy tetszen...

- Most mondd meg őszintén, mi olyan vonzó benne? – vonta fel a szemöldökét Hayden. – Azt ne mondd, hogy a szeme, ami úgy világít, mintha konnektorba dugták volna...

Natasha elfojtotta a nevetését.

- Tulajdonképpen miért is folytatjuk ezt a beszélgetést?

- Mert érdekel, mi folyik az életedben – vágta rá a fiú.

- Tudod mit, Hayden? – hajolt egészen közel a másikhoz a lány. – Az például egészen vonzó Noah-ban, hogy ő nem feledkezik meg arról, hogy csókolóztunk.

A fiú szólásra nyitotta a száját, majd inkább meggondolta magát és becsukta.

- Touché – motyogta, miután a lány kiment a helyiségből.