Három gyors koppanás az ajtón.
Ennyi kellett ahhoz, hogy Sherlock felkapja a fejét és tekintete azonnal a törött asztali lámpára vetődjön. Az éjszakai kristálytiszta fenyegetés emléke még élénken élt benne, s ezúttal nem tervezte elmulasztani a találkozót gyáva ellenségeivel.
Felpattant az asztaltól, megragadta a kissé leamortizált tárgyat és olyan lendülettel tárta ki az ajtót, hogy kora reggeli látogatója arcába vágja a rögtönzött fegyvert, hogy alig bírta megállítani a mozdulatot az utolsó utáni pillanatban.
- jÉZUSOM, én vagyok az! - sikkantott fel Veronica hátrahőkölve és egy jelentőségteljes pillantással mérte végig a másikat. - Akár meg is mondhatja, ha nem szereti a friss fánkot reggelire, nem kell rögtön nekem esni.
Sherlock leeresztette a kis lámpát, s megszabadult a tüdejét feszítő fáradt sóhajtól.
- Valaki mást vártam.
- És azt a valakit egy éjjeli lámpával akarta leszerelni... ahelyett? - a lány bepillantott mellette a szobába és lassan rámutott az asztalon pihenő késre.
- Figyelembe véve, hogy a támadó fizikai adottságairól nem rendelkezem információkkal, a győzelmet befolyásoló további tényezők közül a távolság és gyorsaság marad megfontolandó faktornak; jelen esetben pedig utóbbi szolgál a javamra. Tekintve az asztali lámpa súlyát és hosszát, az erő-erőkar fizikai törvénye alapján...
- Eszébe se jutott, hogy van egy kés is az asztalon, mi? - vágott közbe a lány elnyomva mosolyát, mire Sherlock csupán néhány másodperc szünet után bökte ki a választ.
- ...Lehet. Fánkot hozott, jól hallom?

Veronica ezúttal halk nevetés kíséretében biccentett és további udvariaskodás nélkül besétált a motelszobába. A friss mázas süteményekkel teli papírdobozt és forró kávéval megtöltött termoszt az asztalra helyezte, miközben feltűnésmentesen megleste a szétpakolt dolgokat: az édesanyja magassarkúja, a minta a falról, a detektív készlet, térképek, az ikonikus szürke vadászsapka, egy éles kés, számára semmitmondó feljegyzések, na meg egy laptop.

Szóval alig aludt az éjjel. Nagyszerű. Pontosan erre volt szüksége mindkettejüknek; egy kimerült, arrogáns lángelmére.

- Húzós éjszaka?
- Abszolút irreleváns - legyintett a férfi, mintha egyenesen untatná az egész. - Csak egy újabb bájosan lapos üzenet, hogy az életem veszélyben forog amennyiben folytatom a nyomozást. Óh kávé, nagyszerű, ugye nekem hozta?
- Hogy m- igen, Önnek - pislogott döbbenten. - Megfenyegették az éjszaka?!
- Igen persze, de lépjen már túl rajta, dolgunk van - sóhajtotta Sherlock és belekortyolt az erős fekete kávéba, miközben ismét elhelyezkedett a számítógép előtt. - Találnom kell egy laboratóriumot, hogy elemezzem a mintákat. A cipő talpa jelöli ki a térképen a pontot, ahová a viselője utolsó útja vezetett, de ehhez mikroszkópra és vegyész felszerelésre van szükségem. Ismer ilyen helyet a városban?
- Milyen közös munka? Maga megmutatja a helyszínt, én megoldom az ügyet - Veronica gyerekesen elmélyítette a hangját az utánzás közben, mielőtt egy diadalittas és elégedett mosolyra húzódtak volna ajkai. - Kellek magának, látja?
- Ezt a Google-től is megkérdezhettem volna, ne bízza el magát - forgatta szemeit a férfi, s felnyitotta a laptopot. - A jelenléte éppen csak kapóra jött, de ez esetben...
- És mégis mi a terve? Bemasírozik a kutatóközpontba, és néhány kompromittáló következtetés kijelentése után gondolja hagyni fogják, hogy kedve szerint használja az eszközeiket?
- Nagyjából.
- Riverdale-nek nincs laboratóriuma - a másik a fejét kezdte csóválni, aztán nekidőlt az íróasztalnak és lazán lehajtotta a laptop tetejét, hogy magára vonja a figyelmét. - De szerencséjére...van egy igazán jó kapcsolatokkal rendelkező személy, aki hajlandó segíteni Önnek minden udvariatlan beszólás ellenére is: moi.

