- Szóval mit kerestek a helyszínen?
- Már mondtam - szűrte a fogai között a szavakat a férfi, a türelme pedig nem vészesen csökkent, hanem elfogyott. - Rém gyengén próbál rájönni, hogy hazudok -e; a történet elismételtetése ilyen rövid időn belül felesleges időpazarlás, ezt nem tanították?
- Nagyon köszönöm a kioktatást, de húsz éve vagyok seriff, pontosan tudom mit csinálok.
- Mindketten tudjuk mit csinál.
- Nagyszerű.
- ...Ostoba kérdéseket tesz fel és lejáratja magát az egész osztaga előtt, nem mintha nem aranyhalakkal lenne egyébként körülvéve.
- Mr. Holmes!
- Az éG SZERELMÉRE, hányszor mondjam még el, hogy nem mi öltük meg?! Ön is látná, ha egy perc erejéig képes volna elszakítani a tekintetét McCoy polgármesterről, akivel hozzá kell tennem, a Holdról is látható milyen botrányos viszonya van!
Seriff Keller zavart pillantást vetett az említett asszonyra, aki a táskáját markolászva nézelődött a bűntény helyszínén az egyik járőr mellett ácsorogva. A rendőrautók villogó fénye megvilágította a jelenlévők gondterhelt vonásait, csak úgy mint a tőle jó néhány méterre, vállán takaróval álldogáló - s mellesleg a sokktól majd' összeroskadó - Veronica alakját. A seriff megköszörülte torkát és visszafordult a kibírhatatlan alak felé, akivel egyetlen beosztottja sem bírt el a helyszínre érkezés után.

- Szóval Smitherst utoljára majdnem egy héttel ezelőtt látták, igaz?
- Hat nappal ezelőtt és nem látták, hanem látta, csak Ms. Lodge találkozott vele. Ne vizsgáztasson, tudom, mit mondtam s még egy Önhöz hasonló gyengeelméjű is látja, mit próbál bebizonyítani - vágta rá bosszúsan a tanácsadó-nyomozó, mielőtt állát felszegte és lekezelő hangon folytatta volna. - Gyerünk Mr. Keller, ne fogja vissza magát, borzasztó lázban égek, hogy megtudjam hogyan követtem el egy gyilkosságot még azelőtt, hogy Amerikába érkeztem volna!
- Nos... - tette csípőre kezeit a másik, mialatt végignézett újra a helyszínen, míg végül tekintete megállt a kollégájával szemben reszkető Veronicanal. - Nyilván nem egyedül dolgozott. Együtt tervezték meg Hermione Lodge elrablását is? Félre sikerült valami és kénytelenek voltak eltávolítani a szemtanút is?
- Jó ég... - suttogta Sherlock a tiszta döbbenettől átitva, ám mielőtt még a seriff elkönyvelhette volna azt a leleplezés okozta sokknak, a férfi folytatta. - ...milyen csendes lehet az Ön fejében, mondja nem visszhangzik?
- Mr. H-
- a bŐRÖND, HÁT NEM ÉRTI, MIT NEM LÁT EZEN? - Sherlock megelégelte a magukat rendőrségnek csúfoló gyámoltalan bagázs kérdéseit és heves gesztikulálás közepette kezdett magyarázni. - A férfi hazajön, még arra sem pazarol időt, hogy az egyenruháját átvegye, egyből egy bőröndöt kezd megtölteni a nappali közepén. Ha süllyedni kezd egy hajó, a patkányok érzik és menekülnek először, márpedig a Lodge hajó méretes léket kaphatott, ha ennyire szorított az idő. Menekülés közben azonban látogató érkezik, nézze az előszoba szőnyeget, és a sarkánál felhajlott részt! Az alsó réteget nem az alakját visszanyerő flexibilis gumiból készítették, így megőrizte egy tűsarkú cipő nyomát.
- Ez csak még inkább terhelő bizonyíték Veronica Lodge bűnrészességét illetően!
A férfi nagyot pislogott és egy másodpercig sem tétovázott.
- ...Brilliáns. Ms. Lodge egy hidegvérű gyilkos, maga meg igazi nyomozó. A boszorkányokat és sárkányokat hol tartják? - gúnyolódott természetesen rezzenéstelen arckifejezéssel, és az épület felé mutatva hadart tovább. - Hermione Lodge látogatást tett valószínűleg hat óra előtt néhány perccel, ugyanis Smithers karórája a beállítások alapján minden nap hatkor jelzi neki, hogy bevegye a napi gyógyszeradagja második felét.
- Mi köze ennek a halálához...?
- Sok, Mr. Keller, sokkal több, mint magának a nyomozói munkához - a férfi oldalra biccentette a fejét és halkabban, ijesztően nyugodtan fűzte tovább a mondandóját, végig a ház felé lépkedve. - Hat óra van, újra egyedül a házban... az óra jelez, a remegő keze pedig megáll pakolás közben... Az asztalon elhelyezett műanyagtartóban tárolt kapszulákért nyúl... percekkel később pedig holtan fekszik az ágyán, habzó szájjal és füllel.
A seriff fáradtan megdörzsölte az arcát; habár már előre bánta a kérdést, azért csak feltette.
- Szóval öngyilkosság...?
- Persze, csak előbb még összepakolt egy bőröndöt, hogy maguknak kevesebbet kelljen utána dobozolni! - hajolt az arcába ingerülten. - Gyilkosság. Valaki kicserélte a gyógyszereit, mégpedig a szag és hatás alapján ciánnal, tetrodotoxinnal vagy ezek keverékével vegyített kapszulákkal. A gyilkosnak még csak jelen sem kellett lennie a fináléhoz.

