- Szóval mit is keresünk itt?
- Információt gyűjtünk, amíg a seriff elfoglalt.
- Tehát betörünk.
- Nem így mondanám.
- Óh elnézést, akkor van kulcsunk és engedélyünk ide?
- Miért lenne?
- Vagyis betörünk, okostojás.
Sherlock a szemét forgatta csupán a megjegyzésen; ha nem igényelte volna jelen pillanatban a teljes figyelmét az előttük várakozó akció minden részletének kidolgozása, valószínűleg egy egész kiselőadást tartott volna a két tett közti hajszálvékony különbségről.
Csak hogy megőrjítse.
A kölcsönös kedvelés jeleként.
Az épület nyugodtan, egyenesen barátságosan festett a verőfényes napsütésben. A Riverdale-hez képest viszonylag szép időjárás lágy szellő képében simogatta Veronica bőrét, ahogy fekete, térdig érő, talár-szerű kabátjában vonult a férfi mellett. Magassarkúja ugyanazon ütemben érte a kemény, nedves aszfaltot, ahogy Sherlock játszmától felajzott szíve dobogott. Szinte a légkör is megváltozott körülöttük, mikor egy csapatot alkotva, a magabiztosság mércéjét abszolút kiakasztva masíroztak egymás mellett a közös cél felé. Az ősi nyers erő sugárzott minden lépésükből, s ez a fajta megérzés szőtte hálót mozgató energia olyan hosszas analizálást igénylő újdonságot jelentett még a nyomozó számára is, hogy egy rövid másodpercre elégedett félmosoly tűnt fel ajkain.
Egy jelentős része tagadhatatlanul élvezte a drámai mozzanatokat és a fiatal nő tökéletes kiegészítője volt ezeknek.

- Látom kérdései vannak. - kezdte Sherlock, mivel nem igazán volt ínyére a lehetőség, hogy a terv végrehajtása közben ejtsék meg ezt a traccspartit.
- Nekem? Ugyan - vont vállat a lány. - Az egész bárgyú mód nyilvánvaló.
- Elkápráztat. Tényleg?
- Egy fenét, Ön szokta mindig ezt mondani, érdekelt milyen érzés.
A férfi szórakozottan rásandított, mielőtt elemeire boncolta volna az elmúlt egy óra eseményeit.
- Egy többek között belüggyel is foglalkozó ismerősömet kértem meg, hogy nézzen utána az egyik eshetőség részleteinek... Mit van úgy meglepve, megegyeztünk, hogy minden opciónak utána járok, tartom a szavamat.
- Khm. Jár?
- ...Járunk - helyesbített kelletlenül. - Bár továbbra sem rajongok a közreműködéséért, túlságosan elhomályosítják a látását a személyes vonatkozásai a tényekkel szemben.
- Az öklöm fogja elhomályosítani a látását, ha nem hagyja abba a sértegetést.
- Ha fenyegetni akar, tépjen sorszámot - folytatta rezzenéstelen arccal a másik. - Az ősellenségemet állítottam rá az ügyre, így biztos forrásból tudom, hogy a kapott nyom valós. A második legvalószínűbb forgatókönyv alapján az anyja szándékos eltűnésének, a sorozatos fenyegetéseknek és Smithers gyilkosságának ügyében Hiram Lodge az elsőszámú gyanúsított. Az elmúlt néhány évben aktív...
- Várjon, lassítson, egy szót sem értek! Hogy érti, hogy az ősellensége...?
- Az elnevezés elég beszédes, erőltesse meg magát.
Veronica az egyik leglesújtóbb pillantását vette elő, szinte megirigyelhette volna tőle a férfi.
- Az embereknek nincsenek ősellenségeik, még akkor sem ha öntelt, arrogáns, dac-korszakban megragadt, nagyra nőtt négyévesek, akiket csak azért nem képeltem még fel, mert olyan járomcsontjuk van, hogy ha hozzáérnék, lehet a frissen begyógyult sebeim bánnák.
Sherlock nagyot pislogott, s minden erejével azon volt, hogy ne hagyja kizökkenteni magát.
- Ősellenségek léteznek, lépjen túl rajta, hisz magát is rengetegen ki nem állhatják; ott van például az a vöröshajú lány gazdaságtanról.
- Ethel Muggs utál?!
- Vonat elé lökné, ha nem lennének szemtanúk. Jobban belegondolva, talán még akkor is. A helyében kerülném a síneket, Ms. Lodge - Nagy lendülettel tárta ki a kapitányság ajtaját, mintha a markában lenne az egész rendfenntartás szőröstül-bőröstül. - Hol is tartottunk? Áh, Hiram Lodge.
- Hogy mi- atyám.
- Pontosan - A detektív a karórájára pillantott. - A napi rutinjuk alapján a rendőrök váltásban hagyják el az épületet fél egy és délután kettő között, hogy ebédszünetet tartsanak, vagyis ilyenkor vannak itt a legkevesebben. Elég méretes biztonsági fiaskó, ha engem kérdez, de Keller hibája a mi előnyünk kovácsa, ugyanis körülbelül hatvannégy százalékkal csökkent az ideiglenes kiiktatást igénylő tisztek száma.
- Látjátok srácok: nem elég szimplán kibukni a gimiből és bűnözőnek állni, a matematika leckét akkor is muszáj megcsinálni, mert még jól jön az.
Sherlock rá sem hederített a bugyuta megjegyzésre, tekintetével az előttük elterülő folyosókat és irodákat pásztázta végig.

