Sherlock némán hallgatta a seriff magyarázkodását, bár láthatóan egész máshol járt fejben. A szeme sarkából érzékelte, hogy mozog a szája és heves gesztusok kíséretében beszél folyamatosan, de egyetlen szó sem volt képes áthatolni az őrségen, melyet maga és a hasznavehetetlen információkkal mérgezett világ közé épített. Lényegében alig érzékelte a körülöttük szerveződött fennforgást; csaknem az egész egység megjelent, hogy lefedje a gyár teljes területét. Rendőrtisztek járkáltak fel-alá és igyekezték kordában tartani a bámészkodó katasztrófa-turistákat, különleges csapatok tanakodtak a hatástalanított bomba felett és egy tiszt tovább faggatta Veronicat elrablásának körülményei kapcsán. A sokkos állapotban lévő lány ezredszer is elmondta, hogy hátulról kábították el és a helyszínen tért magához a robbanószerkezettel mellkasán, így esélytelen volt, hogy bármiféle kapaszkodóval szolgáljon a számukra.
Reszketve ült a nyitott mentőautó hátuljában egy takaróval a vállán, mialatt egy orvos a bokáját ért sérüléseket vizsgálgatta.
A mindig nagyszájú fiatal nő, aki a világ összes magabiztosságát szivacsként szívta fel, ezúttal olyan aprónak és törékenynek tűnt, ahogy a puha takarót szorongatta, hogy Sherlock valami megmagyarázhatatlan erőtől vezérelve, le sem bírta venni róla tekintetét.

- ...Szóval honnan tudta? - Seriff Keller hangja hosszú percek fáradságos munkájának köszönhetően végre eljutott hozzá.
- Mit? - ráncolta össze homlokát a férfi, ám továbbra is csak figyelmének töredékét szentelte az egyoldalú beszélgetésnek.
- A kódot, amivel hatástalanította.
A jó pár méterrel odébb vesztegelő lány szemei összetalálkoztak a rendőrautók villogó fényében csillogó kék párral és néhány másodperc erejéig ismét abba a szürke zónába sodródott Keller mondandója, mely abszolút érdeklődésének horizontján túl létezett. Akár egy régi film képsorai, beugrottak azon éjszaka emlékei, mikor felfedezték a Hamlet-gyilkos legszörnyűbb tettét; akkoriban még minden máshogy festett, ironikus módon egyszerűbb volt az életük a holttest megtalálásának időpontjában. Aznap éjjel pontosan ugyanígy nézett rá, hazafelé menet pedig egy néma megegyezés alapján kéz a kézben vigyáztak egymásra.

- Mr. Holmes...?
- Hm? - pislogott nagyot, amint visszacsöppent a valóságba, s kényszerítette magát, hogy a rendőrre fókuszáljon. - Áh a kód, persze. Pofonegyszerű volt, szörnyen bosszantó, hogy nem jöttem rá előbb.
Elővette telefonját és az ismeretlen számról érkezett üzenetek egyikét odamutatta.
- BOldOg kArácsoNyt...?
- A szöveg lényegtelen, azonban a kiemelt betűk már annál fontosabbak - Sherlock megrázta a fejét, mint aki képtelen volt elhinni, hogy nem értette meg korábban. - Akárki is használja Moriarty alakját, hogy a józan ész épségéért mentális háborút indítson, legyen bármilyen kegyetlen gyilkos is, a szavát betartotta. Valóban elmondta a kódot.
- Azt hiszem nem teljesen világos, hová akar kilyukadni.
A férfi felsóhajtott.
- Ez nem gúnyos üzenet, ez a periódusos rendszer egyes tagjainak sora, a nagybetűk jelölik az újabb elemeket - kezdett szokásos hadarásba. - Bór, oxigén, oganeszon, argon és nitrogén. Vagyis B, O, Og, Ar és N, a rendszámuk pedig 5, 8, 118, 18, 7. A robbanószerkezet nyolc számjegyet igényelt és az elkövető az én elmém működésére játszott, a megoldás tehát egy adott ponton kézenfekvővé vált.
- Elképesztő - bukott ki a seriffből akaratlanul is. - És ha nem tudta volna a periódusos rendszert fejből...?
- Rám hangolódott, ismeri a lépéseimet, feltehetően régóta megfigyelés alatt tart... tudta, hogy érteni fogom - Sherlock zsebre rakta kezeit és rövid pillantást vetett a férfira. - ...Ezzel díszítem a szobámat.

