- Mondtam, hogy sajnálom.
- Ettől sokkal jobb.
- Mégis honnan tudhattam volna?
- Mondjuk körülnéz, mielőtt sms-t küld?
- Óh persze, legközelebb majd kisétálok, mint a buta libák a horrorfilmekben - tette csípőre a kezeit Veronica, miközben egy ideges pillantást vetett a férfi irányába. - Megijedtem, emiatt igazán nem hibáztathat.
- Pedig mint látja kiválóan megy.

A lány nem is reagált a mogorva megjegyzésre; visszafordult a konyhapult felé és az előtte álló tiszta és egyszerű feladatra kezdett koncentrálni egy tökéletesen kalibrált gép precizitásával.
Víz a forralóban.
Teafiltert kivenni a polcon pihenő fadobozból.
Friss tej az üvegben a hűtő ajtajában.
Minden erejével azon volt, hogy elterelje gondolatait a folyamattal, ám keze remegése nem engedte, hogy az éjjel a feledés homályába merüljön. Az évek során idomították a stressz megfelelő kezelésére - hiszen az üzleti élet a családja számára sosem volt piskóta - azonban az események robogó láncolatának kordában tartása ezúttal a színészi tehetségétől kezdve egészen a kibírhatatlan férfihez való alkalmazkodás okozta nehézségek kiküszöböléséig mindent igényelt. A torony alappillérei repedeztek, s fogalma sem volt meddig tartják még a gondosan felépített szinteket.
Az éjszakai betörés, melyet végül csak egy kóbor macska számlájára kellett írni, átkozottul kirángatta abból a pillekönnyen megborítható nyugalmi állapotból, amiben az ügy kezdete óta lebegett, s a nyomás lassan egyre fájdalmasabban nehezedett vállaira.

Hirtelen hangos csörömpölés riasztotta fel elmélkedéséből, mire üveges tekintete újra megtelt élettel. Lepillantott a pultra, hogy szemügyre vegye a galiba okát - legnagyobb meglepetésére pedig saját tenyeréből hullottak ki az üvegdarabok. Bőre több helyen is felhasadt, ahogy önkéntelenül összeroppantotta a tej melegítéséhez elővett poharat, és a sötét vér vékony patakokban indult meg a barázdák vonalait követve.
- A fenébe... - suttogta maga elé teljesen megrökönyödve és óvatosan felemelte sérült kezét, hogy jobban megvizsgálja a sebeket.
- Mit művelt?
Veronica ügyet sem vetett a férfi kérdésére, mivel az égvilágon semmi szükséget nem érzett arra, hogy helyt adjon további beszólásoknak. Halkan szitkozódva a csaphoz lépett és megnyitotta a jéghideg vizet. Az éles fájdalom, na meg a vér émelyítő látványa ahogy keveredett a hűvös cseppekkel, nem igazán segített a benne uralkodó feszültség okozta kezdetleges rosszulléten; ám mielőtt igazán megszépíthette volna az összképet azzal, hogy még a reggelijét is visszadobja közben, váratlanul kellemes fűszeres illat lengte be a konyhát és egy meleg tenyér simult nedves csuklójára.

A fiatal nő már majdnem elhitte, hogy megismerkedésük óta először végre valahára valami kedveset fog mondani; de ekkor Sherlock kinyitotta a száját.
- Maga ön- és közveszélyes, Ms. Lodge - sóhajtotta, miközben úgy forgatta finoman a sérült kezet a vízsugár alatt, hogy a lehető legtöbb apró szilánkot kimossa a sebekből. - Belátom hajlamos vagyok elfeledkezni a saját intellektuális képességeim és az átlag ember eszköztára között húzódó méretes szakadékról, na de a teafőzésbe belebukni...
- Elkalandoztam. - motyogta a lány, mire a másik homloka azonnal ráncokba gyűrődött.
- Ha így folytatja, a kórházba is elkalandozhatunk.
- Csak hagyja, oké? - rántotta el remegő tenyerét, majd a mosogatógép melletti szekrényhez viharzott, s lekuporodott elé. - Nincs szükségem kioktatásra, gúnyos megjegyzésekre, vagy lenéző pillantásokra, maga nélkül is pontosan tudom, mennyire hasznavehetetlen vagyok, mióta elkezdődött ez az egész!
Félkézzel próbálta meg feltúrni a polcot az elsősegély doboz után kutatva, de a sebe olyan pokolian fájt és a saját maga iránt táplált düh olyan magasságokat ért el, hogy képtelen volt a legszimplább tervet is véghez vinni. Idegesen becsapta a szekrényajtót és egy konyharuhát a kezére szorítva nekivetette hátát a mosogatógépnek.