Sherlocknak nem kellett túlzottan megerőltetnie magát, hogy felfogja a francia szót, azonban elfogadni az ügy javát szolgáló járulékos terhet a lány személyében, már sokkal inkább nehezére esett. Nem feltétlen a társ fogalmával akadt problémája - hiszen John segítségére habozás nélkül rábólintott volna - ám az idegein táncoló elkényeztetett kislány pont eggyel lépte túl a tűréshatárát minden alkalommal, mikor fecsegni kezdett.
A férfi lassan hátradőlt a széken, s egy látványosan kétkedő pillantás kíséretében reflektált végül az ajánlatra.
- Segít, és én cserébe...?
- Beavat a nyomozás minden részletébe. Nincs több faképnél hagyás, sem sejtelmes megjegyzés. Hagyja, hogy az ügy részese legyek - karjait összefonta maga előtt, hangja egy árnyalattal lágyabbra váltott. - Az anyámról van szó, Mr. Holmes... a családunkért pedig minden követ megmozgatnánk, nem igaz?
Nehéz csend telepedett rájuk, szinte vállaikat karcolta kellemetlen súlyával. Veronicanak megvoltak a maga démonai és keserű emlékei, melyek kíméletlen nyomást gyakoroltak láncra vert lelkére - míg a másik az élete sötét korszakának fájdalmas emlékeit pörgette végig oly gyorsasággal, hogy a lapok majd' megégették ujját.

A családunkért mindent megtennénk... egyesek még talán egy kórház tetejéről is levetnék magukat, ha nem lenne más mód.

Sherlock végül felállt a székről, kihúzta magát és kezet nyújtott a lánynak.
- Legyen. Dolgozhat velem az ügyön. De ha baja esik...
- Ezen ne stresszeljen - rázta meg a kezét egy magabiztos félmosollyal arcán. - Keményebb vagyok annál, mint amilyennek gondol.
- Remélem is, Ms. Lodge.

A fiatal nő elégedetten nyugtázta az apró sikert, s hagyta hogy a másik néhány másodperc erejéig a gondolataiba merülve rendezze össze a kis detektív készletét. Helyére került a nagyítólemez, a szike, a pici üvegcsék és minden egyéb, amiről fogalma sem volt hogyan lehetne hasznos bármikor is.
- Nos, most, hogy végre megegyeztünk... elmagyarázza, mi is volt ez az egész tegnap a parfümmel? - kérdezte oldalra biccentve fejét, majd ráhunyorgott mikor egy lenéző sandítást kapott érte. - Ne nézzen így rám, hoztam fánkot és kávét, itt én vagyok épp a jófej.
A nyomozó eltette a fogason lógó kabát belső zsebébe az elnyűtt bőrtokot, amelybe a készletet pakolta és csípőre tett kezekkel fordult felé.
- Az épület előtti biztonsági rendszerhez tartozó panel sarkán vékony sávokban lepattogzott a festék, ami arra utal, hogy nem sikerült elsőre felfeszíteni az egység ajtaját, a vas szerszám lecsúszott és felsértette a borítást, tehát tapasztalatlan elkövetőkkel van dolgunk. Miután a kamerákat sikeresen kiiktatták, megkezdődhetett a lakás felforgatása, hiszen egy jó díszlet alapos és részletes. De elkövettek egy hibát: rendszertelen káoszt hagytak maguk mögött.
- Ezt meg hogy érti...?
- Ha értéket keres, nem forgatja fel a fürdőszobát; ha egy bizonyos tárgyért jött, nem vesződik a széf kombinációjával, hogy elvigye a pénzt. Rablás során minden másodperc kulcsfontosságú. Itt azonban az egyetlen cél egyértelműen csak a betörés látszatának fenntartása volt - hadarta el a nyilvánvalót, aztán folytatta. - A biztonsági kamerák kábelét ellenőriztem, sértetlenek maradtak, a rendszert egyszerűen kikapcsolták. Mondja melyik emberrabló figyel rá, hogy a lehető legkevesebb anyagi kárt hagyja maga után? Nevetséges.

