Veronica fáradtan csúsztatta lejjebb divatos táskájának pántját a válláról az ajtóhoz érve. Hosszasan keresgélte kulcsát egy még hosszabb nap után, mely csupa unalmas egyetemi órával és üveges tekintetű pillantásokkal telt. Archie érezte, hogy valami baj van, így mindent megtett annak érdekében, hogy megkönnyítse számára a folytatást, annak ellenére, hogy elképzelése sem volt mi történhetett. Mikor utoljára látta őket még borzalmasan idegesítő módon kötődve rótták az utcákat valami rejtélyes ügy nyomában, azonban a téli szünet után Veronica úgy tért vissza, mint akit kicseréltek önmaga érzelemmentes, rideg verziójára. A kérdéseket ezzel kapcsolatban rövidre zárta azzal, hogy már vége, s akármennyire is érezte a srác a zsigereiben az elejétől kezdve, hogy egyszer úgyis ide fognak jutni, megtartotta magának az epés megjegyzéseket. Nem tervezett rontani a helyzeten egy hangos „én megmondtam" felkiáltással, bár legszívesebben kiszedte volna belőle a piszkos részleteket, hogy aztán jogos dühtől vezérelve a falra kenje a tenyérbemászó detektívet.

A lány egész úton Archie hozzáállásán kattogott, míg némán felidézte magában az
együtt töltött percek legszebb szeletkéit. Ha behunyta szemeit még érezte meleg tenyerét az arcára simulni azokon a lustálkodással telt reggeleken, mikor eljátszották, hogy a pihepuha ágyon és egymáson kívül más nem létezik; hallotta rekedtes hangját, amint azt suttogja, hogy szereti, s határozottan emlékezett arra a gondtalan, szeretettől túlcsordult érzésre, mely átjárta testét minden alkalommal, mikor a garázsban együtt zenéltek és szórakozottan énekelgettek.
Boldoggá tette. Ehhez kétség sem fért.
Éveken keresztül hitte, hogy végül az összes megpróbáltatás és kilengés arra szolgál csupán, hogy megerősítse őket, ám a különbségeik talán túl hatalmasak voltak ahhoz, hogy kiegészíthessék egymást. A nagyszájú, eltökélt New York-i üzletasszony típus és a kisvárosi, tökéletes, amerikai szomszédsrác... nem is lehettek volna kompatibilisebbek papíron.
S most, hogy elvesztette a férfit, akivel viszont érthetetlen módon működött minden, újra elgondolkodott azon, hogy talán idővel boldoggá tudná tenni az is, ha csak papíron klappolnának a dolgok hibátlanul Archieval.

A lány a kilincsre helyezte kezét, hogy a kulcsot beleilleszthesse a zárba, de erőfeszítései szükségtelennek bizonyultak: az ajtó magától kinyílt.
- Mi a... - suttogta homlokráncolva, miközben lassan beljebb lépett.
Számtalan gondolat cikázott át a fején, mint villámcsapások sorozata és szerencsétlenségére egyre rosszabb ötletei támadtak csak. Lelki szemei előtt feltűntek bérgyilkosok, fegyveres rablók és még a saját apja képe is, a felhozatalt látva, pedig igazából kezdett a betörőknek szurkolni. Óvatos léptekkel közeledett a nappali felé, hogy vészhelyzet esetén megragadhassa az első keze ügyébe kerülő tárgyat, amivel megvédhette volna becsületét, mialatt szíve hevesebb tempót diktálva dobogott tovább.
Aggodalma azonban rögtön elszállt, amint megpillantott egy ismerős alakot álldogálni az ablak előtt, neki háttal. Már az a kellemes, fűszeres illat elárulta és eleve sebzett szívét még inkább összefacsarta, hiszen oly sokszor köszöntötte ez ébredés után. Az Archieval kapcsolatos emlékek forgataga azon nyomban elhalványult és helyét göndör fürtökről, éles járomcsontokról és a legtisztább óceánokat megszégyenítő kék szemekről szóló képek vették át.
- Tudod felhívhattál volna. Semmi szükség nem volt arra, hogy feltörd a ház ajtaját.
Sherlock nem mozdult, ellenben a kanapén helyet foglaló alacsonyabb férfi felállt és tett néhány lépést felé.
- Igen, azt hiszem a drámai belépők a gyengéi - sóhajtotta. - Tudja, középső gyerek.
- Ez sok mindent megmagyaráz - a lány halványan elmosolyodott és kezet nyújtott. - Örülök, hogy megismerhetem Dr. Watson.
- John, kérem.
Veronica biccentett, de félszemmel még mindig az ablaknál ácsorgót bámulta. Fogalma sem volt mi járhat épp a fejében, de testbeszédéből kiindulva nem sok jóra számíthatott.
- Mi ez az egész? Kihallgatás? Anglia szívtipróinak találkozója?
- Ügyfélfogadás. - a lány szíve óriásit dobbant, amint meghallotta Sherlock mély hangját.
- Ha tudtam volna, valami szebb ruhát veszek fel - köszörülte meg a torkát és összefonta maga előtt védekezően karjait. - Gondolom jönnek a következtetések...?
- Nem - Sherlock lassan megfordult, s egy márványszobor kemény vonásaihoz hasonló arckifejezéssel mondta ki a szavakat. - Elmondja az igazat, tisztán és egyszerűen. Az elejétől.