Sherlock igazán nem értette mi ütött belé, s ez kivételesen megzavarta. Persze feltételezte, hogy a kisebb összezörrenésük az éjszakai kismacska okozta hamis vészhelyzet után nyomot fog hagyni a lány hangulatán, de álmában sem gondolta volna, hogy ez pohártöréshez és idegösszeroppanás közeli állapothoz vezet majd. Furcsának találta a kirohanást, ráadásul ha rápillantott, semmilyen hasznos következtetést nem tudott levonni, ez pedig csupán egy dolgot jelenthetett: szentimentalitás szülte probléma.
Fenomenális. Pont így néztek ki a tervei mára.

Egy szemhunyásnyit sem aludni? Pipa.
Nyomozni? Minek, stréber dolog.
Egy érzelmileg labilis lányt pátyolgatni, miután az stresszlabdának használt egy üvegpoharat? Nem is lenne enélkül igazi a nap.

Sherlock hangtalanul átszelte a szobát, és a kezét nyújtotta a földön ülő felé.
- Mi az? - Veronica szeme sarkában mintha keserű könnycseppek gyűltek volna össze.
- Jobb szeretek egyedül dolgozni, így gondoltam elkérem a konyharuhát, amit szorongat és reménykedem benne, hogy elvérzik a padlón - vágta rá gondolkodás nélkül a szarkazmustól túlfűtött választ, majd egy valamivel lágyabb hangsúlyt megütve folytatta. - ...Hadd segítsek.

Veronica szemei a férfi hívogató kezére tévedtek és tudta, hogy nélküle esélye sem lett volna ellátni a friss sebeket. Szüksége volt a profizmusára, a váratlan gondoskodására. Na meg a két szép ép kezére.
Egy halk sóhaj kíséretében megadta magát és hagyta, hogy Sherlock felhúzza a konyhakőről, aztán az ebédlőasztalhoz kísérje. Egy perccel később a piros műanyagdobozzal együtt csatlakozott hozzá és meglepően gyengéd mozdulatokkal csomagolta ki a lány kezét a szinte teljesen átázott anyagból.
- Sajnálom - Veronica törte meg a csendet végül, miközben a másik óvatosan eltávolította csipesszel az utolsó kisebb szilánkokat is a tenyeréből. - Az, hogy maga megtudta, hogy az anyám szándékosan tűnt el... kiborított, azt hiszem. Korábban nem is számoltam ezzel és most még idegőrlőbb az egész. Ehhez jött az éjszakai betolakodó...
- Áh igen, a vérszomjas ragadozó...
- Pontosan - engedett meg magának egy halovány félmosolyt a lány, miután érezte, hogy ezúttal Sherlock is egy kicsit viccesebbnek találja, hogy egy kóbor macska miatt riadóztatták. - ...nem is tudom, besokkaltam. A tanulásra és a pompon-csapatra kellene koncentrálnom, és legfeljebb azon aggódnom bálkirálynő lehetek -e a decemberi jótékonysági bálon, nem azt lesnem mikor akar valaki eltenni minket láb alól.

