Hegedűszó köszöntötte a lányt a Pembrooke ajtaján belépve. A lágy dallam úgy szaladt végig a helyiségeken akár egy szertelen gyermek a búzamezőn, s rögvest mosolyt csalt megfáradt vonásaira. Az időjárás egyre hűvösebbre fordult odakint, már december közepét taposták. Mivel tudomása szerint az ügy némileg megrekedt a bombás merénylet utáni napokban, nehéz időszak volt ez mindenki számára... s a mai telefonhívás nem könnyített a helyzeten. A dolgok kezdtek kicsúszni a kezei közül és félő volt, hogy ha túl sokáig vár, képtelen lesz összekanalazni a darabokat, melyekből újjá építhette volna féltett világát.

Mielőtt beljebb sétált volna a nappaliban, gyors mozdulattal megtörölte arcát, rendezte vonásait és lerázta karjait, hogy ellazuljon. A magassarkút a bejárat mellett hagyta, majd útközben a táskáját egy szék támlájára akasztva megközelítette a gondolataiba mélyedt férfi alakját. Sherlock ujjai egy óramű-mester precizitásával futottak végig a hangszer húrjain, míg a vonó kecses siklása oly kellemmel csalta elő a leglehetetlenebb hangokat is, mintha mi sem lett volna egyszerűbb ennél. A sötétszürke öltöny megfeszült hátán, ahogy játszott, s a göndör fürtök gondterhelt ráncba gyűrődött homloka elé hullottak, akár a legcsodálatosabb függöny a színpad előtt.
Teljesen megigézve figyelte őt. A gondolattól, hogy ez a férfi minden őrültség ellenére is itt fogadta napjaik záróráján, hatalmasat bukfencezett a gyomra.

Néhány pillanattal később a zeneszó elhalkult és Sherlock a kandalló melletti kanapéhoz lépett. A hegedűt finoman elhelyezte maga mellett, aztán a lobogó tüzet bámulva folytatta a csavargást az elméleteivel kikövezett úton.
- Ez gyönyörű volt - jegyezte meg a lány halkan, s közelebb érve könnyedén elhelyezkedett az ölében, akár régen a női lovasok. Hátát félig a karfának vetette, kezét lágyan a sérült vállára fektette, lábait pedig lazán feltette a hegedű mellett a kanapéra a férfi bal oldalán. - Johann Sebastian Bach?
Sherlock kissé megzavarodott a váratlan mozdulattól, de néhány pislogás után újra is indult a rendszer és képes volt egy értelmes választ produkálni.
- Segít a gondolkodásban.
- New York-ban gyakran jártunk hangversenyekre a szüleimmel. Nem igazán kötött le, de mégis vártam... - kissé elhalkult a hangja. - Olyankor mindig igazi, boldog családnak tűntünk.
Sherlock az arcát kezdte fürkészni, miközben egyik kezével óvatosan átkarolta derekát, ha már a másik úgy is önkényesen ilyen közelségre kényszerítette őket.
- Mi a gond, miért sírtál?
- Nem sírtam - védekezett a lány azonnal, mire egy lesújtó pillantás lett a jutalma. - Ne nézz rám így, nincs semmi bajom. Fáradt vagyok, ennyi az egész.
- A sminked másról árulkodik.
- Megint kezdi.
- A tusvonal erőteljesebb a széleinél, ahogy a szempillákra is a szokásosnál vastagabb festékréteg került, vagyis mindkettő elkenődött - hunyorgott rá. - A táskában lévő tartalék készletből azonnal korrigáltad, ezért élénkebbek az újrarajzolt részek, míg a pillákra nehezedő extra réteg a megfelelő ecsetek és eszközök hiánya nélküli javításra enged következtetni; az ujjak oldalán húzódó vékony sminkrétegről már nem is beszélve, nyilván ezzel törölted le a könnyeket, így joggal kérdezem: Mi a gond?
- Azta, köszi. Nincs is jobb egy nehéz nap után, mint mikor közlik veled, hogy legalább még a sminked is igénytelen szar lett.
- Nem ezt mondtam.
- Semmit sem kellett volna.
- Akaratlanul is működik a következtetés.
- Szóval én meg akaratlanul is hallgathatom.
- Nem tehetek róla, hogy ízlésficamos vagy a párválasztás terén.

Veronica ajkain halovány mosoly tűnt fel és megrázta a fejét. Tetszett neki ez az új irány, amit vettek: az egyre ritkábban felbukkanó hivatalos stílus, az, hogy az ölében ülhetett nyugodtan, s hogy a férfi tenyere óvatosan a csípőjére simult. Ezt igazán nem akarta most elszúrni a beszámolóval a telefonálásról.
- Mondd el, mi a baj.
Sherlock bezzeg láthatóan nem tágított.
- Nehezen viselem, ennyi az egész - sóhajtott fel végül. - Olyan régóta dolgozunk az ügyön és még mindig fogalmam sincs, hol az anyám, ráadásul Archie féltékenysége is egyre fékezhetetlenebb... Nem tudom, mihez kezdhetnék.