A ház felett pedig elkezdtek gyülekezni a szürke felhők.

Percekkel később a két férfi már a fotelekben ülve figyelte Veronica minden rezdülését; egyikük ítélkezéstől mentes nyitottsággal, míg a másik elutasító ridegséggel. A lány szívesen eljátszotta volna a kissé sértett, megrendíthetetlen nő alakját - hiszen megpróbálta megkeresni őt és elmagyarázni a történteket, de Sherlock nem kért belőle - azonban a teste a saját ellenségévé avanzsált és képtelen volt asszisztálni a hamis kép felállításához. Elegánsan keresztbe tett lábakkal helyezkedett el inkább a kanapén velük szemben és összekulcsolt kezeire összpontosítva kezdett bele az árulók elesett monológjába.
- Sosem vágytam semmire, miután Riverdale-be jöttem. Persze a pénz, a ruhák és a puccos esték sem voltak ellenemre, de igazából nem vágytam egyikre sem... csak egy normális családra - nyelt nagyot, s lassan felemelte tekintetét. - Azt hittem magunk mögött hagyunk mindent, az egész régi életünket és amint Apu tárgyalása befejeződik és hazajön, újrakezdünk. Együtt, ahogy azt mindig is reméltem... De csak még mélyebbre kerültek, azután a nap után.
- Milyen nap? - ráncolta homlokát John, mire a másik kissé nehéz szívvel mondta ki.
- Amikor a híres Sherlock Holmes meghalt.

