🔞 A fejezet dőlt betűvel írt szakasza teljes egészében csak nagykorú olvasóim számára ajánlott, mivel abban a jelenetben megjelennek a párkapcsolati erőszak és a bántalmazás bizonyos formái. Olvasását csak saját felelősségre ajánlom. ❗ Emellett, szeretném felhívni a figyelmet, hogy még mindig nem célom ezen problémák idealizálása, vagy romantikus ábrázolása, viszont szeretnék kiállni azon nőtársainkért, akiknek megkeseríti az életét a mindennapos erőszak. ❗ Ha ezt az írásommal megtehetem, örömmel teszem, hogy felhívhassam a figyelmet arra, hogy ez még a mai napig is létező probléma, amivel nők ezrei néznek farkasszemet minden nap. 🔞

"Vannak élőlények, amelyek kizárólag a mi bosszantásunkra jöttek a világra. Ilyen például a szúnyog és a szomszéd. A két élőlény között az a különbség, hogy a szúnyogot könnyebben agyon lehet csapni."

~ Nógrádi Gábor

/Sienna Morrone/

2017. január 19. Guadalajara, Jalisco, Mexikó

Ajánlott zene: Billie Eilish - Six Feet Under

A lány megtesz mindent azért, hogy menekülni tudjon, azonban testét fogva tartják. Az ágyhoz van szegezve, akárcsak egy kép a falon. Azonban ő sokkal több, mint egy kép. Ember. Nő. Érző lélekkel, aki most úgy érzi, esélye sincs menekülni. Hiszen két erős kéz szorosan fogja le csuklóit, ezzel elvágva minden lehetőséget előle a szabadulásra. Ha mindez nem lenne elég, testét is körbeöleli az őt foglyul ejtő kezek tulajdonosa, aki felette térdel az ágyban. Belenézve a dühösen, már-már eszeveszetten csillogó, barna szemekbe, nem tud másra gondolni, mint arra, hogy néhány hónappal ezelőtt egy szörnyeteghez ment feleségül, aki most mutatja ki igazán foga fehérjét. Hiszen sosem gondolta volna, hogy valaha bántaná, olyan erővel bombázta őt esküvőjük előtt szerelmével a férfi. Aztán, amint kimondták a "boldogító" igent, elszaporodtak az ütések és a sértések. Melyeket tűrt. Nagyon sokáig. Most mégis ellenkezni mer, aminek megfizeti az árát.

A férfi bármit feláldozna a nőért. Az életét adná érte és nem érti, ez miért nem elég az alatta hánykolódó lánynak, akit immár feleségének szólíthat. Hiszen eleinte mindent megtett, hogy a kedvében járjon, türelme viszont még rendőrként is véges, ezért megunta. Elege lett abból, hogy a szerelmének semmi sem jó. Hiába próbálta meg a lehetetlent is, hatástalan volt. Nem jött rá, hogy a legnagyobb gondként az egész házasságukkal az azt körbevevő kényszert lehetne megemlíteni. Elvégre, a mondás, mely szerint egy madarat, aki szabadnak született, nem zárhatsz örökre kalitkába, a barna hajú, zöld szemű nő esetében különösen igaznak bizonyul. Tekintete ezúttal is félelemtől csillog, hiába szeretne benne mást látni a férje. Annyira akarja őt, ez pedig teljesen elvakítja józan eszét. Képtelen elfogadni, hogy akit magának választott és megvett a feltétlen hűségéért cserébe a guadalajarai kartell irányába, nem akar tőle semmit. Pedig tette egyet jelentett lelkének eladásával az ördögnek. Amit egyáltalán nem bánt. Bármit a szeretett nőért.

Ellenben a fiatal lány csupán azért ment bele ebbe az egészbe, mert belenevelték, hogy nincs választása. Mindig arra tanították, hogy nőként csupán másodlagos szerepe lehet a családban és létezése csupán arra szolgál, hogy a kartell érdekei szerint használják fel. Ezért viseli el a helyzetét. Emiatt nem mer lépni. Ráadásul nincs is lehetősége. Az anyagi háttér mellett a félelem az, ami megakadályozza a szökésben, illetve a tény, hogy férje maga jelenti a rendőrséget. Mindössze alig tizenkilenc évesen pedig hogyan tudna új életet kezdeni, mikor a hatóságok elől is menekülnie kellene. Kénytelen beletörődni az alárendelt szerepbe. Túlélni. Elviselni azt a férfit, aki nemrég minden erejével leteperte az ágyra törékeny testét, most pedig teljes súlyával nehezedik rá. Szemei szikrákat szórnak a dühtől, ahogy a feleségét nézi. Már nem érdekli semmi. Elvesztett minden önkontrollt maga felett.

Mindketten zihálnak, ám míg egyikük a dühtől, másikuk a mellkasát szorító rettegéstől, mely belülről roppantja szét őt. Darabokra hullik, mialatt könnyei megindulnak vékony, sápadt arcának vonalán. Szinte már szótlanul könyörög, hogy ne akarja magáévá tenni anélkül, hogy abba a lány beleegyezne, azonban a férfi amúgy is sötét tekintetét ellepi a vörös köd, mely teljesen elvakítja. Nem veszi észre, mennyire szenved az alatta fekvő lány. Már akkor is szenvedett, mikor veszekedésük hevében falhoz szorította őt, hogy megszabadítsa ruháitól. Azonban a barna hajú nő nem hagyta magát. Minden erejével azért küzdött, hogy szabadulhasson, így tudta legnemesebb pontján eltalálni a férfit egy jól irányzott rúgással, hogy aztán menekülőre foghassa, de nem jutott messzire. Hamar érte utol a fekete hajú, enyhén borostás, barna szemű srác, aki aztán kíméletlenül rángatta vissza az emeleti folyosóról hálószobájukba feleségét. Ezt követően terítette le a nőt az ágyra. Majd ez volt az a pillanat is, ami kizökkentette, hiszen az esés másodpercében a lány beverte fejét az ágyba és a hangos sikítás volt az, ami végül észhez térítette a rendőrt. Azonban nem eléggé.

