*****
A történet John szemszögéből íródott.
------------------
Sherlock unatkozik és unalmában olyan tevékenységgel üti el az időt, melynek John is akarva-akaratlan, de szerves részévé válik...

*****

Éreztem.
Minden egyes pillanatban magamon éreztem azt a bizonyos tekintetet, és képtelen voltam másra gondolni...

Az egész akkor kezdődött, mikor a reggelinél, az újság átolvasása után Sherlock megállapította, hogy valószínűleg egy meglehetősen unalmas nap előtt állunk. Ezt a következtetését mégpedig arra alapozta, hogy mostanság egyetlen valamire való bűneset sem történt, mindemellett az éjszaka rengeteg hó esett, így vendégre sem nagyon számíthattunk.
Éppen ezért már lelkiekben felkészültem az unatkozó Sherlockra, ám vétettem egy súlyos hibát. Kiejtettem a számon a következő szavakat:

- A végén unalmában még engem fog kielemezni.

Erre felkapta a fejét és hirtelen egy széles mosoly terült szét az arcán.
Ekkor már tudtam, hogy inkább be kellett volna fognom a számat.

- Micsoda remek ötlet! - mondta. - Érdekes lesz magát megfigyelni, John.

Persze mondhattam én százszor is, hogy nem gondoltam komolyan és csak vicc volt az egész, mintha a falnak beszéltem volna.
Sherlock egyértelműen elhatározta, hogy aznapra én leszek a tanulmányozandó személy.

Mindez körülbelül két órával ezelőtt történt, ám Sherlock - sajnos - nem unta meg a dolgot.

Minden egyes mozdulatomat követi, és teszi mindezt ugyanazzal az átható tekintettel, amivel egy bűntett helyszínét szokta szemügyre venni. Mit ne mondjak, eléggé frusztráló érzés.

Csak ül a foteljában és bámul. Ha esetleg kikerülnék a látószögéből egyszerűen utánam jön.

- Meddig óhajtja még ezt csinálni? - kérdeztem, miközben nekiálltam elkészíteni egy adag teát.

- Talán zavarja, ha figyelem?

Úgy tette fel a kérdést, mintha valóban kíváncsi lenne a válaszra és hajlandó is lenne abbahagyni a bámulást, ám tudtam, hogy hiába áltatom magam.
Tehát inkább nem is feleltem a kérdésre, helyette kitöltöttem a teát két bögrébe, majd kimentem a nappaliba és az egyiket Sherlock kezébe nyomtam.

Fontolóra vettem, hogy egyáltalán leüljek-e szeretett fotelembe, ugyanis akkor szemtől szembe kerülnék barátom vizslató tekintetével, de végül úgy döntöttem, hogy most már mindegy. Sherlock úgysem hagyja abba, ha egyszer elhatározta magát, tehát felesleges menekülni.

Kényelmesen helyet foglaltam, ittam pár kortyot a teámból, majd szememet Sherlockra emeltem.
Vagyis egészen pontosan Sherlock szemére tévedt a pillantásom.

Egy kis ideig farkasszemet néztünk, aztán elszakítottam a pillantásomat és újra bekekortyoltam a teámba.
Sherlock is követte a példámat, ám a szemét továbbra is rajtam tartotta.

- Egyáltalán mire jó ez az egész? - kérdeztem, mert valóban nem értettem, miért jó ez Sherlocknak. - Mit tudhat még meg rólam? Hisz évek óta itt lakom.

- Talán nem is hiszi, John, de már most rengeteg mindent tudok.

Erre felkacagtam, ő viszont csak értetlenkedve tekintett rám.

- Semmit sem tudhatott meg - mondtam. - Ugyanazt csináltam, mint mindig.

- Ez igaz, csakhogy most volt alkalmam megfigyelni a részleteket.

- Hát, jó... Akkor avasson be a titkaimba!

- Még nem. Előttünk az egész nap, John. Legyen türelmes!

Egy nagy sóhaj kíséretében beletörődtem a sorsomba.