Veronica halk hümmögéssel fejezte ki egyetértését és teljesen elvarázsolva hallgatta a magyarázatot. Habár a másik az udvariatlanság mércéjét minden tizedik másodpercben kiütötte, az kétségbe vonhatatlan volt, hogy amit ő tudott, az páratlannak bizonyult.
- A gyanúm, miszerint a bűntény valójában meg sem történt, értelmet nyerni látszott, de nem lehettem benne biztos... egészen addig amíg maga ki nem mondta a kulcsszót - Sherlock lassan közelebb lépett a lányhoz és úgy mérte végig tetőtől talpig, hogy az majd' beleszédült egy rövid pillanatra. - Magassarkú... táska... parfüm... vörös rúzs. A modern kori nő fegyverei. És ha valaki megrendezi a saját eltűnését, kétségtelenül rejtélyes csatára készül, nem igaz?
- A-azt hiszem. - suttogta Veronica, mialatt igyekezett pókerarcot tartani a férfi váratlan közelsége ellenére.
Sherlock hagyta, hogy tekintetük összefonódjon, majd elfordult és a fogashoz sétálva öltözködni kezdett.
- Alaposan megvizsgáltam a szoba minden pontját, de egy valami hiányzott és ez az, ahol Hermione Lodge igazán hibázott a kis színjátéka megrendezése során. Eltűnt a parfümje.
- Nem értem. Ez mégis hogy terhelő bizonyíték? - ráncolta a szemöldökét az immáron újra levegőhöz jutott nő, mire Sherlock hevesen gesztikulálva felelt.
- Hova lett, megitta? Teát főzött belőle? Ellopták a betörők? Ugyan már, gondolkozzon! - tárta szét karjait. - Magával vitte, felteszem néhány ruha, cipő, egy nagyobb táska és az irodából eltűnt összeg kíséretében. Vegyünk egy nőt, aki egész életében az üzleti partnerek manipulálásában segédkezett a férje oldalán; egy nőt, aki a lakása és gardróbja alapján tökéletesen tisztában van a női fortély teljes erejével. Egy nőt... - vette lejjebb hangját. - ...aki olyan befolyásos és ravasz, mint Hermione Lodge és pontosan tudja, milyen eszközökkel tarthatja fenn a megfelelő látszatot bárhová is sodorja a szél. Az ördög a részletekben rejlik Ms. Lodge; egy makulátlan smink, néhány fújás a legjobb parfümből, a megfelelő ruha, a helyénvaló attitűd... és máris kész a varázs.
- Mit akar ezzel mondani...? - motyogta a lány, az asztallap szélét olyan erősen megmarkolva, hogy puha bőre kifehéredett a bütykök mentén. Sherlock megigazította a kabát ujját és laza mozdulattal átvetette tarkója felett a sötétkék sálat.
- Akárhová is ment Mrs. Lodge, azt önszántából tette. Minden erejével azon volt, hogy míg a sajtó szörnyű bűntényként közli az eltűnését a várossal, addig ő az alvilágban a mindent kontrol alatt tartó tökéletesség álcája mögé bújva ügyködhessen a cinkostársával egyetemben - közölte nyugodt hangon, s megrántotta az egyszerű csomóra kötött sál végét. - Nyilvánvalóan figyelik magukat -én is emiatt kapok bájos fenyegetéseket az eset első momentumától fogva- így egyértelmű üzenetet nem hagyhatott magának arra az esetre, ha nem Ön lépné át először a küszöböt az incidens után... ezért hevernek virágok az asztalon.
- Mi, de én... én nem... - hebegett Veronica az információ-áradattól fuldokolva, és segélykérő tekintettel fordult felé. - ...mégis mit akarhatott közölni a virágokkal?
- Ezt magának kell tudnia Ms. Lodge - mondta a férfi, csupán a szeme sarkából rásandítva. - Az üzenet Önnek szól, tehát valahol az Ön emlékei között lesz elásva a válasz is. Segíteni akart a nyomozásban, nem?
- Persze, ezért vagyok itt.
- Akkor erőltesse meg magát, és gondolja végig az életének összes virágokkal kapcsolatos aspektusát.