Seriff az irodában, három rendőr az étkezőnél, egy a recepción, a parkoló járőrkocsik alapján hozzávetőlegesen még ketten az épületben. Ideális.

- Az apja aktív levelezést folytatott egy bizonyos Mary Josi Tamer-rel még börtönbüntetése alatt is, a belügyes emberem szerint valamiféle beteljesülésre váró alku kapcsán. A levelek konkrét tartalma jelenleg is feldolgozás alatt áll, maguk amerikaiak nem törik magukat, hogy együtt működjenek velünk.
- Talán ha maguk britek nem kezelnének agyalágyultaknak minket, a közös munka sokkal hatékonyabb is lehetne - a férfi vonásain furcsa, értetlen kifejezés futott át, ahogy felé fordult, mire Veronica észbekapott. - Óh, hogy ez nem rejtett beszólás volt rám nézve, bocsi, a megszokás.
- Ahogy mondtam... - hunyta le szemeit egy hosszú másodperc erejéig, hogy némán túltegye magát a felesleges fecsegés elpazarolta kiesett időn. - ...a forrásom kivételesen páratlan munkát végzett, ám ennek ellenére egy helyi adatbázisba vezető kulcskód nélkül képtelenek vagyunk a bűnözési nyilvántartásban utána nézni Ms. Tamer-nek.
- Értem. Betáncolunk a seriff irodájába és ráguglizunk Apu rejtélyes levelezőtársára, tiszta sor - Veronica meg sem próbált úgy tenni, mint akit feszélyeznek az események, a reggeli robbantás után inkább elengedte az egész napot és sodródott az árral. - Mondja, ha az ősellensége a bennfentes, miért segít nekünk?
- Kénytelen.
- Óóóh, zsarolásra alkalmas anyaga van róla, szép.
- Nem, a szülőanyám megölné, ha nem segítene.
A lány megtorpant a folyosón és megragadta könyökét, hogy őt is megállítsa.
- Tessék...?
- Mycroft Holmes - sóhajtotta kelletlenül. - A brit kormány egy személyben és hatalmas szerencsétlenségemre az én vérszerinti bátyám is.
- Önnek van testvére?! - nyögte ki a másik, mire Sherlock mindössze hatalmas sóhajjal nyugtázta az újabb lényegtelen fennakadást.
- Kettő is. Az egyik gyerekkorunkban hidegvérrel kútba fojtotta a legjobb barátomat, majd felnőttként számos ember halálát okozta, miközben mentális élve boncolásba kezdett rajtam pusztán figyelemhiányból fakadóan. A másik csak szimplán az agyamra megy. Haladhatunk?
A lány köpni-nyelni nem tudott az elhadart információk hallatán - csupán egy halk motyogásra futotta miközben ismét a nyomozó után eredt.
- Dios mío, tuti a kútba fojtós a szövetségesünk...

