Egy évvel később

- A többiek hatra jönnek, úgyhogy ne felejtsen el időben elpakolni a konyhában! Molly hoz süteményt, amihez szükség lesz a nagy tálaló tálcára is a felső polcról.
- Hogyne.
- És kérem, a hűtőből vegye ki azt a befőttesüvegben úszkáló levágott kezet! - szörnyülködött John, azonban legjobb barátja a tekintetét szigorúan a laptop képernyőjére függesztette. Nem úgy tűnt, mint aki bármit is felfogott az elhangzottakból, így a férfi résnyire szűkült szemekkel folytatta kissé gyanakvó hangon. - ...Lehet, hogy a királyi család is beugrik, szóval arra gondoltam lehetnénk mind rizsporos parókában.
- Remek John, kiváló ötlet.
- Ön nem is figyel arra, amit mondok! - emelte fel hangját, mire Sherlock végre elszakította tekintetét az igencsak lapos ügy részleteit elé táró számítógépről.
- Temérdek felesleges fecsegést kell kiszűrnöm ahhoz, hogy az elmém hibátlanul működjön; ez az én személyes merevlemezem, ha csupa köznapi szeméttel mérgezem az igazán lényeges információk odavesznek!
- De ez a lányom születésnapja!
- Pontosan, vagyis az aggodalma teljes mértékben alaptalan - meredt rá értetlenül. - Ha elszúrja, egy év múlva ugyanekkor újra próbálkozhat.
- És ezért nem Ön a délután főszervezője. - csóválta fejét a másik rosszallóan, ám a további csevegésnek egy pár aprócska cipő kopogása vetett véget.

Az öreg parketta csak úgy recsegett-ropogott a vidám léptek alatt, s néhány másodperccel később egy világosbarna, göndörhajú kislány jelent meg a nappaliban. Egy igazán különös pókot formázó plüssfigurát szorított piros kardigánba bújtatott kezeivel kék pöttyös ruhácskájához és gondtalanul rámosolygott édesapjára.
- Megtaláltam!
- Örülök - ráncolta homlokát a férfi, de ajkai hasonló mosolyra húzódtak. - Mihez is kezdenénk enélkül a ronda plüss nélkül?
Sherlock tovább pötyögött a laptop billentyűzetén, miközben szokásos stílusában hadarni kezdett.
- Az ausztráliai rojtos ugrópók a világ legokosabb pókszabású élőlénye; számos támadási stratégiával rendelkezik és képes a helyzet által megkívánt leghatékonyabb módszer kiválasztására, azontúl, hogy intelligencia szintje elég magas ahhoz, hogy megértse a hiba fogalmát, majd tanuljon belőle és adaptálja azokat következő vadászata során.
- És nagyon undi is. - fintorgott Rosie cinkosan vigyorogva a nyomozóra, aki komoly arccal biccentett.
- Hallotta, John. Ráadásul nagyon undi is.
A férfi halkan elnevette magát és megfogta kislánya szabad kezét.
- Remek, szóval ezt csinálják, mikor Ön vigyáz rá? Tanulnak, aztán jutalomból szörnyplüssöket rendel neki?
- Miért, mások hogy töltik el az idejüket vele?
- Nem tudom, játszanak és Disney mesét néznek?
Sherlock összeráncolta homlokát és vadul tovább kattintgatott a megnyitott lapok között.
- Nevetséges. Az állatok nem beszélnek, de legfőképp nem fakadnak dalra, mindkettőnket megmentettem a popkultúra eme borzalmas szégyenfoltjától.