A férfi nem felelt néhány évtizedeknek tűnő másodpercig amíg befejezte a vágások fertőtlenítését és bekötözését, majd felpillantott. A lány - immár gondosan ellátott - tenyere továbbra is az ő kezének szelíd ölelésében pihent az asztalon, ám úgy tűnt egyikük sem bánta, hogy azt ott felejtette.
- Habár fel kell hívnom rá a figyelmét, hogy Ön ragaszkodott ahhoz, hogy az ügy szerves része legyen... - világoskék szemei mélyen a tekintetébe fúródtak. -... a folyamatos frusztráltság, illetve paranoia természetes emberi reakció. Ettől függetlenül persze abszolút nevetséges és felesleges, tekintve hogy ha az ellenségei meg akarták volna ölni, már rég megtették volna, mert lássuk be, szánalmasan könnyű célpont, de...
- Azta, és én még azt hittem vigasztal.
- Azt teszem, bekötöttem a sebét miután olyan szerencsétlen volt az előbb.
-...Nem vagyok benne biztos, hogy érti a vigasztalás lényegét.

Sherlock hunyorogva méregette rövid ideig, s mikor a lány végül eladta valódi érzéseit egy ajkai sarkában megbúvó félmosoly képében, szemöldöke egy leheletnyit magasabbra szökött.
- A lényeg, Ms. Lodge... - folytatta aztán, mintha mi sem történt volna. - Vannak dolgok, amiknek még én sem állhatok az útjába, nem számít milyen gyorsan dolgozom fel az információt. Aminek meg kell történnie az meg fog, az aggodalom pedig nem erény a játszma során, hanem bizalmatlanságból fakadó gyengeség.
Veronica aprót biccentett, azonban láthatóan nem volt százszázalékig meggyőzve afelől, hogy felesleges mindent túlagyalnia. Nagyot nyelt, s a szavak halkan csúsztak ki a száján.
- De már nem látom át a játékot. Fogalmam sincs hogyan tovább és ha nem járunk két lépéssel az ellenség előtt, akkor...
- Maradjon velem - szakította félbe a férfi hirtelen. - Eddig csak akkor öltek meg az ügyek során, ha az a terv része volt, egész jó siker rátával dolgozom.
A lány mosolya végre kiszélesedett az idétlen vicc hallatán és lepillantott Sherlock kezére, mely még mindig a fásli szegélyén pihent.
- Sárkányölő Sherlock Holmes - nevetett fel halkan. - Megígéri, hogy megvéd a rosszfiúktól?
- Minden tőlem telhetőt megteszek, de nem esküdhetek meg.
Veronica zavartan összevonta szemöldökét.
- Miért?
- Mert legutóbb sem tudtam betartani.

Ahogy az emlékek megrohanták Sherlockot, úgy nehezedett rá a lelkére a bűntudat mázsás súlya is. Néha, mikor behunyta szemeit még mindig ott volt és lassítva látta a pillanatot minden részletével együtt - az akváriumok kékes fénye, a fegyver fülsiketítő durranása és a pillanat, amikor John Watson szíve darabokra hasadt, tudta, hogy örökké kísérteni fogja.
Sherlock megköszörülte a torkát és gyors mozdulatokkal elpakolta az elsősegélydoboz tartalmát. Magán érezte a tekintetét, de nem foglalkozott a benne rejlő kérdőjelekkel még akkor sem mikor a lány megkockáztatta a további faggatózást.
- Kinek esett baja...?
- Legközelebb inkább hagyja másra a tea elkészítését; naponta legalább három csészével megiszom és ha ilyen ütemben töri a poharakat, annyi ép ujja sincs, hogy a hétvégéig kihúzzuk.
Habár Veronica kifejezetten utálta, ha valaki kitért az egyenes válaszok elől, ez alkalommal elengedte a nyilvánvalóan érzékeny témát. Hozzáadta a fejben vezetett kis listájához, amin a kérdéseit raktározta el későbbre és inkább segített eltakarítani a konyhai baleset maradékait.

A reggeli közjáték után végül az egyetem felé vették az irányt, ugyanis a lánynak továbbra is játszania kellett a semmit sem sejtő áldozat szerepét annak ellenére, hogy tudta, hogy figyelik, míg a detektívnek szüksége volt a beígért laborra. Nem is izgatta különösebben, hogy Veronica mivel tudta olyan könnyedén elintézni, hogy kulcsot kapjon az épület alaposan felszerelt kémialaborjához - az egyetlen dolog, amire fókuszált az a megszerzett minták kielemzése volt.