- Engedj el! - Halkan szólal meg, szavai alig-alig érthetőek, annyira megakasztja őt a félelem a legutolsókig, hogy szinte már az életet is kiöli belőle. Mert olyan, mintha már csak a teste tartózkodna abban a szobában, a lelke pedig már régen máshol járna. Szeretné is, hogy így legyen. Addig sem érez semmit. Érzéketlenné válik. Azzá kell válnia, ha túl akarja élni ebben az oroszlánketrecben, amiben neki csak az antilop szerepe jut. - Kérlek. - Testével kicsit mocorogni kezd, ám a csuklóin erősödő szorítás megakadályozza abban, hogy bármit is elérjen ezzel. Haszontalannak bizonyul ezen próbálkozása is. - Nem teheted ezt velem. - Végül nem marad más választása, belenéz férjének barna tekintetébe, melytől egyenesen retteg, elvégre semmi emberit nem lát benne. Mégis ebbe kapaszkodik, mint utolsó mentsvár, hisz a felette fekvő férfi elkapja a nő minden pillantását. Most viszont ez is kevésnek bizonyul ahhoz, hogy elengedje. Nem hagyja ilyen könnyen kicsúszni a kezei közül még egyszer. Megmutatja neki ki az úr a háznál, csak azért is. Mert olyannak látja a nőt, mint egy vad lovat, akit be kell lovagolni ahhoz, hogy végül engedelmessé váljon. Mindenkit meg lehet törni egyszer. Nincs kivétel.

- Miért ne tehetném? - Negédes mosoly költözik borostás arcára, ami kifejezetten kellemes látványt nyújtana izmos testalkatával együtt, ha a lelke nem rohadna. Legalábbis a felesége szerint. Ugyanis nem lát benne mást, mint apja cinkosát, aki rendőrként dobta sutba minden becsületét azért, hogy egy drogkartellt támogasson a kábítószerek hazájában. Aki ráadásul még őt is birtokolni akarja. - A férjed vagyok. - Reményvesztett mosoly költözik a nő arcára, ahogy meghallja ezen szavakat. Mintha nem tudná, holott pontosan tisztában van vele. Ahogy azzal is, mit jelent számára ez. Az élete végét. Mert, amíg nem tud megszökni, addig minden napja küzdelem lesz az életért és hálát adhat Istennek, ha este még mélyeket lélegezve, hajthatja álomra fejét. - Azt teszek veled, amit csak szeretnék. Hisz megvettelek. Nem rémlik? - Cinikus kérdést tesz fel, ami elveszi a lány minden reményét arra vonatkozólag, hogy könnyedén szabadulhat majd az őt fogva tartó karok közül.

- Undorító vagy. - Nayeli, hisz akkoriban még így hívták, arca eltorzul, mialatt kimondja a szavakat, amelyeket halkan formál meg ajkaival. A férfi számára ez mélyebbet üt, mintha ordítana, harcolna, vagy próbálna megszökni otthonról. Mert nincs rosszabb annál, amikor látja a nő arcán, akit szeret, átsuhanni a közönyt és a fájdalmat. Érdektelenséget lát a lány zöld szemeiben, azonban mindez nem tart sokáig, hiszen hamar csillannak meg a lángok, melyek sötétre színezik tekintetét. - Mocskos féreg. - Mély gyűlölet sugárzik a vékony hangból, mely betölti a szoba csendjét a maga hirtelenségével. - Erre vagy büszke? Hogy megvettél? Szégyen, hogy annyira se vagy férfi, hogy meghódíts. - Már nem törődik a következményekkel. Nem érdekli, hogy még egy ütést kaphat, vagy esetleg előkerülhet a nadrágszíj, de még akár egy konyhakés is. Ki tudja, mikor kattan be megint ennél is jobban Marco feleségével szemben. Ugyanakkor a lány mégis az őszinteség felé fordul. Tudja csak meg újra és újra a férfi, mennyire megveti őt. Még férfinak sem tartja, ami Mexikóban az egyik legnagyobb szégyennek bizonyul, éppen ezért dühíti annyira a rendőrt.

- Mindjárt megmutatom, mennyire vagyok férfi, életem. - Marco egyik kezével elengedi a nő csuklóját, amit eddig leszorított az ágyhoz, majd egy váratlan mozdulattal, pofozza meg feleségét. Nem bírja tovább. Elveszti a kontrollt tettei felett, ezért érkezik újabb és újabb ütéssel a lány felé. Minden az ő hibája. - Ezzel mentegeti magát. Másik kezét pedig hirtelen fogja vékony nyaka köré, ezzel elvágva előle a normális légzés lehetőségét. Nayeli, ahogy elhagyják az első könnycseppek szemeit, lehunyja azokat, hogy aztán a sós cseppek utat találjanak bőrén és végül a matrac anyaga nyelje el őket. Mint megannyi könnyet az elmúlt időszakban. Hiába próbálja magát karjaival védeni, mindez eredménytelennek bizonyul, olyan erővel csap le újra és újra a férfi. Egészen addig, amíg elég erőre szert téve, a fiatal nő cselekvésre szánja el magát. Muszáj, másképp lehet, a mai este lenne az utolsó számára. Marco egyetlen pillanatra enged nyaka szorításából, ez pedig végzetes hibának bizonyul számára, ugyanis Nayeli kihasználja a lehetőséget. Méghozzá villám gyorsasággal.

- Gyűlöllek. - Feljebb nyomja magát a férfi szorításában, hogy aztán kicsit sem nőiesen, de leköpje a felette tornyosuló férjét. A leányzó legnagyobb szerencséjére, sikerül az arcába céloznia, ezáltal kicsit kizökkenti a rendőrként dolgozó srácot, aki dühös mozdulatokkal törli le magáról a nyálat. Akkor is, ha az szerelméhez tartozik. Már éppen készülne ütni, azonban olyan történik, amire egyáltalán nem számít. A fiatal nő egy jól irányzott térdeléssel, okoz újra fájdalmat legnemesebb testrészének tájékán, ami teljesen harcképtelenné teszi őt. Nayeli időközben lelöki magáról a férfi testét, mely erőtlenül terül szét az ágyon, hogy aztán minden lélekjelenlétét összeszedve, rohanjon ki a szobából. Minél messzebb. Ez az egy dolog jár fejében most, hogy kiszabadul a szorult helyzetből. Még utoljára visszanéz, mielőtt átlépné az ajtó küszöbét, majd jelentőségteljes pillantásokkal figyeli a kíntól eltorzult arcú férfit, miközben őszintén megvallja érzéseit a lány vele kapcsolatban. Ezt követően dönt a távozás mellett. Menekülnie kell. Nincs más választása, mert ha most Marco elkapja, megölné.

