Ajánlott zene: J Balvin, Liam Payne - Familiar

"Jön egy fordulat, bekattan valami, és az ember érzi, hogy változás következik, sőt, már be is állt. (...) És többé már semmi sem lesz a régi, soha."

~ Felhők felett 3 méterrel c. film

/Lando Norris/

2021. június 10. Woking, Egyesült Királyság

Sokat gondolkozom azon, miért csinálom egyáltalán ezt? Miért kínzom magam minden egyes nap azért, hogy utána bizonyos számú futamhétvégén kihajtsam a belemet is a pályán, miközben kérdéses, hogy valaha bajnok leszek-e? Miért futok most is, mint egy ökör? Ehhez hasonló kérdésekkel bombázom magam, miközben teljesíteni próbálom az utolsó kilométereket abból az edzésből, amit személyi edzőm írt ki a mai délutánra. Nehéz megtalálnom rá a válaszokat. Mégis megyek. Töretlenül. Amíg be nem fordulok abba az utcába, ahol lakom.

Mint mindig, most is végtelen béke uralkodik el a környéken, ahol számos kertesház, illetve néhány, emeletes társasház sorakozik egymás után. Minden olyan egyforma ezen a környéken. A házak, a kertek a gondosan lenyírt fűvel, illetve némi, virágos sziklakerttel, a járda és az út, amiket végig ültetett fák egész sora választ el egymástól. Minden olyan egységes. Semmi egyediség nincs benne. Mégsem választanék más helyet, mint Woking kertvárosi része. Már csak azért sem, mert sehol nem érzek ekkora nyugalmat, mint itt.

Amikor elkezdtem ezt az egészet, senki sem mondta, mi vár majd rám. Nem volt, aki figyelmeztessen arról, mennyire felfordul majd az életem, ha azt az utat választom, hogy hivatásos autóversenyző leszek. Hiszen eleinte hobbinak indult. Méghozzá a legjobbnak mind közül. Amúgy is kegyetlenül utáltam az iskolát. Ezzel legalább legálisan is lóghattam onnan, hiszen idővel egyre több hazai, majd később nemzetközi versenyen vettem részt. Ennek ellenére a szüleim nem engedték, hogy ne csináljam végig a tanulmányokat legalább az érettségiig. Igaz, ehhez egy idő után át kellett váltanom arra, hogy magántanárhoz járjak.

Ugyanakkor nem bántam meg semmit abból, hogy az álmaimat követve, beáldoztam iskolai tanulmányaim egy részét. Kétségtelenül megérte. Különben most nem mondhatnám magamat a McLaren pilótájának. Nem vezethetnék a legjobbak között. Nem lehetnék a Formula 1 mezőnyének egyik versenyzője.

Akkor sem, ha az utat számtalan nehézség övezte, hiszen lehet, hogy gazdagnak számítanak a szüleim, nem tettek elém semmit. Támogattak, mint bármelyik anya és apa a gyermekét, mégsem adtak többet, illetve nem próbáltak meg előnyhöz juttatni azzal, hogy pénzük van. Ennek ellenére, nem egy ember vádolt meg ezzel, mégsem foglalkozom velük. Ők nem élik át, milyen az, amikor évről évre egyre nagyobb a tét, ezáltal a nyomás is erősebbé válik bennem. Nekik nem kell megküzdeniük a megfelelési kényszerrel, ami időről időre úrrá lesz rajtam, ahogy keresem a sikerhez vezető ösvényt.

Mert szezonról szezonra egyre többet várnak tőlem. Már nem elég az, amit tavaly nyújtottam. Jobbnak kell lennem. Jobb akarok lenni. Mindig. Végső soron pedig ez hajt abban, hogy minden egyes rohadt nap legyőzzem magamat és hajtsak tovább, mint ma is. Ugyanakkor most már csak kocogással lépem le a megmaradt métereket, hogy normalizáljam a pulzusomat a közel tizenöt kilométeres táv után, amitől már minden izmom ég. Alig várom, hogy a nap további részében ne kelljen semmit csinálnom, ami megterhelő. Éppen elég lesz a holnapi napot túlélnem, amire Jon edzés gyanánt nyakizom erősítést írt ki. Semmit nem utálok annál jobban, akkor is, ha tisztában vagyok vele, hogy az egyik legfontosabb része a felkészülésnek. Másként nem bírnánk el a nyakunkra ható erőt a kocsiban.

