Nagymacskák.
Habár a híres blogon minden alkalommal a vadászkutya hasonlatához vezettek vissza a szálak, a metafora nem tűnt tökéletesen helyén valónak. A pumák egyedül, általában lesből támadtak, puha mancsaik finoman nehezedtek a porhanyós földre miközben megközelítették a gyanútlan áldozatot. Harapásuk bármely háziasított kutyánál erősebb volt, s egyetlen jól megtervezett mozdulattal intézték el az ellenfelet. Célra álltak, megfigyeltek, hangtalanul kivárták a megfelelő pillanatot és mikor elérkezett az idő, könyörtelen gyorsasággal ugrottak.

Veronica minden alkalommal - mikor szinte szikrákat hányt körülötte a levegő olyan magas fokon égett - egy veszélyes nagymacskának látta a férfit. Egy az összes lépését tökéletesen megfontolt pumának, mely tiszta értelmet tükröző tekintetének kereszttüzében ott feszengett az oly ravaszul elrejtőzni kívánt bizonyíték. Némileg megrémisztette, hogy egyik másodpercről a másikra képes volt ilyen kegyetlen, érzelmektől eltávolodott módba kapcsolni, ugyanakkor viszont megbújt valami más is emögött...
Valami megfoghatatlan.
Valami veszélyes.

Valami, amely ilyenkor úgy vonzotta, mint gyenge molylepkét a perzselő lángnyelv.

A fiatal nő emlékeztette magát korábbi veszekedésükre, mert tisztában volt vele, hogy azonnal le kellett hűtenie magát. Legutóbb Sherlock némasággal jelezte az irányába, hogy az égvilágon semmit nem számított neki a lány jólléte, s minden esély megvolt rá, hogy ez soha nem is fog változni. A férfi élt-halt a munkájáért, ám az emberi tényező lelketlen eszközzé vált a kezei között és Veronica pontosan tudta, hogy emiatt nem engedhette meg magának a pillanatnyi hév sziklájáról kipattant vonzalmat jelentő szikra dédelgetését.

A Pembrooke ajtaján nagy lendülettel áttörve Sherlock a dolgozószobában büszkén álló könyvespolchoz rohant és őrült tempóban futtatta végig ujjait a művek kemény kötésén. Minden rezdüléséből sugárzott a szenvedély, a bizonyítási vágy, és Veronica újfent azon kapta magát, hogy haragtartás helyett úgy bámulja őt, mint egy tökéletesre faragott mestermunkát.
- Mint egy betépett könyvtáros - köszörülte meg a torkát végül az ajtófélfának dőlve, mire egy gyors lesújtó pillantást kapott. - Csak mondom. De ha az újságok igazat mondanak, ezek közül egyedül a könyvtáros jelző áll távol magától.
- Keresek valamit.
- Én is a józan eszemet, de azt elhagytam már akkor, mikor Önt először felkerestem.
A nyomozó le nem vette tekintetét az előtte tornyusoló szekrényről, s mindössze alig hallhatóan mormogta a választ.
- Elhagyta azt már korábban is Mr. Andrews hálószobájában.

Ekkor Sherlock felhagyott a polc tüzetes átvizsgálásával és az íróasztalhoz fordult. A fiókok sorra majd' kiszakadtak a helyükről olyan energiával rántotta ki őket, míg végül egy kulccsal lezárthoz nem ért. Szó nélkül elővette az álkulcskészletet és a nem épp atombiztos lakat perccekkel később már meg is adta magát egy halk kattanás kíséretében.
Ott volt.
Sherlock végre megtalálta a keresett kötetet és innentől fogva minden figyelmét neki szentelte. Lassan kihúzta a többi érdektelen tárgy közül, újra felállt és ujjaival óvatosan végigsimított a borítón, akár egy felfedező a frissen kiásott felbecsülhetetlen értékű lelet felületén.
Veronica nem akart rákérdezni mi is történik valójában, túlságosan sértett volt még ahhoz, hogy megadja az újabb lehetőséget a másiknak néhány élből rávágott beszólásra. Szerencsére azonban még csak szükség sem volt kérdésekre; rögvest felismerte a férfi kezei közt pihenő könyvet a borításáról.
- Hamlet...?
Sherlock felkapta a fejét.
- Olvasta?
- Régen a kedvenc drámám volt. Kislányként ez volt az első darab, amit színházban láttam.
A férfi szemöldöke a magasba szökött, aztán bosszankodva megrázta a fejét, miközben belelapozott a könyvbe.
- Tudtam, hogy láttam már valahol a virágok effajta kombinációját, és éreztem, hogy maga lesz a kulcs, mégsem figyeltem a jelekre, micsoda amatőr hiba! - nyomta meg a szót halkan szitkozódva, s fürgén lapozgató ujjai hirtelen megálltak egy oldalon. - A zsenialitást kerestem az egyszerűség mezején, míg a megoldás mindvégig az orrunk előtt hevert.

