A függönyön át beszűrődő kora reggeli napfény aranyló mintát festett a lány bronz bőrére, s könnyedén kiűzte az álmot a szeméből. A levegő nehéznek és fülledtnek érződött, ezért a kinti november végi hűvös szelek párával takarták be az ablaküvegeket. Minden csendes, mozdulatlan, otthonos volt.
Éteri.
Veronica lapos pislogások közepette igyekezett hunyorogva felmérni a helyzetet. Az óra majdnem hetet ütött, így tudta, hogy hamarosan muszáj lesz felkelnie, amennyiben nem szándékozik elkésni a reggeli rém unalmas előadásról az egyetemen, azonban valami visszatartotta... vagyis inkább valaki.

A lány ekkor realizálta igazán, miért érezte olyan különösen kényelmesnek és tökéletesnek a reggelt. Tenyere alatt a mellette mélyen szundító férfi kézfeje pihent és ahogy összezavarodott tekintete követte karja vonalát, rá kellett eszmélnie, hogy Sherlock finoman átölelte a derekát az éjszaka során.
A szíve kihagyott egy ütemet.
Még levegőt venni is elfelejtett egy hosszúra nyúlt másodperc erejéig.
A férfi arca teljes nyugalmat tükrözött, de nem azt a fajtát, amivel mindig gondtalanul lehűtötte egy-egy túlbuzgó pillanatában. Vonásai ellazultak, hosszú pillái a bőrét söpörték, telt ajkai nem húzódtak fölényes mosolyra. A sötétbarna göndör fürtök kissé kócosan hullottak homloka elé és Veronica szinte kényszert érzett, hogy kisimítsa őket az útból. Még sosem látta őt ilyennek... egészen emberinek tűnt. Olyasvalakinek, aki mellett szívesen ébredt fel.

Na persze csak azért, mert a szeszélyes nyomozó épp nem nyitotta ki a száját, hogy elrontsa.

Veronica tisztában volt vele, hogy óvatosan ki kellene másznia a paplan alól és készülődnie, de az ágy szinte kétkézzel rángatta vissza a puha párnák közé. Fogalma sem volt mi van vele, de végül elkönyvelte magában annak, hogy csupán hiányolta az Archie mellett ébredést; azokat a reggeleket, mikor órákig ágyban maradtak, csak hogy buta tv műsorokat nézzenek és egymás karjai közt pihenve fogyasszák el a reggeli kávét. Szeretett úgy ébredni, hogy rögtön azt érezte, semmi baj nem érheti, amíg a megfelelő ember mellett találja magát.
A lány visszahajtotta fejét a párnára és nem bontakozott ki a dereka köré fonódó gyengéd ölelésből. Pokolba az egyetemmel! Az előadások úgyis szinte azért lettek kitalálva, hogy legyen mit feláldozni a fontosabb momentumokért.

Befordult a férfi felé és még közelebb húzódott hozzá. Lehunyta szemeit, eljátszott a gondolattal milyen szép élet is lenne, ha egy szerető társ mellett ébredhetne minden reggel a saját apartmanjukban, és nem kellene elszökött családtagokkal, gyilkosságokkal és fenyegetésekkel törődnie, s hagyta, hogy az álomkép lassan újra elringassa...

Másfél órával később a tűző nap fénye ébresztette fel a férfit színtelen álmaiból. Néha hasznára vált a szundítás, gyakran a szürrealista földben elásott gondolat-magvak vezettek értékes ötletek kicsírázásához. Ezúttal eseménytelenül telt az éjszaka, ám annál kipihentebben jött el a reggel.
Mielőtt még lassan kinyitotta szemeit, már tudta, hogy valami nem volt rendben. A testhőmérséklete magasabb volt az átlagnál, a légzése pedig nem szabálytalannak tűnt - sokkal inkább, mintha összefonódott volna valakiével... Szemei rögtön kipattantak és mozdulatlanul lesandított a békésen szuszogó éjjeli látogatójára. Veronica arca a mellkasához fészkelve pihent, teljesen belesimulva az általa kezdeményezett ölelésbe.

Az általa kezdeményezett mibe?

Sherlock arcán sok érzelem futott át hirtelen, amint felfogta, hogy karja óvatlanul elárulta őt, amíg tudatlanul szundikált. Döbbenet, pánik, zavarodottság és aggodalom kellemetlen elegye rohanta le egyszeriben, még arra sem telt tőle, hogy azonnal döntésre jusson. Egy lány bújt hozzá a saját ágyában. Felkavaró.