Keller le sem vette tekintetét a másikról, úgy méregette, akárcsak egy vadász a leölni kívánt szarvast. Hallotta hírét a magándetektív képességeinek, de nem igazán érdekelte - csak a helyszínen fogott, láthatóan izgatottságtól majd' szétrobbanó okostojást látta, akiből tökéletes első gyanúsított vált volna.
- Tudja... - kezdte végül a seriff egy hosszabb szünet után. - ...ez nagyon úgy hangzik nekem, mint egy bűnöző önelégült hencegése.

Sherlock még csak figyelemre sem méltatta a megjegyzést, felpörgött elméje már teljesen máshol járt. Lehetőségeket zárt ki, képzeletbeli fonalakat fűzött össze, új szcenáriumokat fontolgatott; s mindez egyetlen pillanat alatt köddé vált, mikor a lány könnyes tekintete elkapta az övét egy másodperc erejéig. A férfi vonásai alig rezdültek, ahogy szinte lassított felvételként látva az eseményeket, a rendőrre nézve fénysebességgel kiolvasott a helyzetből mindent.
Kis távolság, manipulálás, fojtott hang, érzelmi sebezhetőség kihasználása, szándékosan fölé tornyosuló testtartás, egyik kéz a lány mögötti rendőrautónak támasztva, pisztolytáska jól látható helyen, jelvény szemmagasságban kitűzve.
A férfi elhesegette a tag személyes életéről felbukkanó információkat és tekintete elsötétült, ahogy a korábbi következtetések elhomályosultak és egyetlen szóvá olvadtak össze.
Megfélemlítés.