A megfelelő irányba fordulva Sherlock felmérte a terepet; természetesen minden úgy nézett ki, ahogy azt várta az alaprajz hosszas tanulmányozása után, az utolsó szellőzőrács is a helyén volt. Remek. Kezdődhetett az igazi móka.
- Látja azt az irodát a folyosó végén? - kérdezte halkan, mialatt a falhoz lapult.
- Persze, a seriffé.
- Hívja ki, mondja, hogy sürgős, a gyilkossággal kapcsolatos, és kezdjen el lassan sétálni. Mi a protokoll, ha a seriff elhagyja az irodáját? - folytatta izgalomtól fűtött hangon.
- Gondolom bezárja.
- Vagyis a kulcs az övén található apró karabinerre kerül - biccentett. - Amint Keller közelébe kerülök, észrevétlenül leveszem a kulcsot, ekkor maga irányt vált és amíg én az irodához siete-
Ekkor fülsiketítő csilingelés harsant fel az épületben, a rendőrök pedig az előírást követve kezdtek kirohanni a megfelelő kijáratokon. A kiáltások és a strapabíró gumiba csomagolt léptek dübörgése fokozta a dobhártyaszaggató zaj szintjét, a nyomozó-tanácsadó zavarodott tekintete pedig az angyalarccal álldogáló Veronicara vetődött. A lány keze lecsúszott a falra szerelt tűzjelzőről, s oldalra biccentette fejét.
- Mi van? Az idő érték, Mr. Holmes, akár életet is menthet - a férfi korábbi szavainak visszaismétlése különösen mulattatta, egész büszke volt magára. - Az Ön terve túl bonyolult volt, azt hittem sietünk.

Mielőtt még bármit reagálhatott volna, seriff Keller kirontott az irodájából és az egyik oldalfolyosón át a kijárat felé vette az irányt. Az ajtó tárva nyitva maradt persze és Sherlock érezte, hogy valóban sürgetővé vált a spontán újratervezés - további hezitálás nélkül rohant az iroda bejáratához. A fiatal nő azonnal követte, ám mikor át akarta lépni a küszöböt, a másik megrázta a fejét.
- Nem. Magát nem kaphatják el betörés közben, a befolyásának később nagyobb hasznát vesszük, mint amennyit most nyernénk a jelenlétével.
- Pont ezt akartam hallani - fonta össze karjait maga előtt. - Itt most haszontalan épp Ms. Lodge, de máskor jó lesz még valamire, szóval tűnés.
- Veronica...!
- Jó! Megyek már. - emelte a plafonra tekintetét és durcásan megindult az egyik kijárat felé. A pokolba is Holmes-szal és az érzésekkel, amiket a keresztneve kiejtésével keltett benne! Undok, alávaló lépés volt ez még tőle is. És nyilván elegánsan, hibátlanul működött.

Sherlock tétovázás nélkül levágódott a seriff székébe és belépett az adatbázisba.
Jelszó.
A férfi a szemét forgatta először, aztán a tűzjelző iszonyatos ricsaját figyelmen kívül hagyva összpontosítani kezdett. A seriff egyedülálló férfi, a McCoy polgármesterrel való viszonyát leszámítva. A titkolózás, a múltkori testbeszéde és az asszony gyűrűsujján hagyott nyom alapján a kapcsolat még friss, túl friss ahhoz, hogy köze legyen ilyesmihez. Nem, a jelszó máshoz fog kötődni, valami személyeshez, olyasmihez, ami az orra előtt volt, mikor hozzáférést biztosítottak neki az adatbázishoz az új munkakörbe emelése napján.
- Szemmagasság, szemmagasság... - motyogta maga elé, miközben tekintete végigszaladt a helyiség berendezésén. Könyvespolc, szék, tájképek a falon - utóbbiak személytelen, semmitmondó gyári fotók, valószínűleg a kerethez adták, a szék ócska darab, a polcon vékony porréteg fedi a fát, tehát nem szerepel olyan kötet a felsoroltak között, amelyet gyakran forgatna. Más lesz.
Sherlock világoskék szemei az íróasztalt kezdték fixírozni, a sarokban elhelyezett fotó pedig azonnal jelzőfényként világlott a rejtvény sötét éjszakájában. Választhatott volna random számsorozatot, de nem, a seriff egyszerű kisvárosi ember volt, aki a szívét-lelkét beletette mindenbe, amihez hozzákezdett.

