Pop Tate étterme az évek során megfizethetetlenül nagy szolgálatot tett Riverdale városának. Egy betévedő idegen talán nem tartotta volna többre egy páratlan tejturmixot és zamatos hamburgert kínáló egyszerű falatozónál; a valóságban azonban ez volt az élet útján elveszett kölykök menedéke, a szétszakadt családok egymásra találásának otthona, a fellobbanó új románcok szikrája, s megannyi boldogságtól és mosolytól ragyogó emlék mellett a cukormázba csomagolt bűnök melegágya. Úgy bizony. A kisváros lelkét jelentő Pop's épületét sem kímélte annak a rontást hozó démonnak az ereje, mely időről időre végigsöpört a mindenségen. Rablások, mocskos alkuk és utcai banda háborúk színterévé vált, melyek kegyetlenül eltaposták a jóság legapróbb lángját is. A környék oly sokszor indult meg a pusztulás lejtőjén, ám sosem tűnt el a szakadékban végül; legyen szó a Black Hood sorozatgyilkosról, egy megbabonázó társasjátékról, vagy egy elborult szektáról, az idős Pop Tate falatozója minden alkalommal visszaadta a reményt az embereknek, segítő kezet nyújtott az elesetteknek és örökös szerető otthonként várta a harcban megfáradtakat.
Nem számított, milyen szörnyű események árnya telepedett meg rajta, a kopott vörös bőrülések a boxokban mindig emlékeztették végül az igazak maroknyi csapatát, hogy miért is érdemes küzdeni.

A Pop's volt maga a megtérülő emberség jelképe és Veronica éppen ezért választotta díszletnek élete legalattomosabb alakításához.

Hermione Lodge arcán leplezetlen kétellyel foglalt helyet lányával szemben, meg sem próbálta elrejteni bizalmatlanságát. A nyakában ott virított az ezüstláncra felfűzött fényes, fémesen csillogó ovális medál, melyet egy alig látható vonal keresztezett. Bingó. A fiatal nő egész biztos lehetett benne, hogy az ékszer fő eleme nem más, mint a ketté pattintható pendrive volt, vagyis a terv eddig tökéletesen haladt.
Édesanyja vékony, ívelt szemöldöke gyanakvó ráncba gyűrődött, amint megpillantotta az apró, elmázolt fekete pöttyöket a szempillák alatt, s a félig elfogyasztott különösen habos csokoládés italt. Különös szomorúság lengte be a lány egész lényét.
- Szia Anyu - eresztett meg egy erőltetett mosolyt. - Hogy vagy?
- Nem azért jöttem, hogy csevegjünk - felelte a másik, szokatlan ridegséggel hangjában. - Azt mondtad életbevágóan fontos dologról van szó. De most szólok, ha ez csak egy ócska trükk, hogy Sherlock...
- Sherlock? - Veronica egy keserű nevetéssel szakította félbe. - Az a seggfej kihasznált. Egész végig csak színlelte, hogy szeret és amint megszerezte a szükséges információt, eldobott magától. A nevét se akarom hallani.
Hermione fejében kigyulladt a vészfény, ám a kisírt szemek és a benyakalt cukorbomba elég erősen alátámasztotta meséjét, azontúl, hogy az elhangzottak persze tökéletesen illettek a nyomozóról alkotott képbe. Sherlockot semmi és senki nem érdekelte, amíg nem volt haszna egy megoldatlan ügy kapcsán, így az elmúlt időszak leghihetetlenebb fordulata a kettejük szerelme volt, s nem a csalódás.
- Legutóbb még nagyon is odáig voltál érte - ajkaira hűvös félmosoly kúszott. - Édesem, csak nem kipukkadt a buborék?
- És ennek te örülsz a legjobban, nem igaz? - meredt rá hitetlenkedve a másik, mire az egy szánakozó pillantással jutalmazta meg.
- Egy idegent választottál a saját családod helyett... Ő meg persze, hogy csupán játszott veled. Igazán számíthattál volna rá, hogy végül ugyanúgy átver, ahogyan te tetted vele. Az a férfi egy veszélyes pszichopata.