A falon húzódó vékony fekete csíkból vett anyaggal kezdte, s a kémia világa azonnal beszippantotta. Vegyész diplomával gyerekjáték volt az effajta feladatok elvégzése, a labor pedig egész kiváló eszköztárral rendelkezett, ezzel elgördítve az utolsó akadályt is előle.
Nem sokkal később már a fény felé tartva vizsgálgathatta a kémcsőben rejlő végeredményt, mely egy elégedett mosolyt varázsolt az arcára.
Polivinil-klorid és termoplasztikus gumi keveréke.

Szóval a teóriája megalapozottnak bizonyult. Pompás! Tovább.

Sherlock elraktározta az információt elmepalotájának egy zugában, s a magassarkú talpáról vett mintával kezdett foglalatoskodni.
Közönséges vörös téglapor.
Ezt eddig is tudtuk.
Erősen szennyezett föld.
Alig van belőle a városban.
Interflon kenőanyag.
Sherlock kiegyenesedett és a székben hátradőlve bámulta a mikroszkópot, mintha az képes lett volna felfedni előtte további titkokat. Volt egy erős sejtése hová is vezethetett Mrs. Lodge utolsó útja a szándékos eltűnése előtt, de ahhoz, hogy biztosra mehessen, szüksége volt egy bizonyos riverdale-i lány segítségére.
Nem pazarolta tovább az idejét; mire véget ért a lány órája már az ajtónál állt és abszolút nem vett tudomást az őt megbámuló és összesúgó emberekről - hozzá volt szokva, hogy a magándetektív karrierje már a múlté, s amolyan hírességként élt a közönséges emberek elméjében. Nem érdekelte. Jó, talán némileg zavarta. Szinte lehetetlenné vált az álcázás, mióta a fél világ újságjainak címlapján ott virított a szürke vadászsapkás nyomozó fotója.

Egyetlen arc azonban rögtön kiviláglott a tömegből, amint felbukkant az ajtóban. Éjfekete haja lágy hullámokban omlott vállaira, szinte egybeolvadva a hasonló árnyalatú, mélyen dekoltált csipkés felsővel. Lilás színekben tündöklő, viszonylag rövid, kockás szoknyája tökéletesen rásimult alakjára, az összeállítást pedig sötét magassarkúja és táskája egészítette ki.
Még a jobb kezét borító kötés ellenére is lélegzetelállítóan nézett ki, akárcsak egy modell a kifutón; és habár a folyosón elhaladó fiatalemberek pont emiatt fordultak utána, Sherlock csupán egyetlen részletet látott.
Veronica csokoládébarna szemei sürgetően pásztázták végig az aulát, s mikor elkapták a férfi tekintetét megkönnyebbült csillogás vette át a kezdetleges zavar helyét.

- Hasznára vált a labor, Mr. Holmes? - állt meg előtte egy barátságos mosollyal arcán. Valahogy úgy érezte a reggeli beszélgetésük után leomlott egy fal a sok közül, mely távol tartotta őket egymástól.
Sherlock a kabátja zsebébe süllyesztette kezeit és az előcsarnokot mustrálva biccentett.
- Egy olyan helyet keresünk, ahol egyaránt előfordul az erősen szennyezett fekete föld, az interflon maradványai és a közönséges vörös téglapor. Ötlet?
- Rengeteg, tudja bárhol járok minden helyet a kémiai jellemzők alapján kategorizálok fejben.
A férfi néhány másodpercig mereven bámult rá, aztán kibökte.
- Szarkazmus?
- Szarkazmus - nevetett fel a másik és a fejét csóválta. - Úgy mondja, hogy a halandók is megértsék.
A nyomozó a plafonra emelte tekintetét és egy óriási sóhaj kíséretében egyszerűsítette le az elhangzottakat.
- Az interflon kenőolajat általában vasúti síneken használják ápolóanyagként, az erősen szennyezett fekete föld pedig olyan talajra utal, amely egyaránt közel van a város délkeleti szélén lévő erdőhöz és a káros anyagokat kibocsátó vonatokhoz. A tégla effajta poros maradványai régi stílusú, szinte omladozó vörös épületre utalnak, az új építésű házak már nem hagynak ilyen nyomot; tehát Mrs. Lodge utoljára délkelet-Riverdale egy olyan ósdi vörös épületénél járt, ahol nem messze vonatsínek futnak és a természeti faktorok is nagyobb szerepet játszanak. Ötlet?