A férfi pedig felé fordította a kötetet és a vastagon aláhúzott sorok szinte átüttötték a vékony papírlapot.

"Mert sérthetetlen mint a levegő,
S hiú ütésink vásott gúny neki"

- Ez nem egy búcsúlevél... - közölte komoly hangon. - ...Ez elrejtett hadüzenet.
Veronica pedig szinte a saját bőrén érezte, ahogy a puma belemélyesztette karmait az elejtett vad húsába.

•••

A vörösbor csendes örvényként kavargott a pohárban, szorgos hullámait időről időre csupán a hasonló árnyalatban tündöklő ajkak érintése törte meg. A lány a gondolataiba merülve kopogott a peremén, oly buzgó élettől csillogó szemeit mintha ezúttal fátyol fedte volna. Egy ideje már nem figyelt a tágas nappaliban fel-alá járkáló férfi szavaira, ugyanis ha még ő maga sem volt teljesen tisztában a kirajzolódott térkép jelentésével, Veronica számára csak a teljes zagyvaság maradt, kézenfogva az odavetett félszavakkal, amiktől a falra tudott volna mászni.
A közönség hiányának ellenére Sherlock rendíthetetlenül hadart hol a könyvet lapozgatva, hol a helyiség különböző pontjai között rohangálva.
- Hazaér, a könyv az asztalon hever, benne a fenyegetés. Valaki a sérthetetlenségét az orra alá dörgölve itt hagyta a fennhéjázó üzenetet. Talán ez a valaki felelős a gyilkosságért is, de- NEM, miket beszélek, a virágokat az asztalon Mrs. Lodge hagyta! Semmi értelme. De a gyilkosságról tudnia kellett, máskülönben nem üzent volna...
- A virágok... - ismételte Veronica ködös tekintettel, s mikor a férfi nem reagált, megemelte hangját. - A virágok, Mr. Holmes... még mindig nem magyarázta el.

Sherlock újra felkapta a könyvet az asztalról és a kanapén pihenő lánnyal szemben foglalt helyet a kisasztal tetején, amin előbb gondosan átgyalogolt. Mintha nem ért volna többet az egyedül a Baker Street fél berendezésénél.
- Azt mondta olvasta, hogy különleges Önnek ez a mű! Hát nem érti?
- Mostanra már igazán hozzászokhatott volna. - felelte a lány szárazon, mire a másik azonnal a megfelelő oldalakra lapozott.
- Ophelia virágokat oszt a szereplőknek a történet során, mindet specifikus jelentéssel ellátva. A rozmaring és az ibolya az emlékezés és hűség jelképe, a galambvirág a hízelgésé... - Sherlock lapozott egyet és ujjaival jelentőségteljesen egy monológra mutatott. - ...a százszorszép az ártatlanságot, a közönséges ruta pedig a női vétkek valódi megbánását reprezentálja.
- Tehát, ha jól értem... bár elég sok pohár bor lecsúszott, amíg Ön saját magával vitatkozott... - pislogott Veronica. - Az anyám tudott a gyilkosságról, és tudta, hogy őt gyanúsítanák vele, ezért itt hagyta az ártatlanság jelképét...?
- Pontosan.
- De miért a megbánás, ha semmi köze nem volt hozzá?
- Kiváló.
- És hogy jön Smithers halá... - kezdte a másik, ám a felismerés még félúton leterítette. - Hamlet apja.
- Többször kellene alkoholizálnia, csak úgy sziporkázik tőle.
Veronica lassan kiegyenesedett a kanapén és letette a poharat a férfi mellé az asztalra. Most, hogy végre ő is megértett egy szeletkét az események hatalmas fogásából, új reménnyel szemében pillantott a férfira.
- Csak tessék - biccentette oldalra a fejét Sherlock. - Látta hogy csinálom, most maga jön.