Zseniális szociopata, Ms. Szörnyella, fogj értelmező kéziszótárt.

- Félreismertem. Azt hittem szeret, azt hittem... - csóválta fejét Veronica, ajkai pedig megremegtek. - ...azt hittem ő más, Anyu. Olyan buta voltam, hogy nem láttam korábban.
Az elcsukló hang elérte a kívánt hatást, hisz Hermione elsősorban édesanya volt és nem hidegvérrel gyilkoló maffia-feleség. Vonásai kissé ellágyultak és a vészcsengő elhallgatott elméjében.
- Figyelmeztettünk, mija... Tudtad, mire vállalkozol, mikor beleegyeztél, hogy segítesz megmenteni a családunkat.
- Hibáztam - vágta rá Veronica, miközben kihúzta magát. Igyekezett felnőttesnek, erősnek és meggyőzőnek tűnni, pontosan úgy, ahogy akkor tette volna, ha valóban igazat beszél. - De Lodge vagyok. Egy Lodge pedig vállalja a felelősséget a hibáiért és feltakarít maga után.
- Hát erről van szó? Ezért hívtál ide?
- Azt akarom, hogy vegyetek vissza.
- Ezt nem gondolod komolyan.
- Holmes átvert. Nekem nem elég, ha megöljük... - nézett mélyen a szemeibe a legridegebb arckifejezését felfestve. - ... előbb tönkre akarom tenni. Elvenni tőle mindent, amije van és a szeme láttára szétzúzni, hogy ugyanazt a megalázottságot érezze, amit én.

A nő hunyorogva mérte végig lánya arcát, s amit látott egyszerre töltötte el büszkeséggel és rémisztette meg. Egyfelől mindig sejtette, hogy egy nap majd Veronica rádöbben, mit dobott el magától egy fennhéjázó féregért, aki nem okozott mást, mindössze bonyodalmat az életükben... másfelől azonban a belőle áramló, jeges, érzéketlen energiától a hideg futkosott a hátán, tekintve, hogy a megszólalásig hasonlított Hiramre. Összerándult gyomra a szavaktól, kétségeinek maradékát pedig nyomtalanul elfújta a szél.
- Nem is tudom... - kezdte azért óvatosan. - Mindenekelőtt beszélnem kell még az apáddal.
- Hát persze. Nem sürgős - maga előtt összefont karokkal pillantott rá. - De ha eljön az idő, páholyból akarom nézni Sherlock Holmes halálát.
- Még nem olyan régen te ellenezted a leginkább a gyilkosságot. - emlékeztette Hermione lassan, mire a lány arca megrándult. Lelki szemei előtt felsejlett az ártatlan Smithers képe, s valódi érzései majdnem átvették az uralmat oly gondosan kontrollált vonásai felett, ám még épp időben emlékeztette magát az eredeti tervre.
- Most már értem, Anyu - köszörülte meg a torkát. - A cél szentesíti az eszközt.
- Úgy van - a nő tekintete röntgenként vizsgálgatta, de úgy tűnt harciassága megtette a hatását. Nem kételkedett benne. - Amit tettünk, azt a családunk biztonsága érdekében tettük.
Hogyne. Ez egy család. A pokol pedig csak egy nagy szauna.
- Igen... őrület egyesek mit meg nem tesznek azokért, akiket szeretnek. - felelte kifürkészhetetlen arckifejezéssel, míg édesanyja az órájára pillantott.
- Jobb lesz, ha megyek. Apád nem tudja, miért jöttem.
- Megértem - Veronica terve egy torokköszörülést követően hivatalosan is elstartolt. - Anyu?
- Igen?
A lány felállt és egy jókislányokra jellemző mosoly kíséretében felé nyújtotta karjait.
- Jó volt látni.

