Egyetlen nap.
Csupán ennyi kellett ahhoz, hogy minden visszatérjen a régi kerékvágásba és mint megannyiszor élete során, Sherlock ezúttal is a tükör előtt állva fusson át a részleteken. Tekintete szigorúan elrévedővé vált, mintha az elhatározás által megkeményedett csillogás ezzel képes lett volna növelni esélyeiket. Rázós helyzetek tömkelegéből mentette már ki a manipulálás; hol a kétségbeesés, hol a túlzó magabiztosság álcája kínálta tálcán a pillanat feletti diadalmas győzelmet jelentő kart, melynél hatalmasabb fegyver nem létezett. Biztos ujjakkal ragadta meg és küldte padlóra ellenfeleit ennek révén, azonban egy valakit sosem verhetett át.
Önmagát.
A tükörbe pillantva a kép kristálytisztán fénylett előtte. Testtartása és minden egyes arcizma fölényt sugárzott, s a hétköznapi embert erőfeszítés nélkül átverhette volna. Az alapos szemlélődő viszont bosszantó pondróként górcső alá véve a férfit gond nélkül átláthatott a vetített alakon, hogy aztán kihasználja a valóság szülte gyengeségeket. Az a bizonyos égkék tekintet volt az oka mindennek - távcsőként nagyította fel a lelkében megbúvó igazságot.

Nem sokkal azután, hogy Hiram Lodge akarva-akaratlan tudtukra adta helyzeti előnyét, John hazarepült Angliába. Nem csupán a józan ész, de a híres nyomozó ösztöne is ezt diktálta, tekintve, hogy Rosienak szüksége volt az apjára, méghozzá egyben. Habár a férfi hevesen tiltakozott egy darabig és semmi áron nem akart lelépni pont, mikor a legjobban fájt volna hiánya, Sherlock hajthatatlan maradt a témában. Persze kétség sem fért ahhoz, hogy nélküle kissé ismét összedőlt a világ, azonban Veronica biztosította róla, hogy épp eleget tett már így is. Elérte, hogy a világ leglehetetlenebb párosa átkeljen valahogy az árulás okozta méretes szakadék felett, arról nem is beszélve, hogy azon a bizonyos puskapor által mérgezett éjszakán két embert mentett meg mindössze jelenlétével: Sherlockot a haláltól és Archiet attól, hogy gyilkossá váljon. John Watson a biztos végből rántott vissza mindent és mindenkit, így hálájuk jeléül tehát nem hagyták, hogy még életét is feláldozza egy esetleges közelharcban az ördöggel, aki ez esetben valóban Prada-t viselt.

John távozása után újra csendesebb lett a Pembrooke, még a tervezgetés keserédes izgalma is halk neszezésnek érződött. Egyetlen nap. Csak huszonnégy órába telt, hogy minden szétdobált kirakósdarab visszakerüljön az asztalra, s csendben elfoglalja helyét.
Ketten maradtak és a deja vu érzés felfokozott változata, mint egy tetem felett köröző keselyű, vészjóslóan keringett a helyiségben.
- Ne segítsek?
Sherlock egy nagy pislogással szállt le a földre gondolatai egéről, s tükörképének tekintete a mögötte álló lányra vetült. A világos ruha tökéletesen körülölelte alakját és lágy hullámokban végződött combjánál, míg ében haja lazán keretezte ezúttal visszafogottan sminkelt vonásait. Sötét ajkai sarkában ott bujkált az a bizonyos csalafinta mosoly, amely sok jót sosem ígért a férfi szempontjából; számtalanszor találkozott már vele, s minden átkozott alkalommal zavaros, érzelmi kuszaság lett a vége.
- Miért kéne a segítsége?
A lány ellökte magát az ajtókerettől és közel lépve hozzá, állát megtámasztotta a vállán. Sherlock azonnal összerezzent a váratlan mozdulattól, de nem tett ellene semmit.
- Nem azért nézegette, mert zavarja? - vonta össze szemöldökét, s nyomatékosítás gyanánt finoman beletúrt a kissé hosszabb, göndör hajfürtökbe. - Mikor járt utoljára fodrásznál?
- Nem is tudom Ms. Lodge, a gyilkossági kísérletek az időm tekintélyes részét lefoglalták. - felelte megvető hangon, mire a másik megállt a mozdulatban, s kezét rögvest a férfi állára csúsztatta, hogy maga felé fordíthassa.
- Elég béna kifogás. Ha meg akarják ölni, pláne oda kell figyelnie a megjelenésére, hiszen folyton figyelik - komoly hangon adta elő és élvezettel figyelte, ahogy egy másodperc alatt lefárasztja vele Sherlockot. - Várjon itt!