A férfi nagy lendülettel megindult Veronica irányába, s a seriff elgondolkodva nézett utána. Egy tucat kérdés megfogalmazódott benne, ráadásul a gyanú is felütötte undok fejét. Rengeteg dolgot szeretett volna még megtudni tőle, ám mindenekelőtt a legfontosabb találós kérdésre kellett megtalálnia a választ: lehetséges, hogy a világhírű nyomozó több volt annál a periódusos rendszer mellett alvó zseniális szociopatánál, akinek mutatta magát, és veszélyt jelentett hőn szeretett kisvárosára...?
- Mr. Holmes! - a detektív megfordult, mire Keller biccentett. - Ha szüksége van valamire, csak keressen meg.

Bármi is volt az igazság, az ellenségeit feltétlenül közel akarta tartani.

Sherlock a mentőautóhoz lépett és az ott álldogáló rendőrtiszt egész létezését ignorálva a lányra függesztette tekintetét.
- Jöjjön - szólalt meg, s a könnyes arc láttán eggyel gyengédebb hangsúllyal folytatta. - Hazamegyünk.
- Úgy érti a házba, ahová betörtek, majd ahonnan akaratom ellenére elrángattak? - vonta fel mindkét szemöldökét. - Otthon, édes otthon.
- Ezúttal nem hagyom magára.
Veronica vonásai némileg kisimultak, s a benne felgyülemlett feszültség okozta görcs lazított szorításán. A megjegyzés ismét azt a halovány reményt kezdte táplálni, melynek szikrájából akár fel is éledhetett volna a tűz, ami korábban elragadta, de egyelőre ez vajmi kevésnek tűnt ahhoz, hogy igazán megnyugodjon.

A csók után mintha minden megfagyott volna körülöttük; rémület, aggodalom és zavar egyvelege dermesztő csendet hozott magával addig a néhány percig, míg a férfi kapkodva leráncigálta róla a mellényt és elmormolta, hogy a rendőrség már úton van. Keller és csapatai valóban befutottak pillanatokkal később és a protokoll által megkövetelt procedúra rögvest megmentette Sherlockot a további érzelmi káosztól.
Hűvös, robotszerű cselekedeteit látva a lány sem merte tegezni; elképzelése sem volt hogyan tovább ezek után, s a szokásos hivatalos stílus megtartása bizonyult a legkényelmesebb átmenetnek. Egyelőre.

Az út a Pembrooke felé szótlanul telt - Veronica nem tudta mit mondhatna, míg Sherlocknak ötlete sem volt mit felelhetne rá, így a csöppet kellemetlen csend mellett döntöttek. A lakásban a lány elsuttogott még valamit arról, hogy lefürdik, ám a másik csak félig-meddig figyelt rá. Gondolatai más vizekre eveztek, s máris a fennálló opciók boncolgatása került terítékre. Moriarty halott volt, ez nem vitás, azonban valakinek feltett szándékában állt az ő alakjában tetszelegni. Valaki, aki rendelkezett a megfelelő forrásokkal, a motivációval és tudott Sherlock gyengepontjáról...