Hermione mit sem sejtve ölelte magához, miközben arcára furcsálló, ám megkönnyebbült kifejezés kúszott. Lánya talán még soha nem húzta magához ennyire szorosan és ez a szeretetbomba olyan különös melegséggel töltötte el, hogy mikor hirtelen elhúzódott tőle és nyaklánca az étterem linóleumán koppant, zavarodottság futott át vonásain.
- Óh istenem, sajnálom, biztos a karkötőm akadt bele - ugrott Veronica azonnal, hogy felvegye. A Lodge család nagyasszonyának reagálni sem maradt ideje, a bejárat fölé akasztott csengő mesékbe illő csilingelése után ugyanis egy boldog hang harsant fel.
- Veronica! - vigyorodott el jókedvűen Jughead, majd udvariasan folytatta a rápillantó nőhöz intézve szavait. - Mrs. Lodge, hát jól van? Olvastam az újságban, hogy volt valami balhé a Pembrooke-nál.
- Ne aggódj, minden megoldódott. - válaszolt helyette a sötéthajú szépség és ártatlanul anyjához fordult. - Tessék, a nyakláncod!
- Köszönöm. - Hermione sietve visszakapcsolta az ékszert és önkéntelenül is megsimította a fémesen csillogó medálszerűséget.
- Mrs. Lodge, ez gyönyörű darab! Megkérdezhetem honnan van? - szállt be a beszélgetésbe a fiú oldalán álldogáló angyalarcú Betty is.
- A férjemtől kaptam. Egyedi.
- Azt nem kétlem.
- Bocsánat, félbeszakítottunk valamit? - mutogatott a két Lodge között ide-oda kissé zavartan Jughead, mielőtt elővette volna leggyanakvóbb arckifejezését. - Veronica... csak nem sírtál? A szemfestéked kicsit...
- Szakítottunk Archieval. - vágta rá a lány, jelentőségteljes pillantást vetve anyjára, aki szerencsére azonnal kapcsolt és elővette begyakorolt trófea-feleség mosolyát.
- Gondoltam feldobná Veronicat, ha eltöltenénk egy csajos délelőttöt.
- Óh, akkor mi nem is zavarunk.
- Nem, ami azt illeti, épp menni készültem, közbejött valami az irodában - Hermione ijesztően jól tartotta fenn az egyszerű hétköznapok által nyúzott üzletasszony látszatát. - De biztosan jól esne neki, ha ti egy kicsit maradnátok. Ezer éve már, hogy Riverdale-ben jártatok, nem igaz?
- Valahogy úgy, New Haven sajnos nem a szomszédban van - bólogatott a szőkeség kedvesen. - Óh Vee, ha ennyire rosszul állnak a dolgok Archieval, miért nem szóltál? Tudod, hogy számíthatsz ránk, jöhettünk volna előbb.
- Ne aggódj Bee - használta kedvenc páros becenevük addig hiányzó felét a lány és ezúttal a lehető legőszintébben felelt. - Pont jókor jöttetek.
- Akkor megleszel, mija? - simította meg a karját édesanyja, majd a biccentést követően elengedte. - Jó mulatást!
Amint Hermione Lodge elhagyta az éttermet, majd luxusautójával a környéket is, a három muskétás arcáról eltűnt a gondtalan műmosoly és minden szempár az ébenhajú svindlerre szegeződött.
- Megszerezted?
Veronica büszkén, egyenesen diadalittasan emelte ki táskájából a nyakláncot, melyen ott virított a milliókat érő medálnak álcázott pendrive.
- Észre sem vette a cserét. Egy darabig még nem is fogja - barátaira pillantott és hálás tekintettel sóhajtott fel. - Kösz, srácok. Ez nélkületek sosem sikerült volna, tökéletesen időzítettetek.
- Akkor már csak a terv legrizikósabb része maradt hátra. - nyomta el mosolyát legjobb barátnője.
- Veszélyesebb, mint kicserélni egy lelketlen gyilkos nyakában lógó láncot egy ócska másolatra?
- Sokkal... - biccentett, aztán halkan elnevette magát. - ...El kell mondanod Sherlocknak.

A kijelentésben pedig valóban semmiféle túlzás nem rejlett.