Veronica szólásra nyitotta száját, de az univerzum újfent úgy döntött, hogy felpezsdíti a dolgokat némi érzelmi húrokat megpendítő drámával. A következő pillanatban Archie Andrews lépett oda a különös pároshoz és szigorúan csak a nála vagy kilenc-tíz évvel idősebb férfira függesztette tekintetét miközben megszólalt.
- Ronnie, minden rendben?
- Öhm persze, miért? - kérdezte teljesen összezavarodva a lány, mire Sherlock egy megvető pillantással ajándékozta meg a fiút.
- Azt hiszi közöm van a sérüléséhez. Forradalmi következtetés Mr. Andrews, mi a motiváció?
- Akármi, maga egy pszichopata!
- Zseniális szociopata, kis különbség, bővítse a szókincsét.
- Elég! - csattant fel Veronica és idegesen kapkodta a fejét közöttük. Egykori szerelme felkarjára helyezte a kezét és jelentőségteljesen ejtette ki a szavakat. - A családom azt hiszem ezúttal bonyolultabb ügybe keverte magát, mint amivel meg tudnék birkózni egyedül. Mr. Holmes azért van itt, hogy segítsen nekem.
- ...Vagyis nem érünk rá, mondja nincs valahol egy zenetanár, akivel elfoglalhatná magát, amíg mi dolgozunk? - szúrta közbe a férfi pattogó hangon, s ezúttal mindössze egy jól kigyakorolt lesújtó pillantás volt a jutalma a fiatal nőtől.

Archie láthatóan továbbra is nyugtalanul szemlélte az idegent: állkapcsát összeszorította és szemei elsötétültek, mintha csak a box ringben kémlelné az ellenfele gyenge pontjait. Veronica érezte, ahogy a bőre alatt megfeszülnek az izmok, de egy észrevétlen, lágy szorítás után a fiú vonásai némileg kisimultak. Lenézett a sérült kezére és egyszerűen nem bírta ki, hogy ne tegye fel a kérdést.
- Miért nem szóltál nekünk? Segítettünk volna. Betty, Jug, te és én... - kissé elhalkult a végére. - ...mint régen.
- Ez nem olyasmi, amibe belekevernélek titeket - mosolygott rá enyhén bocsánatkérően a lány. - Ez veszélyes lehet.
- Szóval olyan kellett, aki semmit nem jelent neked - válaszolt rejtett éllel a hangjában a másik. - Ezért van itt Holmes.
- Ha pedig járulékos veszteségre, avagy emberi pajzsra lesz szükség, meleg szívvel gondolunk magára. - villantott rá egy hasonló műmosolyt Sherlock, mire ismét a mellettük álló lány fáradt hangja vágta el a felesleges szópárbaj fonalát.
- Azt mondtam elég...! - bukott ki belőle, mialatt konkrétan kettejük közé lépett ezúttal, biztos ami biztos alapon. - Archie, bízz bennem! Minden rendben lesz.
- Hallottam róla és arról hogyan intézi az ügyeit - préselte össze szorosan ajkait a fiú. - Hidd el Ronnie, ha vele maradsz, a végén ott fog állni a holttested felett és nem fogja érdekelni mit áldozott fel a győzelemért.

