Leplezze a szinlett foglalkozás,
Mért vagy magadban. Nem hiába mondják
Sok példa van rá -, hogy ájtatos arccal,
Kegyes gyakorlattal, becúkorozzuk
Magát az ördögöt.

A szavak baljós köddel takarták be a különös reggelt. Az esőillattól nehéz levegő beszökött az ablakon, hogy gúnyos táncával körüljárja a férfi alakját, majd amilyen gyorsan jött, olyan hamar távozott mindössze libabőrt hagyva maga után.
Sherlock összeráncolta homlokát, ám természetesen azonnal válaszolt az sms-re.

Hamlet, a dán királyfi
III. felvonás, I. szín.

A válasz rögtön befutott.

Okos fiú.

Hiányoztam?

A telefon kiesett a kezéből, ahogy felpattant az asztaltól. A kávéscsésze felborult, s a sötét, lassan terjeszkedő folyam közepén heverő készülékre úgy meredt, mintha méreggel átitatott csúf csapda lett volna.
Nem. Ez nem lehetett ő.
Valaki minden erejével azon volt, hogy az őrületbe kergesse Moriarty képének felelevenítésével, ám ezt nem engedhette meg magának. Ragaszkodnia kellett emlékeihez, az emberek ugyanis esztelen hazugságokat szőttek, ezzel szemben viszont a tényeket lehetetlen volt megmásítani. Golyót repített a saját fejébe. Eleve megvetette az összes túlvilággal kapcsolatos teóriát, de talán a szellemekkel való smsezés még az átlag ember szemét is tikkelésre késztette volna.

A férfi letromfolta magát fejben, amiért oly szertelenül reagált és gyors mozdulatokkal feltakarította az asztalon hagyott káoszt. A telefont ismét kézbe vette, hogy a gondosan megfontolt választ begépelje, azonban a küldés gombra kattintva egy értesítés ugrott fel. Az ismeretlen szám blokkolta a beszélgetést - a lépés üzenete pedig ezzel elég nyilvánvalóvá vált.

Akkor mozdulsz, amikor én akarom.
Úgy táncolsz, ahogy én fütyülök.

Érezte, hogy a játék ismét ezer fokon égett, a tűzvész pedig kész volt elpusztítani mindent és mindenkit, aki az útjába került.
Tekintete akaratlanul is a bejárati ajtóra vetült; a teste előbb reagált, minthogy megfogalmazódhatott volna az elméjében a konklúzió. Csupán néhány órával korábban Veronica még gondtalanul hagyta el a hatalmas épületet, hogy a normalitás látszatának kedvéért eleget tegyen szokásos kötelezettségeinek, ám a szélvész egyetlen percre sem állt meg. A csók, a tánc, az újabb egymás mellett töltött éjszaka… önámítás volt azt hinni egyetlen percre, hogy a viharfelhő elvonult a fejük fölül – épp a hurrikán szemében ragadtak csak. A tomboló katasztrófa még közel sem ért véget.

Ahogy Sherlock a csukott ajtót bámulta, egy újfajta érzés kerítette hatalmába, s tudta, hogy mennie kell.