A következő pillanatban Sherlock nemes egyszerűséggel odaviharzott és a folyamatban lévő kérdezősködést lényegtelen duruzsolássá lealacsonyítva a fiatal nőhöz fordult.
- Elmegyünk, jöjjön.
- Hé, mit képzel? - meredt rá a tiszt, mire a seriff is rögtön úgy érezte, hogy ebből a buliból bizony nem maradhat ki.
- Ne akarja, hogy mindkettőjüket bevitessem!
Sherlock egyenesen dermesztő tekintettel fordult a mitugrász rendőr felé.
- ...Azt szeretném én látni - a hangszíntől teljesen elütő módon óvatos gyengédséggel fogta meg Veronica karját, s húzta el a tiszt lelki terrort tápláló visszataszító csapdájától. - Elmegyünk, a lány hozzám tartozik. Ha további értékes perceket akarnak fecsérelni az idióta kérdéseikkel, mutassanak fel értékelhető bizonyítékot és szervezzenek hivatalos kihallgatást! Addig is a kösz, hogy felhívták a figyelmünket egy napokkal korábban meggyilkolt fickóra az egyetlen dolog, ami elhagyhatja a szájukat. Viszlát!
A drámai nyomozó a még mindig szinte sokkos állapotban lévő Veronicaval oldalán indult meg az időközben rég befutott taxi felé, de Keller dühödt kiáltása megállásra késztette.
- No nem, Ms. Lodge-nak rengeteg kérdésre kell még felelnie!
- Azt mondtam, a lány hozzám tartozik - szűrte a fogai között a szavakat, majd határozott mozdulattal kinyitotta az autó ajtaját. - ...Ne várassa soká McCoy polgármestert, a végén még törlik a motelben a foglalásukat!

A taxi maga mögött hagyta Riverdale eme ocsmány zugában állomásozó rendfenntartó osztagot, s a kapitányság feje egyetlen gondolatot ízlelgetve bámult utána: még sosem akart behúzni senkinek annyira, mint Sherlock Holmesnak.

Az autóban néma csend uralkodott, s a férfi legnagyobb meglepetésére Veronica sem akart ezúttal változtatni ezen. A vállára terített, majd véletlenül elhozott takaróba úgy kapaszkodott befáslizott kezével mintha mentőöv lett volna a hajótöröttnek. Az elkent szemhéjfesték apró sötét pettyekben gyűlt össze a szempillák alatt, míg az egyetlen zaj a borús hangulatú járműben a halk, rendszertelen ritmusú légzése maradt. Nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy Sherlock értelmezni tudja mi vezetett a mellette ülő érzelmi roncs kialakulásához; a volt inas irányába táplált szeretet még neki is érthető volt.
Túlzóan szentimentális persze, de érthető.
Mégiscsak gyerekkora óta ismerte, és az édesanyja körül lebegő rejtély tetejébe még szembesülni Smithers halálával is, talán némileg jogosan idézte elő a képzeletbeli pohár túlcsordulását. Több volt, mint amit úgy érezte képes feldolgozni.

Ekkor hirtelen Veronica közelebb húzódott a férfihoz és fejét a vállára hajtotta. A mellette ülő láthatóan kizökkent az elméjében cikázó foszlányok kavalkádjából, s csupán szeme sarkából sandított a lányra.
Ilyen óriási lett volna az érzelmi veszteség? Az emberek tényleg így le vannak sújtva, csak mert rátalálnak egy hullára? Hát tényleg nem képesek elszigetelni magukat és a szigorú tényekre, a felvillanyozó nyomokra koncentrálni?
A lány légzése továbbra is szaggatott maradt, ölébe ejtett bal kezét pedig olyan görcsösen szorította ökölbe, hogy sötétlilára mázolt körmei valószínűleg vörös mélyedések egész sorát hagyták tenyerén.
A férfi normális esetben abszolút kizárta volna a gyász rideg tengerében fuldokló minden rezdülését, ám ezen a ponton kénytelen volt belátni, hogy tennie kellett valamit. Veronica nem csupán egy megrettent hozzátartozó volt; több szempontból is a nyomozás kulcsát jelentette a jóllétte.