Hazugság.

A szó körüllengte Veronica egész lényét, nem számított mit állított éppen. A férfi egyetlen vonása sem rezdült ennek ellenére; az érzelemmentes arckifejezés vált az évek során az egyik legfontosabb fegyverévé.
- És még?
- Mit és még - egy ideges nevetés csúszott ki a száján. - Sherlock, az embereknek ennyi is elég ahhoz, hogy néha besokkaljanak. Nem mindenki tudja ki és be kapcsolgatni az érzéseit.

Hazugság.

A lány teljesen biztos volt benne, hogy a nyomozó átlátott a szitán és egy másodpercig sem hitt neki, de valahol azért hálásan fogadta, hogy ennek ellenére sem teremtette le egész kérdés áradat formájában. Meglepő módon hagyta, hogy elhallgassa az igazságot, s talán ettől még rémisztőbbé vált a kettejük helyzete. Két hónappal korábban még a falak is beleremegtek volna a veszekedésbe, ezúttal viszont a férfi némán elraktározta magában a felfedezést, ami csupán egy dolgot jelenthetett: nem Veronica volt az egyetlen, aki eltitkolt valamit a másik elől.
Talán jobb is volt, ha közömbösebb vizekre eveztek a beszélgetésben.
- Keller talált valamit a gyárban? - kérdezte végül halkan, miközben ujjai a nyakánál göndörödő fürtökkel kezdtek finoman játszadozni.
- A hálózat, amihez a kamerák kapcsolódtak megszűnt létezni miután megállítottam a bomba számlálóját. Akárhová is közvetítette az eseményeket, nem hagyott nyomot maga után - felelt komoran. A seriff biztosította róla, hogy kiderít mindent, amit csak lehet Veronica elrablásával kapcsolatban, ám az ügy újra és újra zsákutcába futott. - Mintha mindig tudná előre a lépéseinket.
- Egyet biztosan nem - elégedett mosoly jelent meg az arcán. - Sőt, még csak nem is sejtheti. Senki nem látta előre, még te sem.
- Micsodát?
- Minket.
Sherlock összeráncolt homloka valahogy nem dobott a pillanat érzelmi vonatkozásán.
- Ez komoly? Most mondtam, hogy a gyilkos valószínűleg ebben a pillanatban is valahogy figyeli az eseményeket, te meg romantikus összeborulást kerekítesz belőle?
- Mit szeretnél, sikoltozzak? - amolyan ugyan kérlek arckifejezést vett fel. - Ahhoz nagyon mást kéne csinálnod.

Hogy alaposabban is demonstrálja, lassan közel hajolt hozzá, ám a férfi ezúttal elfordult tőle. Szinte arcul csapásként érte a mozzanat. A lány rögtön felállt, s félig zavartan, félig frusztráltan távolodott el néhány lépésnyire. Rengeteg gondolat rohanta le a másodperc töredéke alatt, azonban a mindig komoly üzletasszony maszkját leengedve, ezúttal a szörnyen tinilányos kelekótya szívének engedett utat.
- Oké, beszéljünk nyíltan - állt meg előtte csípőre tett kezekkel. - Miért félsz annyira megérinteni...?
- Miért nem mondod el, miért sírtál mielőtt beléptél volna azon az ajtón?
- Már mondtam. És most én kérdezek.
- Mióta?
- Amióta meg kell győznöd arról, hogy nem én vagyok a gyertyatartó valójában "az ellenségekből szerelmesek" közhelyen alapuló kis sztoridban Archieval - vágta rá zsigerből. - Szóval? Gyerekkori trauma, eltitkolt feleség, Jekyll és Hyde szindróma...?
- Attól tartok ezt nem értem.
- Akkor már ketten vagyunk - sóhajtotta, majd kisebb szünet után végre ismét a szemébe nézett. - Nem kellek neked...?

Óh. Vagy úgy.

