A történet Mary halála után játszódik.

----------

Sherlock a történtek hatására mélységes bűntudatba süllyed, és "fájdalmas" utakon próbál kilábalni belőle, miközben lassan megérti saját érzéseit.

----------

Ez a kis történet egyfajta érzelmi "utazás". Talán kissé túl érzelmes is lett Sherlockhoz képest, de nálam nem létezik túl sok érzelem. 😊

Aki idegenkedik a lelkizős Sherlocktól, az inkább ne olvassa el!

*****

Olyan volt, mint egy furcsa, szürreális film. Néha mintha lelassult volna, máskor pedig eszeveszettül pörögtek a képkockák. A jelenetek olykor összemosódtak, nem volt szünet, nem volt semmi, csak egy értelmetlenül összegyúrt massza, mely valahol mélyen lenni akart valamivé.

Szerette volna ő irányítani a filmet, írni a forgatókönyvet és eljátszani a szerepet, amit kapott, de úgy érezte kicsúszott a kezéből az irányítás. A film immár magától pereg és ő nem tehet ellene semmit, nincs beleszólása.

Valaha - nemrég - még volt valaki. Még hitte magát valakinek.

"Sherlock Homes"

Ki volt ő valójában?
Ki mondja meg az igazságot?

"Az igazság nem létezik!"
"Nem létezik!"
"Nem létezik!"

- Nem létezik... - motyogta magában. Egyedül volt, és mégsem. Elméje ugyanis nem hagyta nyugodni, szüntelenül ostromolta azokkal a gondolatokkal, melyeket leginkább távol akart tartani magától.
Napok óta - vagy tán hetek óta? - zajlott ez az őrület, ám ő nem érezte magát őrültnek. Vajon ez mindig így van?

"Ki vagy te?"

- Elég... - Hangja erőtlen maradt elméje akaratával szemben.

"Egy drogos vagy."
"Csak ennyi."

- Nem. Nem...

"Miért hazudsz, Sherlock?"

A hang ezúttal Mycrofté volt. Szinte látta maga előtt azt a fölényes, mindentudó vigyort, amit mindig is útált. Látta a bátyját az esernyőjén támaszkodva, miközben egy drága öltönyben fölé tornyosul és vádlón kérdőre vonja.

Hogy elhessegesse a képet, mérgesen felpattant a kanapéról.

*reccs*

Lenézett a lába elé, és egy törött fecskendő darabjait látta a szőnyegen szétterülve.

- Nem vagyok drogos... Nem... Nem vagyok - hajtogatta.

Filmbe illően lassú léptekkel indult el az ablak irányába, majd mikor odaért, egy hirtelen mozdulattal félrehúzta a függönyt.

A hatás nem maradt el.

A Nap sugarai megtalálták naguknak a szabaddá tett utat és reggeli világosságba öltöztették a szobát.

Sherlock hátrált egy, majd két lépést és az arca elé emelte mindkét kezét.
A fénynyalábok mintha éles tűk lettek volna. Karcos hegyükkel a bőrébe martak és otthagyták apró névjegyeiket.

Aztán hirtelen... az érzés szertefoszlott, mintha sosem lett volna.

Sherlock leengedte a kezeit és csak állt ott a szoba közepén. Nem mozdult, holott a világ élt körülötte. Hirtelen kiélesedett minden eddig értelmetlen és homályos részlet.

A betoluló Nap fényének csápjai apró porszemeket vontak aranyba, melyek mintha maguktól lebegtek volna. Csendben követték egymást a szoba egyik végéből a másikba, hogy aztán megpihenjenek egy teáscsészén vagy egy könyvön.

Valahol a szobában egy légy zümmögött, apró, halk neszezése hangosnak tetszett a szoba sikoltó csendjében.
A falióra kattogásával furcsa szinfóniává egyesültek.

"Unalmas vagy, Sherlock."

A hang ismét változott. Ezúttal Moriarty bitorolta az elméjét.

"U-N-A-L-M-A-S"

"Hiányoztam, ugye?"
"Ugyan! Csak icike-picikét."

Sherlock a fülére tapasztotta a tenyerét, remélve, hogy így elhallgattathatja végre a zaklató hangokat, ám próbálkozása kudarcba fulladt.

"Hol van John, Sherlock?"

"Itt hagyott?"
"Szegény pici Sherlock..."
"Téged mindenki elhagy."

A szellem-Moriarty gúnyosan vigyorgott, de nem hallgatott el.

"Elhagynak."
"És egyedül maraaadsz."
"És tudod miért?"

- Nem! Elég! - kiáltotta Sherlock.

"Mert olyan vagy, mint én."

- Nem. Nem!

"Megmondtam neked, nem igaz?"
"Mi egyformák vagyunk."
"Te és én."

- Nem, nem, nem, nem - ismételgette magában, de hasztalan.

"De bizoooony."
"A lelked mélyén te sem vagy más. "
"Egy pszichopata vagy."

- Szociopata... - próbált Sherlock ellenkezni, de a hang csak kinevette.

"Áltasd csak magad."
"De úgyis tudod, hogy mi lesz a vége, nem igaz?"
"Emlékszel hányszor okoztál bánatot masoknak?"