Megmozduljon? Ne mozduljon? Nem kellene felébresztenie. Na de így mégsem maradhatnak - még a végén Veronica ébredne előbb és észrevenné a fatális hibát! Nem, neki kellett lépnie, amíg még az igazak álmát aludta a bosszantó leányzó és nem volt alkalma olyan kérdéseknek avagy megjegyzéseknek hangot adnia, melyek őt kiváltképp feszélyezték volna.
Lényegében akár bizonyíték eltusolásaként is tekinthetett az akcióra.

Sherlock finoman elvette a karját és minél kevesebb feltűnést keltve húzódott odébb tőle. A lány feje visszacsúszott a párnák közé, ujjai pedig gyengéden odavonták a paplant mellkasához, mintha az képes lett volna helyettesíteni a másikat. A férfi óvatosan elhátrált tőle egészen az ajtókeretig, s csak ott engedte ki zavartan az addig bent tartott levegőt. Hátat fordított a saját maga kreált apró bűnügyi helyszínnek és tüstént visszanyerte normális mentális állapotát, most hogy ilyen komfortos távolságra tudta magától a másikat.
Húha. Nos. Ez meleg helyzet volt, de a lány nem ébredt fel.

S ekkor a semmiből hirtelen hangos csörömpölés, majd egy robbanás rázta meg a házat, melynek hatására a nyomozó hátrabukott és az ágy előtt vágódott le a földre.

- Mi a- Sherlock! - A lánynak majdnem kiugrott a szíve a helyéről, ám azon nyomban felült és a nagy ijedtségtől zihálva lemászott a földön fekvőhöz. - Uramisten, hisz maga vérzik!
Sherlock a fejét ért koppanástól némileg kábultan motyogta a választ.
- Máskor eggyel visszafogottabb ébresztőt is állíthatna.
Veronica jóval megkönnyebbültebben vette kezei közé az arcát, hogy szemügyre vegye a sérülést - ha még volt ereje ilyen stílusban felelni, nem lehetett olyan nagy a baj. A férfi álla vonalát parányi vöröslő karcolások borították, de a bal járomcsontján húzódó hosszú vágást leszámítva nem látott komolyabb kezelésre szoruló sebeket. Tekintete a kissé kómás arcról a nappali irányába fordult, mire a zavarodott, horror-szerű érzés - mintha egy halálra ítélt szereplő lett volna csupán egy Zs kategóriás rémisztő filmben - a háromszorosára növekedett. A tágas helyiség közepén valamiféle házikészítésű robbanószerkezet hevert darabokban, a rengés epicentrumát meg tökéletesen kirajzolták a szétrepült tárgyak. Azok a szerencsétlen bútorok, amik pont a közelében helyezkedtek el mind felborulva, illetve megroncsolódva hevertek a padlón, míg azt temérdek kisebb-nagyobb üvegszilánk terítette be. A ripityára tört ablak előtt szabadon lengedezett a vajszínű függöny a reggeli szellő által diktált ütemre, s Veronica úgy érezte mindjárt felfordul a gyomra a fenyegetettség alávaló szorításától.

Sherlock nagyot pislogva ült fel és a lány óvó kezeivel nem törődve a tőle telhető legfürgébben vergődött talpra. A szilánkok közt manőverezve tántorgott az ablakhoz, de akárhogy erőltette még mindig kissé homályos látását, semmi olyat nem vélt felfedezni az utcán, ami említésre méltó lett volna.
- Meglépett... a pokolba is, meglépett! - csattant fel és a földön térdepelő lány felé kapta fejét. - Miért hozzám és nem a támadás irányába vetődött, máskor gondolkozzon!
Veronica ezúttal már minden gyengéd érzéstől mentesen elképedt és szárazon bökte ki a választ.
- Igazán köszönöm.
- Mit köszön?
- Hogy kinyitotta a száját. Máris sokkal jobban értékelem a kóbor macskával töltött éjszakát.
Sherlock a szemét forgatta és megindult a nappali irányába.
- Csináljon teát és ha nem túl nagy kérés térjen vissza ugyanannyi ujjal a kezén, amennyivel elhagyta a szobát, én addig megnézem közelebbről a kis szeretetcsomagot - akármilyen gyorsan is hadarta el az utasítást, még a mondat végére sem ért, már érezte, hogy lábai meghozzák helyette a döntést. - ...Akarom mondani ledőlök; kissé szkeptikusan állok a lehetőséghez, hogy Ön szándékosan forog a padlóval együtt.

