Jordan megdermedt, amikor meghallotta a lépteket a földszintről. Letette az ágyra a kezében tartott felsőt, majd ujjai az asztalon hagyott olló köré fonódtak. A következő pillanatban kinyílt az ajtó.

Egy Jordan számára ismeretlen lány állt előtte. Nála jóval alacsonyabb termete volt, szőkésbarna haja vége pedig enyhén lila volt, de Jordan úgy gondolta, ezt csak a fény okozza. Világosbarna szeme az ollóra siklott, és felvonta a szemöldökét.

- Ezt tanította neked Hayden? Hogy fogjunk fegyvert mindenkire, aki a közelünkben tartózkodik?

- Te vagy Natasha – mondta Jordan, de továbbra is szorosan fogta az ollót.

- Tedd le – bökött fejével az olló felé Esőcsepp, a lány azonban továbbra is gyanakvóan nézett rá. – Hidd el, ha meg akarnálak ölni, már rég halott lennél.

Az olló hangos csattanással landolt a parkettán.

- Máris jobb – biccentett Esőcsepp, miután odébb rúgta az eszközt. – Örvendek a szerencsének, Hullócsillag. Remélem, a többiek nem csak rosszat meséltek rólam.

Jordan nem felelt.

- Nagyon szereted a pillangókat – tekintett körbe a szobában Natasha. Kezét a farzsebébe csúsztatta, és úgy tűnt, felettébb kényelmesen érzi magát.

- Ez csak egy szimbólum – válaszolt a lány a ki nem mondott kérdésre. – A pillangóhatásra utal.

- Az mi? – kérdezett vissza Natasha, miközben éppen az éjjeliszekrényen elhelyezett akváriumot vizslatta.

- Káoszelmélet – magyarázta Jordan. – Egy pillangó egyetlen szárnycsapása a Föld egyik oldalán, tornádót idézhet elő a másik oldalán.

- Aha – bólintott a lány, elszakítva tekintetét az akváriumban párosodó bohóchalakról. – És rájöttetek már, mi a képességed?

- Öhm... Még nem.

- Addig jó – billentette oldalra a fejét Esőcsepp. A mozdulatot hangos roppanás kísérte. – Az utána lévő folyamatok sokkal, de sokkal nehézkesebbek.

- Kérdezhetek valamit?

Natasha felvonta a szemöldökét.

- Rajta.

- Miért rágtál be a dokira? – bukott ki Jordanből.

- Sejtettem, hogy érdekelni fog – biccentett Natasha. – Legyen elég annyi, hogy nem volt velem teljesen őszinte. Én meg úgy nem tudok felkészülni arra, ami odakint vár rám, amikor fogalmam sincs, mi is az.

- Vissza fogsz jönni?

- Hayden is ugyanezt kérdezte – vont vállat szomorúan a lány. – Én szeretnék, tényleg. De most szükségem van egy kis időre... Egyedül.

- Miért jöttél ide? – kérdezte Jordan néhány percnyi hallgatás után-.

- Csak szerettem volna találkozni veled, nem kell egyből rosszra gondolni – védekezett Natasha. – Bármilyen meglepő, nem vagyok az a típus, aki megcsonkít másokat.

És végre megtört a jég, Jordan elnevette magát.

******

Hangos csörömpölés hatolt az éjszaka csendjébe.

- Hayden! – szisszent fel dr. Frances, dühösen pillantva a fiúra. – Légy szíves ne úgy, mint az elefánt a porcelánboltban!

- Sajnálom – suttogta a fiú, majd a zseblámpájával a vázára világított, amit levert. – Remélem, Mrs. Norton nem fogja kihívni a rendőrséget... Francba, Jordan, ne taposs már a lábamra folyton!

- Mondja ezt az, aki már a negyedik vázát veri le öt percen belül – vágott vissza a lány, miközben botladozva átlépett a földön heverő táskán.

- Fogjátok már be – sziszegte a férfi. – Gyerekesek vagytok.

Hayden és Jordan összenéztek, de annak tekintetében, hogy éppen illegálisan tartózkodnak egy számukra vadidegen idős nő otthonában, nem mentek bele a vitába.

- Egészen biztos, hogy itt van?

- Aha – pillantott körbe dr. Frances. – Gondolkozzatok! Képzeljétek el, hogy van egy fontos akta nálatok, amit el kell rejtenetek. Viszont a hírnevetek nem éppen tökéletes, ezért a saját lakásotokon nem hagyhatjátok. Hova tennétek?

- Biztos nem a vén banya káposztaszagú lakásába – fintorgott Hayden.

- Szerintem logikus – vélekedett Jordan, figyelmen kívül hagyva a fiút. – Hiszen egy szenilis, macskás nénire senki sem gyanakszik.