Mielőtt még bármelyikőjük reagálhatott volna, egy gyors kopogás hallatszott a folyosó felől. Sherlock azon nyomban felkapta a fejét, ám miután realizálta, hogy csak Mrs. Hudson dugta be a fejét az ajtón, figyelmét ismét a munkájának szentelte. Nem őt várta. Habár a gőzölgő csészékkel, illetve friss kekszekkel megrakott tálca, amit beegyensúlyozott a helyiségbe nem volt ellenére.
- Kukucs! Gondoltam, jól esne egy kis tea.
- Köszönjük, de mi épp menni készültünk, Rosienak megígértem, hogy ő választhatja ki a héliumos lufikat a partihoz. - mosolygott barátja az idős asszonyra, aki jókedvűen lepakolta a nassolnivalót a fotel melletti kisasztalra.
- Óh hát persze kedvesem, mindent a kis ünnepeltnek!
- Valahogy úgy. Bár a kedvenc plüssállatából kiindulva kicsit kezdek aggódni, milyen lufikat fog választani - jegyezte meg John, aztán a biztonság kedvéért még egyszer rászólt a nyomozóra. - Sherlock, ne felejtse, amit mondtam! A konyhaasztal, a tálca...
- Azt hiszem még képes vagyok előkészíteni a lakást egy hároméves születésnapi összejöveteléhez.
- A kéz a befőttesüvegben?
- Kísérlet, egy ügyhöz kell.
- Megnézhetem? - csillantak fel Rosie szemei, mire a nyomozó szólásra nyitotta a száját, de John leintette.
- Ha megmutatja neki, az Ön keze lesz a következő, ami a hűtőben landol.
- Óh az ég szerelmére, maguk megint emberi testrészeket tettek a hűtőmbe? - sopánkodott Mrs. Hudson. Sherlock elnyomott egy félmosolyt a hangsúly hallatán, majd lecsukta a laptop tetejét és az öltönyét igazgatva felkelt az asztaltól. Mielőtt még az ünnepelt és apja elsiettek volna, a keresztlányához lépett és térdein megtámaszkodva, vonásait egy komoly kifejezésbe rendezve, elé hajolt.
- A délután folyamán a legjobb formáját várom el Öntől, kedves Watsonom.
Rosie válaszul egy puszit nyomott az arcára, aztán a furcsa plüssállatot ölelgetve, huncutul mosolyogva indult meg lefelé a lépcsőn.

Amint az ajtó becsukódott mögöttük, a férfi kiegyenesedett és a kandalló párkányára szúrt papírok között kezdett valamit keresgélni. Az idős asszony eközben behozott a konyhából cukrot a forró italokhoz és vígan fecsegett tovább.
- Hát nem csodás ez a mai nap, Sherlock? Rosie már hároméves, pedig olyan, mintha még csak tegnap született volna! Tündéri kislány, nem csodálom, hogy még Lestrade nyomozó is eljön, hiszen mindenki úgy szereti! Mondja, a bátyja itt lesz?
- Az ilyesmi nem Mycroft asztala. - mormogta vissza a másik.
- A születésnapi partik...?
- Az emberek.
- Óh, jut is eszembe! - Mrs. Hudson láthatóan nem ragadt le a válaszok értelmezésénél, túláradó jókedvében a szokásosnál is beszédesebb hangulata támadt. - Egy úr vár lenn, magához jött.
- Küldje el, ma nem fogadok ügyfeleket. Jöjjön vissza holnap.
- De fontos dolognak tűnik - gondolkodott el a nő. - Ha jól emlékszem, azt mondta a kormány megbízásából jött és ügye van a számára. Talán Mycroft küldte.
- Vagy úgy - felelte unottan. - Akkor vissza se jöjjön.
Mrs. Hudson a fejét csóválva indult kifelé, s valami olyasmit motyogott, hogy ettől függetlenül ő még nem a házinénije és ez egyszeri alkalom, azonban Sherlock máris kizárta ismét a külvilágot. Elméjét lekötötte a kettős gyilkosság esete, amivel elszórakoztatta magát, mialatt várakozott. Gyűlölte a semmittevést, az egyhelyben toporgást az unalom alkotta kietlen sivatagban a változás szeléért imádkozva. Szörnyűség, az emberi agy elsorvadásának legalattomosabb oka.
Órájára pillantott, s már épp a konyha felé vette volna az irányt, hogy vessen egy pillantást kedvenc befőttesüvegére, mikor a bejárati ajtó ismét kinyílt és valaki belépett.
- Világosan megmondtam, hogy nem fogadok ügyfeleket. - sóhajtotta idegesen lendületből, de vendége láttán megváltozott arckifejezése.
- Még engem sem, Mr. Holmes?

Veronica mosolygott rá a küszöbről, enyhén oldalra biccentett fejjel és néhány papírzacskóval a kezében.