Veronicanak nemhogy felfogni nem volt ideje a szavakat, még kettőt sem pisloghatott, mire a detektív már visszaborult az ágyra és egy elnyűtt nyöszörgés kíséretében a hátára fordult. Az erős ütés buzgón kifejtette hatását, hisz félig leeresztett szemhéjjal is úgy érzékelte, hogy a plafon magától hullámzott. A tompán sajgó fájdalom minden másodpercben csak nőtt és nőtt, arcbőre pedig enyhén zsibbadt a sok miniatűr sérüléstől.
Mialatt a lány feltápászkodott a szőnyegről és óvatosan tett néhány lépést a nappali felé, azért még egy valamennyire szúrós pillantást odavetett felé. És ő még hozzábújt reggel...!
- Most meg hová megy? - motyogta Sherlock az ágyról meg sem moccanva.
- Hát teát főzni.
- Remek, ne is törődjön a feltehetően még aktív robbanószerkezettel a szoba közepén, ugorja csak át.
- Az ég szerelmére, döntse már el mit akar! - tette csípőre kezeit a lány idegesen, mire a másik halkan felelt.
- Azt biztosan nem, hogy Önnek baja essen.

A szavak rögtön elérték a kívánt hatást, telibe találták a lány leggyengébb védelmi vonalát és egyenesen a szívéig hatoltak. Veronica vonásai ellágyultak és még vállai is lejjebb ereszkedtek, ahogy a hirtelen felgyülemlett feszültséget egy másodperc alatt útjára bocsátotta. Lassan ideje volt hozzászoknia, hogy ilyenek voltak ők ketten - az egyik percben meg tudták volna fojtani egymást egy kanál vízben, a következőben pedig minden haragot és sértettséget elengedve folytatták a napjukat. Furcsa, őrjítő, kimerítő... egymáshoz illő duó.

Végül Veronica egy rövid biccentéssel vette tudomásul a különös megjegyzést, majd ennek ellenére a nappali felé fordult.
- Nos, a saját házamban márpedig senki nem mondhatja meg mit tehetek és mit nem, pláne nem egy olyan gyáva alak, aki bombákat dobál be az ablakomon - Lábával finoman odébb rúgott egy termetes szilánkot és végignézett a konyhához vezető aknamezőn. - ...Ahhoz több kell, hogy egy Lodge meghajoljon névtelen fenyegetések előtt.
A lány felmérte a helyzetet, s miután elfogadta a tényt, hogy a papucsát a szobájában hagyta, alternatív megoldás után nézett - a következő pillanatban meg már készen is állt a tökéletes ötlet.
Megkockáztatott két-három roppant óvatos lépést a vendégszoba mellett található bejárati ajtóhoz, ahol előző este levetette a holmija egy részét, s alig néhány másodperccel később már vissza is röppent a kiinduló pontra, ezúttal egy büszke vigyorral arcán.
- Mit gondol?
Sherlock résnyire nyitotta szemeit és egy kétkedő pillantással jutalmazta.
- Ugye nem gondolja komolyan.
- El kell ismernie... - simította hátra hollófekete haját. - ...Vannak dolgok, amiket tudni kell viselni. És ebben verhetetlen vagyok.
Azzal a lány gond nélkül végiglejtett a háborús övezeten a fekete bokapántos, vastagtalpú magassarkújában és rövid selyempizsamájában; a szilánkok pedig csak úgy recsegtek-ropogtak szédítően magabiztos léptei nyomán.

Nem sokkal később Veronica jobb kezében egy alaposan megpakolt tálcával - melynek a szélén ott csücsült az orvosi kisdoboz is - a balban meg egy pár szürke papuccsal tért vissza. Utóbbit lazán leejtette az ágy mellé, míg a másikat óvatosan a paplanra helyezte maguk közé. Sherlock felkönyökölt és kissé hitetlenkedve sandított a törökülésben elhelyezkedett nőre.
- Reggelit csinált?
- Remek következtetés. A tea vagy a páratlan szendvicsek buktattak el?
- És mi van a bombával? - ignorálta az élcelődést, mire a másik összeráncolta a szemöldökét.
- Mit várt, azt is behozom ezüsttálcán? Azok után ahogy reggel indított, a maga helyében örülnék, hogy a teát két cukorral csináltam két köpés helyett.