A lány finoman átvette tőle a könyvet és a megfelelő oldal után kutatva beszélni kezdett.
- Hamlet apja már halott amikor a történet kezdődik, és saját gyilkosa ül a trónon. Az apja halálát méreg okozta... - mutatóujjával a szövegre koppintott párszor, mielőtt kimondta volna. - ...a halálos cseppeket pedig álmában a fülébe öntötték.
- Eddig jó.
- Ön nem értette miért adagolták túl a mérget, én azt hittem óvatlanságból... de gondosan kiszámolt mennyiség volt, azt akarták, hogy feljusson a fülébe.
- Úgy van.
- Az anyám megkapja a fenyegetést a könyv formájában, elzárja a fiókba, Smithers pedig nem sokra rá a darab szereplőjéhez hasonló módon meghal - Veronica elszörnyedve bámult a kötetre, mintha az lett volna maga a gyilkos fegyver. - De miért járt nála az anyám? Miért hagyott olyan üzenetet, ami pont, hogy a gyilkossághoz köti és miért hagyta itt a megbánás jelképét, ha semmi köze hozzá?
- Pazar, rátapintott a lényegre - Sherlock kendőzetlen izgatolomtól fűtve újra átgyalogolt a kisasztal tetején, s visszasétált a bútorhoz, ahol anno a növények várták a lányt. - Ez az egyetlen darab, ami sehogy sem illik a kirakósba, akármilyen forgatókönyvet is vázolunk fel.

Veronica erre már maga is feléledt kicsit korábbi kábultságából és követte a férfit. Az asztallapra támaszkodott vele szemben, s mint aki komoly tárgyalásra készül, komolyságot sugárzó arckifejezéssel emelte rá immár ismét eltökélten csillogó tekintetét.
- Tehát a következtetéseim jók voltak?
- Igen - bólintott Sherlock, majd lazán folytatta. - Persze a leglényegesebb kérdés felett elsiklott, de kezdésnek egész jó.
- ...Senki nem dicsér úgy, mint Ön.
- Miért rendezte meg Mrs. Lodge a saját eltűnését? - ignorálta a választ, hisz jelenleg egyedül az ügyről volt hajlandó diskurálni. - Tegyük fel, hogy Hiram Lodge tudomást szerzett a felesége viszonyáról... miért a portás volt az áldozat és nem Mr. Andrews? Vagy talán egy bűnbanda esküdött vérbosszút a családja ellen és figyelmeztetésként hagyták ott az ölebük holttestét a küszöbön? Vagy Hermione Lodge sokkal sötétebb ügyekbe keveredett és még magát is hátra hagyta volna, csak hogy a saját bőrét mentse?
- Sosem tenne ilyet - nyomta meg a szavakat. - Ráadásul ezek közül egyik sem magyaráz meg mindent.
- Akkor tegye fel a kérdést, Ms. Lodge - támaszkodott az asztalra a másik is, olyan közel hajolva, hogy arcukat ismét veszélyesen kevés választotta el. - Mi az egyetlen lehetőség, ami nagy százalékban fedi a jelenlegi tényeket?
- Nem megyek bele a játékába.
- Smithers tudott valamit, amit nem kellett volna.
- Ne is folytassa.
- Az anyja házhoz ment és mikor a helyzetet menthetetlennek minősítette, kicserélte a pirulákat a halálos méregre.
- Elég!
- Visszatérve pedig az egyetlen dolga az volt, hogy kivonja saját magát, feltehetően egy cinkos segítségével, a gyanúsítottak listájáról, s megrendezték az évszázad rejtélyes elrablását, megteremtve a nemlétező alakot, akire rá lehetett kenni mindent.
- Mr. Holmes!
- Az anyja a Hamlet-gyilkos, fogja már fel!