•••

Míg a Pembrooke homlokzatára árnyékot vetett a múlt, addig Veronica sosem érezte még ilyen fényesnek és őrülten izgalmasnak a jövőt. A gondok csak gyűltek és gyűltek a feje felett, a veszély mértéke megállíthatatlanul növekedett, ráadásul egyes döntései súlya lassan elviselhetetlenné vált, ám mindennek ellenére is elégedett mosollyal arcán sétált oda az egyetem focipályája oldalán elhelyezett lelátókhoz. A bombás merénylet szinte jelentéktelen részlet lett a napjában, hisz az éjjel egy dologról határozottan biztosította: semmivel sem kellett immár egyedül megbirkóznia.
- Istenem Vee, hallottam mi történt – ugrott a nyakába azonnal Betty, s olyan lendülettel ölelte magához, hogy a lány majd’ hanyatt esett. – Jól vagy? Mit lehet tudni, van bármi nyom?
- Kutya bajom, egy bombánál több kell ahhoz, hogy félreállítsanak – mosolyogva hátrébb lépett, majd összecsapta tenyereit és vidáman végigtekintett az összegyűlt brigádon. – El se hiszem, hogy mind itt vagytok! Mint a régi szép időkben.
- Tudni akartuk, jól vagy -e. – biccentett Archie, mire Jughead hezitálás nélkül folytatta.
- Na meg a saját szememmel látni a világ legkirályabb nyomozóját, akit hol is hagytál…?
- Otthon, de hízelgő mennyire aggódtál értem. – nevetett fel a lány.
- Oké, sajnálom! De be kell mutatnod neki Veronica, ő a bűnügyi nyomozás Da Vinci-je, korunk legnagyobb elméje!
- És a legnagyobb tahója. – morogta Archie, mire legjobb barátja szúrós pillantásával találta szemben magát.
- Haver, tűzbe tenném érted a kezemet, de esküszöm shakespeare-i tragédiát rendezek itt, ha savazod a példaképemet!
- Jobb, ha komolyan veszed, Arch – nyomta el a mosolyát a szőke lány. – Láttad volna, milyen volt, mikor megtudta, hogy találkoztam Mr. Holmes-szal… utána épp csak nem nyögte az ő nevét, mikor megcsókolt.
- A világért sem okoznám „Bughead” vesztét – utalt Veronica a kedvenc párosára a baráti kör által adott becenévvel, aztán ünnepélyesen folytatta. – Úgyhogy ígérem, amint lesz otthon egy szabad perce, bemutatlak neki.
Archiehoz végre eljutottak a szavak, így egy durcás kisfiút megszégyenítő hangsúllyal szólt közbe.
- Otthon? Holmes már hozzád is költözött?
Veronica elegánsan helyet foglalt a srácokkal szemben a lelátón és szoknyáját igazgatva, egy tökéletes üzletasszony diplomatikus stílusát alkalmazva felelt a kérdésre.
- Nos… figyelembe véve, hogy az ügy bonyolódásával a támadások száma is egyre növekszik, stratégiai szempontból logikusabb, ha nem távolodunk el egymástól huzamosabb időre.
- Aha. Nagyszerű.
- Stratégiai szempontból, mi? – vonta fel szemöldökét Betty is, azonban játékos hangja szerencsére enyhítette az élét vöröshajú barátuk megjegyzésének. – És persze szigorúan taktikai lépésként, milyen közeli kapcsolatban is vagytok…?
- Hivatalos. Ügyfél és megbízott – bólintott a lány, majd hátrasimított a füle mögé egy elszabadult fekete tincset. – Jó persze, néhányszor mondjuk megcsókolt, de-
- Esküdj meg! – visított fel a másik, mire Veronica széles vigyorral arcán viszonozta izgatottságát.
- Esküszöm a platina Lacy’s kártyámra!
- Te behúztad Sherlock Holmest?! – ámuldozott Jughead is, míg Archie arca, ha lehet, még inkább elsötétült. Az estélyen történt, kudarcba fulladt próbálkozása után a hír - hogy az arrogáns detektív mindenféle erőfeszítés nélkül megszerezte magának az ő élete szerelmét – nemhogy tőrként nyársalta fel eleve sebzett szívét, de még jól meg is lett forgatva benne. A keserűség, mint mostanában oly sokszor, ezúttal is elöntötte, s végtére is egy szarkasztikus megjegyzés képében bukott ki belőle.
- Gyerünk Jug, talán, ha még most lekapod Veronicat, érezheted Holmes ízét rajta.
- Nem is rossz ötlet. Betty?
- Hogy is tagadhatnám ezt meg tőled?