Fokozatosan lassítom le lépteimet, amint befordulok a lakhelyemül szolgáló társasház kovácsoltvas kapuján, hogy a macskakövekből kirakott ösvényen keresztül besétáljak a négy emeletes épületbe. Azonban megtorpanok, ahogy szemeim elé tárul az a látvány, amire egyáltalán nem számítok. Ráadásul túl jó ahhoz, hogy elszakítsam róla tekintetemet. Igyekszem csendben maradni, miközben a háttérből szemlélődöm és figyelem Őt.

A lányt, aki a társasházhoz tartozó bejáraton próbálja beegyensúlyozni magát, miközben egy dobozt tart kezeiben, de az ajtót nem tudja kitámasztani, hiszen két kézzel fogja azt. Jobb híján a hátával próbál támaszt adni , azonban ez sem bizonyul túl sikeresnek, hiszen így nem tud bejutni a vágyott folyosóra. Én pedig nem habozok túl sokáig azon, hogy segítsek neki, vagy sem. Éppen ezért szaladok oda hozzá, hogy aztán megfogva az ajtót, megkönnyítsem a dolgát.

Ezen azonban annyira meglepődik, hogy hirtelen elveszti egyensúlyát és már készül fenékre esni. Ehhez mérten gyorsan kapcsolok, hogy megakadályozzam a zuhanásban, így végül megfogva csípőjénél, magabiztosan tartom meg vékony testét, mely úgy esik nekem, mint valami tollpihe. Közben követem a fiatal nő trükkjét és hátammal támasztom meg az ajtót. Számítok rá, hogy egyből felém fordul, mégsem készülök fel arra eléggé, hogy zöld szemeit enyéimbe fúrja. Pillanatok alatt történik, de olyan, mintha teljesen belém látna.

- Nem szorulsz... egy kis segítségre? - Hirtelen szólalok meg, ezzel megtörve a beállt varázst kettőnk között, amit eddig érzékeltem. Azonban tudom, hogy nem maradhatunk így az örökkévalóságig, ezért veszem rá magam végül a beszédre. Magamat is meglepve, kissé akadozva, teszem fel kérdésemet neki. Nem tudom, hogy a bizonytalanság, vagy egészen más műveli ezt velem.

Nehezen szakítom el tekintetemet róla. Annyira különleges. Hosszúkás arcához kellően markáns, mégis nőies arcélek tartoznak, amit erőteljes vonások egészítenek ki, melyek közül a legjellegzetesebb a mosolyránca. Félhosszú, barna haja keretezi fejét, azonban a macskazöld szemek azok, amik igazán magukkal ragadnak. Egyszerre látok bennük döbbenetet, bizonytalanságot, fájdalmat és... félelmet. Mintha tartana tőlem, holott nincs oka rá. Soha nem jutna eszembe bántani egyetlen nőt sem. Őt meg végképp nem. Azonban, ezt tapasztalva, minden eddiginél érdekesebbé válik számomra.

- Kösz. - Kissé feszélyezve, válaszol kérdésemre, miközben másodpercek gyorsasága alatt húzódik el tőlem, hogy aztán megigazítva kezei között a dobozt, ismét magabiztosan álljon meg saját lábain. Tényleg fél. Másképp nem menekült volna fejvesztve, mintha tűz égetné. - De nem. - Határozottan rázza meg fejét, ahogy végignéz rajtam, eközben pedig én sem teszek másként. Szemtelenül mérem végig őt. Vékony, már-már sovány alakja egyértelműen kirajzolódik az általa viselt fekete, szakadt csőszárú farmernek, piros tornacipőknek, illetve a fehér Guns N' Roses mintázatú pólónak köszönhetően. Megmosolyogtat, mennyire törékeny, mégis milyen régi, de zúzós zenei stílusa lehet. Ki nem nézném belőle, ellenben a szegecses karkötő arra enged következtetni, hogy vad lehet. Ahogy azt sem, hogy egyedül képes lesz bevinni a cuccait.

- Nem úgy nézel ki. - Ennek a gondolatnak pedig hangot is adok, ahogy látom, karjain kidudorodnak az izmok, mialatt minden erejét beleteszi abba, hogy megtartsa a nehéz dobozt. Ellenben most még nem lépek oda hozzá, hogy segítsek, hiszen nem hajlandó elfogadni. Holott biztos vagyok benne, hogy jól jönne neki. Azonban nem akarok ráijeszteni. Éppen elég új lehet neki a környék, hiszen eddig nem láttam még errefelé, úgyhogy szinte biztos lehetek benne, hogy máshonnan költözött ide.