- Majd megszeretsz. - Kiabál torka szakadtából Marco, ahogy próbálja összeszedni magát, ám a fiatal lány mindezt már nem hallhatja tisztán, csak foszlányokban. Megkönnyebbül, ahogy becsukja maga mögött a ház ajtaját. Mélyet szív a friss levegőből, ami megtölti tüdejét oxigénnel. Azonban tisztában van vele, hogy itt még nincs vége. Mennie kell. Még mielőtt Marco összekaparja magát annyira, hogy elinduljon utána. Éppen ezért nem gondolkodik sokáig, az utcán álló motorjára pattan, hogy aztán kövér gázt adva, elhajtson a ház elől. Még az sem érdekli, hogy sisakot nem visel, holott bármikor megbüntethetik, ha meglátja ezt egy rendőr. Most mégsem ez a fontos számára. Hanem a túlélés.

Már rutinosan veszi be a kanyarokat a szűk, guadalajarai utcákon, elvégre próbál minél jobban elrejtőzve, közlekedni. Sokan ismerik a rendőrség köreiben férjét, elvégre nem véletlen az egyik legjelentőségteljesebb tagja a helyi rendvédelmi állománynak. Mindezt persze, a nő apjának jóvoltából. Ezért sem akar ujjat húzni senkivel. Egyszerűen csak felszívódna. Amíg le nem csendesednek a dolgok kicsit. Legalább addig. Ehhez pedig tudja is, hova kell befordulnia a motorral, amin ül. Nemsokára ugyanis megérkezik úti céljához. Útja egy impozáns villához vezet, amit több testőr őriz, illetve kovácsoltvas kerítése tekintélyt parancsolóan öleli körbe azt a hatalmas kertet, melynek közepén egy óriási szökőkút látható. Mögötte pedig egy modern, kocka alakú, fehérre mázolt épület hatalmas ablakokkal és egy szintén üvegfalakkal körülvett erkéllyel. Annak a személynek az otthona, akit egyetlen lehetőségként lát maga előtt, hogy megmentsék.

Leparkolja a kétkerekű járművet a járda szélén, nem törődve azzal, hogy amit a mexikóiaknál őrizetlenül hagysz egyetlen percre is, az pillanatok alatt tűnhet el és csak a hűlt helye marad az adott tárgynak. Azonban bízik benne, ha a testőrök felismerik, akkor majd biztonságba helyezik számára. Emellett, bátor léleknek tartana bárkit, aki a ház elől bármit el merne vinni, tudva a következményeket. Mert egy ilyenért akár golyó is repülhet annak a fejébe, aki megpróbál innen rabolni. Segélykérően néz arra a fekete hajú, ötvenes éveiben járó, kissé ráncos, de még mindig markáns arcvonásokkal rendelkező, fekete ruhás férfira, aki már régi ismerősként köszönti a leányzót itt. Ezáltal könnyen enged neki bebocsátást, miután felszól főnökének, közölve vele, hogy vendég érkezett. Miután szabad utat kap, Nayeli kétségbeesetten rohan az ajtó felé, ahol már kirajzolódik egy alak halvány sziluettje. Ahogy egyre közelebb ér, egyre élesebben láthatja, ki is áll ott.

- Beto.... - Évek távolságának tűnik számára, mégis elér egyszer a vágyott személyhez, akinek karjaiba kétségbeesetten veti bele magát. Arcát a fekete hajú, hozzá hasonlóan, zöld szemű férfi mellkasába bújtatja, amikor eltörik a mécses. Könnyei megállás nélkül indulnak útnak szeméből, amit ha akarna, se tudna már kontroll alatt tartani. Túlságosan sokáig kellett erősnek mutatkoznia. Most kapcsol ki benne az a túlélési ösztön, ami eddig felvértezte minden erejével, ami benne volt. Eddig a pillanatig. - Segítened kell... - Beto értetlenül áll a helyzet előtt, hisz nem tudja nem észrevenni a törékeny lány kezein húzódó, zöldes-lilás foltokat. Nayeli viszont megtört hangon, kér menedéket testvérétől. Az egyetlen férfitól, akiben még bízik és tudja, sosem árulja el őt. - Meg fog ölni. - Mikor a lány megemeli fejét, hogy bátyja szemébe nézhessen, melyek aggodalommal telve, kémlelik őt, Roberto nem képes figyelmen kívül hagyni a zúzódások nyomait, melyek a fiatal nő nyakát ölelik körbe. Ebből pedig egyből rájön, mi lehet a gond. Miért sír olyan keservesen egyetlen húga. Kegyetlen gyűlölet költözik lelkébe, még ha ezt próbálja gondosan eltitkolni újdonsült vendége elől. Abban viszont biztos, hogy mindez nem marad bosszú nélkül. Marco Marín könyörögni fog az életéért, amiért egyetlen ujjal is hozzá mert érni ahhoz, ami a férfinak a legkedvesebb: a kishúgához. Ezért nem fél kimondani a súlyos szavakat, mialatt beljebb tessékeli még mindig zokogó testvérét és védelmezően öleli körbe vékony, félelemtől reszkető testét erős karjával.

- Előbb én őt, mi cariño.

2021. június 10. Woking, Egyesült Királyság

Ajánlott zene: Becky G ft. Maluma - La Respuesta

Sikítva, ébredek fel ebből az undorító rémálomból, melynek csak a vége kedves számomra, elvégre ha máshol nem is, de legalább álmaimban még láthatom bátyám arcát. Az egyetlen emberét, aki ellenezte ezt az egészet, amibe apánk belekényszerített. Mint a drog-birodalom örököse, túl sok szava nem lehetett a kényszerházasság kapcsán, mégis tudom, hogy mennyire nem akart elengedni. Minden erejével azon volt, hogy megvétózza a házasságom, apám azonban hajthatatlan volt. Abban viszont biztos lehettem, hogy szökésem pillanatáig mindenben támogatott. Megvédett. Ahogy az hatalmából kitellett. Az álmomban szereplő estét követő másnapon például megverette a férjemet. Mindenféle könyörület nélkül. Annyira, hogy egy darabig Marco erőszakos viselkedése is háttérbe szorult, hiszen mást nem tehetett. Apám nem nézte volna túl jó szemmel, ha Marco bármilyen sérülést is okoz testvéremnek. Arról nem is beszélve, hogy kettejük közül, Roberto volt az erősebb minden téren.