Öltözéke, mint mindig, ezúttal is makulátlan és nőies volt, a puha, egyenes, ében tincsek pedig bársonyos függönyként keretezték szép arcát. A külsőségek persze ezúttal is hidegen hagyták a férfit, ám ahogy tekintetük összetalálkozott, az a kontrollálhatatlan szíve a szokásos ritmustól eltérően nagyot dobbant.
- Az attól függ, milyen ügyet hozott. - felelte kimérten, mire a lány letette a zacskókat az asztalra és kivett az egyikből egy bulvárlapot.
- Óh, elég komoly a dolog - A magazin borítóján hatalmas betűkkel éktelenkedett a figyelemfelkeltő szalagcím: „A pletykák folytatódnak - Vajon Sherlock Holmes új barátnője valóban a fiatal örökösnő, Veronica Lodge?" - Ki kéne deríteni, hogy mi is a helyzet velük, elég gyanús páros.
A férfi tekintete végigfutott a szavakon, s végül lesújtó pillantást vetett a másikra.
- Amíg nem hagynak hátra egy hullát, érdektelen, lapos ügy.
A fiatal nő alig bírta elrejteni mosolyát a válasz hallatán.
- Amúgy is, mi az, hogy „új barátnő?" - csóválta a fejét. - Mégis hány régi lehetett előttem? Egy fél, maximum.
-Túlzásokba esik, ugyanakkor hízelgő a feltételezés.
Veronica felakasztotta a kabátját a fogasra, s így végre valahára odaléphetett a férfi elé. Komolyságot erőltetett magára, felszegte az állát, s szemöldökei a magasba szöktek.
- Mr. Holmes?
- Ms. Lodge?
- Borzasztóan hiányzott.
Azzal a lány lábujjhegyre állt és ajkait finoman az övére tapasztotta. Habár mindössze úgy egy fél napot töltöttek távol egymástól, az elmúlt év során oly szorosan összefonódtak mindennapjaik, hogy Veronica alig esett túlzásokba, mikor azt éreztette csókjával, hogy minden óra felért egy egész évtizeddel. Mióta tavaly azon az ominózus napon szinte szó szerint újjászületett, a közös pillanatokat még inkább megbecsülte és amint véget értek az órák a londoni egyetemen, általában a Baker Street 221 B jelzésű lakásban időzött. Nem is feltétlen szóltak egymáshoz, gyakran csupán tanulgatott, miközben a tanácsadó-nyomozó a munkáját végezte, s ez így volt tökéletes. Épp elégnek bizonyult, hogy a közelében lehetett és alkalomadtán merő mulatságból idegesíthette.
Sherlock finoman viszonozta a csókot, majd lassan elhúzódott és a szatyrok felé biccentett.
- Azt hittem Sherrinford-ban jártál, mi ez a rengeteg kacat?
- Te szoktad azt mondani, hogy ha semmi értelmeset nem tudsz mondani, inkább ne mondj semmit. Fogadd meg a saját tanácsodat, nagyokos - nézett rá csúnyán, s elkezdett kipakolni a papírzacskókból. - Ha elfelejtetted volna, a parti szervezés az egyik specialitásom; még sosem okoztam csalódást és nem Rosie szülinapján fogom elkezdeni. Ezeket még reggel vettem indulás előtt, csak most hoztam el.
- Egy hároméves kislány partijának szervezése közben beiktattál egy látogatást a világ legkegyetlenebb gyilkosai által lakott börtönbe? - ráncolta homlokát a férfi, de barátnője mindössze egykedvűen vállat vont.
- Hiszed vagy sem, amíg New York-ban éltem volt szorosabb és furcsább napirendem is. Egyébként meg Mycroft hibája, hogy mára szervezte a látogatást.
- Ezt nem kétlem - értett egyet azonnal. - Feltételezem minden rendben ment?
- Naná. Ezt a szoknyám gyűrődéséből, vagy a kabátujjamra csöppent kávéfoltból következtetted ki?
- Egyikből sem. Számottevőbb felügyelet nélkül tevékenykedtél egy egész délelőttön át, de még nem fújtak nemzetbiztonsági riadót; ezt úgy veszem, hogy jelentősebb komplikáció nélkül teljesítetted a kitűzött célokat.