- Én pedig nem kérdeztem a véleményed. - Szavaiból, illetve, ahogy kimondja őket, rájöhetek, hogy messziről jöhetett ide, elvégre érdekes akcentussal formálja meg gondolatait, amik számomra természetes kiejtéssel másképp hangzanának. Aztán hirtelen ugrik be fekete hajú, latin származású barátom, egyben egykori csapattársam is. Carlos ugyanis nagyon hasonló kiejtéssel beszéli az angolt. Éppen ezért fogalmazódik meg bennem a gondolat, hogy a számomra eddig ismeretlen lány is hasonló származású lehet. Mondjuk, fogalmam sincs, miért érdekel ez ennyire. Talán, mert túl távolságtartónak és titokzatosnak látom őt. Ez pedig kifejezetten idegesít. Tudni akarom, ki ő.

- Szar ügy. - Ugyanakkor még nem rontok ajtóstul a házba, helyette csak kifejezem, mennyire nem érdekel, mit gondol. Elvégre, ha akarná, se tudná tagadni, hogy szenved, csak éppen a latin népekre jellemző büszkeséggel utasít el minden segítő kezet. Mellé még el is mosolyodom kissé, ahogy látom, milyen hamar formálódik a fiatal nő arckifejezése döbbentről dühössé. Szórakoztató nézni, milyen könnyedén ki lehet hozni a sodrából. - Mert szerintem igenis szükséged van segítő kezekre. - Erre pedig még rá is teszek, miután szembesítem az egyértelmű jelekkel, miszerint majd' megszakad egyedül. Mert csak a hülye nem venné észre, hogy nehezen bírja. Legszívesebben már most kikapnám azt a fost kezei közül, de lehet, azzal csak még ettől is jobban felidegesíteném.

- Milyen nyelven mondjam el, hogy nem kérek a segítségből? - Kezeit ökölbe szorítja, miközben kellően artikulálva, kihangsúlyozva minden egyes szavát, kérdez újra. Nekem viszont nevetnem kell. Nem vagyok túl magas, de hozzá képest mégis. Ennek ellenére ő az, akit a kellőnél több agresszióval áldott meg a sors, amit jelenleg egész biztosan rajtam vezetne le. Én pedig nem is ellenkeznék, ugyanakkor azt választja inkább, hogy visszafogja minden kikívánkozó haragját és némileg nyersen, de közölje, hogy hagyjam békén. Én mégsem bírok nyugton maradni, amíg el nem érem, amit akarok. Mert ez van benne a véremben. Másképp versenyző sem lehetnék. Ha egyszer is megrendültem volna, nem lennék az, aki ma vagyok.

- Amilyen nyelven csak akarod. - Közelebb sétálok hozzá, ő pedig hátrál és ez nekem segít. Engem helyez fölénybe az adott helyzetben és nem félek kihasználni ezt. Nekiütközik a korlátnak, ami a kissé megemelt feljárót választja le a kerttől, ezért nem tud tovább menekülni. Én viszont közel állok hozzá. Talán túlságosan is, mert nem néz szemeimbe. Helyette elfordítja fejét. Nem bírja, ha sarokba szorítják, én mégis ezt teszem, de nem bánom. - Akkor sem mozdulok innen. - Mert ezzel is kimozdíthatom komfortzónájából és megingathatom a stílusban, ahogy hozzám szól. Ez pedig magabiztossággal vértez fel. Habár meg is lep egyben. Olyan természetességgel beszél hozzám, mintha fogalma se lenne róla, ki vagyok. Lehet, tényleg így is van. Ennek viszont felettébb örülök. Végre valaki, aki nem pisili össze a gatyáját csak azért, mert Lando Norris a nevem, és a királykategóriában versenyzem.