Sherlock szélesre tárta az ajtót és értetlenül pillantott vissza a válla fölött a másikra. Veronica úgy nézett ki, mint akinek menten visszaköszön a reggelije; arcából némileg kiszaladt a szín, ujjai továbbra is görcsösen markolták az asztal szélét, mellkasa pedig sűrű tempóban emelkedett és süllyedt. A mindig magabiztos fiatal nő képe tőle szokatlan módon széthullott és a férfi valamiért képtelen volt ezúttal figyelmen kívül hagyni ezt.
Elengedte a kilincset és halkan újra megközelítette a csapdába esett őzre hajazó lányt.
- Nézze... tudom, hogy ez sok hirtelen - kezdte lassan, nagyon igyekezve, hogy valamivel finomabb hangszínt üssön meg. - De mint mondtam, az idő kulcsfontosságú Ms. Lodge. Életet menthet. Ha igazán segíteni akar, össze kell szednie magát.
- Igen, én... jól vagyok - hunyta le szemeit, s lassan teleszívta tüdejét levegővel. - Csak minden amit korábban gondoltam erről az egészről... szóval nehéz most megbarátkoznom az új felállással.
Sherlock a zsebébe süllyesztette kezeit és egy halovány, de kihívó félmosollyal ajkán nézett rá.
- Azt hittem keményebb annál, mint hiszem.

A szavak mintha átkattintottak volna benne egy kapcsolót: Veronica vonásai kisimultak, ujjai elengedték az asztal szélét, s egész testtartása egy szempillantás alatt erősebbé vált.
- Igaza van. A fenébe is, teljesen igaza van - nyelt nagyot és a csokoládébarna szempár a férfi tekintetébe fúródott. - Nincs idő kétségbe esni. Indulnunk kell.
- Ez a beszéd.
- Uh, de hova is kell mennünk...?
Sherlock ismét az ajtó felé vette az irányt és csak úgy mellesleg kiáltotta vissza a választ.
- Ideje benéznünk az Andrews Constructions-höz és elbeszélgetnünk Mr. Andrews-zal.

•••

Veronica már hosszú ideje várakozott az autónak dőlve. A friss levegő segített, hogy kitisztuljon kicsit a feje és rendezze gondolatait, s ez némi megnyugvást adott a számára. Ő nem az az elveszett fajta volt - nem, ő az egész gimnáziumot irányító magabiztos királynő típus volt. Ha bárki alábecsülte, vagy megpróbált ujjat húzni vele, szemrebbenés nélkül tette tönkre teljesen, s a higgadt mosoly egy másodpercre sem hagyta el ajkát.
Azonban az idők változtak és a helyzetek jóval bonyolultabbakká váltak, így neki is fejlődnie kellett a körülmények hatására.
Csak ne visszafelé tette volna!
Egy megrekedt kislánnyá vált, ha a férfi a közelben volt és ezt gyűlölte. Erősnek és megállíthatatlannak akart mutatkozni, erre Sherlock Holmes megjelent és úthengerrel tarolta le az összes elképzelését.