Veronica a szemét forgatta, ám a mosolyt képtelen volt letörölni az arcáról. Vidáman kipakolta a papírdíszeket, a vásárolt ajándékokat, a csomagolópapírt és egyebeket az eleve kaotikus állapotban roskadozó asztalra és könnyedén mesélni kezdett.
- Tudod, egy éve nem beszéltem már a szüleimmel és a mai nap rádöbbentett arra, hogy milyen jó döntés is volt ez. Sherrinford börtöne a tökéletes büntetés számukra, végre egy hely, ahonnan nem tudják kivásárolni magukat - horkantott fel, az óceán közepén álló titkos szigetre gondolva. - Apu cellája közvetlen a kannibálok után van jobbra, mégsem tetszett neki egyik friss húsról szóló viccem sem, Anyu pedig épp csak annyi ideig volt hajlandó fogadni, hogy elmondja, milyen hálátlan gyerek vagyok. Egy vidám családi délelőtt a Lodge családnál.
- A játszmában a győzelemnek ára van, a kettős ügynökök pedig ezt duplán fizetik meg - felelt egyszerűen a férfi, de tekintetével a mozdulatait elemezte a feldúltság jelei után kutatva. - Bánod, hogy mégis elmentél?
- Nem, azt hiszem szükségem volt a lezárásra - gondolkodott el, mielőtt észbe kapott volna és győzedelmes mosoly terült szét ajkain. - Ráadásul nem csak náluk jártam. Üzenetet hagytam egy régi barátnak.
Sherlock szemöldöke ráncba szaladt, s erre már igazán felkapta a fejét.
- Hogy érted?
A lány abszolút diadalittasan nyúlt be márkás táskájának egy zsebébe és egy félbehajtott írólapot adott át a nyomozónak.
- Tudtam, hogy érdekelni fog ezért kértem egy másolatot - tette csípőre kezeit elégedetten. - Ha már arra jártam, csak nem léphettem le anélkül, hogy ott hagynék pár szót Irene Adler-nek.

A férfi gyors mozdulattal széthajtotta a sherrinfordi börtön leggyűlöltebb lakójának készült, néhány sorból álló levelet és fürgén átfutotta. Szája sarkában feltűnt egy halovány mosoly, aztán a darab papírt az asztalon pihenő laptop mellé dobta.
- Roppant elmés.
- A bosszú hidegen tálalva a legjobb... de nem olyan édes, mint a győztes nevetés.
Veronica a pakolás befejeztével a gőzölgő csészék felé fordult és a megfelelő mennyiségű tej adagolása közben lazán új témába fogott, tekintve, hogy az égvilágon semmi kedve nem volt hidegvérű gyilkos szülőkről vagy őrült dominákról beszélgetni ezen a szép napon. Kicsit több, mint egy éve volt ezeken rágódni, s a mai nap után úgy érezte végre megnyugodhat a lelke.
- Min dolgozol?
- Egy kettős gyilkosság Sussex-ben, de bárgyúmód nyilvánvaló, hogy a fiatalabbik testvér volt - fejtette meg közben a férfi elgondolkodva, majd elhessegette a képzeletbeli jegyzeteket szemei elől és tenyereit összecsapva áttért a lényegesebb témára. - Következő napirendi pont! Költözz ide.

A tejjel töltött apró kancsó hangos csörömpöléssel érkezett meg a tálcára, s döntötte fel a teáscsészéket, ahogy Veronica nagy lendülettel elejtette.