- Remek. - Zöld szemei most találnak vissza hozzám, amikben most mérhetetlen tűz pislákol. Alig hallhatóan szólal meg, mégis könnyen megértem az utca nyugalmában, mit mond. - Hogy én mindig az ilyen makacs idiótákat fogom ki. - Megunva a cipelést, nem törődik semmivel maga körül, csak ledobja a dobozt, amiben ezek szerint nem lehetnek törékeny dolgok, elvégre túlságosan hanyagul teszi azt le a földre. Nekem pedig kissé hátra kell ugranom ahhoz, nehogy lábamon landoljon a nehéz karton. Hálát adok a versenyzésnek köszönhetően fejlett reflexeimnek, amiért másodpercek töredéke alatt reagálok. Nem elég, hogy cinikus, még közveszélyes is. Egyre jobb ez a csaj. Ettől viszont csak még kíváncsibbá tesz. Mert biztos vagyok benne, hogy különleges. Számomra legalábbis egész biztosan az.

- Hallottam ám. - Mosolyogva szólalok meg, ahogy töretlenül azt figyelem, mit csinál. Most éppen megfáradt kezeit rázza le, ezzel ismét életet lehelve beléjük, mert gyanítom, rendesen elzsibbadhattak végtagjai, amíg tartották a nehezéket. Meg is értem. Habár magának köszönheti, hiszen, ha elfogadja a segítséget, akkor talán már régen felkerült volna az a doboz is, akárcsak a többi, amik a szépen lenyírt füvön sorakoznak. Csodálkozom, hogy egyik lakó sem jött ki, hogy megdorgálja ezért a fiatal lányt, elvégre a helyi pletyka-őrjáratnak, vagyis az itt élő, idős nénik közösségének lételeme az, hogyan köthetnek bele a másikba. Az a gyep pedig számukra szent és sérthetetlen. Pedig nem is ők nyírják, hanem a kertész, akit mi, az itt lakók fizetünk. Talán csak túlságosan ráérnek mással foglalkozni és ilyenkor érzem magam szerencsésnek, amiért évközben rengeteget utazom. Habár az ismeretlen lány megjelenésével eggyel megnőtt azon okok száma, amiért mégis érdemes lenne többet itthon tartózkodni. Keserédes a dolog, hogy ezt nem én döntöm el, elvégre a versenyzés kemény világ, ahol nem mi szabjuk a szabályokat.

- Reméltem is. - Magabiztos mosoly húzódik arcára, ami engem is jobb kedvre derít. Már csak azért is, mert rendkívül jól áll neki, mikor mosolyog vagy jókedvet sugároz az arca. Azonban mindez néhány másodpercig tart csupán, majd visszatér a rá jellemző komorság és félelem, ami sugárzik belőle. Rohadtul kíváncsi vagyok, miért tart ennyire tőlem, de nem kérdezhetem meg. Nem lehet, mert nem ismerem. Igazából nem is kéne foglalkoznom vele. Simán elsétálhattam volna mellette, hisz mindenki úgy oldja meg a dolgait, ahogy akarja. Azonban nem. Képtelen voltam elnézni, ahogy küszködik a bejutással és nem csak azért, mert felkelti figyelmemet már csak a lénye is. Egyszerűen nem hagyhattam el a helyszínt segítségnyújtás nélkül. Akkor sem, ha a barna hajú hölgyemény nem kér belőle.

- Azok a dobozok hozzád tartoznak? - Figyelmen kívül hagyva beszólását, a gyepen felsorakozó dobozok felé biccentek. Ha már itt vagyok, egész biztos, hogy nem engedek abból, amiért megálltam a lánynál. Ezért is érdeklődök ilyen rámenősen. Hátha akkor leengedi maga körül az álarcát. Legalább egy kicsit. Mert érzem, hogy ez nem több annál. Erősnek mutatja magát. Talán az is. De vannak gyenge pontjai. Amit nem akar megmutatni senkinek sem. Ezek a nők a legveszélyesebbek. Nem tudhatod, milyen erő lakozik bennük, ez pedig kiszámíthatatlanná teszi őket.

- Sajnos. - Hatalmasat sóhajt, miközben bólint, ezzel is jelezve, hogy esetleg hajlandó kicsit engedni az eddigi ellenállásából. Előfordulhat, hogy kezd rájönni, egyedül nagyon sokáig fog még tartani számára az, hogy eljuttassa cuccait a vágyott lakásig. Én pedig megragadom az alkalmat arra, hogy valós értelemben is segítő kezet nyújthassak neki. Már csak azért is, mert olyan elveszettnek tűnik a nő. Mintha maga sem tudná, mit keres itt. Minden mozdulatából süt ez, annyira bizonytalannak tűnik, már csak az is, ahogy körbetekint a környéken.