Az idő abszolút jelentéktelen tényezővé vált, mikor saját teóriáját ízlelgette, ezért kissé meglepte, mikor Veronica - immár tiszta pizsamában, s nedves hajjal - friss virágillatot hagyva maga után kivonult a fürdőből. Lassan a fotelhez sétált, ahol a nyomozó ki tudja mióta ejtőzött, majd a vizes tincsekkel szórakozva megállt előtte.
- Szeretném megköszönni - kezdte halkan. - Igazságtalan voltam magával és nem szép dolgokat vágtam a fejéhez, miután A Nő elment... és Ön mégis megmentett. -lehunyta a szemét egy pillanatra, aztán óvatosan javította ki magát. - ...Mégis megmentettél.
- Ezer éve történt, minek beszélünk még róla? - tekintete a kandallóban lobogó tűzről, hirtelen rávetült. - Az elrablói. Emlékszik bármire? Egy illat, egy hang, egy-
- Komolyan? - Ideges nevetés szakadt ki belőle. - Két órája sincs, hogy lekerült rólam az a szó szerint kirobbanóan zseniális mellény, és te az ügyről akarsz faggatni?
- Még viszonylag frissek az emlékei, bolondság volna ezt nem kihasználni.
- Hogyne. Értem, persze - Veronica összefonta maga előtt karjait és igyekezett nem túlreagálni semmit a brutális trauma ellenére. Egy hosszabb szünet után törte csak meg a pillanatnyi csendet. - Azért lenne egy kérdésem.
Sherlock nagyot pislogott, mielőtt a felismerés hulláma átsöpört volna rajta.
- Az sms-ek között volt a megoldás. A kóddal az én gondolkodá-
- Nem érdekel, hogy csináltad.
- ...Nem?
- Nem - rázta meg a fejét a lány. - Az érdekel, miért.
- Mit miért, meg kellett mentenem, most köszönte meg.
- Azt miért csináltad! - felemelte kissé a hangját, s titkon előre rettegett a választól. - Miért most csókoltál meg?

Csend.
Nehéz, őrjítő csend.

Két lehetőség állt rendelkezésre: elmondani az igazságot, avagy annak csupán egy részét, hogy korábbi döntése főnixként lerázva hamvait újra felemelkedhessen és a detektív zavartalanul folytathassa az elhidegülés folyamatát. Talán az egyszerű ember számára a napnál is világosabban fénylett a helyes út felé mutató tábla, azonban az ő szemei másképp látták a világot. Az érzelmek aknamezőt jelentettek tele csupa gyengeséggel és veszéllyel, a csók meg az egyik legmerészebb lépés volt ezen az akadálypályán, melyet valaha is megengedett magának.
Nem vallhatta be a teljes igazságot, amit még fejben sem mert egyelőre számba venni - az olyan lett volna, mint csukott szemmel végigszaladni a háborús övezeten.
- Nos... - köszörülte meg a torkát. -
...Valamivel rá kellett vennem, hogy elengedje azt az elektronikus panelt.

Veronica arcán soha nem látott érzelmi kavalkád futott át. A csalódottság, az önutálat, a fájdalom, a düh... minden ott volt egyetlen pillantásában, mintha ezüsttálcán kínálta volna megtépázott lelkének egy darabját. Hát persze. A férfi képes volt olvasni benne, akár egy szimpla könyvben, tehát nem okozott a számára különösebb nehézséget meglátni a vágyaiban a potenciált a pánik legmélyrehatóbb momentumában sem.
- Menj a pokolba... - suttogta végül, s akármennyire is küzdött ellene, ajkai megremegtek. - Egyáltalán nem érdekeltelek, akárki lehetett volna a helyemen. Csak be akartad bizonyítani, hogy tudod a kódot.
- Most mentettem meg az életét, kicsit hálásabb is lehetne!
- Ezt a kört nyerted meg a játszmában - nyomta meg a szavakat keserűen. - Nem az számít neked, hogy megmentettél -e vagy sem.
- A segítsége nélkül is tökéletesen ki tudom fejezni magamat, ne adjon szavakat a számba.
- Mindketten tudjuk, hogy igazam van - A fejét csóválta, az apró vízcseppek a hajából finom záporként potyogtak a földre. - ...És én hülye elhittem, hogy egy perc erejéig nem az átkozott üggyel foglalkoztál.
- Ne nyafogjon, fontosabb dolgunk is van; az elkövető még mindig szabadlábon, arról nem is beszélve, hogy-
- Óh, Moriarty? - szakította félbe ismét egy hisztérikus nevetéssel. - Én aztán nem félek tőle. Tudod miért...? Mert ha életben van és rám vadászik még az is sokkal kegyesebb annál, mint amit te teszel velem.
- Megbocsát...? - a férfi értetlen arccal meredt rá, s Veronica utolsó dühtől reszkető szavai a szívéig hatoltak.
- ...Bár hagytál volna meghalni. Most mindannyiunknak sokkal könnyebb lenne.