- Ne, elég! - nyöszörgött Sherlock.

"Emlékezz, Sherlock!"
"Emlékezz!"

Nem akart emlékezni, de tudta, hogy minden igaz. Rengeteg bánatot hagyott már maga mögött. Sokakat bántott meg azzal, hogy nem törődött az érzéseikkel, mert nem is akarta tudomásul venni, hogy létezik olyan. Elhatározta, hogy számára nem léteznek érzelmek, és ezzel mintha másokét is eltüntethette volna. Ostoba tévedés volt. Hazugság, mellyel saját magát verte át.

"Emlékszel már, ugye?"
"Emlékszel, hogy mit mondott Donovan Johnnak, mikor megismert téged?"

- Nem! Nem akarom.

Sherlock nagyon is jól emlékezett rá, ugyanis John később elmesélte neki. A legfájóbb viszont az volt az egészben, hogy a szíve legmélyén - ha van neki olyan egyáltalán - tudta, hogy van benne igazság.

"Egy nap ott állunk majd a holttest felett, amit Sherlock Holmes hagyott maga után." - idézte fel Donován szavait Moriarty hangja.

- Nem vagyok gyilkos - ellenkezett Sherlock. Egyre dühösebb és dühösebb lett a hangra a fejében, de bárhogy igyekezett, nem tudta elhallgattatni.

"Ó, igazán?"
"Na, és Magnussen?"

- Elég volt! - üvöltötte Sherlock teli torokból. - Miért kínzol engem?

"Ez csak az igazság, Sherlock."
"És az igazság néha fáj."

"Mint ahogy a hazugság is..."
"Pláne, ha kettő hosszú évig tart."

Sherlock tudta, hogy mi következik, és szerette volna, ha valami láthatatlan erő véget vetne a pillanatnak.

A hang folytatta elméjének ostromát, ám immár nem Moriarty-ként szólt.
John hangja zengett a fejében.

"Két évig elhitette velem, hogy halott."
"Elég lett volna egy apró jel, Sherlock."
Egy szó, hogy életben van."

-Sajnálom, John... - sóhajtotta Sherlock megtörten.

"Sajnálja?"
"Igazán?"

- Elég! Elég! Ezt nem hallgatom tovább! Hallgass el!

Sherlock ismét fülére tapasztott kézzel kezdett el járkálni a szobában, ám a következő vád hallatán lábai felmondták a szolgálatot.

"Megölte a feleségemet."

Sherlock erőtlenül leroskadt a fal tövébe, mozdulni sem bírt. Minden porcikáját mardosta a bűntudat.

Igen, felelősnek érezte magát Mary haláláért. Megígérte, hogy megvédi őket, ehelyett a halálba vezette.
Hogy is várhatná, hogy John megbocsátja ezt neki valaha...

Ezután a hangok felerősödtek és mint egy szürreális kánonban egymást túlkiabálva próbáltak eljutni Sherlockhoz.

    "Sherlooock!"

                       "Hiányoztam?"

"Hazug vagy, Sherlock. Hazug."

           "... majd ott állunk a holttest felett ..."

                                "Gyilkos!"

   "Pszichopata!"

         "Drogos vagy, semmi más!"

- Ne, kérlek! Elég... Nem bírom tovább...

Sherlock végleg megadta magát a hangoknak.
Csak ült tovább a fal tövében és maga elé meredt. Nem tudta, hogy mióta tartott ez az őrület, de ha őrültnek kell lennie, ám legyen. Már nincs többé ereje harcolni ellene.

Mozdulatlanul ült és várta a folytatást. A végső őrületet, mert ezután már csak az jöhet.

Érezte, hogy egy magányos könnycsepp fészkeli magát a szeme sarkába, majd egy kis idő után legördül az arcán.

Sírt...

Már az idejét sem tudta, hogy mikor történt ilyen utoljára.
Talán mégis csak van szíve...
Talán valahol mélyen ott dobog a mellkasában, csupán eddig nem hallotta a kiáltásait. A jeleket, melyeket küldött neki, hogy felébredhessen végre.

Hamarosan a magányos kis könnycseppet követték társai is, Sherlock pedig nem állta útját a kis seregnek. Engedte, hadd hódítsák meg maguknak az idegen tájat, melyet régóta nem láttak már.

Észre sem vette, mikor kinyílt az ajtó és egy homályos alak lépett be rajta.
Már csak akkor tűnt fel a jelenléte, mikor előtte térdelt.

A könnyes függönyön át, mely a szemét takarta, először nem ismerte fel, ki is az. Ám mikor megszólalt, Sherlock szívébe fájdalom hasított.

- Sherlock! Mit művelt?

John volt az.
El sem tudta képzelni, hogy került ide, de hálás volt neki. Ugyanakkor szégyellte is magát.

Nem felelt a kérdésre, és még csak nem is nézett Johnra.

Érezte, hogy a férfi felsegíti a padlóról és a kanapé felé támogatja. Aztán érezte, hogy a bútor puha párnája lesüllyed alatta és egy óvatos kéz feltűri a köntöse ujját.