A lány sokféle reakcióra számított, mikor belépett otthona ajtaján; elképzelte, amint a férfi szikrákat hányó tekintettel letámadja és bámulatos választékossággal ecseteli, milyen magányos lehet az az egy agysejtje, mely megálmodta és végrehajtotta ezt a tervet, sőt, a tűntetőleg némaságba burkolózott, elérhetetlen nyomozó alakjával is számolt. Ám tapasztalatiból építkező találgatásai mit sem értek, ha a világ legkiszámíthatatlanabb személyisége került terítékre.
Ahogy a küszöböt átlépte és a súlyos kétszárnyú ajtó becsukódott mögötte, Sherlock felpattant a számítógépe elől és további habozás nélkül átszelte a szobát arcán egy megfejthetetlen pillantással.
- Minden re-
A kérdést feltenni sem volt lehetősége, a férfi két keze közé fogta arcát és hosszan megcsókolta. Ajkai türelmetlenül tapadtak az övére és a lendülettől Veronica majdnem hanyatt esett. Értetlenül hagyta, hogy a forró csók elvágja a rövidre sikeredett beszélgetés fonalát, hisz ilyen belépő után a legutolsó dolog, ami eszébe jutott volna, hogy panaszkodjon.
- Húha, neked is szia. - pislogott nagyot, amint Sherlock hátrébb húzódott.
- Köszönöm.
- Mit is...?
A férfi visszahúzta kezeit és vonásai felett végre hagyta eluralkodni a tajtékzó dühöt.
- Hogy megmutatta, mégsem Mr. Andrews a középszerű emberi gondolkodás templomának selejtes ördöge és mindig van lejjebb, ha nevetséges ostobaságról van szó. Remek, parádés bizonyítás Ms. Lodge, mindössze gratulálni tudok; az oklevelét jövő héten veheti át, ha addig nem kívánja esetleg levetni magát egy szikláról spontán repülési élmény érdekében!
- Azta. Ms. Lodge? - hőkölt hátra kissé letaglózva, s olyan tekintettel mérte végig lassan, mintha csak egy tavalyi kollekcióban feszítő kis nyikhaj ítélkezne az ő ruhája felett. - ...Szóval tényleg dühös vagy rám.
- Az nem kifejezés, mégis mi az ördögöt képzelt?! - csattant fel, hangja bezengte az egész nappalit. - Világosan kifejtettem miért nem hajthatja végre azt a nevetséges tervet és Ön megtette! Talán mondjam franciául, vagy használjak öltözködéssel kapcsolatos metaforákat, hogy végre eljusson abba a túl nagyra értékelt parányi agyába?
- Bekaphatod, Einstein. Mit csókolgatsz, ha ennyire haragszol rám?
- Ha az érzelmeket végre hasznosíthatnánk megújuló energiaforrásként, a gyűlölet igen komoly gépezeteket működtethetne, ám a szentimentalitás, a melodrámai gyöngédség által egész városokat üzemeltethetnénk - horkantott fel idegesen. - A viszontlátás öröme egy óvatlan pillanatra eluralkodott rajtam, tekintve, hogy már készültem elvállalni a maga hidegvérű meggyilkolásának ügyét, de többször nem vétek ilyen amatőr hibát. Egyéb kérdés?
- Igen. Ha felidegesítelek, mostantól minden veszekedést így kezdünk? Csak mert ismerem magunkat és akkor veszek előre egy raklapnyi ajakbalzsamot.
- Fogja be, ez egyáltalán nem vicces!
- Azért egy kicsit az.
- Fel tudja fogni, milyen földi pokolnak tett ki engem az elmúlt egy órában?
- Óh drágám, hiányozta-
- Azt hittem tönkre teszi az egész ügyet!
Veronica egykedvűen biccentett.
- Korán örültem, gondolhattam volna.