A volt katona vonásai megrándultak, miközben vetett egy kósza pillantást barátjára, habár sejtette, hogy az a világon semmiért nem engedné le ezt a hűvös maszkot, melyet önmaga védelmében magára aggatott. Ő erőltette, hogy hallgassák meg a hazug nő mondanivalóját, tehát neki is kellett feltennie a kérdéseket, amennyiben az utolsó kirakósdarab jelentőségét is meg akarták érteni.
- Mégis milyen hatással lehetett Sherlock színjátéka a maguk életére?
- Nem a megjátszott halál volt az, ami gyökerestül felforgatott mindent - jelent meg egy szomorú félmosoly ajkainak sarkában. - Hanem az előtte eldördült lövés.
John meglepetten pislogott párat, mielőtt levonta volna a megfelelő következtetést.
- ...Moriarty.
- Úgy van - biccentett kelletlenül. - Mint kiderült, az apám már régóta szinte az üzlettársaként tekintett rá és kölcsönösen segítették egymást a mocskosabbnál mocskosabb ügyekben. Tanácsokkal látta el a szüleimet, ők pedig cserébe kérdés nélkül biztosítottak zsoldosokat, bérgyilkosokat, zsarolásra alkalmas anyagot, vagy bármit, amire éppen szüksége volt. Miután elért hozzánk a hír, hogy meghalt... egy automatikus üzenet érkezett tőle - Veronica hitetlenkedve rázta meg a fejét, mint aki el sem akarta hinni, hogy mehettek bele ilyen őrültségbe. - Moriarty tudta, hogy nem sérthetetlen, de azzal már nem értett egyet, hogy emiatt a szórakozásnak is véget kéne vetni. Az emberek elméjében még lehetett halhatatlan.
Sherlock tekintete, mintha néhány másodperc erejéig felélénkült volna, de szokásától eltérően, továbbra sem szólt egy szót sem. Hagyta, hogy John intézze a kihallgatást.
- Ez meg mit jelentsen? Hogyan szórakozhatna, ha meghalt, ez őrület.
- Az. De azt hiszem annyira unatkozott, hogy bármit megtett volna azért, hogy a halála után is a csúcson maradjon - dőlt hátra a kanapé támlájának. - Nincs nagyobb hatalom annál, ha valaki képes beférkőzni valaki gondolatai közé és a kétségeit felhasználva belülről megmérgezni. Irányítani... Megfélemlíteni. Olyan beteges játéknak tűnt ez számára, akár egy mentális bújócska, amiben ő végül mindig megtalálja, akit akar.
- Értem. Ez rá vall - pislogott nagyot az ezüstös hajú férfi. - És hogy működik ez a gyakorlatban?
- A szüleim feladata volt elhinteni az alvilági körökben, hogy Moriarty valójában nem halt meg, csupán el akart tűnni a nyilvánosság szeme elől. Amíg a Lodge-család folytatja, amit ő elkezdett és sejtelmes hívások és üzenetek révén fenntartja a látszatot, addig a számlák a rendelkezésükre állnak. Lényegében fizették őket, hogy eljátszák a bűnözési-tanácsadót.
- Hatalmi játszma - szólalt meg végre Sherlock, miközben egymásnak támasztotta ujjbegyeit; mutatóujjai végigsúrolták ajkait, ahogy elmerengett. - A szülők temérdek pénzhez jutnak néhány olcsó tanácsért cserébe, amit Moriarty márkajelzéssel adnak el...
John ámuldozva csóválta a fejét.
- Domináns marad a bűncselekmények piacán, pedig valójában meghalt. Ez...
- Zseniális.
- Én őrült mániákusnak mondanám.
- Miért vállalták? - ignorálta Sherlock a férfi megjegyzését, s a történet hatására még arról is megfeledkezett egy percig, hogy némasági fogadalmat tett Veronica személyét illetően. - Miért nem tették zsebre a pénzt és léptek le?
- Ez benne a csavar - hosszú idő óta először a páros tekintete találkozott. - Bizonyos időközönként érkezik meg egy-egy nagyobb összeg, tehát valaki figyeli és ellenőrzi, hogy rendesen végzik -e a munkájukat. Ha felhagynának ezzel és kiderülne, hogy Moriarty valójában régen fejbe lőtte magát és mindezidáig a szüleim csak átvágtak mindenkit, nem hogy több pénzt nem küldene ez a közvetítő, de valószínűleg napok leforgása alatt még le is vadásznák őket.