- Tessék? - pislogott hatalmasakat, olyan döbbenten fordulva a másik felé, hogy majdnem kiestek a szemei a helyükről.
- Meg kell jegyeznem, habár a parti-szervezési képességeid valóban átlagon felüliek, a tea készítése során minden alkalommal alulmúlod önmagad.
- Ho-hogy mit csináljak...?
- Nos, a tálcát eltakarítani nem ártana, mielőtt Mrs. Hudson meglátja.
- Fejezd be, ez most komoly! - szólt rá a lány, s tekintetét le nem véve róla, lassan, megfontoltan folytatta. - Nem gondolod, hogy ez egy kicsit túl korai...?
- A világ tengerei pusztulnak, a terrorfenyegetettség szintje kritikus és minden napunkat egy lebegő, forró sziklán töltjük az űrben. Épp csak elütöm az időt.
- Jó, értem, az idő relatív és vannak ennél sokkal komolyabb dolgok is - forgatta a szemét, ismét csípőre helyezett kezekkel. - De ez a mi közös életünk Sherlock és ezért fontos nekem! Jól akarom csinálni.
- Kezdhetnéd a teával.
A lány neki dőlt az asztalnak és a szarkasztikus megjegyzést figyelmen kívül hagyva magához húzta szerelmét. Eléggé ismerte már ahhoz, hogy tudja, ez az egész érzelemmentes színjáték egyetlen okból tárult szemei elé - Sherlock nem akarta kimondani azt, ami valójában motoszkált a fejében. Voltak, akik voltak; egy nagyszájú, belevaló fiatal nő és egy zseniális nyomozó, aki szerethetetlennek hitte magát.
Lágyabbra vette hangját és a fehér ing gallérjával játszadozva, egy jelentőségteljes pillantással veszett el tekintetében.
- Miért akarod, hogy ide költözzek, hm?
- Azt hittem egyértelmű, még számodra is - Homlokán az értetlenség halovány ráncai tűntek fel. - Az egyetem épülete nem egész harmincegy perc távolságra helyezkedik el a bérelt apartmanodtól, belekalkulálva a forgalmi fennakadásokat, a reggeli rutinodat és a cipőd sarkának általában lehetetlen méreteket öltő magasságát, az ébredés pillanatától számított érték vetekszik egy kisebb film hosszával. A délutáni látogatásaid végeztével a hazajutás ugyan taxival mindössze tizenegy percet igényel, költségvetési és környezetvédelmi szempontból a színtiszta logika alapjaival ütközik ez a mindennapokat áthidaló folyamat; no meg persze a Baker Street csupán huszonkettő percre található a jelenlegi életformádat definiáló összes lényeges helyszíntől, így a költözés koncepciójának felvetődése ésszerű.
A lány, mint mindig, ezúttal is remekül szórakozott a kifinomult szenvedésen, ahogy Sherlock kétségbeesetten igyekezett elkerülni bármiféle szentimentális megnyilvánulást.
- Értem - bólogatott komoly arccal. - Romantikus.
- Praktikus.
- Minden lány álma, hogy idő- és pénz spórolás miatt összeköltözzön valakivel - Kezei finoman felkúsztak mellkasán, majd átkarolták a férfi nyakát. - Erőltesd meg magad!
Az égkék szempár különösen csillant az ablakon át beszűrődő verőfényes napsütésben és Veronica még ilyen hosszú idő után is azt a kellemes, izgatottságtól felfűtött melegséget érezte egész testében, mint mikor legelőször megcsókolta. Nem hitte, hogy valaha is képes lenne beleunni a kék ezen árnyalatainak megfejtésébe... Az örökké pedig elég jó kezdetnek tűnt.
- Azon túl, hogy az ésszerű döntések létráján, amit hozzá tennék, az esetek viszonylag nagy százalékban te csak hírből ismersz, ez jelenti egyértelműen a következő fokot... - köszörülte meg a torkát végül a férfi és halkabban folytatta. - ...Arra a következtetésre jutottam, hogy minden lakás csupán akkor érződik otthonnak, ha te is ott vagy. Költözz hozzám...!

A lány arcán széles mosoly terült szét és vonásai tökéletesen tükrözték válaszát. A világ legkibírhatatlanabb alakja visszavonhatatlanul, végérvényesen az ujja köré csavarta, s ő furcsa mód nem bánta. Nem hiányolta a kapcsolat előtti szabadságot, mert az a másfél év, amit együtt töltöttek, rádöbbentette, hogy az igazi szabadság kulcsát a nyomozó helyezte a kezébe minden egyes érintésével. Őt akarta. Mindig.
- Rendben - suttogta vissza és játékos mosoly ragyogott fel arcán. - De tudod, velem összeköltözni... elég komoly megpróbáltatásnak tűnik.
- Vállalom az ügyet.
S ahogy Sherlock ajkai ismét lágy csókra hívták, a lány tudta, hogy jól döntött. Ujjai elvesztek a göndör fürtökben, mozdulataiból pedig sugárzott a színtiszta szeretet és odaadás. A férfi óvatosan közelebb húzta, a rövid, ellenségüknek címzett levél pedig tollpiheként szánkázott le lassan az asztalról a sötétvörös szőnyegre.
A szavakat könnyed, elegáns kézírással kanyarították a lapra.

„Ha tudni akarja, miért vesztett, keresse fel a Baker Street 221 B-t! Kézen fogva találja majd meg a magyarázatot.
Üdvözlettel: Az egyetlen nő, akit Sherlock Holmes valaha is szeretett"

                              VÉGE