A ház ijesztően rideggé vált egyszeriben. A kijelentés eddig soha nem tapasztalt, súlyos némaságot hagyott maga után, mialatt mindketten elmerültek saját kínzó gondolataik mocsarában. Néhány órával ezelőtt Veronica megbékélt a halál lehetőségével, készen állt titkaival és vágyaival együtt leesni az élet körhintájáról. Abban a pillanatban, hogy a férfi végre beteljesítette őrületes táncuk utolsó hiányzó mozzanatát és telt ajkait az övére tapasztotta, minden a helyére került.
Boldog befejezés lett volna a számára.
Ám Sherlock kijátszotta, s gyengéd érzéseit arra használta, hogy ismét hőst faragjon magából, ez pedig olyan pokolian fájó nyomot hagyott a lelkén, hogy őszintén bármikor elcserélte volna azért a keserédes végért, amiben korábban hitt.

Az éjszaka leszállt a hatalmas épületre. Annak ellenére, hogy közel sem tátongott üresen, ezúttal külön szobákban aludtak, s így mégis sokkal magányosabbnak érződött a hely, mint valaha. Nem csak a lelkileg összetört lányt nyomasztotta a kialakult fagyos légkör - Sherlock hosszú idő után először egy valódi rémálomban találta magát.

Újra a tetőn állt Moriarty-val szemben, azonban a fegyver ezúttal nem a saját torkát vette célba: a velejéig romlott alak kezei között Veronica reszketett. Minden egyes legördülő könnycsepp mintha késként hasított volna a férfi szívébe, hiszen tisztában volt vele, mi lehetett az egyetlen indok, amiért ő is ott volt.

- Beszélhetek én neked, Sherlock, de úgy tűnik nem veszel elég komolyan... - sóhajtotta az álombéli ellensége, aztán könnyedén kibiztosította a pisztolyt, amit Veronica halántékához nyomott. - Rosszul esik, nagyon rosszul esik! Nyűgös leszek tőle és tudod az milyen! Úgyhogy nem hagysz más választást, muszáj kiloccsantanom a csinos barátnőd agyát. Egy kis szórakozás nekem is kijár.
- Ne, NE TEGYE! - hevesen nyúlt előre, mire Moriarty hátrált néhány lépést a tússzal együtt.
- Óhohó, micsoda férfi! Egy igazi bika, húúh! - legyezgette magát a pisztollyal, mielőtt ismét célra állította volna azt. - Tetszik a lelkesedés, de kezd unalmassá válni, hogy minden mese ugyanúgy végződik. A herceg megmenti a királylányt és övé a keze meg a fele királyság. Olyan régimódi, nem gondolod?
- Ms. Lodge-nak semmi köze a kettőnk ügyéhez. Engedje el és akkor tárgyalhatunk.
Moriarty úgy tett, mint aki komolyan átrágja magát a lehetőségen, majd vállat vont és egy laza mozdulattal meghúzta a ravaszt.
- Hopszika! Megcsúszott az ujjam - lepillantott a vértócsa közepén fekvő lányra és oldalra biccentette fejét. - Szerinted nagy baja lehet? Talán csak lepihent.
Sherlock látása elhomályosult egy pillanatra és a sokktól még levegőt venni is elfelejtett. Hallotta, hogy valaki felordít a távolban, de csupán percekkel később döbbent rá, hogy a hang belőle jött. Térdre esett a mozdulatlan test mellett és elszorult torokkal, dühtől remegve emelte lassan tekintetét az érzelemmentesen szemlélődő férfira.
- Ezért... végezni fogok magával. - szűrte fogai közt a szavakat, melyek abszolút nem hatották meg Moriartyt.
- Velem? Ne legyél igazságtalan Sherlock, hiszen ez az egész a te hibád! Te és én... mi ketten ugyanazok vagyunk. Te lőtted le szegényt - guggolt le vele szembe, s lebiggyesztette ajkát. - De úgyis csak egy ember volt, nem? Járulékos veszteség, megesik.