A vendégek csendben emésztették a hallottakat. Hiram Lodge kapcsolódása James Moriarty-hoz végre egyértelművé vált, azonban ez még mindig tengernyi kérdést hagyott maga után. Nem tudták mire készüljenek, ha Veronica beszámol az egész história összes részletéről, azt viszont egyikük sem várta, hogy az ölükbe hullik egy effajta kacifántos, évekkel korábban kezdődött sötét alku és egy titokzatos mediátor története.
Sherlock annyira elveszett saját gondolatainak erdejében, hogy ismételten Johnnak kellett kézbe vennie a dolgokat.
- És hogy jön maga a képbe? - emelte fel állát, hogy alaposabban végigmérje. - Ha az emberek gyanút fognak, beöltöztetik Moriartynak, hogy lecsillapítsák a kedélyeket?
- Nem egészen. Még az is jobb lett volna az igazságnál - Veronica száján egy rövid, keserű nevetés csúszott ki. - Én erről az egészről néhány hónapja szereztem csak tudomást, mikor... mondjuk, hogy problémába ütköztek. Az egyik tanácsuk elég katasztrofálisan sült el, ezért az alvilág koszos java pletykálni kezdett. Hogy Moriartyt nem látta senki évek óta... hogy ő ilyen botrányos hibát sosem követne el... A gyanút pedig nehéz elfojtani - vett egy mély lélegzetet, majd belekezdett a legrosszabb részbe. - Apu börtönben ült épp, úgyhogy az anyámnak kellett elintéznie a piszkos munkát. Azt mondta Londonba kell utaznia, mint „Moriarty asszisztense," hogy a megfelelő nyomásgyakorlással és megvesztegetéssel elsimítsa az incidenst, de addig nem tehette, amíg egy talán még az alvilági üzletembereknél is veszélyesebb alak figyelte a város minden lélegzetvételét.
A lány tekintete a férfira vándorolt, s a nyomozónak az összes idegszálával fókuszálnia kellett, hogy elzárja az utat érzései elől a csokoládébarna szempár láttán. Megköszörülte torkát és igyekezett tárgyilagos hangon beszélni.
- Kitalálták ezt az elrablásos mesét és Ms. Lodge elcsalt Londonból, hogy az édesanyja nyugodtan ügyködhessen.
A hivatalos megnevezés ezúttal kicsit szíven ütötte.
- Sherlock, tudnod kell, hogy...
- Mondhatom átkozott jól alakította a szerepet, majdnem bedőltem - vágott közbe ridegen. - A könnyek, a tudatlanság... Épp csak nem csepegett Smithers vére az ujjairól.
- Tessék? - akadt ki a lány és hitetlenkedve bámult rá. - Komolyan azt hiszed, hogy volt bármi közöm is hozzá? Uramisten Sherlock, onnantól fogva, hogy rájöttél arra, hogy az anyám szándékosan tűnt el, nem volt tervem!
A férfi hunyorogva méregette, ám hazugság jeleit ezúttal nem látta rajta.
- Azt hittem, majd eltöltjük az időt a virágokkal meg a Hamlet elemezgetésével, de te azonnal átláttál a szitán... Aztán megtaláltuk Smitherst és én nem tudtam mit higgyek - hangja enyhén megremegett, ahogy visszaemlékezett arra a szörnyű éjszakára. - Nem akartam elhinni, hogy a szüleim képesek lennének ilyen messzire elmenni azért, hogy megőrizzék a titkukat, de visszagondolva... talán igazad volt. Talán Smithers megtudott valamit, a sietős távozás közben a cipője ott hagyta azt a fekete csíkot a falon és mikor erre ők rájöttek, egyszerűen... egyszerűen félreállították az útból.

Veronica sosem tartotta magát érzelgős típusnak; a könnyeket meghagyta Bettynek és Archienak. Úgy nevelték, hogy a sírás gyengeség, vagyis ha közelebb tartod az ellenségeidet, mint a barátaidat, sosem szabad utat engednek az érzéseidnek, mert a környezeted élve felfal.
Bár kiválóan kivitelezte ezt élete nagy részében, mikor arra került sor, hogy őszintén bevallja minden bűnét Sherlocknak, a sikersorozata véget ért és az utolsó fal is leomlott.

Veronica arcán végiggurult egy könnycsepp annak ellenére, hogy látványosan küzdött komoly arckifejezése megtartásáért.
- Szörnyetegnek tarthatsz, amiért belerángattalak ebbe és eljátszottam a bizalmad... - nézett mélyen a szemeibe. - ...de miután először melletted ébredtem fel az ágyban és te akaratlanul is magadhoz öleltél, soha többet nem próbáltalak meg félrevezetni.
Sherlock feszengve elfordította a fejét és a kihűlt kandalló mélyén kallódó szenes hasábokat kezdte bámulni. Jól emlékezett arra a reggelre. Tökéletesen tudta, milyen érzéssel töltötte el, hogy a karjaiban tartotta, milyen esztelen gondolatok rohanták meg, miközben a robbanást követően a sebeit ápolta és hogyan igyekezett onnantól fogva a lány többször is elérni, hogy felhagyjanak a nyomozással. Akkoriban nem tulajdonított különösebb jelentőséget a kérlelésnek - egyszerű féltés táplálta ostobaságnak tartotta - de utólag visszatekintve már hibátlanul kirajzolódott Veronica valódi énje. Le akarta állítani, mert rádöbbent mit is tett magukkal.