Kitört a nevetés a lányból és a fejét csóválva nézett végig a barátain. Az élete kétségtelenül szürreális fordulatot vett, így az, hogy a régi csapat újra együtt lógott, pont az a biztos támpont volt, amit már úgy hiányolt. Kivéve persze Archie féltékenységét. Bár sejtette, hogy ex-barátja nem lesz elragadtatva a fordulattól, kissé felháborította a stílus, ami az elmúlt másfél hónapban annyiszor elragadta. Semmi joga nem volt úgy kezelnie hirtelen, mintha megcsalta volna a férfival, hiszen hosszú ideje nem alkottak már egy párt; ha zavarta a kialakulni látszó dolog, pont eljött a megfelelő pillanat, mikor ezt magában tarthatta örökre.
Ez a csurig telt pohár pedig kiborulni látszott, mikor az emlegetett szamár kinyitotta a száját.
- Nem gondolod, hogy túl idős hozzád? Ráadásul brit a fickó, szóval ha befejezitek bármibe is keveredtetek épp-
- Oké Andrews, ennyi volt! – emelte meg a hangját Veronica. – Nem tudom te melyik rendezvényen érzed magad, de a szerelmi életem már rég nem a te gondod, úgyhogy tartsd meg magadnak a negatív kommentjeidet. Érted? Mi ketten… - mutatott rá, majd magára. - …mi szakítottunk. Vége. Azt hittem elég érettek vagyunk hozzá, hogy barátok maradjunk.
- Ronnie, én csak a legjobbat akarom neked.
- Ez hülyeség – közölte egyszerűen. – Ha valóban én érdekelnélek és nem ez a szerencsétlen bikaviadal, amiben engem kiáltottál ki csillogó fődíjnak, akkor az épségemért aggódnál és nem amiatt, hogy kivel alszom egy ágyban.
- eGYÜTT IS ALUDTÁL VELE? – suttogta izgatottan Jughead leesett állal, mire Betty oldalba bökte.
- Nem először és nem is utoljára – Veronica összefonta maga előtt karjait és rendíthetetlenül Archiera meredve fejezte be. – Nem kérem, hogy rajongj azért, ami történik, de akkor azt se várd, hogy én meg csendben el fogom viselni a tesztoszterontól túlfűtött megjegyzéseidet.
Némaság telepedett a társaságra, míg a volt szerelmesek farkasszemet néztek egymással. A levegőt szinte késsel lehetett vágni, ám a feszültséget végül ismét egy kívülálló fél szüntette meg.
- Rossz pillanat ez megkérdezni, milyen illata van Holmes-nak…?
- Jughead! – szisszent fel a szőkehajú lány egy rosszalló pillantás kíséretében, mire a fiú védekezően felemelt kezekkel hátrébb dőlt a padon.
- Csak kérdeztem. Veronica és Archie veszekedése nem újdonság, gondoltam vihetnénk egy kis színt a beszélgetésbe…

Természetesen a hangulatot végül Betty hozta vissza; akár a csapat ragasztója, mindenkit egyesével, lassan, ismét belevont a könnyed társalgásba és elérte, hogy mindössze tíz perccel később már mind viszonylag jókedvűen tárgyalják ki friss és ropogós egyetemi életüket. Egy időre még Archie is felengedett, s szinte elfeledkezett az egész csetepatéról, ám ahogy leperegtek a szabad percek szemcséi a homokórán, a parázsló darab is úgy robbantotta be egyszeriben a pillanat lőporos hordóját.
A szórakozott beszélgetésnek egy jól ismert, kimért, mély hang vetett véget.
- Ms. Lodge?
A lány azonnal odafordult, s alig bírta elrejteni mosolyát a hivatalos megszólítás hallatán.
- …Mr. Holmes.
Ekkor Jughead előrehajolt, ezzel önkényesen belekontárkodva a rövid csendbe, amíg a meleg, barna szempár találkozott a kissé hideg kékkel.
- Te jó ég, tényleg maga az.
- Kiváló megfigyelés, Mr. Jones, de ha megbocsát…
- Tudja ki vagyok?! – elakadt a lélegzete, majdnem hiperventillálni kezdett ott helyben. – Tudja, ki vagyok. Betty, Sherlock Holmes tudja, ki vagyok!
- Nagyon úgy tűnik, Jug.
- Mr. Holmes, én vagyok a legnagyobb rajongója, megtiszteltetés megismerni Önt! – pattant fel a helyéről a srác és olyan boldogság terült el az arcán mikor kezet rázott vele, mintha most találta volna meg az aranycédulát a csokigyárba. – A Rózsaszín Tanulmány óta követem a blogot, egyszerűen bámulatos, amit művel.
Sherlock összekulcsolta kezeit a háta mögött, s tekintete észrevétlenül végigszaladt rajta.