Sherlock csípőre tett kezekkel és szinte pattanásig feszült idegekkel fordított hátat, hogy fejét csóválva beljebb sétáljon a nappaliban. Háborgó gondolatai majd' szétrepesztették koponyáját, egytől egyig mind készen várva, hogy legördüljenek ajkairól, szabadon betöltve a hatalmas helyiséget. Miután belépett az épületbe, telefonos megerősítésre sem volt szüksége ahhoz, hogy tudja, a fiatal nő okkal hagyta el a némi biztonságot nyújtó házat. Rögvest elöntötte a harag, amiért ismét kijátszotta, ám ezúttal egy újfajta érzés is keveredett a méreggel; komolyabb pszichológiai felmérés nélkül is tisztában volt vele, hogy a féltés undok dinamizmussal tolakodott be csapongó lelkének udvarába. Akár egy eleve megkergült gépezet a súlyos adatmennyiség feldolgozásakor, a férfi épp oly nehézséggel ismerkedett a párkapcsolattal járó felesleges hozomány eredményével.
- Figyelj, nem fogok hazudni neked... - lépett közelebb egy sóhajjal Veronica, mire a másik szarkazmustól túlfűtött válasza azon nyomban robbant.
- Csodás, nyugodtan adjon időt magának, semmi nem megy egyszerűen, ha először próbáljuk!
- Ez övön aluli volt, még tőled is. - fonta össze maga előtt karjait.
- Amikor azt mondom ne tegyen meg valamit, akkor nem a hősszerelmes szól belőlem, aki aggódik a kis maffiózó-hercegnő épségéért, hanem a tiszta, egyszerű logika diktálta döntést ismertetem! - ignorálta a megjegyzést, még mindig heves gesztikulálás közepette. - Azt hiszi, hogy...
- Te jó ég, állj már le egy percre! - emelte a plafonra tekintetét a lány, aztán lezserül a legközelebbi székre ejtette márkás táskáját. - Te is tudod, hogy szeretlek és bármit megtennék érted, de nem fogok megváltozni azért, mert már egy párt alkotunk. Én sem várok tőled kandalló előtti összebújást, vagy kéz a kézben bámészkodást mezítláb a tengerparton, szóval te se várj tőlem szófogadó asszonyka viselkedést, aki tökéletes sminkben és egy pöttyös ruhácskában otthon főz, takarít meg gyereket nevel. A pöttyös ruhát még megoldom, ha ragaszkodsz hozzá, de ettől függetlenül jobb, ha megbarátkozol a gondolattal, hogy mindketten vagyunk, akik vagyunk - ez alkalommal elkapta tekintetét, s szemöldöke kissé megemelkedett. - Sajnálom, hogy aggódnod kellett, de ezt muszáj volt megtennem.
- Én nem aggódtam - mondta ki a szót tömény megvetéssel, majd a fejét rázva mormogott tovább. - Mindössze rengeteg unalmas papírmunkával járt volna a halála és magam is kénytelen lettem volna kioltani néhány életet, ami roppant fárasztó.
Veronica vonásai kissé megenyhültek és elnyomott egy mosolyt.
- Tudom. Én is szeretlek - a táskájához lépett, kiemelte a felbecsülhetetlen értékű információkkal teli pendrive-ot, aztán közelebb lépve határozottan megfogta a férfi kezét és a tenyerébe ejtette azt. - ...Ráadásul ajándékkal jöttem.

Sherlock néhány rövid másodpercig hitetlenkedve bámulta az apró tárgyat, mely annyi szörnyűséghez vezetett az elmúlt időszakban. Förtelmes titkok láttak napvilágot, mocskos alkuk röpködtek, s ki tudja hány szerencsétlen sors jutott pusztulásra - s mindez egyetlen, medálnak álcázott pendrive-ért.
Ujjait rázárta és zsebébe süllyesztette a váratlan előnyként szolgáló nyakláncot.
- Mit szokás ilyenkor mondani? - Veronica nem bírta tovább, elégedetten vigyorogva szegte fel állát, miközben farkasszemet nézett vele.
- Gratulálok, a fékezhetetlen ostobasága kivételesen sikerhez vezetett.
- Még csak nem is hasonlít.
- ...Amennyire túlminősítettem szellemi képességeit, annyira alábecsültem, mint bűnöző.
- Istenem, inkább ne próbálkozz - forgatta szemeit. - És én még azt hittem a brit pasik udvariasak.
Ekkor hirtelen egy jól ismert hang szólalt meg mögötte, a halkan kitárt bejárati ajtóból.
- A többségük az. De Önnek sikerült kifognia a legkibírhatatlanabbat.