- Akkor mutathatod is az utat. - Én viszont határozottan sétálok oda a dobozokhoz, hogy kiválasztva egyet közülük, magamhoz emeljem azt. Majd a bejárat felé biccentve, szólalok meg, ezáltal kiadva a feladatot a lánynak, aki ezúttal készségesen veszi vissza saját dobozát, hogy aztán elinduljon befelé. Meglep, hogy jelen pillanatban milyen csendben tűri, hogy irányítsam, hiszen már percek alatt is bizonyítja, hogy nem minden nő könnyen irányítható. Ő meg aztán különösen nem. Belépve a fehérre mázolt földszinti előtérbe, szemem végig pásztázza a terepet, ahol a falra fúrva, postaládák, illetve öt irányba, ajtók vannak felfúrva. Minden emeleten ennyi lakás van a társasházban. Az egyik sarokban egy kissé elszáradt, de még valamelyest zöld növény látható valami kerámia cserépben. Eléggé kopár, de legalább tiszta a környezet. Szerencsére liftet is szereltek be, ezáltal a fémajtós felvonó előtt állunk meg, aminek végül én nyomom meg a hívó gombját, könyökömmel. Ezen szemeim sarkából láthatom, ahogy megint elmosolyodik, de ahogy rápillantok, azonnal le is fagy az arcán húzódó vigyor.

- Te mindig ilyen fafejű vagy? - Ellenben éles nyelve ismét előkerül, ahogy felteszi kérdését. Nekem pedig nevetnem kell. Azt hittem, tényleg feladja és elengedi ezt a témát, azonban csalódnom kell. Nem képes beletörődni, hogy ezúttal segítségre szorul. Időközben kinyílik a felvonó ajtaja, így előre engedve őt, szállok be én is a szűk helyiségbe, ami felvisz minket a vágyott emeletre. Mint megtudom a lánytól, ez éppen a negyedik lesz. Micsoda véletlen, hogy én is pont azon a szinten lakom. Szerencsés egybeesés, mit ne mondjak.

- Ha úgy érted, hogy amit a fejembe veszek, attól nem tántoríthat el senki, akkor segítek, azt céltudatosságnak hívják. - Ahogy elindul a felvonó, ismét eszembe jut kérdése, amit nem tudok felelet nélkül hagyni. Az nem én lennék. Éppen ezért válaszolok némileg visszafojtottan mosolyogva. Habár érződhet némi kioktatás is hangomból, de ennyi talán még belefér, tekintve, hogy folyamatosan oltogatna, ha hagynám neki. - A munkámból adódik. - Teszem hozzá valamelyest félve, hiszen ki tudja, talán ezáltal árulom el magam és mégis felismer. Azonban megint tévednem kell, aminek egyszerre örülök, és tölt el csalódással. Elvégre ki ne szeretne felvágni azzal, hogy autóversenyző egy jó csaj előtt? Másfelől, viszont jobb, hogy nem tudja. Nem a hírnevemmel kellene felkeltenem a figyelmét, hanem azzal, aki valójában vagyok. Egy teljesen átlagos srác.

- Édes istenem. - Színpadiasan sóhajt fel, ahogy meghallja válaszomat. Valószínűleg már közelítek a zöld szemű lány türelmének végpontjához, de egyáltalán nem bánom. Akkor legalább valami érzelmet látnék rajta, nem azt a kifejezéstelenséget, ami vonásain ül. Mintha megöltek volna benne valamit. - Még egoista is. - Teszi hozzá hitetlenkedve, ami bevallom, kissé sért, de a világért sem mutatnám ki neki. Sokan egoistának tartanak csak azért, mert kimondom, amit gondolok. Összetévesztik az őszinteséget azzal, hogy túl sokat képzelek magamról. Holott éppen ellenkezőleg, sokszor küzdök belül éppen saját magammal, hogy elhiggyem, elég jó vagyok, akár a versenyzéshez, akár az élet más területéhez. Emellett pedig megbizonyosodhatok róla, hogy nincs tisztában azzal, mivel foglalkozom, máskülönben egész biztosan sikoltozva, ugrana a nyakamba, mint a legtöbb lány, aki követi a sportot. Nem sértegetne így.