Yale, újság- és novellaíró, különc, nem becsülik meg a munkáját, hagyományos írógépet használ, ihlet-hiánytól szenved, motorozik, dél-kelet Riverdale-ben nőtt fel, tervezi, hogy megkéri a barátnője kezét, maga vágja a haját, szentimentális típus, három éjszakát maradnak.

- Kitüntet a figyelme. Ne törődjön a Yale fellengzős, professzornak csúfolt bíráinak véleményével, fényes írói karrier áll Ön előtt a krimi világában, efelől nincs kétségem.
- aZt cSiNÁljA – fordult a barátnőjéhez izgatottan suttogva, alig tudta türtőztetni magát. – Nem is mondtam neki semmit, kikövetkeztette…!
- Szokása belemászni mások magánéletébe… - dünnyögte Archie, mire a nyomozó rezzenéstelen arccal mérte végig őt is.
- Az a dolgom, hogy tudjam, amit mások nem. De a munkám olyan, mint Ms. Lodge jövője: Önnek semmi köze hozzá.

A pillanatnyi döbbent csend valószínűleg vérfürdőbe torkollott volna, ha Veronica nem tér magához és áll fel a lelátóról, hogy elterelje a figyelmet a túl tökéletesen kivitelezett elegáns beszólásról. Megköszörülte torkát és a szokásos, alaposan begyakorolt mosolyával arcán kezdett hadarni.
- Szóval, Mr. Holmes, minek köszönhetjük a látogatását?
- Nem reagált az smseimre.
- Történt valami?
- Nem, azért jöttem, mert Önért aggódtam.
- Óh. Tényleg…?
- Persze, hogy nem, a robbantó üzent nekünk. – vette elő telefonját, de félúton a készülékkel kezében, megdermedt és gyanakvóan pillantott a díszes társaságra. A kimondatlan problémát, amibe ütközött végül Betty oldotta meg egy őszinte megjegyzéssel.
- Előttünk nem kell titkolnia a nyomozás részleteit, Mr. Holmes. Itt mi mindannyian azt szeretnénk, ha Vee biztonságban lenne.
- Óh és a másik dolog miatt se aggódjon, nincs vele problémánk. – tette hozzá barátja, mire a férfi szemöldöke ráncba szaladt.
- Milyen másik dolog?
- Tudja… ez a dolog kettejük között.
- Nincs semmilyen dolog, Ms. Lodge az ügyfelem.
- Aha. Archie ügyfele is egész sokáig volt, néha éjt nappallá téve dolgoztak, alig bírtunk aludni tőlük.
Sherlock értetlenül pislogott, próbálta elkülöníteni a szarkazmust és az utalásokat, miközben elméjének 99 százaléka a nyomozás részleteire volt rápörögve.
- …Hogy jön ez ide?
- Csak nem akarom, hogy kényelmetlenül érezze magát, ennyi az egész – magyarázkodott Jughead. – Nyugodtan lehet velünk őszinte, Mr. Holmes, közülünk már úgyis mindenki megcsókolta Veronicat legalább egyszer.