Anélkül, hogy rápillantott volna, Sherlock finoman a lány ökölbe szorított kezére helyezte sajátját, s ujjai gyengéden rásimultak a remegő kézfejre.
A szaggatott levegővétel elakadt.
A valóság megszűnt létezni egy szívdobbanás erejéig.
...S végül, mintha mi sem történt volna, egy nyugodtabb ritmusú légzés nesze töltötte meg a teret, az oly törékenynek tűnő ujjak pedig a férfi kezét kezdték gyöngén szorítani.

Csendesen, kéz a kézben telt az út a Pembrooke felé.

A hatalmas házat Veronica ezúttal sokkal elhagyatottabbnak érezte; az apja börtönben felelt a tetteiért, az anyja távol járt már Riverdale-től, s a tudat, hogy Smithers sem lépi át soha többé az épület küszöbét, tízszer fojtogatóbbá varázsolta a falakon gonoszan megtelepedett magányt. A kabátját hanyagul levetette a legközelebbi szék háttámlájára, drága magassarkúját nemtörődöm módon félre rúgta és szó nélkül az italszekrényhez sétált. Sherlock az ablakhoz lépve bámulta a kísértetiesen nyugodt, sötét utcákat, majd előkapva telefonját, valamit nagy lendülettel pötyögni kezdett. Csupán a szeme sarkából figyelte észrevétlenül, ahogy a lány mézbarna whiskeyt tölt egy adag pohárban olvadozó jégkockára, majd úgy kortyolgatja, akár az ásványvizet.

- Tudom, mit gondol - motyogta végül a lány üveges tekintettel, miközben az üvegpohárban örvényként kavargó italt mustrálta. - De nem lehetett ő.
- A korai alkoholizálás hátrányaira gondoltam perpillanat, de valóban, foglalkozzunk inkább a kedves gyilkos mama ügyével.
- Képtelenség, Sherlock! - nyomta meg a szavakat. - Az anyám sosem tudná bántani Smitherst.
Rendíthetetlen tagadás.
- A tények önmagukért beszélnek.
- De ennek semmi értelme! - csattant fel Veronica és kezében megremegett a pohár. - Milyen ördögi tervnek vethetne gátat egy ártatlan idős ember meggyilkolása, aki ráadásul csaknem tizenöt éve nekünk dolgozik?
- Dolgozott. Semmi kedvem újra szilánkokat szedegetni a kezéből, letenné azt az italt?
- Uramisten, hogy lehet ilyen érzéketlen...? - Az üvegpohár hangos csattanás kíséretében landolt az asztalon, majd' belerepedt mindkettő.
- Shh, finomabban, szomszédok is vannak. - csitította a másik, mire Veronica egyenesen rákiabált.
- Egy ember meghalt!
- Naponta százak halnak meg, mégsem zokog az ágyuk sarkánál ülve. Smithers járulékos veszteség volt az anyja részéről, a kérdés csak az, hogy mit tudott. Talán a toxikológiai vizsgálat felpezsdíti kicsit a dolgokat, egy részlet ugyanis zavar...
- Maga egy gép - Veronica hangja megremegett, s minden idegszálára szüksége volt, hogy visszatartsa a kibuggyani készülő könnycseppeket. - Nem érdekli senki és semmi maga körül, ha csak nincs haszna belőle.
- Kösz a kéretlen pszichológiai véleményt, most már hallgasson, gondolkodnom kell. - morogta a férfi a telefonja képernyőjére függesztett tekintettel. Riverdale temetkezés. Nem. Kórház. Inkább. Hullaház. Doktor Curdle. Bingó.
- Semmi nem érdekli.
- Elsőre is hallottam.
- ...Még én sem - ejtette ki a szavakat a lány, s közben egy rövid, keserű nevetés csúszott ki a száján. - Azért vigasztalt meg minden alkalommal, hogy segítsek és ne tartsam fel a nyomozást, igaz?

Sherlock erre már felemelte a fejét és tétovázva megállt az ujja a telefon képernyője felett. Hosszú, súlyos másodpercek teltek el és a ráeszmélés olyan hihetetlen erővel ütötte arcon a fiatal nőt, hogy az még a lelkén is sajgó foltot hagyott.