Veronica egy szelet friss uborkát kezdett ropogtatni, ám ez sem bizonyult elég meggyőző invitálásnak a férfi számára, aki még mindig a padlóval történt közelebbi barátkozás hatása alatt állt. A szörnyű hasogatáshoz csatlakozott az enyhe rosszullét, s ha nem lett volna ez önmagában is lehengerlő parti, az arcán keletkezett vágások égő érzéssel adakoztak az abszolút jó közérzetért. Lassan felült az ágyban, de olyan látványos fintor futott át az arcán, hogy Veronica egy sóhaj kíséretében félretolta a tálcát és szó nélkül veszélyesen közel fészkelődött hozzá.
- Mutassa...

A lány gondterhelt arckifejezéssel mérte végig először, majd elővette a fertőtlenítőt és néhány vattakorongot a dobozkából. Habár tisztában volt a ténnyel, hogy valószínűleg a férfi olyan simán keresztül látott rajta, mintha ott se lett volna, azért igyekezett úgy tenni, mintha nem lenne nagy dolog a számára ez az egész helyzet. Tudta, hogy felesleges az erőfeszítés - a szemei mindig elárulták és észrevette, hogy viselhetett akármit, ez volt az egyetlen dolog, amit Sherlock igazán látott rajta.

Felemelte a nedves vattakorongot, ám mielőtt arcához ért volna, alig észrevehetően felvonta mindkét szemöldökét. A másik nem felelt - óh miért is könnyítette volna meg a helyzetét azzal, hogy emberien reagál valamire - de Veronica úgy érezte a tekintetéből mégis kiolvasta a beleegyezést.
Lágyan nyomta a puha anyagot a bőréhez, a járomcsontja vonalán húzódó sebből kicsordult vért óvatos mozdulatokkal törölte el. Csupán remélni merte, hogy az ő arca nem lángvörösen égett a férfi kifürkészhetetlenül ragyogó szemeinek kereszttüzében, hiszen már a lehetőség is abszolút kiakasztotta. Mégis milyen rejtélyes erő rejlett benne, hogy egyetlen jól irányzott pillantásával képes volt lángra lobbantani a lány egész testét?

A fertőtlenítő elérte a makacs kis sérüléseket, mire Sherlock arca megrándult.
- Sajnálom, de... - szólalt meg halkan a lány, mialatt hozzáértő kezekkel folytatta a vágások ellátását. - ...magára vessen. Minek használta élő pajzsként az arcát?
- Miért jött át maga az éjszaka során? Miért repült Ikarosz közel a Naphoz? - vágta rá komoly hangon habozás nélkül.- Egyeseket csábít a veszély.
Veronica elnyomta a mosolyát a túlzóan drámai hasonlat hallatán.
- Mindjárt gondoltam, hogy Ön valójában pontosan tudta mi fog történni.
- Nyilván.
- Egy fenét.
- Letisztult intuíció.
- Süketelés. - nevette el magát a lány, Sherlock pedig egy rövid pillanat erejéig mintha viszonozta volna a mosolyt.
- Természetesen számítottam valamiféle fenyegetésre, tekintve, hogy megfigyelés alatt tartanak minket és az éjszaka során ezúttal nem hagytam Önt magára védtelen célpontként. Bár ha tudtam volna, hogy ilyesfajta drasztikus lépés készülődik, Mr. Andrews-t állítottam volna az ajtó elé.
Veronica ezúttal őszintén elnevette magát és a fejét csóválva folytatta a sebek tisztítását.
- Mondja, mit tett Archie, hogy ennyire utálja?
- Az emberi elme az evolúció kifinomult csodája - mondta egyszerű közönnyel hangjában. - ...Mr. Andrews mindig emlékeztet rá, honnan indultunk évmilliókkal ezelőtt.
- Jól van Darwin, lazítson kicsit - mosolygott a lány, különösen jól szórakozva a stílusán. - Tudja, ha nem ismerném, azt hinném simán csak féltékeny.
- Nem ismer.
- Tehát féltékeny?
Sherlock nagyot pislogott.
- Nem. Hidegen hagy, kivel bújik ágyba.
- Tudom.
- Remek.
- De Archie-val már csak barátok vagyunk egyébként.
- Tudom.
Veronica elnyomta mosolyát.
- Remek.