A fiatal Lodge-lány amolyan nincs ezen mit szépíteni, így volt arckifejezéssel biccentett, majd lekászálódott a padról a férfi mellé és megigazította felgyűrődött ruháját. Valami érezhetően zavarta a másikat, s minél előbb rá akart jönni mi az, tekintve, hogy morgósan még százszor is elviselhetetlenebb volt, mint általában.
- Ismételjük ezt meg srácok, méghozzá a Pembrooke-ban és a lehető leghamarabb! Hiányzott a kedvenc bandám, de most mennem kell. – mosolygott barátaira, ám egy valaki képtelen volt némán tűrni a lerázást.
- Akkor ennyi? Holmes megjelenik, idevakkant és már ugrasz is? – Archie széttárta karjait, mire Veronica tekintete vészesen elsötétült.
- Távolról sem. Egy csapat vagyunk és Mr. Holmes-nak szüksége van rám – a szóban forgó férfi kinyitotta száját, de ő felemelt mutatóujjal leintette. – Egy szót se! Ez nem Önről szól, ez az egész a TE problémád Archie! Az első naptól fogva szupergonoszt kreáltál belőle és míg magadat hősként ábrázoltad, addig én voltam a szegény, naiv, bajbajutott hercegnő. Hát jól figyelj rám: Nem. Kell. Megvédened. Én döntöm el mit csinálok és mit nem. Óh és ami a meghívást illeti; ne fáradj azzal, hogy megjelensz.
A lány dühösen hátat fordított, s elviharzott a rájuk várakozó autó irányába, mialatt Sherlock hátramaradt, hogy elintézzen még egy utolsó dolgot.
- Mire vár? Rohanjon Veronica után! – morogta a vöröshajú srác.
- Az az Ön szokása, rám hallgat – felelt a másik rezzenéstelen arccal, aztán az író palántához fordult. – Mr. Jones, ha volna egy perce.
- Mi- naná, bármikor!
- A Southside Serpents csapata több gondot is okozott mostanában, hogy pontosabb legyek, számos támadás ért minket a részükről. Úgy tudom, az ideiglenes távozása ellenére Ön továbbra is jelentős befolyással és hatalommal rendelkezik ezekben a körökben, úgyhogy, ha volna szíves…
- Vegye úgy, hogy el van intézve.
A férfi biccentett és a másik után indult, magára hagyva az összezavarodottak trióját. Végül Jughead tette fel a kérdést, mely mindannyiukat foglalkoztatta.
- Mégis mi a fene van köztük?
- Egy fal lehetne.
- Arch! – csóválta a fejét Betty, majd felsóhajtva nézett a távolodó alakokra. – Őszintén… akármi is lesz, jobb, ha felkészülünk minden eshetőségre.
- Búcsút inthet „Bughead” a legmenőbb páros címnek? – a fiú elnyomta mosolyát, míg barátnője halkan elnevette magát a stíluson.
- Nem tudom, talán… Ha nem fojtják meg egymást egy kanál vízben, azt hiszem „Sheronica” át fog írni néhány szabályt.

A szavak még sokáig lógtak a levegőben, a jóslat súlyát a keleti szél sem fújhatta el. Riverdale kisvárosi életében új fejezet kezdődött amint a nyomozó betette a lábát, ám a csók nyomta rá pecsétjét a változás korszakára. A vöröshajú jófiú és a veszélyes ébenhajú lány viharos, szinte se veled – se nélküled típusú kapcsolata csillagszóró volt a Holmes-szal érkezett tűzijáték-szerű eseményekhez képest. A titkok, hazugságok és bűnös érzések városa azonban önmagához hűen igazságot követelt, s a vérszomjas hajsza elől senki nem menekülhetett.
Bárcsak szorosabban kapaszkodtak volna egymásba.