John tekintete ide-oda járt a másik kettő között, s most, hogy megértette mi folyt a színfalak mögött mindvégig, elérkezettnek látta a pillanatot, hogy átmenjen a konyhába valami átlátszó ürüggyel. Míg Sherlock a letisztult logikán alapuló tények mestere volt, addig ő - az igazi emberi oldal képviselője - a lány elbeszélése alapján két dolgot a napnál is világosabban látott: először is, hogy Veronica mindössze csúnya érzelmi zsarolás áldozata volt ebben az ügyben és azt tette, amit a családja elvárt tőle, egészen addig, amíg baja nem esett valakinek.

Másodszor pedig, hogy a fiatal nő pontosan ugyanannyira szerette Sherlockot, mint a nyomozó őt.

- Sherlock... - törte meg a csendet végül a lány, miután John elhagyta a helyiséget, ám a férfi azonnal felpattant a fotelből és a hatalmas ablakok felé lépdelt a háta mögött összekulcsolt kezekkel.
- Nagyra értékeljük a segítségét Ms. Lodge, majd értesítjük.
- Megállnál egy percre, hogy felnőttként beszélhessünk? Próbálok bocsánatot kérni! - kelt fel a kanapéról ő is hitetlenkedve, azonban olybá tűnt, a falhoz beszél.
- Nincs mondanivalóm Önnek.
- Nekem viszont van! - tárta szét kezeit mögötte vesztegelve. - Hibáztam, Sherlock! Tudom. És minden jogod megvan, hogy haragudj rám... de te is hazudtál nekem.
A férfi erre már megfordult és a zavarodottság jelei futottak át arcán, mialatt végigmérte a lányt, aki egykor titkon oly sokat jelentett neki.
- Miféle pocsék bocsánatkérés ez? Nem hazudtam Önnek.
- Dehogynem - Veronica könnyes tekintete az övébe fúródott, majd halkan kimondta a fájdalmas szavakat. - Azt mondtad, szükséged van rám.

A pillanat, mikor a másodpercek őrült sebességgel peregtek a számlálón és a férfi azt hitte végleg elveszíti őt az elkerülhetetlen robbanás következtében, újra lejátszódott lelki szemei előtt. Emlékezett a belülről marcangoló kezdetleges pánikra, Moriarty gúnyosan dübörgő hangjára, de legfőképp arra az őszinte szeretettől csillogó, beletörődést sugárzó szempárra.

- Még elmenekülhetsz a robbanás előtt, értsd már meg! - csattant fel, s mialatt egy könnycsepp legördült arcán, hüvelykujjával megsimította a férfi bőrét. - A világnak szüksége van Sherlock Holmes-ra.
A férfi nem mozdult néhány másodperc erejéig, aztán halk, komoly hangon felelt.
- ...Nekem pedig rád.

Veronica megkockáztatott még egy lépést felé, hiszen látta az arcán, hogy az emlék az ő fejében is élénken élt. Még nem veszett oda minden.
- Kijátszottalak, hagytam, hogy időt és energiát pazarolj egy nem létező ügyre és ezért megérdemlem, hogy ne állj szóba velem. De tudod mit... - akármennyire is igyekezett, hangja így is megremegett. - ...ha nem teszem, mi sosem találkoztunk volna. Talán most is egy se veled-se nélküled kapcsolatot próbálnék megmenteni Archieval és sosem tudtam volna meg, mire van szükségem igazából... vagy hogy milyen érzés őszintén szeretni valakit - a lány lenyelte könnyeit és megkísérelte a lehető legkomolyabb hangon befejezni. - Szóval gyűlölhetsz, eldöntheted, hogy lelépsz örökre és vissza sem nézel, de egy dolgot akkor is tudnod kell: amiket kettőnkről mondtam... az nem a játék része volt. Soha.
Éveknek tűnő percek vesztek oda, a semmi martalékának népes csoportját gyarapítva. Sherlock nem épp a pazarlás híve volt; sőt, kifejezetten zavarta, hogy az átlagos emberek mennyi felesleges kacattal tömítik el az értékes elméjük kínálta gardróbot. Többek között az idő elfecsérlése is idetartozott, hiszen - mint azt megannyiszor kifejtette - a percek sorsfordítóak lehettek, ha megtanulták felismerni a megfelelő pillanatok súlyát. Gyűlölte, ha jelentőség nélkül peregtek le a szemcsék a homokórában.
Azonban a világon az egyetlen dolog, amiért hajlandó volt megállni és elveszni az idő baljós szövetében, az éppen előtte tündökölt.