Csendesen fejezte be a karcolások fertőtlenítését és egy apró fehér tapasszal összehúzta a nagyobb vágást is a makulátlan végeredmény érdekében. Elpakolta az elsősegélydobozt, ám annak ellenére, hogy feladata itt befejeződött, nem igazán akaródzott elmozdulnia előle. Sherlock tekintete mélyen az övébe fúródott, amint újra rávette magát, hogy visszaforduljon. Hosszú másodpercekig bámulták egymást és Veronica ölni tudott volna azért, hogy olvashasson a gondolatai között.

A férfi arcizma sem rezdült, mikor a sötétbarna szempár levándorolt ajkaira, aztán vissza. Látta, ahogy pupillája kitágult, elkapta a halk neszt, mely elakadt lélegzetét követte és tapintás nélkül is tisztában volt vele, hogy a pulzusa az egekig szökött. Ugyanezt tapasztalta az éjszaka során is; ez alkalommal úgy tett, mintha egy furcsa kísérletet figyelne meg, a kémia érdekfeszítő játékát a körülmények hatására.
Egyszerűbb volt így, mint észrevenni a saját magán feltűnő jeleket.
Végül éles váltással ölte meg a szikrát, a lelassult idő pedig ismét teljes gőzzel útnak eredt.
- Jobb lesz, ha vetek egy pillantást a bombára.
- Ne robbantson fel semmit nélkülem.

Sherlock egy abszolút megfejthetetlen kifejezéssel mérte végig vonásait még egyszer, mielőtt felkelt az ágyból, belebújt a kölcsön papucsba és megközelítette a kis teljesítményű akkumulátorból kreált szerkezetet, akár mások a halálra rémült kóbor kisállatokat. A házikészítésű műszer pofonegyszerű fizikával működött, egyetlen másodperc vizsgálgatás után át is látta az egész mechanikáját. Ami felrobbanhatott a sufnituning bombában, már megtette - ennek ellenére azért felkapott egy élesebb üvegszilánkot és az egyik vezetéket gondosan elkaszálta.
Ezt követően a betört ablakhoz lépett, összeráncolta szemöldökét és halkan mormogott az orra alá, inkább csak magának, mint bárki másnak.
- Azt ne mondja, hogy ennyiből tudja, kikkel állunk szemben. - szólalt meg mögötte hirtelen Veronica, mire a másik hümmögve újra a hatástalanított masinára nézett.
- Nem tudom pontosan - közölte végtére is, habár a lány elégedettségét a következő pillanatban földbe döngölte. - Épp csak az elkövető testalkata, magassága, pozíciója, hovatartozása, célja és a dobás röppályája egyértelmű.
- Hogy micso-
- Áh végre, ezt nem siette el ezúttal - vágott közbe Sherlock, előszedve rezgő telefonját és az információk megosztása helyett a vonal túlsó felén lévő emberrel kezdett foglalkozni. - Megtudtad? Pompás... Értem... A nevet! Hm... Tudnom kell a legutolsó üzenetváltás minden részletét... Felejtsd el, csip-csup ügyekkel fáraszd a titkos szolgálatot.

Veronica várakozásteljesen meredt rá, amint letette a telefont, de a detektív zavartalanul folytatta a bomba elemezgetését, mintha mi se történt volna. A lány ekkor megelégelte a folyamatos magyarázatért könyörgést, s olyat tett, amivel tudta, hogy azonnal kizökkenti őt.
Összepréselte ajkait, magassarkúba bújtatott lábát meglendítette és akkorát rúgott a szerkezetbe, hogy az végigcsúszott a helyiségen és egyenesen a felborult kisasztalba ütközött.

Sherlock hátrébb ugrott és elborzadva nézett rá, mint akinek a mesterművét roncsolták szét a szeme láttára.
- Ez most mire volt jó?
- Nem figyelt rám!
- Figyelek!
- Nagyszerű, akkor tudja meg, hálátlan!
- Maga meg gyerekes!
- Nem igaz!
- Most rúgott odébb egy instabil robbanószerkezetet, csak mert nem lelkendeztem a vendégszeretete miatt!
Veronica összefonta maga előtt a karjait és közelebb lépett hozzá.
- Teljesen érthető, hiszen reggelit csináltam, elláttam a sebeit és még egy köszönömöt sem kaptam!
- Hálás vagyok, hogy miután maga miatt majdnem megvakított egy szilánkokkal töltött bomba, volt olyan figyelmes, hogy nem hagyott összevérezni a szőnyegét.
- Archie sosem volt ilyen undok velem reggelente!
- Fogja be!
- Kényszerítsen!