Sherlock elnyomta magában a kitörni készülő megjegyzést és igyekezett valamiféle épkézláb választ összerakni a számára a téma kapcsán, ami nem épp a kedvencei közé tartozott. Tekintete visszaröppent a kandallóban ropogó tűzifára, mert úgy érezte, eggyel könnyebb a lángok táncát bámulnia - miközben megszabadítja értékes elméjét a szentimentalitás porától - mintha annak okozóját venné szemügyre.
- Mint mondtam, nekem a munkám a jegyesem; míg mások számára roppant kielégítő lehet a modernkori társadalom vesztét tápláló érzelgős párkapcsolati létforma, addig az számomra megtestesít minden olyasfajta gyengeséget és a józan ész oltárát porig romboló ostobaságot, amit elítélek és megvetek - hadarta el egy levegővel, ám a lány felszisszenését figyelmen kívül hagyva, egy hosszabb szünet után megfontoltan folytatta. - "Ó mely dicső ész bomla össze itten... Udvarfi, hős, tudós, szeme, kardja, nyelve; e szép hazánk reménye és virága, az ízlés tükre, minta egy szoborhoz, figyelme tárgya minden figyelőnek... Oda, van, ím, oda."

A stílusosan Hamlet idézet súlyos lepelként borult a helyiségre. Bár Veronica megelégedett volna egy egyszerű kinek nézel te engem, hogy azt várod majd Edward Cullent megalázó, ágyat összetörős éjszakákat fogunk együtt tölteni típusú válasszal is, a mondandója lényege azért tökéletesen átment.
Egy olyan arrogáns különc képében tálalva persze, akit az 1500-as években is valószínűleg felképeltek volna, akármilyen szépen fogalmaz, de azért az üzenet átjött.

- Sherlock... - sóhajtotta, miközben lazított feszült tartásán. - ...nem leszel attól kevesebb, ha mi együtt vagyunk. Nem fog a dicső ész megbomlani és nem leszel attól átlagos, hogy van kihez hazajönnöd. Hidd el, én lennék a legutolsó, aki hagyná, hogy unalmas házipapuccsá válj mellettem, Jughead át is hajtana rajtam érte az egész motoros bandájával együtt.
A férfi nem felelt, gondterhelt tekintetét szigorúan a kandalló aranyló játékára függesztette. A válasz nem nyugtatta le háborgó gondolatait, némán ide-oda hánykolódott az eset szálai alakította hullámok, és az érzelmi vihar gyilkos duója között.
Veronica érezte, hogy az alapvető készlettára kevésnek fog bizonyulni ebben a beszélgetésben, ami már hosszú ideje érett. A lopott csókok és a kimondatlan érzések hatására egy adott ponton túlcsordult az a pohár, s a pillanat, mikor a folytatás sorsát egyszer s mindenkorra meg kellett vitatni, elérkezett. Ez pedig egyértelműen a taktika leváltásáért kiáltott: a frontvonal hozzáeső oldalán kellett ezt lemeccselnie.
- Rendben, jól figyelj rám, mert ez is a Hamletből van... "Ez szerelmi önkivűllét, amely erővel önvesztébe tör; s kétségbeesett szándékra ösztönöz... mint bármi szenvedély az ég alatt, mely ostorozza létünk" - lassan mondta ki a szavakat, csupán a legvégén pillantott fel, hogy meglepetésére tekintete összefonódjon az övével. - Tudom, hogy megijeszt ez az egész, ne hidd, hogy engem nem! Akaratlanul is az ujjad köré csavartál és ez totálisan kiakaszt... De nem engedem, hogy a kétségbeesés elriasszon. Egyikünk sem lehet ilyen gyáva.

Sherlock próbálta áltatni magát azzal, hogy a mondandója abszolút semmiféle hatást nem gyakorolt rá, de ezt a hazugságot még ő is képtelen lett volna eladni. Tettetni, hogy kapcsolatban volt Janine-nel, fárasztó, ugyanakkor viszont valahol mégis egyszerű volt. Pillanatok alatt rájött a nő észjárásának kulcspontjaira, s onnantól fogva mindössze hihetően kellett alkalmazkodnia kimondatlan igényeihez, legyen szó fizikai, avagy érzelmi jellegű pontokról. Elvégzendő feladatként fogta fel, mely egyedül Magnussen leállításához fűződő tervét szolgálta, így képessé vált mentálisan önmagát az eseményeken kívülre helyeznie.

Veronica Lodge azonban más volt.
S akárhogyan is próbálta tagadni, valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag hajlandó volt érte szembe menni minden realitást támogató érvvel.

- Mellettem nem vár mézesmázas boldog befejezés. - tisztázta azért komoly hangon, mire a másik közelebb lépett egyet.
- Nem számít.
- A házasságot és egész intézményét elvből visszautasítom.
- Remek, a tört fehér úgysem az én színem.
Még egy lépés.
- Amint lezártam az ügyet, visszatérek Londonba.
- Nos, majd csak hozzászokom ahhoz, hogy a teát tejjel iszom - Veronica igyekezett elnyomni mosolyát, persze sikertelenül. Érezte, hogy valami csoda folytán megnyerte magának ebben a témában, így visszaült az ölébe, de ezúttal lábai a két oldalán helyezkedtek el, mialatt óvatosan két keze közé fogta arcát. - Olyan szörnyűség lenne, ha megpróbálnád hagyni, hogy szeresselek?