A magány, mely éhes kígyóként tekeredett a nyaka köré végül sikeresen megfojtotta.

Veronica lehunyta szemeit és halkan szólalt meg a hűvös asztallapra támaszkodva.
- Kifelé.
- Ms. Lodge...
- KIFELÉ!
A férfi némán és lassan elindult a bejárati ajtó irányába. Nem érezte magát hibásnak a helyzet kialakulásáért - valójában kifejezetten idegesítette, hogy a lány képtelen volt fókuszálni, s hagyta, hogy az érzései vezéreljék, annak ellenére, hogy milliószor kifejtette neki, hogy ez tűrhetetlen tulajdonságnak számított, amennyiben nyomozni akart. Még mielőtt kilépett volna az ajtón, a küszöb előtt megtorpant egy pillanatra.
- Megmondtam az elején - közölte komoran. - Nem vagyok sem angyal, sem hős, ne is próbáljon annak látni, aminek ostoba módon megálmodott. Ha felhagyott végre a gyerekes viselkedéssel, tudja hol talál.

A nehéz ajtó tompa dörrenése ólomsúlyként hullott a megtört lány vállára. Leroskadt a székbe, reszkető ujjakkal ajkaihoz emelte a poharat, s amint a szesz végigmarta a torkát, alig hallható suttogással törte meg a ráomlott csendet.
- Mibe keveredtem...

Napok teltek el az állóvíz tükörsima felszínének megzavarása nélkül. A viharmadarak a közelben keringtek és a tökéletes alkalmat lesték a préda levadászására. Az egész város az éles karmaik közt vergődve elejtett zsákmánynak érezte magát, amint Hermione Lodge "elrablásának" és a későbbi gyilkosságnak egyaránt elterjedt a híre. Veronica távol tartotta a magánnyomozás részleteit a serifftől, így az emberek és rendőrök lassan pletykálni kezdtek egy új nagypályás érkezéséről. Vajon kötődtek egymáshoz a bűntények, vagy többen ocsmány játékot űztek ismét a kisvárosból?
Mindenki körültekintőbb, megfontoltabb, no meg lassabb lett... kivéve persze Sherlock Holmest.

A férfi hasznosan töltötte napjait, amíg a toxikológiai vizsgálat eredményeire várt; videóhíváson keresztül beavatta Johnt, konzultált Mollyval a méreganyagok kapcsán, blogokra és közösségi média felületekre regisztrált álnéven, hogy ott könnyedén elvegyülve utánajárjon a Lodge-családról és Riverdale korábbi eseteiről szóló pletykáknak.
Na meg hegedűlt.
A zene mindig is segített a gondolatok rendszerezésében, az elméje kitisztításában, illetve a folyton feszülten készenlétben várakozó idegszálai megnyugtatásában. Az egyedüllét megóvta mindentől és önmaga elfoglalása többek között azt is igen hatékonyan megakadályozta, hogy eszébe jusson vajon mivel fecsegne közbe a lány, ha ott volna.

Egy késő péntek délutánon jelezte végül a telefonja egy értesítés érkezését. Sherlock azonnal lehajtotta a laptop tetejét, megnyitotta a cikket és egy elégedett félmosolyra húzódott a szája. Seriff Keller nyilatkozott végre-valahára. Természetesen egetrengető baromsággal állt elő és az áldozat öngyilkosságáról hadovált, de a sajtótájékoztató csakis egyetlen dolgot jelenthetett: a test boncolása befejeződött és egy pazar, kész akta lapult valahol a fiókban, arra várva, hogy egy hozzáértő is vessen rá egy pillantást.
Sherlock rögtön öltözködni kezdett, felkapott egy bőrtokba bújtatott igazolványt a táskájából és percekkel később már úton is volt a hullaház vidám épülete felé.