Aztán egy fájdalmas sóhajt hallott. John sóhajtott.
Lám, már megint csak szomorúságot okozott neki...

Nem rántotta el a karját és nem próbálta eltakarni a tű nyomát. Egyszerűen nem volt hozzá ereje.

Nem akart megmozdulni, úgy érezte, hogy már minden mindegy. Ennél már úgysincs lejjebb...

Az óvatos kezek ezúttal az arcához értek és finoman elfordították a fejét.
Sherlock egyenesen John arcába nézett és mintha a lelkiismerete nézett volna vissza rá.

- Sajnálom, John... - motyogta Sherlock elhaló hangon. - Sajnálom...

- Miért műveli ezt magával?

"Ó, hát nem érti?" - gondolta Sherlock. "Nem érti? Nem látja, hogy mi lett belőlem? Vagy hogy mi voltam egész idő alatt?"

- Nem kell itt lennie - szólt újra.

- De igen, Sherlock. Pontosan ez az a hely, ahol most leginkább lennem kell.

- Miért? Hisz... megöltem a feleségét - Sherlock hangja el-elcsuklott, miközben beszélt. - Megöltem Mary-t, John. - Arcán újra utat találtak a könnyek.

John csak nézte, ahogy a mindig oly erősnek és érzelemmentesnek mutatkozó Sherlock Holmes összeomlik a szemei láttára és belesajdult a szíve.

- Igen - szólt John, mire Sherlock újra ráemelte a tekintetét. - Dühös voltam Mary miatt, és magán próbáltam kitölteni ezt a dühöt. De rájöttem a hibámra, Sherlock. Nem maga tehet a haláláról, csakis az az ember, aki kilőtte azt a halálos golyót.

Egy kis ideig csend lett, majd John folytatta a beszédet.

- Bevallom, korábban kellett volna jönnöm. Mrs. Hudson unszolásának ellenére sem voltam hajlandó tovább látni a haragomnál, pedig tudtam az állapotáról.

- Az állapotomról...? - értetlenkedett a detektív.

- Hetek óta megy ez így, Sherlock. Sajnálom... Szégyent hoztam orvosi hivatásomra, mikor hagytam, hogy a hamis érzelmeim vezessenek.

Sherlock nem felelt, csak ült tovább némán a kanapén, szemét pedig a padlóra szegezte. Érezte, hogy kezd múlni a drogok hatása.
Egy ideig csend volt. John eközben újra szemügyre vette Sherlock agyonszúrkált karját. Olyan óvatos volt, mintha porceláncsészét tartott volna a kezében.

- Nem érdemlem meg hogy a barátom legyen - szólalt meg hirtelen Sherlock. John értetlenkedve emelte rá a tekintetét, azt hitte rosszul hall. - Sőt, azt sem, hogy egyáltalán ismerem. Talán jobb lett volna, ha már az elején Donovanra hallgat és ott hagy.

John egyszerűen képtelen volt felfogni, amit hallott.

- Nem, dehogy - rázta a fejét. - Hogy jut ilyesmi az eszébe?

- Mi másra gondolhatnék, mikor csak bánatot okoztam?

- Ez nem igaz...

- Dehogynem - vágott közbe Sherlock. - Az eljátszott halálom, az egoista viselkedésem..., Mary...

- Na jó. Nézze, Sherlock! Igen, sokszor dühös voltam magára. Mikor eljátszotta a halálát és megjelent két év múlva, mintha mi sem történt volna... Nem tagadom, hogy tombolni lett volna kedvem. És hogy dühös voltam-e Mary elvesztése miatt? Igen. De hibáztam is. Ugyanis a haragom a bánatomból fakadt, a haragot pedig le kellett vezetnem valakin, ez esetben...

- Rajtam.

- Igen. De ezek a dolgok elmúlnak, Sherlock. Az ember feldolgozza - vagy legalább is megpróbálja feldolgozni - a veszteséget, és tovább lép. Ezért szeretném, ha megértené, hogy bár fáj Mary hiánya, nem haragszom Önre. Már nem. És amit az elmúlt hetekben művelt... - mutatott Sherlock karjára - Ezt abba kell hagynia. Ugyanis a feleségem után nem szeretném a legjobb barátomat is elveszíteni.

Sherlock hirtelen felkapta a fejét és csodálkozó szemekkel pislogott Johnra.
Csak most tűnt fel neki, hogy a hangok megszűntek a fejében, ám a szíve mintha új életre kelt volna.
Tudta, hogy a drogok hatása már majdnem teljesen elmúlt, így rádöbbent, hogy saját érzéseitől dörömböl ily hevesen.

Lassan apró mosoly telepedett az arcára, John tekintetébe pedig megnyugvás költözött.

- Megígéri, hogy nem tesz ilyet többé? - kérdezte a doktor.

- Megígérem - felelte Sherlock.

*****

Ezután Sherlock már nem próbálta elhitetni a világgal, hogy érzelemmentesen is lehet élni, és az ígéretét is betartotta.

A hangok soha többé nem tértek vissza, Sherlock pedig boldogabb volt, mint valaha, mert végre megértette, hogy mit jelent az igaz barátság.