Az az igéző, barna szempár.
A tudós melodrámai veszte.

Veronica tett egy utolsó lépést felé és ahogy vele szembe fordult, lassan összefűzte ujjaikat. Finom, nőies keze szinte teljesen elveszett a férfi tenyerében, mialatt az az ismerős, otthon felé hívogató melegség felütötte fejét oly hosszú hetek után, s heves hullámokban átjárta testüket. Az érintés bearanyozta egész lényét, akár a mindenség szabályait felrúgó nap fénye az éjszaka közepén. Megzavarodottan kalapáló szíve kihagyott egy ütemet, amint Sherlock ujjai megmozdultak és mintha végigsimítottak volna selymes bőrén. A férfi vetett egy pillantást összekulcsolt kezükre, melyek talán mindig is összetartoztak, majd megfejthetetlen tekintete feljebb vándorolt ajkaira. A szemcsék nemhogy lassabban peregtek a homokóra belsejében; meg is álltak, hogy tanúi lehessenek a lehetetlen momentum valóságon túli felbukkanásának.
Végül Sherlock ismét a lány szemeinél állapodott meg, mielőtt hátralépett volna. Kiszakította kezét az övéből, némán elfordult és a kabátját felkapva a bejárati ajtón át távozott.

Veronica arca megrándult az ajtó csapódásának hangjára, de nem engedte meg magának a luxust, hogy szétessen. Ennél ő erősebb volt. Egy mély sóhajjal megtöltötte tüdejét friss oxigénnel, kihúzta magát, s a plafonra pillantva néhány pislogással eltüntette azokat az átkozott könnyeket. Tudta, hogy veszett ügyért kár volt minden másodperc, melyet önsajnálattal töltött.
Épphogy összeszedte magát, megacélozott vonásai máris ellágyultak, amint észrevette, hogy John a konyha küszöbén állva figyeli gondterhes arccal. Meg sem kellett kérdeznie; tudta, hogy hallott mindent.
- Ez várható volt, nemde? - erőltetett magára a lány egy szomorkás mosolyt, mire a másik megcsóválta a fejét.
- Meg kell értenie, hogy ez az egész sokkal nehezebb számára, mint bármelyikünknek.
- Mert nem tudja, hogyan rázhatna le?
- Mert nem tudja, hogyan kezelje, hogy viszonozza az érzéseit.
A lány elhallgatott, aztán csípőre tett kezekkel, sűrű bólogatás közepette szólalt meg.
- Remek! Beleszerettem az egyetlen férfibe, akivel az idők végeztéig szenvedni fogunk, mert sem együtt, sem külön nem tudunk létezni! A kisállatkereskedésben már valószínűleg rajta is van a nevem az összes macska örökbefogadási papírján, mindenki köszöntse Riverdale első magányos, őrült, macskás üzletasszonyát!
John elnyomott egy mosolyt a szarkasztikus stílus hallatán és az ajtó felé biccentett.
- Utána kellene mennie.
- Egy megalázó pillanat elég mára, köszönöm.
- Nekem mondja? Vele éltem, az életem másból sem áll csak megalázó beszélgetésekből - a mondat elérte célját; Veronica ajkain kicsúszott egy halk nevetés. - De, hogy valami komolyat is mondjak... Senki nem tudja, mire van szüksége Sherlocknak igazán; sem a bátyja, sem Irene Adler, de még én sem. Moriarty közel járt hozzá, de nem vett számításba mindent és csúnyán bele is bukott. Viszont maga... láttam, hogyan néz magára.
- Gyűlölettel. - felelte keserűen, ám John megrázta a fejét.
- Zavarodottan. Szelíden. Küszködve.
- Mire akar kilyukadni...?
- Hogy talán még ő sem meri bevallani önmaga előtt, de sosem volt és sosem lesz újra olyan nő, aki annyira kiegészítené Sherlock Holmes-t, mint maga - nézett mélyen szemeibe. - Menjen utána.

Egyikük sem sejtette akkor, azonban John Watson ezzel a javaslatával két életet is megmentett aznap éjszaka.