- Viszonyuk volt.
Veronica összerezzent, ahogy kirántották a benső duzzogó monológjából, és visszacsöppent a valóságba. A férfi megállt mellette és az épület homlokzatát kezdte nézni, mintha további információkhoz juthatna ezáltal.
- Hónapok óta viszonyt folytattak Mr. Andrews-zal, nem éppen a könyveléssel foglalatoskodtak órákon át.
- Tessék? Már megint?!
Sherlock megdermedt, aztán hitetlenkedő pillantással bámult a másikra.
- ...Hogy érti, hogy már megint?
- Régen volt köztük valami, aztán az apám hazajött és így abba maradt. Nem hiszem el, hogy újrakezdték!
- ...Maga tudott az egyetlen információról amiért idejöttünk?
- Nem kérdezte...! - védekezett a lány azonnal, minek hatására a nyomozó az égre emelte tekintetét és kissé fájdalmas, feszült hangszínt megütve reagált.
- Ms. Lodge, az előbb annyi intim jellegű kérdést kellett feltennem Mr. Andrews-nak, hogy a végén kényszert érzett arra hogy tisztázza, ő csak és kizárólag az ellenkező nemhez vonzódik, szóval kérem... - nyomta meg a szót. - ...legyen oly szíves és legközelebb a kellemetlen beszélgetés előtt közöljön efféle információkat.
Veronica a szája elé kapta a kezét és próbált nem látványosan felnevetni; természetesen zéró sikerrel.
- ...Mr. Andrews tényleg azt hitte, hogy ki akar kezdeni vele?
- ...Fogja be.

A lány még hangosabb kacagás közepette ült be az autóba és az út során csak fokozta a jó kedvét a másik gyerekes puffogása. Nem számított hányszor kért nevetve bocsánatot, vagy jegyezte meg, hogy ez az egész nem fordult volna elő, ha Sherlock tisztán és egyértelműen beavatta volna mit is akart megtudni Archie apjától - a férfi hajthatatlanul némasággal, illetve egy-egy morcos kommentárral büntette.

A délután közeledtével végül szétváltak útjaik: Veronica az egyetem felé haladt tovább, hogy fenntartsa az eseménytelen hétköznapok látszatát, Sherlock pedig immár a Pembrooke kulcsaival a kezében tért vissza a helyszínre, hogy a viszony tudatában is átvizsgálja a megrendezett elrablás színpadát. Persze még azelőtt visszament a motelbe, hogy a lány hazaért volna, s ott folytatta a kutakodást a számítógépen a Lodge-család kendőzetlenül bűntől terhes múltja után.
Az idő elröppent, s a hold észrevétlenül kúszott fel az égboltra, hogy elbitorolja az aranyló sugarakat árasztó nap helyét. A munka teljesen beszippantotta a férfit, s ő valószínűleg újfent feláldozta volna a pihenést a haladás oltárán, ha telefonja rezgése nem zökkenti ki a múltban kutakodás mély bugyraiból.
Sherlock elfordította fejét a laptop felől és homlokráncolva nézte meg a készüléken felbukkanó SMS-t.

Szemei nagyra nyíltak és szíve kihagyott egy ütemet izgatottságában, hogy egy momentummal később kétszer olyan heves ritmusú dobogásba kezdjen. Azonnal felpattant a székről, belebújt kabátjába és kifelé menet még a korábbi fenyegetéssel érkező kést is elrakta.
Az ajtó hangos csapódással zárult mögötte, ami minden bizonnyal jó néhány vendéget felvert az ócska motelben, de nem érdekelte - egyedül az SMS szövege zakatolt a fejében.

Veronica Lodge:
Azt hiszem van valaki a házban.