- Te nem láttad ezt a Dylan-t, ez egy idióta – dohogott az orra alatt Hayden. – Ő valószínűleg a vécélefolyóba dugná...

- Találtam valamit – hallatszott egyszer csak Jordan hangja, aki az egyik fiókot túrta át.

- Ez nem egy akta – vette ki a lány kezéből határozottan Hayden. – Ez egy hajszál, méghozzá elég gondosan becsomagolva.

- Biztos fontos az, akié a DNS – közölte dr. Frances. – Add ide, és tűnjünk innen.

******

- Kérdezhetek valamit? – érdeklődött Natasha a csillagos égboltot bámulva.

- Épp most tetted meg – sóhajtott Noah behunyt szemmel. A lány felült, és csúnyán nézett rá. – Csak nyugodtan.

- Miért nem tartottatok minket gyanúsnak, amikor először Lindsay után érdeklődtünk?

- Mert tudtuk, hogy próba-alany volt – felelt csukott szemmel a fiú.

- De mégis honnan tudhattátok? – hanyatlott vissza a pázsitra Natasha. – Az elején úgy tűnt, hogy Brannan mindent megtesz azért, hogy a Nightmare hétpecsétes titok maradjon, azóta pedig kiderült, hogy a sarki boltoson kívül mindenki tud róla.

- Csak azért gondolod így, mert olyan körökben mozogsz, ahol mindenkinek köze van a Nightmare-hez – vélekedett Noah. – Ami pedig Lindsay-t illeti... Talán nem volt teljesen igaz, hogy nem beszéltünk vele azóta, hogy elhagyta a cirkuszt.

- Mi? – ült fel Natasha.

- Jól hallottad. Rheát nagyon megviselte, amikor elment, nagyon közel álltak egymáshoz. Utána még leveleztek egészen addig, amíg Lindsay próba-alany nem lett, utána szakadt meg teljesen a kapcsolat. Majd sok év múltán, pár héttel azelőtt, hogy Londonba jöttünk, felkeresett minket. Mi addigra tudtuk, hogy bűnöző lett, méghozzá a képessége miatt az egyik legjobb. Tehát eljött Aurorába, és utasított minket, hogy ne szóljunk senkinek az ügyes-bajos dolgairól... Majd, hogy biztos lehessen abban, hogy hallgatni fogunk, mint a sír, elvágta az unokatestvérem, Oliver torkát.

- Ez nagyon durva – feküdt vissza a fiú mellé Natasha. – Miért nem mondtátok el, amikor kérdeztük?

- Mert nem bíztunk bennetek – mosolyodott el Noah halványan. – Gondolj bele, három vadidegen állított oda hozzánk aznap...

- Igaz... Valószínűleg én sem fecsegtem volna ki hadititkokat.

Néhány perc csend után újra a lány szólalt meg.

- Szóval... Azt is tudjátok, hogy nekem milyen kapcsolatom van a Nightmare-rel?

- Aha, Lindsay-től.

- De hát azt mondtad, megszakadt vele a kapcsolat, miután a Nightmare alanya lett...

Noah megúszta, hogy válaszolnia kelljen, a következő pillanatban ugyanis Rhea bukkant fel a kertben.

- Noah, anyánk meghalt.

A fiú biccentett, mintha csak azzal értene egyet, hogy szombaton esett az eső. Felállt, és követte testvérét a házba, Natasha pedig csak elképedve bámult utánuk.

******

- Ez meg mi a fene? – vonta fel a szemöldökét Hayden a szerkezetet vizsgálva.

- Egy olyan számítógép, amin le lehet futtatni a DNS-t és az ujjlenyomatot is – magyarázta Albert a szobába lépve. – Á, szia Hayden.

- Helló, Albert – biccentett a fiú. – Nem mintha zavarna, de ez a cucc... Legális?

- Nem hinném – vont vállat hanyagul a férfi, és állítgatni kezdett valamit a gépen. – Nézzük ezt a hajszálat...

******

Brannan ujjai közt forgatta a gyűrűt, majd behunyta a szemét a feltörő emlékektől. Harminc évvel ezelőtt, amikor az oltárnál a menyasszonya az ujjára húzta, még azt hitte, jó döntés volt. Három évvel később, amikor Willa beadta a válókeresetet, nem hitte volna, hogy komolyan gondolja. Szerették egymást, még akkor is, amikor a gyűrű lekerült az ujjaikról. A férfi még emlékezett, hogy amint hivatalosan is nem voltak házasok többé, az ékszert a fiók legmélyére tette, és évtizedekig hozzá sem nyúlt.

Most pedig itt tartja a kezében.

Sokáig azt hitte, meg lehet feledkezni az érzelmekről. Elhalványulnak, majd teljesen eltűnnek és örökre feledésbe merülnek. Ez azonban nem volt igaz, ugyanis hiába temetik mélyre a múltat, elég egy pillanatra elmerülni a másik tekintetében és minden régi érzés visszatér.