Veronica rögtön megpördült és arca úgy felderült, mintha a lottó főnyereménye sétált volna be a házba egy kedves mosollyal arcán.

- John! - bukott ki belőle a vidám felkiáltás és tétovázás nélkül odasietett, hogy átölelje. - Azt hittem visszautazott Londonba!
- Vissza is utaztam. Sherlock riadóztatott még tegnap, hogy Irene Adler keze van a dologban. Ma meg szerintem a nemzeti gárdát is utasítgatta, hogy intézkedjenek a maga készülékének bemérésében, hogy megtaláljuk merre jár.
- Szóval tényleg aggódtál. - bontakozott ki a lány az ölelésből, hogy pajkos csillogással szemében pillantson szerelmére.
- Ha a brit kormány itteni delegációjának küldött, érzékletes hasonlatokkal tűzdelt, visszafogott véleményem a hanyag, emberiség értelmesebb rétegeire is szégyent hozó munkájukról aggodalomnak számít, akkor vegye úgy, hogy „aggódtam."
- Visszafogott. Hát persze - mondta John egy lesújtó pillantás kíséretében. - Mycroft szerint körülbelül egy egész emeletnyi ember fakadt sírva maga miatt.
- Földbe tiportad mások lelkivilágát értem? - Veronica lebiggyesztette ajkait és színpadiasan szívére tette kezét. - Tudsz te romantikus lenni, ha akarsz.
John egy halk nevetéssel nyugtázta a páros évődését; sosem említette volna meg barátjának, de titkon óriási öröm árasztotta el, amiért együtt látta őket. Ez a fiatal nő számos szempontból felborította a világtól megrögzötten eltávolodó nyomozót és ez jóval több volt annál, mint amit valaha is remélni mert. Nem irigyelte tőle a boldogság édes hullámát; ő elsőkézből tapasztalhatta meg a mindent elsöprő szerelem orkánját és a tény, hogy ez a semmiből utolérte az érzelmileg menthetetlennek tűnő férfit, jobban helyre billentette saját lelki békéjét, mintha vele történt volna. Ő még képtelen volt a továbblépésre, Sherlock viszont az az elveszett vándor volt, aki az évek során szentül hitte, hogy nincs szüksége otthonra.
Veronica azonban hazavárta.

- Elhozta? - zökkentette ki gondolataiból barátja hangja.
- A kocsiban van. Biztos nem nézhetnénk meg innen? Így is rengeteget utaztam.
- A hálózaton futó információkat épp úgy figyelhetik, mint a számítógépemet, a veszélyt jelentő faktorok számát a lehető legcsekélyebb szintre kell visszaszorítanunk.
- Tök jó - fordította le magában gyorsan a szavakat Veronica. - Itthon még a wifi is meg akar ölni.
- Hol akarja átnézni a pendrive tartalmát?
- Az egyetem hálózata kitűnően megfelel a célnak, akár egy tű elrejtése a szénakazalban. - felelte Sherlock, mire barátnőjének végre leesett miről is van szó.
- Várjunk egy percet, micsoda? - vetett rá egy valamelyest sértett pillantást. - Ide hívtad Johnt, hogy segítsen a végső leszámolásban és elhozattad vele a gépét is, mert tudtad, hogy meg fogom szerezni az anyagot és kellett egy biztonságos eszköz, nem igaz?
- Persze, hogy tudtam, mit gondol, miért nem akartam, hogy felkészületlenül avatkozzon bele?
- Menj a fenébe! - vette elő szúrós tekintetét a lány. - Te tökéletesen tisztában voltál vele, mit fogok tenni és még volt képed leszidni, mikor azt csináltam, amit vártál!
- Attól, hogy tudtam, még nem válik kevésbé ostoba ötletté. Reméltem, hogy rám cáfol.
- Nem egy hülye kísérlet vagyok!
- Nem, valóban. A barátnőm - nézett mélyen szemébe rezzenéstelen arckifejezéssel. - És épp emiatt talán mégis aggódtam.
- Óh - Szíve nagyot dobbant. - Sherlock...
- Épelméjű ember ugyanis nem szeret bele egy szociopatába, a terve tehát eleve több sebből vérzett. - folytatta a férfi egykedvűen, mire Veronica képtelen volt tovább visszafogni magát és egy fáradt sóhaj kíséretében hozzábújt.
- Meg kéne tanulnod, mikor kell elhallgatni... - ölelte át derekát, arcát kissé a nyakába fúrva. - ...majdnem szépet mondtál.
- Repesek, hogy ezt is elkerültük.
Szavai ellenére természetesen lassan átölelte a lányt és John megesküdött volna, hogy arcán némi gyöngédség tükröződött egy pillanatra.