- Egészséges önbizalomnak mondanám. - Ezúttal viszont nem veszem elő a rosszabbik felem, ami valószínűleg valami flegma válasszal örvendeztette volna meg őt. Helyette igyekszem elviccelni az egészet, mint minden mást is az életben, ami kellemetlenül érint. Ezzel a trükkel tudok túlélni mindent, ami engem ér kint, a nagyvilágban. Meglehet, vannak napok, amikor ez sem segít és legszívesebben magamra zárnám az ajtót, hogy mindenki hagyjon békén, de nem tehetem meg. Nem lehet, elvégre kötelességeim vannak versenyzőként. Ráadásul az, hogy a pályán száguldhatok, mindenért kárpótol az életben. Még azért is, mert nincs barátnőm. Habár ezen szívesen változtatnék. Túlságosan is szívesen.

- Ez minden, csak egészséges nem. - Ahogy beszélni kezd, szinte azzal egyszerre szólal meg a lift csilingelő hangja, mely jelzi számunkra, hogy felérünk az épület legfelső emeletére. Hamarosan az ajtó is kinyílik, így kilépek a szerkezetből a szintén fehérre festett falakkal, illetve szürke térkővel lerakott térbe, melyből a lakások nyílnak. Köztük az enyém is. A falakon néhány, szerintem borzalmasan absztrakt és modern festmény sorakozik egymás után, illetve itt is megtalálható az elmaradhatatlan, pálmafára hajazó növény az egyik sarokban. Emellett egy sötétkék szőnyeg is található középen, amit az egyik lakó pakolt ide önkényesen, pedig rohadtul felesleges. Ezen felül a lifttel szemben lévő oldalon egy szép, nagy négyes számot is láthat, aki idetéved.

- Ha te mondod. - Sóhajtok fel, ahogy elhagyják szavaim a számat. Ezalatt észreveszem, hogy az enyém melletti lakás ajtaja nyitva áll már, ami gyanússá válik számomra. Azok után meg főleg, hogy a fiatal nő arra indul el, ahogy követve engem, elhagyja a felvonót és kilép az előtérbe. Belépve a lakásba, lepakolja a dobozt az első, félreeső, szabad helyre, amire én is ráteszem a kezemben lévő kartont. Mélyen belül örülök a ténynek, miszerint ő lesz az új szomszédom. Fogalmam sem volt, hogy az eddig itt élő, kétgyermekes család eladta a lakásukat. Talán, ha többet lennék itthon, nem érne meglepetésszerűen a dolog. Mindenesetre, felettébb örülök a váratlan fejleménynek. Ki gondolta volna, hogy pont mellém sodorja az élet a lányt. Szó szerint is.

Párszor megismételjük ezt a folyamatot, mire megtelik a kicsi, de barátságos lakás dobozokkal, ami már ismeretlen ismerősöm tulajdonát képezi. Azonban elégedetten sóhajtok fel, amint végzünk, elvégre jó érzés, hogy mindössze fél óra alatt befejezzük a pakolást. Látom rajta, hogy megkönnyebbült, akkor is, ha ezt minden erejével igyekszik leplezni. Miután bezárjuk a lenti bejáratot, ismét közösen utazunk a liftben, ami megtelik parfümje illatával, melyet talán a szilva és a fahéj keverékéhez tudnék hasonlítani. Az viszont biztos, hogy nagyon kellemes, ráadásul pillanatok alatt kúszik bele orromba, ezáltal tudatomba is. Némi értetlenséget vélek felfedezni a lány vékonyka arcán, ahogy benyögöm, hogy egy emeletre tartunk ismét. Ez pedig erősödik rajta, ahogy látszólag a lakásához is követem, holott nem erről van szó. Meglehet, ő még nem tudhatja, amit én már igen.

- Habár nem kértem, de köszönöm a segítséget. - Mintha kicsit megenyhülne, legalábbis ezt érzem hangjában, ami ellágyul, ahogy megszólal. Nekem pedig különösen jól esik, hogy kifejezi háláját. Engedek a rajtam eluralkodó jókedvnek, ahogy megeresztek egy mosolyt. - Azt viszont elmagyarázhatnád, hogy miért követsz azután is, hogy már végeztünk? - Azonban megállva saját ajtaja előtt, csípőre tett kezekkel, hevesen gesztikulálva, kér számon, mivel úgy gondolja, hogy megszállottként üldözhetem őt. Mindjárt felnyitom a szemét arról, mennyire téved. Alig várom, hogy lássam a reakcióját.