Mindössze egy aprócska részlettel nem számolt.

- Sajnálom Mr. Holmes, nem adhatom ki a papírokat.
- Engedélyem van ide! És a maga helyében odabiggyeszteném a mondat végére az Uram szócskát, ha csak nem akarja, hogy bevizsgáltassam az egész részleget. - csapta le az asztalra a plasztikkártyát és olyan magabiztosan játszotta a szerepét, hogy még az orvos is elbizonytalanodott egy másodpercre.
- Ez Mr. Mycroft Holmes engedélye... Uram.
- Én vagyok Mycroft Holmes, az ég szerelmére!
Újabb csapás az asztalra mérve. Egy ceruzatartó felborult és az íróeszközök szétgurultak a szélrózsa minden irányába.
- Sajnálom, Uram - rázta meg a fejét a másik, némileg azért óvakodva az ingerült alaktól. - Ismerem magát. Benne volt az újságban, Ön Sherlock Holmes.
- Pokolba az újsággal!
A detektív dühösen morogta a szavakat és bosszúsan felegyenesedett. Mégis mire volt jó Mycroft ellopott engedélye, ha még egy nevetséges hullaházba sem juttatta be?! A félkegyelmű sajtó mindent tönkre tett, mikor évekkel korábban média szenzációt kreált belőle.

Már éppen új oldalról futott volna neki és valami apró zsarolásra alkalmas információt akart kiolvasni a férfi megjelenéséből, mikor a semmiből egy jól ismert női orgánum hasított át a szegényesen megvilágított helyiségen.
- Dr. Curdle, rég találkoztunk. Ms. Cooper ismerőse vagyok, emlékszik? - a pántos magassarkú kopogása visszhangzott, ahogy a hűvös köveket érte. - Látom már összeismerkedett az üzlettársammal.
- Volt szerencsénk... - motyogta a férfi, Veronica pedig egy vastag fehér borítékot nyújtott át üdvözlésképpen.
- Ez úgy vélem az Öné.
- De én...
- Mint mondtam, üzlettársak vagyunk. Ms. Cooper pedig azt is említette, hogyan intézik itt az ügyeket - vonta fel mindkét szemöldökét a lány, mire a másik felnyitotta a csomagot és gyors pillantást vetett a benne lapuló ropogós bankjegyekre. - Akkor láthatnánk a testet és a hozzátartozó aktát?
A doktor a fiókjába zárta a borítékot és lehajtott fejjel a folyosó végén elhelyezkedő teremhez vezette őket.
- Erre kérem...

Sherlock a rideg, érzelemmentes arcot méricskélve lépett be a szobába némán. Az időérzékét persze szokás szerint elvesztette munka közben, így pontosan nem tudta volna megmondani hány nap telt el a holttest felfedezése óta, azonban abban biztos volt, hogy jó ideje nem látta a feketehajú harcos istennőkre emlékeztető nőt. Habár arcizma sem rezdült, a jól ismert csokoládébarna szempár elárulta valódi lelkivilágát - legalábbis Sherlock szerette azt hinni, hogy mostanra már kiismerte.
Smithers élettelen teste egy lepedő alatt feküdt egy fémasztalon. Annak ellenére, hogy a zord részleteket elfedte az anyagdarab, Veronica hátrahőkölt egy pillanatra, s megálljt parancsolt magának az ajtókeret mellett a falnak dőlve. Fejét oldalra fordította, hogy ne is lássa az alakot, s a rátörő rosszullét leküzdése olyan megerőltetővé vált hirtelen, hogy szinte alig fogott fel valamit a másik két férfi párbeszédéből.