Végül a nyomozó elhúzódott tőle és kabátját felkapva visszaváltott szokásos, igazán profi viselkedésére; ujjai belesiklottak az ikonikus bőrkesztyűkbe, a fekete, nyitott szövetkabát szinte méltóságteljes palástként követte, míg a végeláthatatlan óceánra emlékeztető szemeit a sötétkék sál emelte ki. Veronica arcán leplezetlen, enyhe rajongással figyelte a férfit, aki gyökerestül megváltoztatta az életét és mosolyát némi lányos zavarral fűszerezte csupán, mikor észrevette, hogy John figyelmét nem kerülte el pillantása. Titkos, hangtalan eszmecsere révén futott át az üzenet: igen, ez a csodabogár tényleg az övé lett.
Sherlock indulásra készen állt, de egyetlen mozzanat mégis mintha egyenesen szükségesnek tűnt volna: az érzelmi kontextus rövid győzelme.
A lány is megsejthette, mivel a következő másodpercben elé lépett és komolyságot erőltetve magára, elővette szinte belsős poénná avanzsált stílusukat.
- Vigyázzon magára, Mr. Holmes! Elvárom, hogy ma éjjel is nálam aludjon.
- Meglátom, mit tehetek, Ms. Lodge.
Veronica pedig lábujjhegyre tornázta magát és búcsúzóul könnyed csókot lehelt ajkaira.

Akkor még fel sem merült Sherlock Holmes-ban, hogy talán jobban meg kellett volna becsülnie az édessé vált pillanatot.

A percek nem várt gyorsasággal peregtek le a képzeletbeli homokórán, s mire átverekedték magukat a sötétségbe burkolózott egyetem termében a Mycroftot valóban sakk-mattal térdre kényszerítő, hosszadalmas anyagon már hajnal felé járt. A pendrive végzetes és kíméletlen fegyver volt, ez nem vitás.
- Azonnal szólnunk kell a bátyjának - mondta ki John, amire mindketten gondoltak. - Ez... ez a zsarolások atombombája, tudnia kell róla.
Sherlock szólásra nyitotta száját, ám telefonjából ekkor hirtelen egy hangos női sóhaj hangzott fel.
- Egy SMS - vonta le a megfelelő következtetést feszülten a barátja. - SMS-e jött Irene Adler-től. Talán tudja, hogy nálunk van, amit a Lodge szülőktől akart.
- Több annál. Nézzen az órára! Hajnal van. Az információ nem most jutott a birtokába... a terve járt most sikerrel - a férfi állkapcsa megfeszült miközben a telefonért nyúlt. - Ez fenyegetés.
S mint mindig, Sherlocknak ezúttal is igaza volt. Egyszerű, letisztult üzenet érkezett a városra rontást hozó démontól személyesen.

„Van Önnél valami, ami kell nekem és ez fordítva is igaz. Randevúzzunk, Mr. Holmes. Sea World, Greendale. A helyében szedném a lábaimat.
- A Nő"