Ahogy Sherlock lepillantott remegő kezeire, meleg vértől ragacsos ujjai között ott pihent a gyilkos fegyver, ráadásul Moriarty nyomtalanul eltűnt.
Ketten voltak a tetőn: a holtan fekvő Veronica és mellette a világ legismertebb nyomozója, a lány egyetlen és igazi gyilkosa.

Sherlock levegő után kapkodva riadt fel a borzalmas álomból és zihálva felült az ágyban. Szüksége volt néhány másodpercre, hogy magába fogadja a valóság minden részletét, s ezzel lenyugtassa az egekig szökött pulzusát. A Pembrooke vendégszobájában érte utol a gonosz agyszülemény, az éjjeliszekrényre helyezett óra vörösen világító számlapja szerint mégpedig hajnali kettő körül. Ki nem állhatta önmagát, amiért tűrte, hogy holmi rémes kitaláció a frászt hozza rá, azonban amint visszagondolt a vérbe fagyott lány alakjára, rögvest iszonyatos hányinger öntötte el. Mint mostanában oly sokszor, a saját teste vált a legnagyob ellenségévé.
Megdörzsölte arcát és kikászálódott az ágyból. Habár a Blossom-gyárhoz kiérkezett mentősök az ő vállát is szakszerűen ellátták, tompa fájdalom cikázott át egész testén a mozdulat következtében. Nem számított. Valószínűleg meg is érdemelte a féligazságért, amivel összetörte Veronicat, ugyanakkor viszont megmentette önmagát egy szánalmas vallomástól.

A konyhába indult egy pohár vízért, hogy lecsillapítsa háborgó testét, ám a nappaliba érve váratlan meglepetés érte - Veronica a kanapén kuporgott felhúzott térdekkel és a kandalló pislákoló lángját figyelte. Rövid pizsamája felett egy fekete, szaténból készült vékony köntöst viselt, ami simogatóan körülölelte alakját egészen combja közepéig. A férfi megtorpant, hogy szemügyre vegye, s ezt érzékelhette is a másik, ugyanis a következő másodpercben megtörte a némaságot.
- Nem akarok aludni - szólalt meg halkan, anélkül, hogy rápillantott volna. - Ébren is folyamatosan rémálmokat látok.
Sherlock vékony, világosbarna köntösének zsebébe dugta kezeit és aprót biccentett.
- Komoly trauma érte, időbe telik visszarázódnia a normális kerékvágásba.
- Nem tudom, lehetséges -e... - a lány hitetlenkedve, halkan elnevette magát. - Úgy értem, ez Riverdale, csoda, hogy ha eltelik néhány hónap anélkül, hogy sorozatgyilkosokkal, agymosott szektákkal, vagy szervkereskedőkkel találkoznánk! Mostanra már hozzászoktam az életveszélyes helyzetekhez, de ha az ember lányára bombát kötnek és tényleg látja eltűnni a másodperceket, az mégis kicsit felnyitja a szemét egyes dolgokkal kapcsolatban.
Sherlock összevonta szemöldökét és kivételesen nem értette, mire gondolt pontosan. A nyilvánvalótól eltekintve, képtelen volt épp olvasni benne.
- Mint például?
- Végeztem a szüleimmel. Amilyen hamar lehet, új életet kezdek tőlük és a kétes ügyleteiktől távol, mert jobbat érdemlek annál, minthogy a döntéseik miatt tönkremenjen az életem - hangja kissé rezignáltan csengett. - ...Tudod, amikor ott ültem egyedül és behunytam a szemem, láttam leperegni az életemet. És nem olyan volt, amilyennek képzeltem. Nem voltam... boldog.
A férfinak fogalma sem volt mit felelhetne erre, hiszen őt teljesen máshogy építették fel, úgyhogy némán állt mellette és figyelmesen hallgatta merre fut ki a gondolatmenet.
- A rossz embereket védtem, olyanokat akik nem voltak méltóak a szeretetemre. Aztán a jók oldalán még a legtisztább és legönzetlenebb emberek között sem tűnt úgy, hogy amit teszek, az helyes. Mikor azt hittem jó úton járok és boldog vagyok Archie mellett, akkor is csaló voltam valójában, mert közel sem tudtam úgy viszonozni az érzéseit, ahogy azt kellett volna - Veronica végre elfordult a pattogó kandalló felől és felpillantott a másikra. - Egy bomba kellett hozzá, hogy rájöjjek milyen szörnyű ember vagyok és mennyire megérdemlem, ami történik velem.