Mégsem avattam be testvéremet tervembe, mely szerint hátra hagyok mindent. Miért? Mert nem akartam, hogy utána apám rájárjon a nyakára és addig faggassa, akármilyen eszközökkel, amíg meg nem törik. Hiába vagyok tisztában vele, mennyire erős ember a testvérem, mégis látom magam előtt megtört, zöld tekintetét, borostás arcát, sötétbarna, rövid göndör haját és megviselt vonásait, amelyek arról árulkodnak, jócskán túl van harmincas éveinek elején. Nem kockáztathattam meg, hogy bántsák, esetleg eltegyék láb alól. Annál sokkal többet jelent nekem. Egy dolgot viszont megfogadtam. Amint megoldást találok erre a problémára, felkeresem őt. Nincs nélküle se éjjelem, se nappalom. Mert Roberto Santana mindig az életem része lesz. Beto a szívemben él, amíg az az utolsót nem dobogja testemben.

Hiányzik. Rohadtul. Akárcsak az egyszerű hétköznapok, amikben azelőtt volt részem, mielőtt apám az életemet földi pokollá nem változtatta. Mindenért vágyakozom, ami Mexikóhoz köthet engem. Most mégis itt vagyok. Egy olyan országban, mely tökéletes ellentéte hazámnak. Ezt a helyet kell otthonomnak tekintenem, mert a szabadságot jelenti számomra a brit vidék. Mégis, olyan nyughatatlanul érzem magam. Mert szeretném érezni a hazai, fűszeres ízeket, a tequila maró, mégis bódító mámorát és a napsütést, mely sokszor égeti testünket, lelkünket viszont annál nagyobb melegséggel tölti meg. Számomra ez a minden. Helyette mégis az esőt és a borút választottam a fish and chips társaságában. Legalább itt elér végre a hőn áhított nyugalom. Már ezért is hálásnak kell lennem Angliának. Még élek. Csak ez számít. Akkor is, ha közben fogalmam sincs, mit fogok kezdeni az életemmel, annyira értelmetlennek és céltalannak tűnik jelenleg. Nem tudom, hova mehetnék tovább, mit csinálhatnék, hol tudnék úgy letelepedni, hogy biztosan hihetem, nem talál meg az a rohadék, akit férjemnek kellene neveznem. Mert még nincs vége ennek. Nagyon nincs. Majd akkor lesz, ha az egyikünk meghal és csak reménykedni tudok benne, hogy az a valaki nem én leszek. Addig küzdök érte, amíg el nem érem. Hisz ez az egyetlen, ami éltet. Életben akarok maradni minden áron.

Hirtelen hatalmas robajt hallok az egyik szomszédom felől, melytől azonnal megugrom, de olyan szinten, hogy leesem az erkélyen található ülőalkalmatosságról. Szerencsére, csak fenékre csüccsenek, de ez éppen elég ahhoz, hogy egy mérőszalag-hosszúságút káromkodjak szeretett anyanyelvemen. Mégis mi a jó büdös franc ez? Az ingatlanügynök, akivel üzletet kötöttem a lakásvétel kapcsán, mindent említett, csak azt nem, hogy idióták laknak körülöttem. Kezdve, azzal a bolond sráccal, aki semmi pénzért nem akart volna lekopni. Hiába volt kedves velem és a segítsége is jól jött, pont az nem hiányzott, hogy bárki is felfigyeljen rám. Muszáj észrevétlennek maradnom, ehhez pedig elengedhetetlen, hogy senki ne akarjon velem lógni. Megvagyok egyedül is. Nem beszélve arról, hogy a srácról egyből lejött azzal az önelégült fejével, hogy tipikusan az az újgazdag gyerek, aki ezüstkanállal a seggében született. Mással nem tudom magyarázni azt, hogy csak a futócucc, amit előttem viselt, felért egy kisebb vagyonnal. Biztos, gondtalan gyerekkora lehetett, szerető szülőkkel, akik mindenben támogatják egy szem fiúkat. Én erről csak álmodhatok. Minden elbaszódott abban a pillanatban, ahogy kiderült, lány vagyok. Onnantól kezdve, egyenes utam nyílt a keserűségbe, szeretetmegvonásba és a hiábavaló megfelelési kényszerbe. Mert kislányként még az volt a célom, hogy elnyerjem apám szeretetét. Azonban nehéz azért küzdeni, amit az előbb említett férfi képtelen kimutatni. Érezni. Fel is adtam. Értelmetlenné vált a szélmalomharc valamiért, amit sosem kaphatok meg.

Lövések. Újra meg újra. Elviselhetetlenül hangos kiabálás. Fegyverek. Nem értem ezt az egészet. Mintha valaki megölésére készülnének. Legalábbis, számomra az jön le a kiszűrődő hangokból. Minden arra emlékeztet, mikor egyszer véletlen megláttam apámat kislányként, amint végig vezényel egy leszámolást a házunk pincéjében. Mindenféle könyörület nélkül lőtte le az előtte térdelő férfiakat bérgyilkosaival. Nagyjából tíz éves lehettem. Sosem felejtem el. Akkor szembesültem először a ténnyel, hogy az apám nem több, mint egy közönséges bűnöző. Azoknak is a legundorítóbb fajtája. Ezért ijesztenek meg azok a zajok, amiket a közelből hallok. Néhány pillanat erejéig be is fogom füleimet, mielőtt rám törne a pánik. Nem akarom. Még egyszer nem élhetem át. Szüntelenül a csillagos eget kémlelem, melynek sötétsége jótékony homállyal fedi el a várost, aminek csak lámpái adnak némi fényt az utcában. Valamire koncentrálnom kell. Ezáltal könnyebb mélyeket lélegeznem, amivel le tudom nyugtatni háborgó lelkem annyira, hogy erőt vegyek magamon és feltornázzam testemet a padlóról. Megtámaszkodom a fémkorlátban, ami az üveglapokat tartja fixen, ezzel határt szabva a terasznak, ezáltal kicsit könnyebben tápászkodom fel. Mikor már biztosan állok lábaimon, elindulok befelé a letisztult berendezésű nappaliba, melynek közepén még rengeteg doboz kap helyet, várva arra, hogy kipakoljam őket.