A férfi szokás szerint páratlan zsenialitása ellenére is értetlenül állt a forgószélként hasító nő előtt. Semmi sem kerülhette el a figyelmét, mindenki rezdülését úgy kellett éreznie, mintha a sajátja volna - s mégis, a Lodge-lány újra és újra meglepte egy-egy váratlan húzásával. Őrjítő egy tulajdonság.
Veronica néhány pillanattal később egy székkel tért vissza a fürdőszobába és letette szorosan a kád elé. Csípőre helyezte kezeit, majd egy várakozásteljes pillantást vetett rá.
- Foglaljon helyet, Mr. Holmes!
- Megbocsát?
- Ne nézzen ilyen rémülten, biztos kezekben van. Ha nem hisz nekem, csinálja a következtetős izét!
Sherlock arckifejezése egyre lekezelőbbé vált.
- ...A következtetős izé azon egzakt tudományok egyike, melyet a hétköznapok súlya alatt megrokkant, túlzott információ áradat befogadásától megvakult ostoba ember képtelen űzni. Nem vásári mutatvány.
- Tudom. Ha az volna, még kedvelnék is - fejével ismét a szék felé biccentett. - Na, üljön már le!
Sherlock kivételesen lenyelte a sértést és kelletlenül bár, de eleget tett a kérésnek. Természetesen nem a kedves buzdító szavak hatására, egész egyszerűen tényleg bevetette védjegyévé vált tudását; látta, hogy Veronica véletlenül sem fog tágítani elhatározása mellől, s hogy végszükség esetén valóban magának alakította mindig tökéletes frizuráját. Talán ebben mégis rábízhatta magát. Végtére is, a tükörképét elnézegetve igazán zavarták már túl hosszúra nőtt rakoncátlan fürtjei, még akkor is, ha eredetileg nem ezt figyelte.

Amint a férfi elfoglalta helyét háttal a kádnak, Veronica egy felcsavart törülközőt rakott nyaka mögé, aztán egy másikat terített rá elölről. Gyakorlott mozdulatokkal pakolta ki a megfelelő eszközöket és ugyanazzal a ravaszul csillogó tekintettel sandított rá, amelyikből egyértelművé vált, hogy több is rejlett eme különös terv mögött. Nagyszerű.
Sherlock igyekezte megregulázni vonásait és érzéketlen maradni, mikor a lány megnyitotta a csapot, majd könnyedén leült feje mellé a kád szélére és lágy mozdulatokkal beletúrt a bongyor tincsekbe. Ujjai finoman szántottak végig a sötét hajzuhatagon, míg a langyos víz vékony patakokban indult felfedezőútra a férfi halántékán, hogy aztán elvesszen a puha törülköző anyagában, mely a tarkója alatt pihent. Ahogy Veronica gyengéden kisimította haját a homlokából, a másik behunyta szemeit és ráparancsolt magára, hogy a lehető legméltóságteljesebben reagáljon. Mint, aki képes lett volna becsapni bárkit is jelen esetben.
- Mintha nyugtalan lenne - jegyezte meg a lány, hangjában pedig ott lapult a kiszolgáltatottságán való szórakozás. - Hogy van az, hogy ha egy vérszomjas pszichopata vadászik magára még élvezi is, de ha hozzám kerül közelebb máris fejvesztve rohanna?
- Az egyik forgatókönyvben tökéletesen ismerem a másik észjárását és érdekfeszítő macska-egér játékot űzve kerülgetjük egymást a melodrámai végsőkig, ami úgy vonzza elmémet akár lángcsóva az éjjeli lepkét - mormolta habozás nélkül. - A másikban meg ott van maga és a kiszámíthatatlan szája.
- Na ne mondja - halk nevetéssel jutalmazta a megjegyzést. - Mitől olyan kiszámíthatatlan?
- Ostobaság volna a részemről épp akkor kifejteni hányszor és hányféleképpen okozott katasztrófát azzal, hogy felesleges fecsegésbe kezdett, mikor hamarosan ollót vesz a kezébe.
- Vagy úgy - a lány elnyomta mosolyát, s egy másodperc erejéig félbehagyva a hajmosást, közelebb hajolt és egy gyors puszit nyomott arcára. - Már azt hittem más módon kiszámíthatatlan. Örülök, hogy ezt is tisztáztuk.