- Szóval mit üzent a robbantó? – fordult felé az autóban Veronica.
- Egy napja sincs, hogy majdnem konfettit csináltak magából, Ön meg ahelyett, hogy minden erejével azon lenne, hogy kézre kerítsük az elrablóit, délutáni teapartit játszik a barátaival?
- Ez komoly? – mindkét szemöldöke az égig szökött a hűvös, hivatalos megszólítás hallatán. – Féltékeny vagy, amiért reggel leléptem, hogy találkozzak velük?
- Nem, repesek az örömtől, hogy Mr. Andrews-ra pazarolja az idejét. Számoljon bárányokat, vagy azt, hányszor próbálja megcsókolni Önt mostanában, mindkettő szép magas szám lesz.
- Istenem, mit vétettem, hogy ez az esetem – hunyta be szemeit a lány, mielőtt ismét rámeredt volna. – Sherlock, UTOLJÁRA mondom el: Nem számít mit tesz, vagy mond, nekem nem Archie kell. Úgyhogy ideje, hogy felhagyj ezzel a gyerekes viselkedéssel, vagy kényszeríteni foglak.
- …Kényszeríteni. – ismételte meg egy lekezelő pillantás kíséretében. – Mégis mi-

Ekkor Veronica megelégelte a dolgot és hirtelen elhallgattatta egy hosszú csókkal. Érezte, ahogy a férfi lefagy néhány másodperc erejéig, majd lazít vonásain és nem igyekszik elhúzódni tőle olyan hamar. A lány maga sem akarta elhinni, hogy megtehet ilyesmit, de egy dologban biztos volt: hamar hozzá tudott volna szokni ehhez.
Lassan elszakadt tőle és visszafojtott lélegzettel emelte tekintetét újra rá. Sherlocknál sosem lehetett tudni, mire számítson, s az új felállás kettejük között a szokásosnál is jobban bonyolította a helyzetet. Zavartnak tűnt, ugyanakkor viszont mintha elillant volna a sértettség fűtötte méreg. Mindketten tisztában voltak vele, hogy közel sem erre ment ki a játék Sherlock részéről, mert valószínűleg pont ugyanennyire villanyozta volna fel egy váratlan kettős gyilkosság híre, de az érintése olyasfajta gyógymódként gondoskodott nyugtalan hangulatáról, mely még őt is meglepetésként érte. Furcsa kettősség uralkodott benne; a gondolatot is gyűlölte, hogy mással tegye ezt Veronica, ám az is felkavarta, ha vele történt.
A percepció okozta harc a szív és elme között.
- Érdekes terv – pislogott végül nagyot a férfi. – Persze a kreativitása hagy némi kivetnivalót maga után, de mindent egybe vetve lehetett volna rosszabb is.
- Csupa öröm veled együtt lenni.
A férfi már épp felelni akart, mikor a meggondolatlan szavak elérték mindkettőjüket és gúnyosan kacagva befészkelték magukat a tudatukba. Veronica is ráeszmélt mi csúszott ki a száján és hitetlenkedve pillantott Sherlockra, aki úgy nézett ki, mint akinek a merevlemezét utolérte a kékhalál.
- Azt mondtam együtt vagyunk, igaz…?
- Azt.
- Pedig mi… mi csak… tudod… - kereste a szavakat, de mikor abszolút felsült a mondat közepén, a férfi törte meg a csendet.
- …Nyomozunk.
- És néha együtt alszunk.
- Az effektív harmónia fenntartása érdekében.
- Szigorúan. – bólintott a lány.
- A táncolás lényegében stratégiai lépés volt.
- A csók pedig taktikus stresszlevezetés.
Pillanatnyi csend állt be, ahogy a város kedvenc falatozója felé robogtak, s ahogy a szünet kezdett kényelmetlenné válni, Sherlock értetlen arckifejezéssel törte meg.
- Akkor mi most együtt lennénk?
- Te jó ég, mindjárt nekivezetem az autót egy lámpaoszlopnak, csak hogy ennek vége legyen, IGEN EGYÜTT VANNAK – szólalt meg a taxisofőr idegesen felsóhajtva és türelmetlenül morogva folytatta. – Ezek a turisták minden évben egyre elviselhetetlenebbek…
Veronica az alsó ajkába harapott, hogy ne robbanjon ki belőle a nevetés és fejével némán intett a mellette ülőnek, hogy ne nyissa ki a száját.
Nyilván tett rá.
Néhány perccel később már gyalog haladtak a Pop’s felé, miután a taxis kidobta őket azt ordítva, hogy az asszonnyal boldog a házasságuk és akármit mond Sherlock, a nő biztos, hogy nem csalja a szomszéddal.