Veronica állta a tekintetét a benne dúló tengernyi érzelem ellenére és egy értelmezhetetlen arckifejezés futott át vonásain egy másodperc erejéig. A következtetések tökéletes logikája a velejéig hatolt, de nem volt hajlandó engedni a késztetésnek és lesütni tekintetét. Nem, itt több volt a tét annál.
A lány figyelmen kívül hagyta az egekben dübörgő pulzusát és a tőle telhető legnyugodtabban vetette meg lábát ebben a vérkomoly vitában.
- Azt mondta, ez nagy százalékban fedi a jelenlegi tényeket - Veronica nagyot nyelt, de nem hagyta, hogy hangja megremegjen és gyengeséget mutasson ezzel. - Vagyis nem tökéletesen biztos benne.
- Esély és valószínűség, Ms. Lodge.
- Nem vagyok szerencsejátékos - a fiatal nő ezúttal sokkal érettebbnek tűnt a koránál, igazi üzletasszonyként nézett vele farkasszemet. - Alkut ajánlok Önnek.
Sherlock egyik szemöldöke enyhén megemelkedett, ám egyéb jelét nem adta annak, hogy komolyan figyelne rá.
- Vizsgáljunk meg minden lehetőséget, járjunk utána az összes szálnak és amennyiben a végén mégis Önnek lesz igaza és a szüleimnek köze van Smithers halálához... - hangja kissé elakadt, de mélyen a szemébe nézve fejezte be. - ... önként jelentkezem koronatanúnak a tárgyaláson a vád oldalán. Nem küzdök tovább az igazság ellen, ha ez az igazság.
Sherlock áthatóan méregette a másikat, latolgatta milyen esélyei voltak rá, hogy a lány elfogadja a legvalószínűbb forgatókönyvet és a felesleges köröket kihagyva ezen a nyomvonalon haladjanak tovább. Tisztában volt a makacs nőszemély stílusával, no meg tapasztalta a jelenlétének hiánya okozta nehézségeket a nyomozás során, így végül kénytelen volt megbarátkozni a konklúzióval, miszerint akármennyire is szeretett volna, képtelen volt csak és kizárólag egyedül dolgozni az idegen országban. A fiatal Lodge kapcsolatai, befolyása és ravasz bája a furcsa eset lefolyásának elengedhetetlen kellékévé avanzsált és ennek keményen meg is fizette az árát.
- ...Nem fog felhagyni ezzel a kereszteshadjárattal.
- Az utolsó pillanatig küzdeni fogok az anyám ártatlanságának bizonyításáért. - erősítette meg Veronica, s ahogy a másik lassan kiegyenesedett az asztal túloldalán, ő is hasonlóképp cselekedett.
- Rendben. A vendégem erre a csalódásra.
- Azt majd meglátjuk, Mr. Holmes.

A tanácsadó-nyomozó nagy lendülettel szelte át a helyiséget és megragadta ikonikus sötét kabátját. Habár igyekezett olyan hangszínt megütni, amelyből fesztelen érdeklődés, avagy lezser nemtörődömség sugárzott, a kérdés mégis csettintésre megváltoztatta a szobán uralkodó tárgyilagos hangulatot.
- A visszafejlődés útján haladunk tehát? - vetette oda félvállról, s azonnal dünnyögve folytatta. - Mr. Holmes...
A lány rögtön megértette mire utalt; sőt, amolyan aprócska győzelemnek könyvelte el, hogy a férfi észrevette a változást.
- A barátok használják egymás keresztnevét.
- Néhány napja még a barátjának tekintett? - ráncolta a homlokát a férfi, miközben belebújt a szövetkabátba.
A lány összefonta maga előtt karjait, s biccentett.
- Annak. Aztán nem is tudom mi miatt változott ez meg. Talán az időjárás, esetleg egy rosszul sikerült vizsga... vagy tudja, talán azért mentek félre a dolgok, mert kiderült, hogy Önt csak azért érdekli lélegzem -e még vagy sem, mert a nevem kapukat nyit meg előttünk Riverdale-ben.
Sherlock nem felelt semmit, de némi kezdetleges zűrzavar átfutott arcán, ahogy a kabát ujját igazgatta.
- Senkim sem volt, Mr. Holmes - nyomta meg az elejét, s annak ellenére, hogy iszonyúan erősen próbálkozott, a hangja így is elcsuklott egy rövid, óvatlan pillanatra. - Amióta csak elkezdődött ez az egész, egyedül vagyok.
- Mr. Andrews valószínűleg...
- Archie? - vágott közbe azonnal egy ideges nevetés kíséretében. - Megállt már valaha is egy percre, hogy körbenézzen? Bűnbandák, vagy neadjisten' egyenesen gyilkosok figyelnek, fenyegetőznek és ennek a legártatlanabbak esnek áldozatául! Hogyan vonhatnám be ilyesmibe...?
Sherlock a nyaka köré tekerte a mélykék sálat, ám a másik tekintetét kerülte.
- Nincs senki, aki értené min megyek keresztül - vette halkabbra a hangját Veronica. Az a rendíthetetlen üzletasszony, akivel alig néhány perccel korábban tárgyaltak, szinte teljesen odébb lépett, hogy teret engedjen az őszintébb, s megtörtebb énjének. - ...Igaza volt, Mr. Holmes.
- Nem meglepő. Miben is?
- Ostoba vagyok - halk, fájdalmas nevetés csúszott ki a száján. - Buta módon azt hittem, ha csupán pár másodpercre is, de maradt valaki, akire számíthatok ebben a káoszban. Valaki, aki bekötözi a kezemet, ha elvágom... kiszabadít egy kegyetlen rendőri kihallgatásról... vagy csak a karjai közt tart, mikor elveszítek egy számomra fontos embert.