A férfi szemei azon nyomban kipattantak és egy némileg frusztrált, egészen újfajta nyugtalanságot tükröző pillantással díjazta a megmozdulást. A tágas, luxus fürdőszoba meleg fényében addig soha nem tapasztalt érzések kerítették hatalmába; a gyöngéd mozdulatai, a víz kellemes csobogása és a lány bódító virágillata együtt olyan lehengerlő kombinációt alkotott, amely gondtalanul ugrándozva jutott el azonnal a gyűlölt emberi oldalához, s ragadta meg azt határozottságot sugározva. Amint elengedte egyetlen pillanatra az érzelmei ellen folytatott küzdelmet, rögvest a titkon vágyott otthon aranyló forrósága öntötte el és ez minden bizonnyal arcán is kiütközött. A következő másodpercben ugyanis a lány letette a zuhanyfejet és mielőtt még kezébe vette volna a samponos flakont, egy őszinte mosoly kíséretében simított végig járomcsontján - mintha azt üzente volna, hogy nem volt egyedül. A játszadozás mellett rá is hatással volt minden együtt töltött perc.
- Nem aggódsz a holnap miatt? - Veronica ezúttal maga mögött felejtette a hivatalos butaságot, mialatt a tubusból egy jókora adag halovány sárga krémet nyomott tenyerébe. - Mert szerintem ez eddig a leggyengébb tervünk.
- Miket beszélsz, ügy kapcsán sosem végzek félmunkát - horkantott fel, hasonlóképpen közvetlen stílusban. - Az esélyeink kifejezetten jók.
- Aha. Még Archie esélyei is jobbak nálam, mint a tervünkké.
- Ez nem a terv hibája, juss elhatározásra.
A lány a szemeit forgatta, majd hirtelen ötlettől vezérelve átült az ölébe, szokásos módon két oldalán lelógatva lábait.
- Kész. Ahhoz, hogy a válaszom felfogd végre, még a következtetős izére sincs szükséged.
Sherlock kissé megemelte fejét és tekintete egybeolvadt a csokoládébarna szempárral. A lány, mintha mi sem történt volna, elkezdte finoman elegyengetni a sampont és gondoskodó mozdulatokkal belemasszírozni bőrébe. Tisztában volt vele, mennyire zavarba hozza ezzel őt és éppen ezért esze ágában sem volt elsietni a dolgot. Tízből nyolcszor ő volt lemaradva a szélsebesen agyaló zseni mellett, így azon kevés alkalmakkor, mikor fordult a kocka, teljesen nyugodt szívvel élvezte ki minden egyes másodpercét. Szó szerint ő volt végre nyeregben.
Mielőtt még belefolyt volna a sampon a szemébe, gyengéden visszanyomta a férfi fejét a törülközőre és rosszalló hangon szólalt meg.
- Maradj nyugton, így lehetetlen dolgozni!
- Most már tudod, mit kell elviselnem folyamatosan.
- Nagyon vicces - kissé föléhajolt, miközben ujjai végigszaladtak fején fehéren habzó ösvényt hagyva maguk után. - Inkább fogd be, vagy viseld a következményeket!
Sherlock lepillantott a lány veszélyesen közel került ajkaira, mellkasában pedig ismét fellobbant az az értelmezhetetlen hevesség.
- Nem riaszt el egy félresikerült hajvágás gondolata.
- És a kiszámíthatatlan szám?
A férfi tartotta a szemkontaktust és egy kifürkészhetetlen arckifejezést felfestve válaszolt.
- Megkockáztatom.