A páros farkasszemet nézett néhány túlságosan hosszúra nyúlt másodpercig; egyikük sem mozdult, még a levegő is szinte megdermedt a helyiségben. Veronica rendíthetetlenül állta a tekintetét, s apró győzelemként könyvelte el, mikor a férfi szólalt meg először.
- ...Akkor tudni akarja kikkel állunk szemben?
- Ha jobb ötlete nincs, amivel elüthetnénk az időt.
Sherlock nagyot pislogott és inkább fürgén elfordult tőle, minthogy a bizarr megjegyzéssel foglalkozzon. Az ablakhoz lépett és kényszerítette a szürke állományát, hogy eltiporja az érzelmi kontextus kezdetleges jelentéktelen csíráját és ismételten a lényegre, a lábaik előtt összebogozódott rejtély szálaira fókuszáljon. Nem értette mire ment ki a játék Veronica részéről az elmúlt időszakban, így okosabb döntésnek tűnt a tiszta logika sima alapjaira támaszkodó esettel törődni helyette.

- A szerkezet alkotóelemeiből kiindulva az elkövető a déli oldalról érkezett; az akkumulátor az ottani bontóból való, a pofonegyszerű kémiai reakciót előidéző anyagok pedig bármely drogtanyán összeszedhetőek. Összevetve a bomba súlyát, az emeleti ablak magasságát és az üvegen keletkezett törés alapján a dobás röppályáját, az illető, aki minden bizonnyal egy magas, 180-190 centiméteres, tömör izomzattal rendelkező férfi a korai negyvenes éveiben, ott állt, mikor felhajította a Riverdale déli részén készült bombát - mutatott le egy pontra, majd az utca túloldalán parkoló járműveket kezdte fixírozni. - A társai egy autóból figyelték egész éjjel a házat, biztosra akartak menni, hogy nem megyek sehová.
- Honnan veszi...?
- Az aszfalt szárazságából. Azon a szakaszon a padka mellett száraz, az éjszakai zápor pedig csak akkor nem érhette, ha egy jármű parkolt ott; a méreteit elnézve egy régi típusú furgon, vagyis nem valószínű, hogy reggel valaki munkába menet vitte volna magával ezen a jómódú környéken. Valaki nem lát szívesen a városban.

Veronica megrázta a fejét és még a gondolattól is csaknem szédülni kezdett, hogy valaki egész éjjel bámulta a Pembrooke meghitt épületét, s komolyabb kárt kívánt tenni bennük. Egy hajszálon múlt, hogy nem kicsit később indult meg a nyomozó a nappali felé, ezzel a végzetes távolságon kívül maradva az ominózus ablaktól.
Borzasztó. A hideg is kirázta tőle. Hirtelen még az előbbi rejtélyes telefonhívásról is elfeledkezett.
- Először a fenyegetés, aztán a felszúrt sapka az ajtón, Smithers értelmetlen haláláról nem is beszélve és most ez... - alsó ajkát finoman beharapta és gondterhelt arccal pillantott fel a háttal álló férfira. - ...Fel kellene hagynia ezzel a nyomozással, mielőtt túl késő lenne.
- Tessék? - pördült meg azonnal és eltorzult, értetlen vonásokkal meredt rá. - Miket beszél?
- Sherlock, a dolgok kezdenek kicsúszni a kezeink közül, már a saját otthonomban sem vagyunk biztonságban! - a heves érvelés majdnem átcsapott enyhe pánikba, de a lány még időben kontrollálta hanglejtését és arcizmait. - Őrült, ha nem képes ezt belátni.
- Téved. Őrült lennék ezen a ponton kiszállni.
- És meddig megy el? Feláldozná magát érte? - tárta szét karjait, mialatt egy hisztérikus nevetés csúszott ki a száján. - Vagy engem...?
A férfi szemöldöke leheletnyit összehúzódott, s csupán tekintete szaladt végig gyors ütemben a vele szemben állón. Elég volt egyetlen másodperc; mindent, amire szüksége volt, látott.

Személyre szabott selyempizsama, ajándék, kihagyta a reggeli kávéját, három hete járt fodrásznál, új magassarkú, fél, elhallgat valamit.