Majd napközben. Most más dolgom van. Fontosabb, mint bármi más jelenleg. Mert egészen biztos, hogy embert fogok ölni, ha én bekopogok ahhoz a baromhoz, aki úgy gondolja, ilyenkor kell kiugrasztania az embereket az ágyból. Mivel még a pakolásból rajtam maradt ruhát viselem, ezért nem bajlódok sokat az öltözéssel. Annyira elfáradtam a cipekedésben, hogy kicsit eldőltem a kerti kanapén. Azonban párnái olyan kényelmesnek bizonyultak, hogy az előre eltervezett, ötperces alvás végül nem valósulhatott meg és az egész délutánt átszundítottam helyette. Most pedig hiába érzem magam kipihentnek, olyan erővel dolgozik bennem a félelem és a düh, hogy az mindent felülír bennem. Ezzel a szellemmel ragadok kulcsot a nappalit és a konyhát elválasztó, fehér pultról, hogy aztán kilépve a folyosóra, elinduljak a megfelelő ajtó irányába, mely túlságosan ismerősnek bizonyul. Ahogy meglátom annak felületén az arannyal felvésett nevet, rá is jövök honnan az.

Lando N.

Milyen kis titokzatos az én jótevőm. Mintha lenne takargatnivalója, amiért nem írja ki a vezetéknevét. Habár valahol megértem. Mindenkinek van olyan titka, amit magával cipel. Nekem is. Nem véletlen, vagyok itt. Egy valamit viszont biztosan tudok. Kedves Lando. Halott ember vagy. Szinte rátenyerelek a csengőre, nem törődve azzal, mit szólnak hozzá mások. El fogom érni, hogy ez a bolond ajtót nyisson és szerencsére nem kell sokáig várnom. Habár, amint meglátom a kölyköt, azt kívánom, bár ne jöttem volna ide.

- Szép estét a hölgynek. - Hatalmas vigyorral az arcán, látszólag éberen jelenik meg előttem, miután szélesre tárja az ajtót előttem. Majd nem fogsz így vigyorogni, ha leordítom a fejed, te majom. - Miben segíthetek? - Látszólag lazán dől neki az ajtófélfának, karjait keresztbe fonva mellkasa előtt. Látom rajta, hogy mindent megtesz azért, hogy lazának tűnjön előttem, de nem áll neki jól. Mindössze ennyi időm jut végigmérni őt. Szürke melegítőt visel egy fekete póló társaságában, ami ráfeszül kidolgozott, szálkás testére. Ha nem lenne ennyire idióta, még azt mondanám, jól néz ki, de így...Vannak azok a srácok, akiket jobb elkerülni, mert csak a baj érhet mellettük. Jelenleg őt is ilyennek látom. Habár, most nem csak őt. Az összes férfit elkerülném, akit csak az utamba sodor az élet. Akkor is, ha csak az utcán sétál el mellettem. Kétlem, hogy valaha tudnék igazán szeretni. Bízni. Azt már régen elvették tőlem. Elragadta tőlem a lehetőségét az elmúlt pár év, amit végig kellett szenvednem.

- Szép is lenne, ha nem üvöltöznél össze-vissza...éjjel kettőkor. - Kezemen pihenő órámra pillantva, megbizonyosodom arról, hogy bőven megütötte már a mutató az általam említett időt is. Ezáltal jelentőségteljesen nézek végig a velem szemben álló srácon, éreztetve vele, mennyire nem tetszik, amit csinál, de mintha nem is érdekelné. Legalábbis, meghatni egész biztosan nem hatja meg. Majd mindjárt fogja, azt hiszem. Ezek után kétszer meggondolja majd, mit csináljon az éjszaka ezen, kései szakaszán. - Mégis mi a szart csinálsz, ember? - Kezeimet tanácstalanul tárom szét, miközben kíméletlenül kérem számon őt azért az éktelen lármáért, amire felriadtam, és amire várom a magyarázatot. Mert hihetetlenül érdekel, mi a jó fenét művelhet a fiatalember, aki mindenféle bűntudat nélkül vigyorog bele az arcomba. Letörölném legszívesebben azt az idegesítő, mégis aranyos vigyort a fejéről. - Mert rendesen emberölésnek hangzik, amit művelsz. - Igyekszem rávilágítani arra, mennyire embertelen hangok szűrődnek át a falon keresztül. Valóban, mintha valami rossz maffialeszámolás kellős közepébe csöppentem volna, holott biztos vagyok benne, hogy a fiúnak ilyen dolgokhoz nem lehet semmi köze. Ahhoz túlságosan bárgyú a képe. Túl ártatlan hozzá. Látszik rajta. Az első adandó alkalommal befosna akár csak egy fegyvertől is. Ezért sem tudom hova tenni, mi történhet nála.

- Streamelek. - Azonban hihetetlen gyorsasággal rakok össze mindent, ahogy megrántva vállait, látszólag nemtörődöm módon felel kérdésemre. Látszik rajta, hogy hozzászokott ahhoz, hogy senki nem kéri számon, amit tesz. Következmények nélkül élhet. Meg is lep, hogy egyik szomszéd sem rontott még rá rajtam kívül. Talán, már megszokták volna? Vagy beletörődtek? Mást nem tudok elképzelni. Az viszont egészen biztos, hogy Lando nem igazán foglalkozik azzal, hogy élnek a körülötte lévők. Főleg nem azzal, hogy sokan ebben a lehetetlen időpontban a bárányokat számolgatnák legédesebb álmaiknak küszöbön. Én mégsem tehetem meg, elvégre valaki akadályoz ebben azzal, hogy valami idétlen, tiniknek való, lövöldözős játékkal szórakoztatja azokat a marhákat, akik még esetleg képesek fizetni is azért, hogy mindezt élőben nézhessék. Vajon ez lehet a titka? Ezért olyan titokzatos a névkiírás? Lehet, valami híres vlogger, vagy gamer? Utána kell ennek járnom, ha kicsit lecsillapodnak a kedélyek. Nem élhetek nyugodtan, amíg nem tudom, ki lakik mellettem.

- Remek. - Kíváncsiságom enyhe közönnyel és a halkan, mégis mérgesen elmotyogott, egyszavas reakciómmal próbálom leplezni. Még véletlenül sem juthat el hozzá, hogy egy kicsit is érdekelhet bármi, ami vele kapcsolatos. Nem lehet. Engem nem foglalkoztathat egy ilyen majom, mint ő...és mégis, egyre inkább éget a vágy, hogy megismerjem. - Mivel tudom elérni, hogy befogd a pofád hajnalok hajnalán? - Helyette viszont erélyesen kérdezek vissza, hátha akkor az arcából is visszavesz egy kicsit. Azonban a helyzet reménytelen, hisz még mindig úgy mosolyog, mintha éppen most dicsértem volna meg valamiért. Holott mindennek szántam ezt, csak épp annak nem.