Útközben legalább ismertette vele az újabb sms tartalmát, s a tényt, hogy valaki mindent megtesz, hogy valóságosnak tűnjön a bűnözési tanácsadó alakja, azonban láthatóan túl gyáva ahhoz, hogy megkockáztassa az irányítás elvesztését. Biztonsági játékot űzött; akkor léphettek kapcsolatba vele a kis bábui, mikor ő azt elég veszélytelennek ítélte.
A falatozó idős tulajdonosa széles mosollyal arcán köszöntötte őket, s azonnal készíteni kezdte a fiatal nő szokásos rendelését két főre. Sherlockot hidegen hagyta a környezete; a boxba ülve az asztalra könyökölt, egymásnak döntötte tenyerét, s az ablakon kibámulva mélyedt gondolataiba. A lány tudta, hogy felesleges kérdezősködnie, perceken belül úgy is úgy bukik ki belőle a szóáradat, mint amilyen váratlanul kilöki magából a pirító a kenyérszeletet.
- Miért pont a Hamlet?
- Tessék? – kapta fel a fejét Veronica.
- Az egész ügyet belengi a shakespeare-i őrület tragédiája – kezdett feszült hadarásba a férfi. – A könyv ott hevert Mrs. Lodge fiókjában, benne a vészjósló idézettel… „Mert sérthetetlen mint a levegő, s hiú ütésink vásott gúny neki.” Ez nyilván Moriartyra utal, a halhatatlanságának képét kívánja erősíteni, mint azt már tudjuk, hiszen az elrablásod során is erre ment ki a játék. A színház fokozatos felépítése – mormogta maga elé. – A nő megkapja a hadüzenetet és pontosan érti a jelentését, a férje ugyanis jó ideig üzleti kapcsolatban állt Moriartyval, ezt bizonyítják a haláláig tartó álnéven levelezések. Tudja, hogy nagy bajban van, mert akárki is hagyta ott a könyvet, megmutatta, hogy képes bejutni a lakásba, amikor csak akar… A nő kétségbe esik és a lányára gondol. Az ember szentimentális lény, a veszély pedig úgy riasztja, mint erdőtűz a madarakat. Úgy dönt menekülnie kell, hogy megóvja lányát az ellenségtől azzal, hogy elcsalja azt. A megoldás egyszerű: a cinkostársával megrendezik saját elrablását, a virágokat pedig itt hagyja ártatlanságának jeleként és reménykedik benne, hogy a lánya, akit komoly érzelmi szálak fűznek a darabhoz, érteni fogja. Eltűnése előtt azonban gondja támad… az inasa, Smithers, megtud valamit ezzel kapcsolatban, amit nem kéne…
- Ne kezd megint, az anyám nem gyilkos. – szólt közbe Veronica, ám a másik rendíthetetlenül magyarázott tovább.
- Ekkor villan be az aljas terv… Ha már úgyis keresni fognak valakit a saját elrablása ügyében és a szemük előtt hever temérdek utalás a Hamlettel kapcsolatban, miért is ne intézné el a szemtanút úgy, hogy az belepasszoljon a sémába? – elismerést sugárzó félmosoly kúszott ajkaira. – Kicseréli Smithers gyógyszereit a halálos méregre, majd eltűnik… Ott sem kell lennie a gyilkosságnál, nagyon okos… De bármibe is keveredett Mrs. Lodge, az biztos, hogy a férjének köze van hozzá.
- Hogyne. Anya lelketlen gyilkos, Apu meg móresre akarja tanítani, mondjuk a viszonya miatt, ezért elraboltatja az egyszem lányát, hátha ezzel kiugrasztja Anyát a rejtekéből – fonta össze karjait a lány vele szemben és a szarkazmus a szokásosnál is erősebben kiütközött rajta. – Ez még Riverdale-skálán is túlzás.
- Nem, ez sokkal több ennél – szegte fel állát a másik. – Az elrablás és az smsek időzítése mind egy irányba mutat.
- Elmagyarázod, vagy előbb megalázó módon tippelgessek?
- Ha ragaszkodsz hozzá.
- Na nem.
- Miért?
- A következtetés tudománya nekem annyira fekszik, mint neked a romantika.
- Célzol valamire?
- Kezdesz ideges lenni, kell egy kis stresszlevezetés? – könyökölt fel a lány is az asztalra egy kihívó mosollyal arcán, de a férfi nagy nehezen megtartotta pókerarcát.
- Egy külső vélemény hasznos a számomra. Komolyan.
Veronica még néhány másodpercig a szemeibe nézve próbált dűlőre jutni, aztán egy mély sóhaj kíséretében megadta magát.
- Oké… Addig nem lépett velünk közvetlen kapcsolatba a támadó, amíg nem fejtettük meg a Southside Serpents vonalat, igaz? – kezdte lassan. – Szóval amíg jól működött a kis terve és az ajtóra tűzött sapkával, a bombával és a bálon történt támadással voltunk elfoglalva, addig ő nyugodtan tevékenykedhetett. De amint tisztáztuk, hogy őket félrevezették és nem a droghálózatuk miatt vagy itt, a közvetlen támadások megszűntek.
- Vagyis?
- Vagyis nem volt többé, ami lefoglaljon minket. Ideje volt drámaian színre lépnie – ahogy befejezte, kíváncsi tekintettel felvonta szemöldökét. – Na, milyen voltam?
- Jó, remek. Végre hasznod vesszük.
- És azt mondják napjainkban a romantika halott.
Sherlock ignorálta a megjegyzést; csak azután szólalt meg újra, hogy letették eléjük a két turmixot.
- Van egy teóriám. De egyedül kell utána járnom.
- Még mit nem.
- Ez nem vita tárgya – az égkék tekintet végre rávetült. – Ha igaznak bizonyul az elméletem, nem vagy biztonságban. Ne feledd, hogy egyszer már megpróbált megölni.
- De nem sikerült, mert egy csapat voltunk – előre hajolt, s finoman a karjára tette kezét, mire az összerezzent. – Hagyd, hogy segítsek…!