Veronica ajkai kihívó mosolyra húzódtak, ám végül megrázta fejét és kiegyenesedett. Nem csak a nyomozó értett a különböző játszmákhoz. Kezébe vette a zuhanyfejet és a lehető legjobban elhúzva öblítette át a fürtöket. Amint befejezte és ismét egy szintbe került arcuk, a törülközővel gondosan majdnem szárazra dörzsölte a tincseket és megragadta az ollót. Úgy koncentrált a feladatra, akár egy festőművész a kiállítása fő darabjára; a huncut csillogás komoly fókuszálásba csapott át, s teljes műgonddal mozgatta a fésűt és az ollót.
Sherlock ha akarta volna sem lett volna képes elszakítani a tekintetét róla. Bár nem adott hangot csapongó gondolatainak, valójában lenyűgözte az a fajta nyers erő, ami sugárzott belőle. Természetéből és elveiből fakadóan képtelen volt felismerni a szépet és értékelni a logikától távol álló ideákat, azonban ahogy elnézte az ölében elhelyezkedő, szigorú vonásokkal koncentráló nő alakját, villámcsapásként hasított belé egy addig ismeretlen érzés. Látta, sőt első kézből ismerte minden hibáját, ám ezek mind semmivé váltak és helyükre egy minden szempontból lenyűgöző alak került. Ösztönből megértette a gyönyörűség fogalmát.

Veronica csupán annyira szakadt el tőle, amíg oldalról és hátulról is rövidebbre igazította a lassan újra begöndörödő fürtöket, majd egy kis kézi tükörrel huppant vissza ölébe.
- Felkészültél?
- A nyilvános megaláztatásra, mikor elkészülnek az első lesifotók és minden újság címlapján ott fogok virítani az elfuserált hajvágással?
- Óh istenem, szoktál újságban szerepelni? - szisszent fel a lány. - Hát még jó, hogy ott van a szürke vadászsapkád.
- Utálom a sapkát.
- Ha tükörbe nézel, rögtön megszereted.
Elfojtott mosollyal arcán figyelte, ahogy a férfi vet egy gyors pillantást tükörképére, aztán hunyorogva sandít újdonsült fodrászára. Tökéletes lett; teljesen ugyanúgy festett, mint mikor hónapokkal korábban először betette a lábát Riverdale-be.
- Mit titkolsz még előlem?
- Szóval tetszik?
- New York-i kozmetikus iskola?
- Nem, néhány szabad óra az interneten - nevette el magát halkan. - Nyugodtan áradozz rólam egy kicsit.
- Belátom, néhány téren alulértékeltem a képességeid, azonban mentségemre szóljon, a tea készítésből kiindulva abban sem lehettem biztos, hogy mindkét fülem megússza a találkozót.
- Kösz - felelte némi éllel a hangjában. - Emlékeztetnélek, hogy még mindig nálam az olló és ha felidegesítesz, nem a füledet fogom levágni vele.
- Remek munkát végzett, Ms. Lodge. - mondta ki végre a várva várt dicséretet, s ezúttal ő nyomott el egy halovány félmosolyt. Ritka alkalmak egyikének számított, hogy nem egy esettel kapcsolatos fejlemény töltötte el némi örömmel és mivel ezzel Veronica is tisztában volt, vonásai ellágyultak.
- Elégedett, Mr. Holmes?
- Azt hiszem - egyenesedett ki teljesen, így arcuk nem csupán egy vonalba, hanem őrülten közel került egymáshoz. - Köszönöm.
- Nagyon szívesen - válaszolt halkan, majd a tükröt a kád szélére rakta és félredobta a férfira terített törülközőt, hogy kecses ujjai megragadhassák fehér ingét. - Kérdezhetek valamit?
- Hallgatlak.
- Már megbocsátottál nekem - nagyot nyelt, az az állandó magabiztosság abszolút elszállt. - Igaz, vagy nem igaz?
- Igaz - habozás nélkül érkezett a válasz, melynek hatására óriásit dobbant a lány szíve. - Ez korántsem jelenti azt, hogy majd nem vetem a szemedre minden adandó alkalommal mikor az őrületbe kergetsz, mivel tekintélyes súllyal rendelkező ütőkártyát adtál a kezembe, de valóban, a tényleges áruláson már túlléptem. Minek beszélünk még róla?
- Mert ebből következik a másik kérdésem - harapta be alsó ajkát. - Épp annyira esik nehezedre, hogy ügyfélként kezelj engem, mint amennyire nekem, hogy téged csak nyomozóként... igaz, vagy nem igaz?
Sherlock szemei az övét kutatták; kivételesen ő is érezte, hogy a levegő megváltozott körülöttük és szinte fullasztóan perzselővé vált. Egy része torka szakadtából ordított, hogy meneküljön, amíg még lehetősége van rá, mert a szerelemnél veszélyesebb terep nem létezett a földkerekségen, mialatt lelkének egy addig háttérbe szorult, kegyetlenül megtépázott része a suttogó noszogatást megunva szinte felé taszította. Kétfelé szakadva kiútat keresett a labirintusból, ahová magától tévedt be, ám legbelül már beletörődött az örökkön örökké tartó bolyongásba. A kérdés csupán az volt, hajlandó volt -e valakivel kézen fogva kóborolni az útvesztőben, avagy makacs módon egyedül folytatja?
A csokoládébarna szempár kételytől terhesen villant rá a hosszú csend hatására és Sherlocknak több sem kellett az elhatározáshoz.
- Nem igaz - felelte halkan, majd pillanatnyi szünet után kimondta a színtiszta igazságot. - Néha számomra sokkal nehezebb az ügy.