Sherlock nagyot nyelt, s amint megpillantotta azt az őszinte melegséget, mely a csokoládébarna szemekből áramlott felé, tudta, hogy a kérdést megtárgyaltnak tekintették. A lány lassan előrehajolt, mire behunyta szemeit, ám a másik leheletnyi távolságra ajkaitól mégis megállt. Tisztában volt vele, mire várt: azt akarta, hogy a férfi nyomja rá a történetük borítékjára a pecsétet, hogy valóban hozzá tartozott.
A végső bizonyítékra várt.
A férfi pedig a következő pillanatban gyengéden az övéhez érintette ajkait, s ezzel megadott mindent, amire kinek kimondva, kinek kimondatlanul, de valahol szüksége volt. A lány először lágyan viszonozta, majd fokozatosan elmélyítette a csókot. Érezte, ahogy Sherlock kezei óvatosan felcsúsznak combján egészen a fekete farmerszoknya szegélyéig és a bizonytalansága mosolyra késztette. Nem arról volt szó, hogy tapasztalatlan lett volna; inkább a határok feszegetése akasztotta meg. Hogy biztassa őt, Veronica olyan közel vonta magához, hogy néhány másodperc erejéig mellkasuk teljesen egymásnak préselődött, miközben a csókok egyre édesebbekké és hosszabbakká váltak. Jobb keze lesiklott és az ingje egy-két gombját könnyedén kioldva, felfedezőútra indult felsőtestén. Szédítő volt minden másodperc, mellyel tovább tartott a pillanat, s a varázs talán Sherlockot is elérhette, hiszen végre valahára lassan, néhány centivel feljebb tornázta a szoknya szélét.

Ekkor egy hangos női sóhaj törte meg a lakás csendjét.

Veronica felkapta a fejét és értetlenül nézett körül, aztán a férfira.
- ...Ez nem én voltam, ennyire jó még nem vagy.
- Én voltam.
- Azta, akkor ÉN vagyok ennyire jó?
Sherlock a szemét forgatva elővette telefonját és vetett egy gyors pillantást az üzenetre, mielőtt meghozta volna a döntést.
- Mennem kell.
- Persze, szerintem se dumáljuk meg az sms jelzőhangját - mászott le az öléből, hogy aztán durcás arccal lehuppanjon a kanapéra a hegedű mellett. - Egy nő nyögdécsel a telefonodból és hirtelen muszáj elrohannod. Tudod, ha nem ismernélek, azt hinném máris megcsalsz, de így csak olyan ötleteim maradnak, hogy az anyád üzent, ami elég beteg és ha így van, bár csalnál meg inkább...
A nyomozó ignorálta a komolytalan fejtegetést, s izgatottan átszelte a szobát a kabátjáért.
- Az ellenség lépett a sakktáblán, most mi jövünk. A játék beindult!
- Hát nem csak a játék, de szaladj nyugodtan.
Sherlock gyakorlott mozdulattal sebesen megkötötte a sálat és szélesre tárta az ajtót, azonban mielőtt kilépett volna, megállította Veronica kétkedő hangja.
- Ha az ügyhöz kapcsolódik, miért is nem együtt megyünk?
- A jelenléted kifejezetten rontaná az esélyeinket, ezt a kockázatot pedig épp nem vállalhatom.
- Te aztán tudod, hogyan öld meg a hangulatot.
- Bízz bennem!
A lány néhány hónappal ezelőtt még biztosan nagy patáliát csapott volna, hogy nem elég, hogy valami női nyögés után lép le, még ki is hagyja a terveiből, viszont ez a Veronica Lodge immár önmaga szokásosnál is elszántabb, megértőbb változatává fejlődött.
...Ráadásul pokolian jól csókolt a férfi, még most is nehezére esett tisztán gondolkodni.
- Fenébe is, jól van! Bízom.

Jutalma egy gyors puszi lett a homlokán, mielőtt elsietett volna. A lány magára maradt a hatalmas házban egy őrülten liftező gyomorral, no meg a délelőtti telefonhívás súlyától megereszkedett vállal. Tudta, hogy hamarosan kénytelen lesz beavatni őt, még akkor is, ha a tudás ezúttal nem feltétlen a javukat szolgálta. Meg akarta ragadni a gyeplőt és újra a többséggel szemben robogva áthágni akár olyan szabályokat is, amiket ő maga hozott korábban.

Az egyetlen tényező, mellyel viszot nem számolt, az a nagybetűs Nő, Irene Adler volt.