A beszélgetést a telefon csörgése szakította félbe, a lány pedig az ügyet megbeszéltnek tekintve, fogadta a hívást. Pár percig tartott csupán a beszélgetés, aminek a végén összeráncolt homlokkal megköszönte az értesítést, majd letette.
- Rohannom kell. Az egyik tanárom elvileg totál pipa rám, hogy megint kihagytam az óráját, szóval most vehetek egy szép üveg drága bort, hogy még ma tisztázzam a nevem – felpattant és megragadta a turmixot. – Ne csinálj hülyeséget nélkülem!
Ahogy megkerülte az asztalt, búcsúzásképpen egy rövid csókot nyomott a férfi ajkaira, de mindössze néhány lépés után jutott eszébe, hogy talán letámadta őt ezzel.
- Túl sok…? – fordult hátra óvatos arccal.
Sherlock rendezte vonásait, nagyot pislogott, hogy magához térjen, majd kimérten felelt.
- Nos, a hírek ellenére, Johntól nem így szoktam elköszönni, de… - összeráncolta homlokát, mire Veronica felnevetett.
- Otthon találkozunk.

Habár a gondolatot nem fejezte be hangosan a férfi, titkon mindketten sejtették, mire akart kilyukadni ezzel. Furcsa volt ez a felállás…
…De talán idővel Sherlock is hozzá tudott volna szokni ehhez.