Sherlock nem tétovázott sokáig; a szavak szinte gondolkodás nélkül csúsztak ki a száján.
- Ostobaság. Az értelem keresése a legnagyobb káoszban nemes feladat, de ne tévessze össze a tényeket a kétségbeesés szülte zagyvasággal - horkantott fel. - Ha gyűlölni akar valakit, gyűlölje azokat, akik elrabolták, az önutálat értelmetlen és nevetséges.
- Nevetséges...? - bukott ki belőle keserűen, mire a férfi bólintott.
- Az. Talán azt hiszi túl csekély tudással rendelkezem az emberi természetről ahhoz, hogy mérvadó véleményt formálhassak, de bizton állíthatom, hogy Ön a szó minden értelmében jó ember. Jó gyermek, barát, társ... táncpartner - Sherlock megköszörülte torkát, s habár kissé nehezére esett, leengedte a maga köré épített védőfalat. Gyengéden, minden udvariaskodástól mentesen mondta ki a szavakat. - ...Megérdemled a boldogságot, Veronica.
A lány arcán halovány mosoly futott át, ám a szomorúság továbbra is ott csillogott szemeiben.
- Egyelőre megelégednék azzal is, ha biztonságban érezném magamat - megcsóválta a fejét, majd hátrasimította az ében tincseket. - Utoljára talán az estélyen volt így... és annak is az lett a vége, hogy kilőttem valaki térdét, téged meg felnyársaltak.
A férfi néhány másodperc erejéig nem mozdult, aztán akár egy szobor, mely hirtelen felszabadult a rémes átok alól, határozott lépésekkel átszelte a helyiséget és egyenesen a hifi-rendszerhez ment. Gyors mozdulatokkal begépelt valamit a hozzákötött érintőképernyőn, s amint a Can't Help Falling In Love akusztikus változatának első taktusai megtöltötték élettel a magányos, félhomályba borult épület szobáit, a lány felé nyújtotta kezét.
- Szabad? - kérdezte komoly hangon, s egy rövid szünet után hozzátette. - ...Ha ettől sem érzed jobban magad, megpróbálhatod a térden lövést is, bár nem rajongok az ötletért.

Veronica végre elnevette magát halkan. Fogalma sem volt mitől érzékenyült el igazán egyszeriben; talán a szavai, talán a felkérés, talán csak az, hogy elhagyta a hivatalos stílust, talán ezeknek keveréke. Mindenesetre a zongora és hegedű édes harmóniája, mely betöltötte a hatalmas helyiséget, egyenesen a szilánkosra tört lelkéig hatolt és ragasztóként kezdte egymáshoz illeszteni a darabokat.
Lassan felkelt a kanapéról és a tágas nappali közepén álldogáló férfihoz lépett. Ujjait összefűzte az övével, kezét finoman vállára helyezte, ügyelve a sérülésére. A gyomra hatalmasat bukfencezett, mikor megérezte tenyerét a dereka felett, azonban semmi nem reagált olyan hevesen a közelségére, mint az a buta, sebzett szíve.
Sherlock biztos mozdulatokkal kezdte vezetni, láthatóan egyáltalán nem érdekelte, hogy egy bámészkodó nézőkkel teli fényűző bálteremben táncoltak, avagy a Pembrooke kellemes félhomályában. Lényegtelennek bizonyult, hogy hányszor vesztek össze és masíroztak el aztán fortyogva: minden út erre a helyre vitte őket végül. A sebek itt gyógyultak meg gondos érintések nyomán, az éjszakák itt váltak egymás karjai közt töltött békés órákká, s végtére is ugyanazon érme két oldala itt ért össze, hogy a felismerés súlya alatt a legbecsesebb tárggyá csiszolódjon.
Veronica óvatosan követte lépéseit és a megpróbáltatások után talán némileg pontatlanabbul kivitelezte a mozdulatokat. A férfi rögtön lágyabbra vette a tempót, s mikor finoman megpörgette a nappali közepére visszaérve, lazított tartásán. Keze lecsúszott a derekára, míg könyökét behajlította, hogy közelebb vonhassa magához. Persze elképzelése sem volt mi ütött belé, de az iszonyatos rémálom után egyszerűen képtelen volt végignézni, ahogy a valóságban is szenved a fiatal nő.