- Ha eljössz velem ma ebédelni, meglátom, mit tehetek az ügy érdekében. - Azt a rohadt élet. Azt a magabiztosságot, édes istenem. Tudnám, honnan a fenéből van ekkora arca mindehhez. Abban viszont biztos vagyok, hogy meglepett. Nem kicsit. Eddig azt hittem, csak puszta kedvességből segített nekem. Ezek szerint, tévedtem. Mégis vannak hátsó szándékai. Mondjuk, melyik férfinak nincsen? Mindegyiknek. Egyforma az összes. Egyformán romlott mind. Miért éppen ő lenne kivétel...Hirtelen megszólalni sem tudok, holott máskor mindig jön egyből a tökéletes reakció, most mégis szótlan maradok. Ha a bátyám látná, mekkora egy szerencsecsomag vagyok, egész biztosan jót röhögne rajtam. Meg is érteném teljes mértékben. Sokkal nehezebb dolgokkal kellett már szembenéznem az életben, most mégis a szomszéd srác az, aki megakaszt gondolataimban.

- Most csak szivatsz, ugye? - Akaratlanul is megigazítom magamon azt a fehér pólót, amin egyik kedvenc együttesem logója látható. Mert mondhat bárki bármit, nincs még egy olyan zenekar, mint a Guns N' Roses. Nem beszélve, Axl Rose hangjáról. Az a férfi maga a csoda. Nem véletlenül viselem magamon a felsőt, ezzel is kifejezve, mennyire szeretem őket. Sokan azt várják tőlem mexikóiként, hogy a latin zenéket szeretem, akárcsak a népem nagy része. Hát, tévednek. Hallgatok hazai előadókat is, illetve más reggaeton és latin trap énekeseket, mégsem ez a stílus áll hozzám legközelebb. Hanem a rock, mert olyan kemény, amilyenné engem tett az élet. Közben nyíltan kiérződhet hangomból az értetlenség. Még mindig nem akarom elhinni, hogy így próbálkozik be. Nem lehet ennyire...hülye. Ugye?

- Nem szokásom. - Nevetve, tagadólag rázza meg fejét, mialatt szemtelenül mér végig. Ismét. Tekintete megállapodik lábamon, amit nem tudok hova tenni, így én is lenézek végtagjaim irányába. Még mindig nem értem, mi szórakoztatja őt ennyire, amíg fejbe nem csap a felismerés. Nagy valószínűséggel úgy húzott magával a lendület ajtajáig, hogy elfeledkeztem valamiről. Nem ártott volna ugyanis cipőt, esetleg papucsot felvennem, ha kijövök a folyosóra. Nem beszélve, a lábfejemen pihenő, dalmata kutyás zokniról, melynek elején egy kutya arca néz farkasszemet velem, illetve fehér alapon, fekete foltok díszítik a ruhadarabot. Azt hiszem, most már értem, mi szórakoztatja őt. Én, idióta. Miért nem voltam képes normálisan felöltözni? - Hidd el, ezzel csak nyerhetsz. - Kissé zavarba jövök, még talán arcom is pírba borul, mert bőröm legalábbis úgy ég, mintha most pirulnék el. Mindez viszont nem tart sokáig, elvégre Lando hamar éri el túlzott önbizalmával, hogy ismét visszanyerjem az irányítást lelkem felett.

- Mégis mit? - Kezeimet összekulcsolva magam előtt, kacagnom kell rajta. Másra nem telik már tőlem. Ráadásul még csak eldönteni se tudom, hogy mindez tényleg ő lenne, vagy egyszerűen csak megjátssza magát, hogy ezzel imponáljon. Holott éppen az ellenkezőjét éri el mindezzel. Mert rettenetesen taszít, ha egy pasiban nincs meg a kellő szerénység és alázat egy nő iránt. Nincs semmi gondom azzal, ha valaki bízik magában...egy bizonyos pontig. Lando pedig nagyon magasan súrolja azt a határt, amivel ki lehet hozni a sodromból. Válasza viszont minden képzeletemet felülmúlja. Ha van ember a világon, aki képes meghökkenteni, az nem más, mint ő. Lando...

- Először is, mivel úriember vagyok...nyilván én fizetek, tehát már nyertél egy ingyen ebédet. Megéri, nem? - Mondasz valamit. El kell ismernem, hogy nem csak a férfiak, de az én szívemhez is a hasamon át vezet az út. Részben legalábbis. Mert sokkal több kell annál, hogy valaki elnyerje a feltétlen szerelmemet és bizalmamat. Az viszont már jó pont, ha valaki olyan helyen gondolkozik, ahol lehet enni. Főleg, ha még esetleg mexikói étteremről is van szó. Ölni tudnék egy csípős quesadilla miatt, annyira vágyom a hússal, sajttal, fűszeres szósszal és zöldségekkel töltött tortillák után. Még akkor is, ha azokat az előttem lévő úriemberrel kellene elfogyasztanom. Habár...azt el kell ismernem, hogy tényleg nagyon udvarias gesztus volt tőle, hogy segített nekem napközben. Hányan elrohantak volna mellettem. Akár meglett, erős férfiak is, ő viszont azonnal a segítségemre sietett. Kár, hogy mellé ennyire piszkosul magabiztos. - Másodszor, nem unatkoznál egyedül otthon...a négy fal között. - Na, ezt mégis honnan veszi? Mondjuk, nem mintha nem lenne igaza. Ennyire egyértelmű lenne? Egyszerűen csak rosszul esik más szájából hallani azt, amit amúgy is tudok. Egyedül vagyok. Idegen helyen. Ahol nem ismerek senkit. Muszáj, hogy ez így maradjon, akkor is, ha ez a barna, göndör fürtökkel megáldott srác mindent megtesz azért, hogy beférkőzzön tudatomba. - Harmadjára, de nem utolsó sorban, a lehető legszórakoztatóbb társaságod lenne, aki még jóképű is. Ha pedig szépen kérsz, talán körbe is vezetlek a környéken. - Azt elismerem, hogy nem esne rosszul, ha valaki megmutatná, mi hol van ebben a városban, de abban már kevésbé vagyok biztos, hogy a legjobb ötleteim közé tartozna, vele megtenni ezt a körutat. - Hát nem kihagyhatatlan az ajánlat?

Hogyne. Az. Kihagyhatatlan.