Egy megkönnyebbült sóhaj csúszott ki Veronica száján, a köztük omladozó fal maradéka pedig porba hullott ezzel. Bezárta a fennálló távolságot, ajkait hevesen az övére tapasztotta és minden gyengédséget elfeledve húzta magához. Akár egy örvényben elveszett, az életről lemondott fuldokló mikor valamiféle csodánál fogva mégis friss levegőt juttat tüdejébe, úgy akarta őt is; képtelen volt betelni az érzéssel, s minden másodperccel csak többet kívánt. Sherlock elméje rögtön kitisztult, ahogy csókba veszett a pillanat és féktelenül kavargó gondolat-foszlányai helyén ismét egyetlen szó villogott csupán.
Veronica.

A csók elmélyült, tenyere pedig óvatosan a lány combjára siklott. Furcsa volt újra így tartani őt, de a felszabadító érzés elsöpört minden egyebet. Finoman siklott keze a bőrén, mintha mindig is oda tartozott volna, ám a szoknya pereménél nem ment tovább. A józanul gondolkodás elérhetetlen, horizonton túl csillogó célra csökkent és talán ez alkalommal nem bánta; amíg Veronica ilyen hévvel csókolta, s bőre így felforrósodott csupán érintése nyomán, addig a teóriák bizonyítása aprócska részletnek tűnt a közösen alkotott mesterműben.
Mellkasuk egymásnak feszült, egy papírlapot sem lehetett volna becsúsztatni közéjük. A lány ujjai elvesztek a hajában, ám ezúttal Sherlock bőrén libabőr futott végig a fülledt levegő ellenére. Mozdulataik egyre féktelenebbé váltak, mígnem a pillanatnak hirtelen egy csattanás vetett véget.
- Basszus...! - nyögte ki Veronica, a kád széléről levert kézi tükör szilánkjaira meredve.
- Pompás. A hihetetlenül veszélyes terv előtti éjszaka pont hét év tömény balszerencsére volt szükségünk; mint mindig, most is öröm magával dolgozni.
- Ezt nem kened rám, az előbb még stabil és tökéletes volt a terv!
- Ha az is volt, most már biztosan a múlté.
- Amúgy is, azt akarod bemesélni nekem, hogy a nagy Sherlock Holmes hisz a balszerencsében?
- Nos, valami összehozott Önnel, szóval...
- Fejezd be a mondatot és meg sem éred a következő hét évet.

A szavak persze mit sem számítottak, ahogy a hivatalos és közvetlen stílus kedvük szerinti váltakozása sem - a Sherlock ajkai sarkában fel-felragyogó félmosoly többet mesélt bármi másnál. A férfi arckifejezése sejtelmessé vált és Veronica azon kapta magát, hogy kicsúszott az irányítás kezei közül. Meglepetten figyelte, amint a másik óvatosan eltolja magától, majd kiegyenesedve végigméri az egészen a küszöbig széthullott üvegdarabokat. Egyetlen gyors pillantás a lány mindössze harisnyával borított lábaira, s már meg is született az elhatározás.
Vérbeli úriemberként lépett Veronicahoz és mielőtt még az megformálhatta volna a kérdést, Sherlock könnyedén hátára és térdei mögé csúsztatta karjait és felemelte, mintha egy tollpihével egyenlő súlyban mozgott volna. Akár a vőlegények, karjaikban arájukkal, szó nélkül megindult vele az életveszélyes terepen, mely jó szokása szerint lakkcipőbe bújtatott lábainak meg sem kottyant.
- Azta... - Veronica átkarolta nyakát, s egy vigyorral arcán fordult felé. - Ha tudtam volna, hogy ennyi elég ahhoz, hogy magadhoz húzz, már több évszázadra elég balszerencsét gyűjtöttem volna magunknak.
- Remek, kétségtelenül én leszek a veszted. - forgatta szemeit a másik, mire válaszul egy könnyed csókot kapott arcára.
- Ugyan kérlek. Mindketten tudjuk, hogy a véghez túl makacs vagyok.
Ezt még a férfi sem vonta kétségbe.