Veronica érzékelte a változást és nem habozott sokáig; ujjai gyengéden végigfuttottak nyakán, s a göndör fürtökkel kezdtek játszadozni. A gyönyörű dallam hatására a mágnes különböző pólusaiként éledt fel kettejük között ismét az a fajta vonzás, melyet már oly sokszor tapasztaltak, majd hesegettek el.
Ezúttal minden más volt.
A lány felpillantott és szinte elveszett Sherlock kifürkészhetetlen tekintetében.
- Közel sem vagyok olyan jó, mint hiszed... - suttogta. - ...de amikor így tartasz engem... csak neked akarok elég jó lenni.
A férfi arcán némi zavarodottság suhant át, mielőtt lassan megértette volna a szavakat. Megszámlálhatatlan mennyiségű kusza eseten verekedte már át magát, ám egyik sem ért fel ahhoz a zűrzavarhoz, melyet ez a nő váltott ki belőle. Ezer és egy gondolat rohanta meg, mind egytől egyig az érvényesülés dicsőségéért harcolva, ám Sherlock tudta, hogy egyik sem tükrözte volna azt, ami valójában lezajlott benne.
Lassan abbahagyta a lány könnyed ringatását a meseszép melódia ritmusára és nagyot nyelt. Amint elkapta azt a jól ismert csokoládébarna tekintetet, érezte, hogy a korábbi féligazság átsorolódott hibás döntéseinek rövid listájára.

Természetesen rá kellett vennie, hogy eleressze a berendezést, de mindennek a logikusan felépített gondolatnak a súlya eltörpült ahhoz a kétségbeeséshez képest, amit akkor érzett, mikor tudatosult benne, hogy talán ez az utolsó esélye, hogy magához közel vonja.

Ekkor a lány hirtelen lábujjhegyre állt, hogy homlokát az övének döntse, s ezzel belobbantsa azt a biztonságot jelképező parazsat, mely éledezni kezdett mellette... s a szeszélyes, ugyanakkor határozott férfinak több sem kellett. Mielőtt még a dallam elhalt volna, Sherlock előrehajolt és bezárta a kettejük között húzódó távolságot egy óvatos csókkal.
Ahogy ajkai szelíden újra felfedezték az övét, semmi sem zökkenthette ki őket. A sietség okozta lendület elillant, helyette viszont megjelent a gyengédség, a törődés és a kibontakozó szerelem ismeretlen, talán ijesztő elegye. Veronica úgy érezte magát, akár egy fuldokló, aki hosszú idő után először jutott friss levegőhöz, s nem bírt betelni az érzéssel. Átkarolta nyakát és olyan közel húzta magához, hogy egy papírlapot sem lehetett volna becsúsztatni közéjük. A férfi - némileg felbátorodva a viszonzás mértékén - hagyta, hogy a különös melegség elöntse és kivételesen átvegye az irányítást felette. A racionális gondolkodás szertefoszlott, s az egyetlen szó, mely visszhangzott a fejében, a lány neve volt.

- Várj... - szakadt el tőle végül Veronica, de mindössze néhány centiméterre, hogy kinyöghesse a szavakat. - Ha ez megint csak valami trükk, hogy elhallgassak...
- Vond le a megfelelő következtetéseket - felelte csendesen. - Magas pulzus... kitágult pupillák... elakadó lélegzet...
- Egy szimpla persze, hogy nem, Ms. Lodge is megtette volna.
Ugyan Sherlock a szemét forgatta, mint akinek már most ismét elege lett belőle, azért egyértelműsítette a dolgokat a kedvéért.
- Persze, hogy nem, Ms. Lodge.
- Ajánlom is, Mr. Holmes.

Azzal Veronica a halovány mosolyt egy újabb csókba fojtotta.