- Ezt az egoizmust. - Fejemet fogom, hallva ezt a hosszú monológot, amiben önmagát fényezi. Irigylem ezért. Komolyan mondom. Ha nekem lenne fele ennyi önbizalmam, már régen nem itt tartanék. Szembe mertem volna szállni a családom azon részével, aki tönkretette az életem. Helyette itt rohadok, ebben az istenverte országban, távol az otthonomtól, miközben a göndör hajú kölyök is engem fáraszt a baromságaival. Akkor is, ha mélyen belül, el kell ismernem, van benne igazság. Főleg, amikor azt mondta, unatkoznék a négy fal között egyedül. Mert valóban így lenne. Nincs senkim ezen a szar helyen. Mint egy kóbor macska, aki senkinek sem kell és csak a túlélő ösztönei miatt van még életben. Én is ilyen vagyok. Azért élek, hogy ne haljak meg. Ironikus, nem? Tiszta paradoxon.

- Magabiztosságnak hívják, már mondtam neked, édes. - Igazából napközben még céltudatosság volt az a magabiztosság, de mit számít. Az viszont valóban igaz, hogy ugyanazzal a szöveggel próbált meggyőzni, mint a dobozok cipelésénél. Akkor sikeres volt...és most is igazából. Elvégre tény, bármit is csinálunk az életben, azt csak úgy lehet jól csinálni, ha hiszünk benne. Ez kétségen kívül megvan Lando természetében. Hisz magában. Ez az igazi ereje, amivel már-már tudatomba férkőzik és arra sarkall, fogadjam el az ajánlatát. Akkor is, ha tudom, magamnak ártok ezzel. Nem lenne szabad. Nem mutatkozhatnék senkivel. Nem is tartózkodhatnék kint a szükségesnél tovább. Hisz bármikor megtalálhatnak. Én pedig dönteni se tudok arról, melyik lenne rosszabb. Szembe kerülni ismét a bosszúszomjas férjemmel, akit lábon lőttem néhány nappal ezelőtt, vagy az apámmal, akit sakkban tartok és a fejemet akarja. Lehetőleg levágva a nyakamról. Miközben vér folyik. Az én vérem. Már nem számít, hogy a kettőnkben csörgedező vöröses folyadék lényegében azonos, hisz nem tart a gyerekének. Ahogy én sem őt az apámnak.

- Ha még egyszer édesnek hívsz... - Fogalma sem lehet róla, miért undorodom annyira az ilyen becézésektől. Egyrészt, mert fogalmam sincs, milyen az, amikor valaki szívből mondja azokat neked, miközben te is viszonozod az érzést. Másrészt, minden ilyen kedvességből fakadó név Marco emlékét juttatja eszembe. Én pedig el akarom felejteni, hogy ő a férjem. Mert mindig hívott valahogy. Életem. Drágám. Kedvesem. Illetve, a kedvencem tőle. Szerelmem. Én pedig undorodtam mindtől. Hiszen semmit sem jelentettek számomra. Nem, mikor tetteivel éppen az ellenkezőjét bizonyította. Nem véletlen borítja annyi heg testemet. Lassan már tükörbe nézni is félek, mert szembesülnék azzal, mennyire gyenge, törékeny és kiszolgáltatott vagyok. Holott nem akarok egyik sem lenni ezek közül. Erőt akarok sugározni magamból, hogy még egyszer senki se emelhessen rám kezet félelem nélkül. Senki se üthessen meg. Soha többé.

- Akkor mi lesz? - Nem tudom nyugodtan befejezni mondatomat, szinte azonnal közbevág az immár teljesen velem szemben álló srác. Nem tartozik a magas férfiak közé, mégis egy kicsivel magasabbra ér nálam. Habár én sem vagyok túl nagy termetű. Én viszont nem bánom, mert ezáltal mozgékony vagyok és gyorsan tudok futni, ha szükséges. Most pedig ki tudja, mikor jön el az a nap, amikor az életemért kell szaladnom. Zsebre tett kezekkel, hanyag testtartással, kíváncsi tekintettel fürkész engem. Mintha provokálna engem. Talán azt is teszi. Mindenféle szégyenérzet nélkül. Pofátlan. Nem is találhatnék rá tökéletesebb szót. Minden benne van, ami jellemzi a brit fiút.

- Ne akard megtudni! - Nem maradok adósa, amennyire csak lehetséges, közel lépek hozzá. Mindössze egy-két méter, ami elválaszt tőle, így parfümének enyhén fűszeres illata orromba kúszik. Lehunyom szemeimet, csak addig, hogy észhez térjek, majd ismét farkasszemet nézek vele. A sráccal, aki egyszerre keseríti meg a mindennapjaimat, de új színt is hoz az életembe. Micsoda kettősség. Igazán komplex személyiségre vall, mit ne mondjak. - Viszont a szomszédok nyugalma érdekében...- Szerintem mindketten tudjuk, hogy ez csupán kifogás. Nekem mégis szükségem van rá. Kell kapaszkodnom valamibe, különben hagynám, hogy elsodorjanak kusza érzéseim, amiket kivált belőlem az, hogy a közelemben van. Mégis határozottan jelentem ki válaszom végül. - Elfogadom a meghívást. - Eleinte olyan kifejezéstelenül néz rám. Már kezdek megijedni, hogy valami óriási hülyeséget mondhattam, aztán...

- Én is így gondoltam. - Hatalmas vigyora csak még nagyobbra nő, miközben újabb megszólalásával készít ki teljesen. Még, hogy ő is így gondolta? Mintha annyira egyértelmű lett volna, hogy igent mondok, holott nagyon nem volt az. Vagy talán mégis? Akkor viszont tényleg szánalmas és kiszámítható vagyok. Azon se csodálkoznék, ha Lando igazából csak szánalomból lenne velem kedves és hívna el ebédelni. Ettől a gondolattól pedig a szomorúság ismét sátrat ver kavargó lelkemben. - Kettőkor lent várlak a ház előtt. - Nemet kellett mondanom. Kétség nélkül. Nem vagyok normális, hogy ebbe belementem. Semmi értelme az egésznek. - Mármint délután. - Miután szembesül vele, hogy az ebédet akár most is megejthetnénk, tekintve, hogy nem tisztázza, melyik napszakban szeretne velem enni, ami miatt előzőleg kissé furcsa tekintettel illettem őt. Ezért néz rá a csuklóján pihenő, márkás sportórára, ami szembesíti azzal, hogy milyen lehetetlen időben beszélgetünk a társasház kivilágított folyosóján.