Csak akkor ért el hozzá a falakat is lebontó mély hang, mikor Dr. Curdle behajtotta maga után az ajtót, ezzel meglepően hosszú idő után újra először kettesben hagyva a párost.
- Köszönöm.
Veronica nem akart a test irányába nézni, de a szó annyira megdöbbentette, hogy gondolkodás nélkül odakapta a tekintetét.
- Hogy mondja?
Sherlock a szemeit forgatta az ismétlés kikényszerítése végett, de azért felelt.
- Köszönöm, hogy bejuttatott, értékelem a segítségét.
- Ez csak üzlet - a lány akaratlanul is azt kezdte fixírozni, hogyan húz a másik gumikesztyűt, hogy a leplet odébb rántva maga is megvizsgálja az áldozat szájüregét és hallójáratát. - Az emberek pletykálnak. Tisztázni akarom az anyám nevét és ezt csak úgy tudom, ha bizonyítékot találunk rá, hogy ártatlan.
- Ártatlan...
- Tudom, hogy az - vágta rá ellentmondást nem tűrően, majd inkább nyugalmat erőltetett magára és témát váltott. - Mit keresünk itt egyébként is? Azt hittem csak belelapozna az aktába, erre Operációs társasjátékot játszik a volt portásomon.
- Talán nem an Ön borítékja volt az első, amelyik Dr. Curdle fiókjában landolt. - közölte Sherlock, oldalra fordítva a holttest fejét. Közelről szemügyre vette a fülkagylókat, majd hümmögve visszahúzta a lepedőt és a toxikológiai vizsgálatokról szóló papírokra koncentrált.
- Úgy érti lefizették, hogy öngyilkosságnak titulálja az esetet? - kérdezte Veronica kissé megrökönyödve, mire a másik biccentett, de nem mondott többet.
Végül nagy lendülettel összecsukta a mappát és feszülten megdörzsölte arcát. Két tenyerét egymásnak döntve esett gondolkodóba, s maga elé morogta a szavakat.
- Miért, miért, mIÉRT? Ennek a dózisnak a fele is elég lett volna a halálhoz, miért kellett olyan nagy mennyiségben belecsempészni?
- Talán biztosra akartak menni? - próbálkozott a másik, de a férfi heves mozdulattal a holttestre mutatott.
- A habzás olyan kontrolálhatatlan méretűre duzzadt, hogy feltódult a fülkürtön át a fülébe is! Ez nem lehetett véletlen, Ms. Lodge, az univerzum ritkán ilyen lusta.

Sherlock járkálni kezdett ide-oda, egyik lehetőséget félresöpörve a másik után. Egyre nehezebben tartott lépést saját teóriájával és a frusztráltság egyre kétségbeesettebbé tette. A motyogás inkább összefolyt szavak értelmetlen egyvelegévé olvadt össze, s Veronica érezte a zsigereiben, hogy ez volt az a pont mikor le kellett állítania, mielőtt túlmelegszik, akár egy ezer fokon dolgozó berendezés.
- Sherlock.
- Ne.
- Beszéljük át!
- Gondolkodnom kell, csönd legyen!
- Majd ha abbahagyta végre ezt a drámai, elérhetetlen színjátékot!

Hirtelen minden hang elhallgatott a fejében.

Nyugalom honolt az elmepalotában a másodperc töredékéig, majd mint egy számítógép, mely a hosszan tartó lefagyás után újult erővel veti magát munkába, beindult az információk hada.
- Óh... - a férfi ködös tekintettel bambult maga elé, ahogy a kép egy termetes része összeállt számára fejben. - ...Színház.
- Ezt megint mire véljem? - sóhajtotta Veronica, aki teljesen belefáradt már a félszavak lehetetlen értelmezésébe. Pláne, mikor még mindig haragudott rá.

A nyomozó ennek ellenére egy diadalittas mosoly kíséretében rántotta le a gumikesztyűt a kezéről és hanyag módon a háta mögé vetette azt.
- A játék, Ms. Lodge! A játék folytatódik. - kiáltotta izgatottan, miközben átszelte a helyiséget. - Azonnal vissza kell térnünk a Pembrooke-ba.