Kivéve persze a gyilkosság kinyomozásába.
Ott fennakadt Holmes jelenlétén és aztán lusta volt tovább keresgélni.

Fürgén lekapta a fotót az asztalról és a keretből kipattintva a hátuljára firkantott szavakra fókuszált összeráncolt homlokkal: Kevinnel a Deepside-tónál - 2004.
A mosolygós kisfiú büszkén tartotta a kifogott halat és habár ez abszolút hidegen hagyta, egy része nyilvánvalóan kulcsfontosságúnak számított. Sherlock villámgyorsan bepötyögte a Kevin nevet, majd a klaviatúrát felemelve a nap fényében oldalról, vízszintesen tartva vizsgálta meg a gombokat a számoknál. Egyértelműen a fiú neve és születési dátuma kellett, hogy a megoldást jelentse, a gyakran használt gombok pedig fényesebben csillogtak a zsírlerakódás miatt.
Mindössze fél perccel később a rendszer halk csipogással tudatta vele, hogy a belépés sikerrel zárult és a nyilvántartás immár nyitott könyvként hevert a lábai előtt. Szélsebesen kattintott a keresőmezőre és begépelte az első nevet.

Hiram Lodge.
Szép kis lajstrom tárult elé, de semmi említésre méltó.
Hermione Lodge.
Nincs találat. Érdekes. A trófea feleség egyelőre makulátlan maradt.
Mary Josi Tamer.
Nincs találat.

Sherlock homlokráncolva bámult az eredménytelen keresésre és érezte, hogy valami nem volt rendben. Az intuíció korábban is kiváló jobb kézként szerepelt már az esetek felgöngyölítése során, de ezúttal váratlan erővel támadta le. Mintha ennek a névnek kapcsán valami ismerősként integetett volna felé, ám minél jobban erőlködött, annál távolabbra húzódott tőle a csalafinta betűforgatag. Hónapokig, sőt évekig állt kapcsolatban Veronica édesapja ezzel a rejtélyes hölggyel és mégsem szerepelt a bűnözési nyilvántartásban - még ittas vezetésért sem, nemhogy az alvilág ravasz királynője lett volna.
Azonban valami nem hagyta nyugodni, ha újra és újra a képernyőre meredt. A zsivaj egyre elviselhetetlenebbé vált, a csörömpölő hang beette magát elméjének minden zegzugába és penészként terjeszkedve teljesen ellehetetlenítette a racionális gondolatok megfogalmazását.

Mary Josi Tamer.
S abban a pillanatban, hogy a hamis vészjelzést észlelték a rendőrök és az épület a semmiből ismét elcsendesedett, a felismerés akkora erővel tarolta le Sherlockot, hogy egész testében kővé dermedt és évszázadoknak tűnő másodpercekig még a levegő is tüdejében ragadt.

•••

Egy apró lángocska megjelenése követte az öngyújtó finom kattanásának zaját, a könnyű anyagba csomagolt dohány pedig azon nyomban fellobbant. A vékony füstcsóva elegáns táncba fogott a kinti hűvös szellő diktálta ütemre, s az ismerős csípős illat nyugalmat árasztó lepelként ölelte körül a férfi alakját. A Pembrooke erkélyéről minden szokványosnak tűnt és ez kifejezetten dühítette. Hogyan hunyhatott szemet a világokat megrendítő fordulat felett ez a régimódi, őrjítő kisváros? Nem érezték a zsigereikben ezt a molekuláris szinten is felkavaró borzalmat? Csapdába esett áldozatok voltak és még csak nem is sejtették.