A lány szemei nagyra nyíltak a nyers megfogalmazás hallatán, szíve pedig azonnal hevesebb ritmust kezdett diktálni. A reggel eleve nem egy leányálomként indult, de a vöröshajú srác megtalálta a módját, hogyan rontson tovább a lelkiállapotán mindenféle erőfeszítés nélkül. Annak ellenére, hogy hitetlenkedve bámult rá, mintha képtelen lett volna elhinni hogyan vetíthetett elé effajta szörnyű képet, végtére is nyilván Sherlock volt az, aki helyre rakta a beszélgetésüket félbeszakító hívatlan vendéget.
- Jó ég, csak akkor tanuljuk meg értékelni a csendet, mikor Ön megszólal - újdonsült nyomozótársa felé fordult és felvonta mindkét szemöldökét. - Haladhatunk végre, vagy megvárjuk amíg Mr. Andrews előrukkol egy újabb lehengerlően ostoba jóslattal?
Veronica a fiúra pillantott, s habár mélyen belül még mindig gyengéd érzéseket táplált iránta, ezúttal félre kellett tennie a személyes vonatkozásokat a nyomozás érdekében.
- Sajnálom - közölte végül rideg hangon. - Ebbe most nem avatkozhatsz bele. Sem Betty, sem Jughead... egyikőtök sem.
- Veronica...
- Maradj ki ebből, Archie! - nyomta meg a szavakat, majd célirányosan a főbejárat felé indult hátra sem pillantva. Sherlock nyugodt tempóban eredt utána, s még akkor sem fáradt azzal, hogy hátraforduljon, mikor Archie végső elkeseredésében utána kiáltott.
- Magán fogom tartani a szememet!
- A szemek lombikban végzik nálam a hűtőben!

A férfi valahol reménykedett benne, hogy az út Riverdale délkeleti oldalához viszonylag csendesen fog telni miután az üresfejű sportoló elültette a bogarat a lány fülében a végkimenetel kapcsán, de abban a pillanatban, hogy a taxi ajtaja becsukódott mögöttük, a szóáradat kegyetlen energiával zúdult a járműben tartózkodó összes szerencsétlenre.
- Nem hiszem el, hogy képes volt így reagálni, az ég szerelmére, neki kéne a legjobban tudnia mennyire nem vagyok vevő a felesleges vészjósló megjegyzésekre! Nem a megmentésre váró kislány vagyok a Carrie-ből, akinek fogalma sincs hogyan működik a világ és mibe keveri magát - mérgelődött karba tett kezekkel. - Én pontosan tudom mire vagyok képes, mit érdemlek és hogy hova tartok. Félre tehetné ezt a tesztoszterontól túlfűtött Tommy Ross színjátékot és igazán kinyöghetné mi zavarja valójában.
A mellette ülő nyomozó dráma királynőket porig alázó sóhajjal vetett véget a monológnak és odakapva fejét, ingerülten kezdett hadarni.
- Először és utoljára mondom, amíg nem egy hulla homlokára van felvésve, vagy nem egy sorozatgyilkos levelének utolsó sora, addig hidegen hagynak a popkulturális utalások! - meredt rá valamiféle váratlan dühvel tekintetében. - Folytassa abszolút értelmetlen párkapcsolatát Mr. Andrews-zal, vagy ne, mit bánom én, de ne zavarja a gondolkodást felesleges fecsegéssel!
Veronica ajkai enyhén elnyíltak a döbbenettől, ám a kezdeti meglepetést hamar felváltotta a sértettségből fakadó méreg.
- Persze, miért is dobná félre egy másodperc erejéig ezt az érzelemmentes robot álarcot és folytatna egy emberi beszélgetést? - nevetett fel keserűen. - Tudja mit gondolok?
- A legkevésbé sem érdekel.
- ...hogy maga valójában emberibb bármelyikünknél - közölte rezzenéstelen arccal. - Hogy elnyomott, magányos kisgyerek volt, aki nem értette miért viszonyulnak hozzá az emberek máshogy, ezért győzte meg magát arról, hogy nincs is szüksége az ostoba érzésekre és inkább szigorúan a logikailag megmagyarázhatató dolgokba kezdett kapaszkodni.
- Hallgasson!
- Óh szóval engem kielemezni és körülbelül azt is az arcomba vágni, hogy név szerint ki varrta a csipkemelltartómat az teljesen oké, de mikor Ön van terítéken, akkor hallgassak el! - újabb hűvös nevetés csúszott ki a száján. - Nem értem magát. Egyszer azt mondja, hogy meg fog védeni, máskor pedig úgy érzem kilökne egy busz elé is, ha azzal öt perc nyugalmat nyerhetne.