A végét szinte alig hallhatóan ejtette ki, a nehéz csend pedig egyetlen momentum erejéig sem vesztegelve, azonnal ráborult a helyiségre. Nem beszéltek arról a bizonyos autóútról hazafelé. Egyikőjük sem tartozott azok közé az emberek közé, akik szertelenül megosztották legbensőbb érzéseiket másokkal, ám ez nem jelentette azt, hogy a pillanat értéktelen lett volna. Sherlock tökéletesen emlékezett arra, hogyan simult össze először a lány puha bőre a tenyerével, s milyen remegve szorította Veronica a kezét, mialatt friss virágokkal keveredő vaníliás illata belengte a teret.

- Ne aggódjon, Mr. Holmes - a némaság súlyos láncait ismét Veronica zúzta szét egy beletörődő, halovány mosollyal. - Már értem, hogy hol hibáztam. Az ügyfele vagyok. Mostantól a tőlem elvárható profizmussal fogom kezelni a helyzetet.
Sherlock lassan befejezte a sál megkötését és a bejárati ajtó gombjára simult a keze.
Valami azonban visszatartotta.
Normális esetben röviden kifejezte volna egyetértését és további időpazarlás terhétől megszabadítva kettejüket elviharzott volna, de ez a fiatal nő és sorsa sosem tartozott a normális kategóriába. Ahogy észrevétlenül rápillantott és végigmérte, sok információt leolvasott róla, ám egyetlen szó háttérbe szorított minden mást.

Magány.

Korábban a magányt a pozitív elemek listáján jegyezte; ez óvta meg a külvilág összes szentimentális szemetétől. Védőpajzsot vont köré és hosszú időn át egy gondoskodó édesanyánál is hatékonyabban vigyázott rá. Veronicat nézve azonban az egyedüllét gonoszan ismerős változatával kellett szembesülnie és a legborzalmasabb az egészben az volt, hogy értette. Régen a magány átölelte, mert amíg nem volt mit hiányolnia, addig megfojtani sem tudta. Két hosszú éven át merenghetett ennek a különös gondolatnak az esszenciáján, miután levetette magát a kórház tetejéről, s a lányra pillantva ezúttal újra megértette.

Egyedül az szenvedhetett, aki tudatában volt annak, mit is veszített el.

S habár Sherlock az esetek kilencven százalékában valóban inkább rá várakozó felfújt matrac nélkül ugrott volna fejest egy épületről, minthogy a lány locsogását kelljen hallgatnia, valahogy mégis képtelen volt elfordítani a kilincset és átlagosan kezelni őt.