Teázás után leültem blogot írni, Sherlock pedig természetesen követett. Ezúttal nem velem szemben foglalt helyet, hanem mellém telepedett, hogy lássa, ahogy gépelek.
Olyan kíváncsian figyelt, mintha legalább egy fontos nyomra vadászott volna.

Általában mindig közbeszól, ha a nyomozásairól írok, és mindig kijavít valamit, ám ezúttal nem tette, csak csendben ült mellettem.

És ez így ment egész nap...

Mellettem volt, miközben rendet tettem a konyhában; elkísért, mikor kivittem a szemetet; végighallgatta a beszélgetésemet Mrs. Hudsonnel, és még a tévé elé is leült velem.

Úgy este hét óra körül közöltem vele, hogy már pedig én lemegyek vacsorázni a Speedy's-be, úgyhogy ha folytatni akarja ezt az ostoba bámulást, akkor bizony neki is jönnie kell.
Nem kellett kétszer mondani.

Beültünk egy csendes sarokba egy kis asztalhoz, én az egyik felére, Sherlock pedig velem szemben.
Nem volt nagy tömeg, mivel a hó még mindig feltartotta a forgalmat, és ilyenkor az emberek sem mozdultak ki szívesen.

Egy ideig nem szóltunk egymáshoz, de mivel már komolyan kezdett idegesíteni barátom csendes bámulása, nem bírtam tovább a hallgatást.

- Sherlock, kérem! Befejezhetnénk ezt végre?

- Rendben. Mit szeretne tudni?

- Van egyáltalán bármi, amit érdemes tudnom? De hülyeségeket beszélek... Mégis mi az ördögöt mondhatna, amit nem tudok magamról?

- Rosszul fogalmaz, John. Tud mindent, csak éppen nem tűnik fel önnek.

- Akkor világosítson fel! - mondtam, ám mielőtt Sherlock megszólalhatott volna, meghozták a vacsoránkat, én pedig azonnal hozzá is láttam. Észre sem vettem, hogy Sherlock még csak rá sem nézett a tányéron lévő ételre, hanem továbbra is engem bámult.
Aztán egyszer csak beszélni kezdett...

- Reggelinél, mindig balra keveri a kávét a csészében, akárcsak a teát. Az újságot hátulról előre fele kezdi olvasni, hogy a bűnesetekkel kezdhesse az olvasást, és a végén bal kézzel hajtja össze. Bármit csinál a konyhában, feltűri az ingujját, akkor is, ha csak teát készít. A saját bögréjét a polc bal oldarára teszi, míg az enyémet a jobbra. Miközben blogot ír, néha beharapja a szája szélét - itt kicsit elmosolyodott - és ha nincs ötlete idegesen dobol az asztalon a jobb keze mutatóujjával. Sosem a ballal. Ha nem ért valamit, egy picit jobb oldalra dönti a fejét és összehúzza a szemét. Mikor Mrs. Hudsonnel beszél sosem teszi zsebre a kezét, hogy azonnal segíthessen neki, ha szükséges. A villanykapcsolókat mindig a jobb kezével kapcsolja fel vagy le, attól függetlenül, hogy az az ajtó melyik oldalán van, kivéve a fürdőszobáét, az változó. Folytassam?

Már egy ideje csendben hallgattam, kezemben még ott volt a villán a falat, ám nem igazán érdekelt. Minden figyelmemet Sherlockra összpontosítottam és mindarra, amit mondott. Hihetetlen, hogy ez a sok magától értetődő dolog mennyi mindent elárul egy emberről. Azt hiszem, most értettem csak meg igazán, miben is áll Sherlock különleges képességének varázsa, hogy hogyan képes apró, jelentéktelennek tűnő dolgok alapján megoldani egy-egy bonyolult ügyet.

- John?

Sokáig hallgathattam, mert most kérdő tekintetével találtam szemben magam.

- Ezt mind ma figyelte meg?

- Igen.

- És... volt ennek valami haszna?

- Hogy önnek volt-e, azt nem tudhatom, de nekem bizonyosan.

- Éspedig?

- Nos, nem unatkoztam - felelte, én pedig képtelen voltam magamban tartani a nevetést.
Sherlock is elmosolyodott és végre ő is hozzálátott a vacsorájához.