Élénken élt az emlékezetében az a nap, amikor újra Willa felől hallott a válás után. Tizenhárom évvel később volt, és azzal a hírrel keresték meg, hogy volt felesége sajnálatos módon életét vesztette. A férfi emlékezett, hogy először el sem akarta hinni, hiszen mindig is valahogy halhatatlannak hitte a nőt. Ám miután előadta a rendőrség, hogy hogyan is történt az eset, Stanley átlátott a szitán. Willa nyilván megrendezte a halálát, mert a Kraft elől akar elbújni, és a férfi titkon remélte, hogyha sikeres a terv, majd felkeresi őt. Ám nem ez volt a legmeglepőbb hír, amit aznap hallott.

Míg a hír Willáról, egyfajta izgalommal töltötte el, hiszen megvolt az esélye, hogy újra láthatja a nőt, a következő hír viszont úgy jött, mint egy gyomron rúgás. Hirtelen és fájdalmasan.

A rendőr ugyanis közölte, hogy a kislánynak ezek után ő a törvényes gyámja. Dr. Brannan először csak pislogott, hogy mégis milyen kislánynak. A rendőr hamar megértette, hogy a férfi nem tud a lányáról, ezért elmagyarázta, hogy a DNS vizsgálat bebizonyította, hogy ő az apja.

És dr. Stanley Brannan az egyik nap még magányos tudós volt, a másik nap pedig már egy tizenkét éves kislány édesapja.

Szőke haja hanyag copfba volt fogva, szeme vöröslött a sok sírástól, de még így is látszott tiszta, égkék színe. Mereven ült, lábait szorosan egymás mellett tartva, kezét a térdére helyezve. Talpig feketét viselt; most jött a temetésről.

- Szia – ült le vele szemben a fekete öltönyös Stanley Brannan.

A kislány hanyagul biccentett, szeme pedig ismét megtelt könnyel.

- Nem láttalak a temetésen.

- Ott voltam pedig – mosolyodott el halványan a férfi. – Csak hátul álltam, mert... Mert anyukád rokonaival nem a legjobb a viszonyom.

- A gyámhivatal elmondta, ki vagy.

- Pedig szerettem volna személyesen elmondani – mondta a férfi, noha ez nem volt igaz. Örült, hogy a gyámhivatal megtette ezt a nehéz lépést helyette.

A lány megvonta a vállát. Látszott, hogy nincs különösen oda a társalgásért, főleg nem az apjával való társalgásért, akiről eddig nem is tudta, hogy létezik.

- Figyelj, Lily – nyelt egyet a férfi. – Így én lennék a törvényes gyámod... Ha nincs ellenedre, hozzám költözhetsz... Persze, nem kötelező...

Lily bólintott. Még külsőre teljesen úgy nézett ki, mint az anyja kicsinyített mása, ez a szótlanság nem vallott Willára. Persze azt is meg lehetett érteni, hogy miért nem táncol az asztalon, hiszen most temette el az anyját.

- Rendben, akkor gyere – segítette fel a kislányt a kanapéról dr. Brannan. – Segítek összepakolni a holmidat, aztán menjünk haza.

Ismét csak szótlan bólintás volt a válasz.

[...]

- Te teljesen meg vagy húzatva!? – kiabált a volt feleségére Stanley. – Hogy tehetted ezt!? Hogy titkolhattad el előlem, hogy van egy lányom!?

Willa behunyta a szemét.

- Muszáj volt, Stanley. Miután elváltunk, a Kraft megtalált, és Lily-t akarták. Egyedül el tudtam rejtőzni, veled nem sikerült volna.

- Ehhez akkor sem volt jogod! A válás előtt már tudtad?

- Nem, csak utána – felelt a nő, arcán pedig a bűntudat könnyei csordultak végig. – Miután már elváltunk, szólni akartam, de akkor jött a Kraft és onnan már nem volt menekvés. Így is megtaláltak.

- Á, szóval ezért rendezted meg a halálod – horkant fel a férfi. – Hogy mentsd a bőrödet. Azzal nem törődsz, hogy egy kislány minden éjjel miattad sír!

- Csak így védhettem meg – hunyta le a szemét Willa. – Ígérd meg, hogy vigyázol rá, Stanley! Ígérd meg!

- Megvédem őt – bólintott a férfi, de szemében továbbra is parázslott a düh. – De rám ne számíts, ha menekülnöd kell.

- Stanley... - lépett közelebb a nő, és a másik keze után nyúlt, aki ösztönösen elrántotta.

- Menj el, Willa – kérte halkan a férfi, és ez rosszabb volt, mintha ordított volna. – Menj el, nem vagyok képes a szemedbe nézni.

A nő szótlanul bólintott, majd elhagyta a sikátort.