- ...Mary. - köszörülte meg végül a torkát, míg tekintetét a jobb kezében szorongatott bőrkesztyűre függesztette.
- Tessék...?
- Korábban azt kérdezte miért nem ígérhetek védelmet magának; kinek esett baja legutóbb - Sherlock lassan felnézett és most először szemeiben tisztán kiolvasható érzelem tükröződött. - Mary volt az. Mary Watson.
Veronica leeresztette összefont karjait és óvatosan közelebb ment. Nem mert hozzá érni, de a tőle telhető leggyengédebb hangon kockáztatta meg a kérdést.
- Mi történt?
- Megmentette az életemet. És ez olyan ajándék, amire sosem leszek érdemes - Sherlock ismét lehajtotta a fejét, némelyik göndör fürt pedig homloka elé hullott. - Az ügyfelem és a barátom volt egyszerre. Valaki, aki látta milyen vagyok valójában és így is méltónak tartott rá, hogy a lánya keresztapja legyek.
- Sherlock... - suttogta Veronica, de a másik megállíthatatlanul el akart érni a mondandója lényegéhez.
- Ha egyszerű ügyfél lett volna, John Watsonnak még mindig lenne felesége, Rosienak pedig édesanyja - a férfi végre a szemébe nézett. - Látom maga milyen típus; képtelen nyugodt, visszafogott életet élni, a vérében van, hogy valamilyen szinten vonzódjon a veszélyhez... akkor is, ha baja esik - Sherlock leheletnyi szünetet tartott, majd a jól megválogatott szavakat komoran mondta ki. - Nem azért tartom Önt magamtól távol, mert az a lelketlen gép vagyok, aminek vél. Csak nem áll szándékomban asszisztálni egy újabb barát elveszítéséhez.

Veronicanak esélye sem volt reagálni, a nehéz ajtó nagy lendülettel kinyílt és a férfi se szó se beszéd zsebeibe csúsztatott kezekkel már kinn is volt a küszöbön túl. A lenti hatalmas bejárati ajtó tompa puffanása hallatán összerezzent, de tudta, hogy a sürgős sietség ellenére is ez jót jelentett. Sherlock most először engedte igazán közel magához, nem számított, hogy a mondandója pont ennek tiltását indítványozta. Betekintést nyert az emberibb oldalába és most hogy látta, igazat kellett neki adnia: a veszély valóban vonzotta. Ezek után esze ágában sem volt hagynia, hogy hűvös üzleti partnerekké váljanak amíg az ügy kapcsán vázolt alku kitartott.

Mindössze néhány órával később sms-t küldött a férfinak.
"Nem töltené ma a Pembrooke-ban az éjszakát?"

A válasz nem késett soká.
"Amennyiben vészhelyzet van, írjon részleteket. Ha újabb macska, tegyen ki neki vizet. - SH"

Roppant humoros.
"Még mindig nem tudjuk biztosan, ki küldött fenyegetéseket. Vagy ki ölt. Nem érzem magam biztonságban egyedül."

"Hívja át Mr. Andrews-t. Talán ő is örülni fog a kitett víznek. - SH"

Veronica elnyomott egy mosolyt és az esélytelenek nyugalmával olyat írt, ami nem számított éppenséggel szokványosnak a részéről.

"Kérem. Nem akarok egyedül lenni."

Alsó ajkát beharapta, mialatt a választ várta. A percek egy örökkévalóságnak tűntek, ahogy lassan odébb vándorolt a mutató a kandalló fölé helyezett órán. Lezárta a telefont, majd újra felnyitotta s közben egy része gyűlölte, mennyire kislánynak érezte magát. Mint aki izgult, mit felel a kiszemeltje a meghívásra, ami a közelgő bálra szólt. A fenébe is, komoly felnőtt nő volt! Igazán tudnia kellett helyén kezelni bármi is legyen a reakció.
A telefon végül halk rezgéssel jelezte egy sms érkezését és a komoly érett nőszemély majd' letiltotta véletlenül saját magát, annyiszor rontotta el siettségében a kódot.

"Húsz perc. - SH"

A lány pedig hetek óta először mosolyodott el igazán őszintén és felszabadultan.