Ekkor a taxisofőr hirtelen olyan sebességgel taposott rá a fékre, hogy a biztonsági öv becsatolását csak mellőzhető opcióként kezelő páros mindkét tagjának arca nagy lendülettel az előttük lévő ülések háttámlájára kenődött.
- Végállomás. - morogta az idős férfi, mire a koppanás után hatalmasakat pislogó detektív értetlen pillantást vetett rá.
- Azt mondtam vigyen körbe a délkeleti vonalon.
- De a maguk útja itt véget ér, nem viselem el tovább az ordítozásukat!
- Hogy mondja? - kezdte fenyegető hangon az orrát dörzsölgető Veronica. - Tudja maga, hogy ki vagyok...? Azt már nem is említve, hogy fizető vendégként oda fog vinni, ahová én mondom!

Néhány másodperccel később Sherlock a mellette álló fiatal nőre és a kezébe nyomott bankjegyekre sandítva szólalt meg.
- Ez csodásan ment, remélem bulikat jobban szervez, mint fuvart.
- Ne kezdje.
- Akár azt is hagyhatta volna, hogy jobb belátásra bírjam a sofőrt a pincéjében felállított illegális szeszfőzde következményeinek ismertetésével, de persze akkor kénytelen lett volna beismerni, hogy jól jött az érzelemmentes gép.
Veronica nem reagált az epés kommentárra, mindössze némán, egy tajtékzó harcos istennő eltökéltségével indult meg vékony magassarkújában a délkeleti részen fekvő tippe felé. Korábban az ex-barátja közbelépése miatt nem volt lehetősége közölni Sherlockkal, milyen ötlete támadt a cipőtalpról vett minta alapján, a heves vitájuk után pedig pláne semmi kedvet nem érzett rá, hogy beavassa. Kihasználta a lehetőséget, hogy végre egyszer az ő tudását igényelte egy feladat - tekintve, hogy ismerte Riverdale minden eldugott kis odúját is - és esze ágában sem volt ezt feladni.

A másodpercek hosszú percekké olvadtak össze, a percekből pedig majdnem egy óra néma gyaloglás vált. A két makacs díva közül egyik sem kezdeményezett békülést, vagy akár a nyomozáshoz kapcsolódó csevejt, így mikor végül megálltak egy roskadozó vörös épület előtt a vasúti sínektől alig húsz méterre, különös újdonságként törte meg a bosszús csendet Veronica morcos hangja.
- Mit gondol? Lehetséges, hogy ez az a ház, ahol az anyám utoljára járt?
Sherlock leguggolt, ujjai közé vett egy adag földet és lassan szétmorzsolta, mintha tapintással ízlelgetné a lehetőségek valósággal vonható párhuzamát. Kiegyenesedett, tekintetét végigfuttatta a környéken, aztán biccentett.
- Biztos vagyok benne.
- Mondanám, hogy egy szép munka Ms. Lodge azért most dobna a hangulatomon, de tudom, hogy nem érdekli a lelkivilágom. - morogta a lány kínosan ügyelve rá, hogy ne lesse meg a másik arcára kiülő arckifejezést; Sherlock azonban a bejárati ajtó felé haladva, mindenféle gúnytól mentesen ejtette ki a szavakat.
- Nem, valóban nem. De attól még kitűnő munka, Ms. Lodge - a férfi mintha még egy félmosolyt is elnyomott volna, mikor a szeme sarkából észrevette a lány hülledező arcát. - Tudja ki lakik itt?
- Én- mi- n-nem. Fogalmam sincs. - A benne felgyülemlett düh porrá tört egy másodperc alatt, s bár ritkán történt ilyen, nehezen találta a szavakat. A férfi eközben bekopogtatott a magányosan álldogáló sötét házba, ám válasz nem érkezett.
- Önnek van ötlete...?

Sherlock lassan végigmérte még egyszer az épületet, s mintha a korábbi vitájukat maradéktalanul elsöpörte volna a szél, újra csapatjátékosként tekintettek egymásra - a férfi pedig megfontoltan tette fel a kérdést, mely később gyökeresen felforgatta az életüket.

- Mondja, mikor hallott utoljára Smithers felől?