- Nincs mit. Bármikor. - Lazán felelem, ahogy nekidőlök a két ajtó közötti falnak, majd miután megigazítom magamon fekete melegítőnadrágom, illetve fehér sportfelsőm, karba tett kezekkel figyelem őt. - Egyébként meg, itt lakom. - Végül megkímélem a további találgatásoktól és megosztom vele, mit keresek még mindig itt. Lényegében ugyanolyan jogom van itt lenni, mint neki. - Melletted. - Ezzel a szóval nyomatékosítom mondandóm lényegét, ahogy fejemmel kissé hátrafelé biccentek. Bőre pillanatok alatt fehéredik el, ahogy szembesül vele, miről is beszélek.

- Mondd, hogy nem te vagy az új szomszédom! - Látni rajta, mennyire elsápad, azonban hirtelen lehel életet arcára azzal, ahogy két tenyerét feje két oldalára csúsztatja. Mintha magában motyogna valamit, miután megszólal. Lehet, éppen engem küld a pokolra, de nem bánnám azt sem, ha vele mehetnék. Izgalmas lenne.

- Örülök, hogy leesett. - Arcomon győztes vigyor ül, ahogy végre ki tudom húzni lábai alól a biztosnak vélt talajt. Mindezt egyetlen, apró információ miatt, amivel ugyanakkor all in-re tettem eddig még kijátszatlan lapjaimat. - Szomszédként pedig be is mutatkoznék... Lando vagyok. - Elrugaszkodva a faltól, nem törődve semmivel sem, indulok meg felé, hogy aztán kezet nyújtsak neki, miután megosztom vele nevemet. Szigorúan csak keresztnevemet. Bőven elég, ha ennyit tud jelenleg. Hiszen sosem lehet tudni. Ahhoz túl ártatlannak tűnik, hogy ártson nekem, de még a legbizalmasabbnak tűnő emberek is rejtenek magukban kockázatot. Hiszen nem tudhatom, ki az, aki valódi személyiségét mutatja felém, illetve ki az, aki igazából csak a sajtó embereként próbál a közelembe férkőzni néhány szaftos pletykáért cserébe rólam, amivel aztán nehéz helyzetbe hozhat engem és a csapatom.

- Mondanám, hogy örvendek, de... - Ellenben nem azt kapom, amit várok, mármint, hogy bemutatkozzon ő is. Éppen ellenkezőleg. Hátrébb lép egyet, jelezve, hogy nem akar megismerni egyáltalán. Meg kéne könnyebüljek, hiszen így egyszerűbben engedhetem el azt, aminek amúgy sem lenne értelme. Elvégre hiába szeretném, nem fér bele a mostani életvitelembe az ismerkedés. Akkor sem, ha úgy érzem, ő változtathatna mostani véleményemen. Ha kedvesebb lenne, egész biztosan.

- Tudod, édes. - Lépek egyet felé, ahogy leengedem kezemet, mialatt provokálni kezdem őt először azzal, ahogy becézem. Holott nem is ismerem, nem lenne jogom így hívni, mégis megteszem, nem törődve a következményekkel. - Ilyenkor illik neked is bemutatkozni, vagy nem tanították meg neked gyerekként? - Erősebben tombol bennem a vágy, hogy visszavágjak azért, amit kapok, ehhez pedig nem félek behozni a családi hátterét sem, amiről szintén nem tudok semmit. Ugyanakkor sejtem, hogy érzékeny pontra tapintok, amint látom, a "gyerekként" szót meghallva, vonásai fájdalmasan torzulnak el. Nem lehetett jó gyerekkora, efelől most már semmi kétségem és hirtelenbbánom meg, amit kimondtam, de visszavonni nem tudom. Ezáltal maradnak a következmények.

- Édes a nénikéd, az. - Nem marad adósom és talán most először némi indulatot érzek vékony, mégis erőteljes hangjában. Mintha most akarna igazán darabokra szaggatni. Amit meg is értek, ha tényleg sikerült beletenyerelnem gyermekként eltöltött éveibe, vagyis annak emlékeibe. - Sienna a nevem. - Fogai között szűri a szavakat, ahogy kimondja végül, amire eddig vágytam. Sienna. Igazán különleges név. Nem az a név, amit minden latin lány visel, de kétségtelenül illik hozzá. Ha a jelentésére gondolok, keresve se találhattak volna jobbat neki. Narancsos-vörös. Mint a névhez tartozó olasz várost körülölelő házak tetejének színe, mely jellegzetessé teszi azt a környéket. Számomra a vörös egyet jelent a szenvedéllyel, ami ott van benne. Egész biztosan. Akkor is, ha visszafogja. Engem pedig kíváncsivá tesz, milyen, ha mindazt, ami tényleg benne van, szabadjára engedi. - Ha most megbocsátasz és kielégítettem az információéhséged, szeretnék végre bemenni. - Hirtelen fordul sarkon, amivel nem kicsit lep meg, hogy aztán magamra hagyjon az amúgy rideg folyosón. Azonban nem engedem el ilyen könnyen.