Sherlock természetesen megtartotta az ígéretét, ráadásul magához képest viszonylag rövid ideig puffogott látványosan amiért ilyen későn kellett átjönnie a fél városon lényegében a semmiért. A táskáját lepakolta a lány által mutatott vendégszobában, s habár nem igazán szóltak egymáshoz - mivel Veronica nem merte megkockáztatni, hogy megzavarja a Hamlet újraolvasása közben és a férfi felkapja a vizet - ennek ellenére sokkal kiegyensúlyozottabban végezte az esti rutinját. Biztonságot nyújtott a számára a tudat, hogy végre nem egyedül volt abban a hatalmas, szomorú házban.

Az idő hamar elszaladt, s a falióra már hajnali egy felé járt, mikor Veronica felült a saját ágyában. Megdörzsölte az arcát és hagyta, hogy egy kimerült sóhaj csússzon ki a száján. Egyszerűen képtelen volt aludni. Holott a teste olyasfajta fáradtság jeleit mutatta, amelyekből kiindulva már rég össze kellett volna esnie és másnap délig szundítania, az agya nyughatatlanul zakatolt a felgyorsult események hatására.
Egy ötlet, egy bugyuta futó gondolat cikázott át a fején, de rögtön le is szúrta magát érte. Hülyeség. Hogy venné ki magát? Ugyanakkor viszont biztosan megnyugtatná az egyedüllét nyomása miatt hevesen dobogó szívét.
Hosszú perceken át vívódott a paplant szorongatva, míg döntésre nem jutott. Végül is mi volt a legszörnyűbb dolog, ami történhetett...?

Veronica lassan kimászott az ágyából és lesimította rövid, finom selyemből készített pizsamáját. Magához ölelt egy puha kispárnát és célirányosan átvágott a nappalin. Szinte alig hallatszottak lépései, ahogy mezítláb végigsietett a kövön, mégis amint óvatosan belépett Sherlock szobájába, tudta, hogy a férfi ébren volt. Talán ő riasztotta fel, talán ő sem tudott aludni; nem is számított igazán.

A lány szó nélkül közelebb sétált és a párnát a feje alá csúsztatva, ledőlt mellé a nagy francia ágyra. Sherlock felé fordította tekintetét és kérdőn meredt rá a sötétben. Még ilyen sejtelmes félhomályban is szinte fénylettek kék szemei, melyek ezúttal az éjszakai szellő által diktált ritmusra ringatozó erdei tavacskára emlékeztettek. Nem volt szükség szavakra ahhoz, hogy Veronica tudja mire kell felelnie.
- Nem tudok aludni. Zakatolnak a gondolataim - suttogta alig hallhatóan, a férfinak pedig elég volt összeráncolnia a homlokát ahhoz, hogy folytatásra ösztönözze. - Azt hiszem igaza volt másban is.
- Tudom.
Veronica halkan felnevetett és hagyta, hogy tekintetük összefonódjon a sötétben.
- Ne rontsa el - néhány másodperc erejéig még habozott kimondja -e. - Talán abnormálisan vonz a veszély... talán ez lesz a vesztem végül.
- Valószínűleg.
- ...Talán nem is bánom.
Az elsuttogott szavak kettős jelentése fellobbantotta a puskaportól terhes levegőt a helyiségben. Sherlock maga volt a két lábon járó veszély, mint ahogy azt korábban is kifejtette, a lány beismerése pedig új színezetet kölcsönzött az állításnak. A várakozással telt csönd fellegei beborították a szobát, s még a világ is megtorpant egy pillanatra, hogy megnézze a következő lépést.
Veronica tekintete letévedt a férfi ajkaira és különös érzés kerítette hatalmába. Minden porcikája érezte, hogy Sherlock is ugyanezt teszi, ráadásul néhány őrülten hosszú másodpercig elidőzött rajta az a megigéző szempár. Mint aki megfontolta a lehetőséget.
A "talán" jelzőt elsodorta a változás szele - Veronica biztos volt abban, hogy valóban nem bánta volna.

Sherlock ekkor újra felpillantott rá; mielőtt még valami visszafordíthatatlanul lepecsételte volna a kétes jövő borítékját, rekedtes hangon megszólalt.
- Jó éjt, Ms. Lodge.
A lány elmosolyodott a hivatalos stílus hallatán, ami az ő szájából már sokkal inkább érződött becenévnek, mint távolságtartónak.
- Jó éjt, Sherlock.

Aznap éjjel a ház hosszú idő óta először nem érződött üresnek.