A lány csendben figyelte a korlátnak támaszkodó férfit, ahogy az ismét ajkaihoz emelte a cigarettát. Fehér ingének ujját feltűrte könyökéig, a legfelső gomb szétpattant, a göndör fürtök pedig kissé rendezetlenül borultak homloka elé.
Veronica szíve is összeszorult.
Miután kint találkoztak a kapitányság hátsó kijáratánál, nem számított mennyi kérdést tett fel, hogyan nézett rá, vagy mivel igyekezett szándékosan kizökkenteni - Sherlock érzéketlen élőholtként meredt előre a semmibe. Védőburokba zárta önmagát, s gondolatait - betörni oda és kiszakítani ebből az állapotból felért volna egy öngyilkossággal.
A fiatal Lodge-lányt úgy nevelték, hogy egy macska ügyességével és eleganciájával mindig a talpára essen és körülményektől függetlenül legyen célja, terve, megoldása. A kilátástalanság sérülékennyé tette, ez pedig olyan magas árnak tűnt néhány jóleső pánik fűtötte percért, melyet még ő sem engedhetett meg magának.

Óvatosan húzta el a tolóajtót, majd lépett ki az erkélyre. Megborzongott amint a november végi dermesztő szellő végigsimított fedetlen végtagjain és befurakodott a sötétzöld, mélyen dekoltált felső és kockás szoknya alá. Lassan megállt mellette, szintén a korlátra helyezte kezeit és olyan egyenes háttal, s komoly arccal kezdte szemlélni a várost, hogy egy átlagos ember elképzelhető, hogy meg se kérdőjelezte volna a magára erőltetett nyugalmat.
De nem Sherlock.
Egyetlen észrevétlen pillantás oldalra és a színjáték oka megszűnt létezni; a férfi kétségtelenül tudta, mennyi aggodalmat és félelmet halmozott fel benne azzal, hogy a tudatlanság árnyékában felejtette... mégsem tett ellene. Ha igaza volt - és az esetek majdhogynem száz százalékában igaza volt - Veronicanak minden oka megvolt rá, hogy féltse a bőrét, tehát nem állt szándékában kegyes hazugságok szőtte édes álmokba ringatni.
- Tudja, nem érdekel - szólalt meg végül a nő, rendíthetetlenül méregetve a baljós félhomályba burkolózott várost. - Egész életemben kontrollálni próbálták a lépéseimet, megszabni mit tehet Apu kicsi hercegnője. Elvárták tőlem a tökéletes csábító mosolyt, a megfelelő terep előkészítését a nagy Hiram Lodge ügyleteinek számára. Ezt teszik a maffiózó feleségek és pontosan ezt teszik a jövőbeli jelöltek is. Türelmesen, szó nélkül engedelmeskednek és nem várnak magyarázatot - Ahogy felé fordította fejét, fekete tengerként hullámzó haja még ádázabb atmoszférát varázsolt köré. - Úgyhogy nem érdekel. Nem izgat, milyen okból nem beszél hozzám, mert higgye el, hozzászoktam ahhoz, hogy a válaszokat magam kutassam fel... de egy percig se gondolja, hogy ilyen könnyen levehet az ügyről. Mégha kevésnek is tart hozzá-
- Elég.
Veronica elharapta a mondat végét, mivel a férfi egy örökkévalóságnak tűnő idő óta először intézte hozzá a szavait. Kiegyenesedett, bal kezét feszülten csípőjére helyezte, újra beleszívott a cigarettába és mindössze a lassan mérgező füst eleresztése után folytatta.
- Nézzen rám! - morogta. - A saját zsenialitásom rabja vagyok. Az elmém zakatolása, az agytekervények lüktetése tart életben és az egyetlen félelem, hogy valahogy elsorvad ez a merevlemez, eluralkodott rajtam. Annyira küzdöttem az unalom és lassú kín elkerüléséért, hogy elfelejtettem alapos maradni.
- Nehezen követem... - vallotta be a másik, mire Sherlock némi kezdetleges őrülettel szemében kapta oda a fejét.
- Hát nem érti?! - szűrte a fogai között. - Az egész képet igyekeztük megérteni, mert azt hittük látjuk a kirakós sarokelemeit...! De az igazság kemény kapszula, Ms. Lodge, és nehéz lenyelni.
- Azt akarja mondani...
Sherlock biccentett és az égő dohányból kiszivárgó füstöt kezdte bámulni.
- A megoldás közelében sem jártunk, s amíg mi összeillesztettünk kirakós darabokat, kiderült, hogy egy egész doboznyi idetartozó elem vár ránk az asztal túloldalán.
- Sherlock...
- Nem tartom kevésnek a feladathoz. Ön messze az eddigi legértelmesebb ügyfelem és hazudnék, ha azt mondanám, nincs szükségem magára - A hamu egy része a földre hullott a cigarettáról, s ő követte tekintetével. - ...Ám attól tartok a játszma olyan fordulatot vett, amellyel úgy hittem soha többet nem kell számolnia a világon senkinek sem. Hogy a legvérszomjasabb sorozatgyilkosnál is hatalmasabb veszély a múlté és bármi történjen is a nyomozás során, Önt nem érheti ezáltal bántódás.