Nem hagyta, hogy szélsebesen száguldó gondolatai tükröződjenek vonásain, azonban a lányról nyitott vastag akta újabb fontos információkkal bővült. Tudta, hogy nem lesz egyszerű menet - mert ezzel a nőszeméllyel semmi sem volt sétagalopp - így szándékosan közelebb lépett hozzá, mely tisztában volt vele, hogy úgy felrázza magabiztos állapotából, akár a víz tükrén végigbukdácsoló kavics a tavat a végzetes csobbanás előtt.
- Jelentőségteljes információt tart vissza. Miért?
- Micsoda? - nevetett fel ismét idegesen. - Látja, mondom, hogy kezd teljesen begolyózni.
- Az őrületet és a zsenialitást elválasztó vonal vékonyabb, mint hinné.
- De mi a vonal rossz oldalán állunk épp!
- Mit hallgat el előlem?
- Semmit!
- Ne hazudjon nekem, tudja ki vagyok.
Veronica ezúttal nem engedte, hogy testét rabul ejtse az a majdhogynem szikrákat hányó atmoszféra, mely körbelengte a férfit, s tett felé egy lépést.
- Ön is tudja ki vagyok én. Ne vitatkozzon velem.
Sherlock rezzenéstelen arcát alig választotta el tíz centi tőle.
- Valamit nem mond el.
- Olyan nehéz elhinnie, hogy őszintén a vakmerősége aggaszt?
- Nem - A férfi halkabbra, komolyabbra vette a hangját. - A félelem a ránk leselkedő veszély bölcs felismerése, Ön pedig viszonylag okos. De van itt még valami más is.
- Mindent elmondok, amit tudnia kell - a lány hirtelen megragadta Sherlock felsőjét és úgy lecsökkentette a köztük húzódó távolságot, hogy az orruk majdnem összeért, mikor kiejtette a kissé fenyegető szavakat. - De vésse a fejébe: én nem az egyik játékszere vagyok, az ügyem pedig nem egy történet a blogra. Ez az életem. És ha úgy gondolom, hogy valami csak rám tartozik, nem fogom hagyni, hogy Ön beleártsa magát... vagy ne legyen a nevem Veronica Cecilia Lodge.
A férfi állta a tekintetét, furcsa mód egyáltalán nem feszélyezte a kialakult helyzet. Valahol két botrányos veszekedés között megváltozott még a levegő íze is és tagadhatatlanul bizsergett a bőre az új felállástól.
- ...Tehát tényleg elhallgat valamit előlem. - közölte végül, mire a másik különös félmosolyra húzta száját.
- Ahogyan Ön is.

Ez speciel igaznak bizonyult... valóban volt egy gondolat, mely rövid időn belül sokadszor futott át a férfi fején, azonban sosem vette azt komolyan.
Nem lehetett.
Habár az egetrengetően ostoba ötlet rögtön kihasználta pillanatnyi gyengeségét és felütötte fejét, hogy gyötrelmes bizonytalansággal ajándékozza meg, Sherlock nem engedte magát legyőzni. Tekintete mindössze egyetlen óvatlan másodpercre tévedt le a lány ajkaira... s ekkor szerencséjére megcsörrent a telefonja.

Veronica arca megrándult az éles hang hallatán, mely véget vetett valami olyasminek, aminek elkezdődni sem szabadott volna. Keze lassan eleresztette a felsőjét és finoman végigkövetve a férfi mellkasának vonalát, lecsúszott maga mellé. Igyekezett látványosabb érzelemkimutatás nélkül véghez vinni az abszolút szimpla mozdulatot, ám szája szegletében ott bujkált az enyhe csalódás fanyar fintora.
Benyúlt a férfi nadrágzsebébe, s továbbra is tartva a szemkontaktust, kihúzta onnan a telefont, majd a tenyerébe nyomta.
- Ennél gyorsabban kell reagálnia - A csokoládébarna szemek mintha más fényben csillogtak volna. - ...Még elszalasztja a pillanatot.

Sherlock ujjai rákulcsolódtak a még mindig rezgő készülékre és a kétértelmű kijelentést ízlelgetve hunyorgott a lányra.
Veronica sem értette igazán mi folyt kettejük között... azonban ha sejtette volna, miféle pokoli vihar első hullámát fogja jelenteni az a bizonyos telefonhívás, még ott helyben megcsókolta volna a katasztrófa előtt.