- Azt igen. - Majdnem olyan gyorsan fordul vissza, amilyen lendülettel hátat fordított nekem, majd zöld szemeivel ismét érdeklődve figyel engem. Mosolyognom kell, ha arra gondolok, mit fogok mondani most, amivel valószínűleg teljesen kikészítem majd. Ellenben egyszer élünk, akkor mikor, ha ne most húzzam egy kicsit az agyát. - Habár nem mondom, hogy nem tudnál máshogy is... - Mosolyom vigyorrá növi ki magát, ahogy belekezdek a mondatba, ám nincs olyan szerencsém, hogy a vicc végére is érjek.

- Addig fogd be, amíg szájon nem váglak, kölyök. - Nem hagyja, hogy befejezzem mondandómat. Helyette azonnal a szavamba vág, mielőtt olyat mondanék, amivel az utolsó gyufaszálat is kihúznám nála. Erőteljesen, egyben határozottan igyekszik tudtomra adni, ha így folytatom, hamar találom szembe magam egy rohadt nagy pofonnal, amit ki is nézek belőle. Mégis, annyira élvezem, hogy ilyen ideges. Most is csak önfeledt kacagára futja tőlem, ami méginkább felbőszíti őt. Ezért, mielőtt nekem rontana, nagyot sóhajt, hogy aztán a lakásához tartozó bejárathoz sétáljon. - Estúpido. - Hangosan csattan az ajtó, ahogy becsapja azt maga után, nekem pedig akaratlanul is nevetnem kell azon, ahogy nevez. Holott nem túl szép hanglejtéssel és annál is nagyobb sértéssel vágja hozzám az adott szót. Ellenben, szerintem észre sem veszi, hogy spanyolul szólal meg, ahhoz pedig nem kell messzire mennem, hogy tudjam, mit jelent, ami elhagyta felettébb csábító ajkait. Eléggé hasonlít angol megfelelőjére, illetve Carlos barátom spanyol leckéi is jó hatással voltak nemlétező spanyol tudásomra. Habár még mindig a "Soy lago" számomra tudásom ékköve. Amit talán egyszer majd Sienna előtt is elsüthetek. Ha más nem, azért, hogy kicsit kevésbé legyen morcos velem, mint most.

~~~

Sziasztok! 😊

Nagyon régen hoztam a prológust, tudom. Igazából nem is tudom, miért. Az egyetlen ok talán az lehetett, hogy a többi történetemmel foglalkoztam. Ne haragudjatok, amiért ennyit kellett várni. Igyekszem a következőt sokkal előbb hozni majd. 🥺 Köszönöm a türelmeteket és azt is, amennyi visszajelzést kaptam tőletek. Hihetetlenek vagytok, tényleg. 😍

Kicsit rövidebb lett a rész, de végre megtörtént az első találkozás. 🤭 Erre számítottatok? Habár az előző részben kicsit utaltam erre, de mégis megkérdezem. 😅 Gondoltátok volna, hogy Lando és Sienna ilyen rögös úton indulnak el? Szerintetek jogos volt Sia viselkedése, hogy nem akarta elfogadni a segítséget? Mit gondoltok Lando karakteréről? Szerintetek sikerül felkeltenie a lány érdeklődését? Ha igen, mi a tippetek, hogyan? 🤔 Szívesen fogadok bármiféle visszajelzést, akár jót és rosszat is. Illetve nemsokára válaszolok a prológus megmaradt kommentjeire is. 🥺🙏

Igyekszem mielőbb megírni a folytatást és bízom benne, hogy ezúttal nem ennyit kell várnotok rá. Mindent megteszek érte. Addig is nagyon vigyázzatok magatokra és kitartást küldök mindenhez, amit csináltok. Hamarosan jelentkezem. 🥰

~ Noemi