Habár minden jel egyetlen lehetetlen irányba mutatott, Veronica nem akart hinni a fülének. Mikor kisétált mellé és felvázolta fejben a lehetőségeket, hogy vajon miért nem kívánta belevonni az új fejleményekbe, úgy vélte minden opciót számba vett. Kevésnek, idegesítőnek, komolytalannak, vagy megbízhatatlannak tartotta a feladathoz, önmagának akarta egyes egyedül a sikert, avagy persze szimplán elfeledkezett a körülötte legyeskedő emberek létezéséről.

Azonban arra álmában sem gondolt volna, hogy Sherlock Holmes őt féltette.

Némi habozás után a lány előrelépett és derekát átkarolva szorosan hozzábújt. Fejét finoman oda döntötte, ahol a nyaka és válla találkozott, kezei pedig olyan lágyan, ugyanakkor viszont ellentmondást nem tűrően vonták közelebb, mintha mindig is ide tartoztak volna.
Sherlock kővé dermedt váratlan érintése nyomán.
Vadul cikázó gondolatai egytől egyig semmivé lettek, s helyükre az a bizonyos reggel emlékképe furakodott be. Ha lehunyta szemeit, újra a friss virágoktól illatozó paplan alatt találta magát, mikor a lány arca mellkasán nyugodott és lélegzetük összefonódott a korai órák idilljében. Ám ezúttal minden más volt. Nem foghatták a kontrollálhatatlan állapot óvatlan megmozdulásaira, sem a pezsgő események kiváltotta félelemre... a gyengéd ölelés tudatos és megmásíthatatlan volt.
- Sajnálom - suttogta Veronica, míg a torkában keletkezett gombóc legyűrésével próbálkozott eredménytelenül. - Annyira sajnálom.
Sherlock nem igazán értette pontosan mit is bánt oly vehemensen, de azért volt egy halovány fogalma arról mi is játszódhatott épp le benne. Sajnálta, hogy belehajszolta az ügybe, s ezzel hosszú évek után ismét a dohányzásba; sajnálta, hogy ilyen nehezen kezelhető társ vált belőle; de legfőképpen azt sajnálta, hogy korábban érzéketlen gépnek nevezte.
Ugyan fejében száz meg száz sziréna villogott, hogy visszatartsa, a férfi lassan felemelte bal kezét és finoman Veronica hátára csúsztatta. Érezte, hogy még közelebb bújik hozzá, s szótlanul hagyta.

Hosszú percekig maradtak így a Pembrooke erkélyén némaságba burkolózva.

A szél ismét felkerekedett, odébb söpörte a tincseket arcukból és Sherlock kissé hátrahajtva fejét kifújt egy adag cigarettafüstöt a levegőbe, mielőtt megtörte volna a rájuk borult különös csendet.
- Tudom, kivel levelezett az apja.
- Megtalálta a nyilvántartásban? - kérdezte a lány halkan, mire a másik továbbra is rendíthetetlenül előre meredve felelt.
- Nem, a név nem valódi. Anagramma, vagyis adott szavak betűinek felcserélésével alkotott szintén értelmes kifejezés.
Veronica felemelte a fejét és aggodalmas ráncok jelentek meg a homlokán.
- Mit akar ezzel mondani?
A súlyos szavak hallatán pedig a lány azon nyomban megértette, mire utalt korábban Sherlock, mikor a játszmát gyökerestül megváltoztató elemről beszélt.

- Mary Josi Tamer. Vagyis a betűk helyes sorrendbe rendezésével... - morogta a férfi. - ...James Moriarty.