- Ott leszek. - Megmosolygom zavarát, elvégre most kicsit sikerül megingatni azt a fene nagy és szerinte egészséges önbizalmát. Illetve biztosítom arról, hogy amit megígérek, azt be is tartom. Elmegyek vele. Akkor is, ha tartok tőle. Túlságosan is. Mi van, ha ő is ugyanolyan, mint...? Mi van, ha ő is bántani fog? Félek bízni benne. Mégis meg kell tennem, ha nem akarom, hogy síron túli hangulat uralkodjon el azon a bizonyos ebéden. Erőt kell vennem magamon. Mert nem ülhetek egész nap bezárva. Nem beszélve arról, hogy munkát is kellene találnom. Lehetőleg, minél előbb. Miután adtam pár napot magamnak arra, hogy megszokjam új otthonom. - Addig menj el aludni, amíg nem bánom meg, hogy igent mondtam. - Kedvem valamivel jobb, hiába próbálom ezt megtartani magamnak, mégis nehezemre esik. Mert el kell ismernem, a lelkem mélyén kicsit várom ezt az ebédet. Talán szert teszek egy barátra ebben a nagy magányban. Talán...

- Úgy sem fogod megbánni, édes. - Már éppen indulni készülnék, azonban ekkor olyat tesz, amire egyáltalán nem számítok. Utánam nyúl és megfogva alkaromat, marasztalni szeretne. Döbbenten tekintek rá, ami szerintem nem kicsit ijeszti meg, mert úgy engedi el végtagomat, mintha forró lángok égetnék. Holott számomra jóleső volt érintése. Hosszú idő után érzem ezt. Gyengédséget. Szavaival viszont elűzi mindezt belőlem. Helyette megmarad a jól megszokott megrökönyödés. Megint édesnek hív. Tényleg provokálni akar. Holott, ha tudná, hogy a tűzzel játszik. Méghozzá mindezt hatalmas, ezer wattos vigyorral az arcán teszi. Lehetetlen egy alak vagy, Lando. Tényleg. Azonban ez sem állít meg abban, hogy magára hagyjam őt. Nagyot ásítok, mialatt egyre inkább közeledem lakásom bejáratához.

- Ay, Dios Mío! - Reménytelenül sóhajtok fel, mialatt pillanatok alatt paprikázza fel hangulatomat újabb aranyköpésével. Észre sem veszem, hogy ennek következtében, anyanyelvemen szólalok meg, amit viszont simán megért. Nem csodálom. Nálunk is hasonlóan hangzik az "édes istenem", mint az ő nyelvükön. Mert abban biztos lehetek, hogy spanyolul nem tud. Melyik angol tanulna meg más nyelvet? Ugyan. Szerintük mindenkinek kötelessége beszélni ezt a nyelvet, mert világnyelv, holott a spanyol is azzá válik lassan, annyi ember beszéli a földgömb másik felén, mégsem mozdítják a kisujjukat érte, hogy ezt el is ismerjék. - Ez már tényleg túlzás. - Megindulok vissza a lakásba, hogy aztán végre nyugovóra térhessek. Remélhetőleg, ezúttal lövöldözés és kiabálás nélkül. Előtte viszont visszafordulok, hogy kiegészítsem, mire gondolok, amikor már az égiekhez szólok. Elmosolyodik. - Még tőled is, kölyök. - Én viszont másodpercek alatt törlöm le a vigyort a képéről, és ehhez elég egyszerűen csak kölyöknek szólítanom őt. Mert harap rá. Akárcsak hal a csalira, mikor horgásznak az emberek. Még hallom, ahogy elmotyogja magának, hogy ő aztán minden, csak kölyök nem, holott pont úgy viselkedik. Most viszont enyém az utolsó szó, hisz intve neki egyet, becsukom magam mögött az ajtót. Nem törődve azzal, mit csinál a továbbiakban.

Nyugalom. Erre van szükségem. Semmi másra. Azonban egyáltalán nem számítok arra, hogy ezzel az ebéddel felborul minden, amiben eddig hittem Landóval kapcsolatban.

~~~

Sziasztok! 🧡

Megérkeztem végre a második fejezettel. Még tavaly szerettem volna ezt is hozni, viszont sajnos nem úgy alakultak a dolgaim, illetve más sztorijaimmal is foglalkoztam. Ugyanakkor nem felejtettem el ezt a történetet. Annyira nem, hogy nagy terveim vannak vele. Akik követnek az Instagram felületén, tudják, miről van szó. Nem titok, de szeretném majd könyvkiadásig vinni ezt a sztorit, ha sikerül befejeznem. Ezért nagy valószínűséggel idén ez a sztorim kapja a legnagyobb figyelmet, hogy jövőre kiadathassam. ✍

Nagyon remélem, hogy a kimaradásom után, kárpótol titeket ez a rész, akkor is, ha érzelmileg nagyon hullámzó lett. Ez valószínűleg az egész történetet jellemezni fogja, hisz egyszerre boncolgatok mély témát, illetve Lando karaktere megköveteli ezt a humorosabb vonalat is. 🥺Már, amennyire humorosnak lehet engem mondani. 😅 Ennek ellenére, remélem, tetszett nektek a rész és a történet folytatása is fog majd. 🙏

Mit gondoltok a részről? Tetszett nektek, vagy lehetett volna jobb is? Mi a véleményetek az álomról, ami egyben visszaemlékezés is? Szerintetek Sienna látja újra még a testvérét? Ha igen, milyen szerepe lesz szerintetek a lány életében? Meg tudja Roberto védeni a húgát, ha úgy hozza a sztori? Mit gondoltok Sienna és Lando újabb találkozásáról, illetve a lány kusza érzéseiről, amiket a pilóta közelében érez? Szerintetek indokoltak Sienna félelmei? Meg tud valaha bízni bárkiben is? Mi a véleményetek Lando magabiztosságáról? Ez tényleg ő, vagy van másik oldala is? Illetve, a legfontosabb: szerintetek hogyan alakul majd az a bizonyos ebéd a következő részben? Jó döntést hozott Sienna, hogy elfogadta a meghívást? 🤔 Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, legyen az pozitív , vagy akár negatív. 😊

Nagyon köszönöm az előző két részhez érkezett véleményeket és szavazatokat. Nagyon jól esett mind, hihetetlenül hálás vagyok nektek érte. Ezért nagyon igyekszem a következő résszel. Hamarosan jelentkezem. Addig is, nagyon vigyázzatok magatokra! 💙