A hálószoba ajtaján belépve Sherlock gyengéden helyezte le az ágyra; még hátrébb lépni sem volt ideje, a lány az ingénél megragadva rántotta magához. Ajkaik ismét felhevült csatába kezdtek, göndör tincsei pedig homlokába hullottak, ahogy a matracra térdelve fölé tornyosult. Gyötrelmesen hosszú idő óta először érezte ismét az édes csókok ígéretétől selymes ajkakat és tudta, hogy Veronicat is ugyanez a hullám szédíti el, egészen megrészegítve őt. A tudat, hogy talán borzalmak tengerébe fullad a másnap, ha félresikerül a terv, ropogós oxigénként táplálta a bennük lobogó tüzet és ezúttal a férfi sem állt ellen neki.
Hagyta, hogy a lány kezei türelmetlenül kigombolják ingét, majd kibújtatva a vékony anyagból, odébb hajítsa azt. Határozott mozdulattal a férfi kezét saját hátára vezette és míg nyakát átkarolva viszonozta hosszúra nyúlt csókjait, élvezettel nyugtázta, hogy Sherlock a kezdeti lendülettel haladva végre megfogta a testére simult ruha cipzárját. Kínzóan lassan húzta le, mire egy frusztrált sóhajt követően a lány kiszakadt csókjából.
- Használd most is a következtetős izét és vedd észre, hogy ennél gyorsabbnak kell lenned...! - nyögte ki elfúló hangon, s a férfit magabiztosan az ágyra nyomva, ráült derekára. Egyetlen mozdulattal felgyűrte a szoknyát és lekapta a ruhát, aztán válla felett megtámaszkodva fölé hajolt. Fekete haját átsimította a bal oldalra és szaporán emelkedő mellkassal pillantott le rá a félhomályban. Fogalma sem volt mi ütött belé, hogy hagyta magát sodródni az eseményekkel, de nem is igazán érdekelte, mikor végre meglátta tekintetében az egyetlen dolgot, melyet eddig minden alkalommal mikor épp közel kerültek volna egymáshoz, hiányolt: az akaratot.
Az izzó lendületből visszavéve finom csókot lehelt ajkaira. Normális esetben ilyenkor tört volna elő belőle az igazán irányításmániás vadmacska, azonban minden porcikájában érezte, hogy ez távolról sem tartozott az átlagos alkalmak közé. Épp csak annyira vezette az eseményeket, hogy egyértelművé váljon, ő teljesen magabiztos volt döntésében.
Az idő értelmét vesztette, ahogy a levegő a szobában fülledtebbé vált, mint valaha. A lány legnagyobb meglepetésére, Sherlock minden mozdulata tökéletesen rácáfolt az összes otromba pletykára tapasztalatlanságát illetően. Érintése egyszerre égette és szolgált azonnali gyógyírként a sebekre, hozzásimuló felsőteste pedig újra és újra saját ízlésére kevert drogként pezsdítette fel arcába tolult vérét. A bizonytalan másnap terhétől megerősödve olvadtak össze ajkaik, az érzelem legnyersebb kinyilatkoztatását hirdetve vesztek bele az ösztön vezérelte mozdulatokba, s a férfi érezte, hogy soha nem volt és soha nem is lesz még egy olyan nő, mint Veronica Lodge.

Nem számított hányszor vesztek össze, avagy csapták be az ajtót maguk után dühösen, ugyanis mindketten tudták, hogy életük egy sorsfordító napja előtt állva, végérvényesen és elválaszthatatlanul egymásba szerettek.
A bizonyítást pedig szavak nélkül, tekintetük tükrözte... és ezt talán még egy Hiram Lodge-féle alattomos gonosztevő sem tehette tönkre.