🔞 A fejezet szigorúan nagykorú olvasóim számára ajánlott, mivel a rész folyamán bántalmazás, illetve párkapcsolati erőszak bizonyos formái jelenhetnek meg. Káromkodás, illetve vér ábrázolása szintén előfordulhat ❗ Nem célom a történetben ezt idealizálni, hiszen ez rettenetes dolog, ami sosem szabadna megtörténjen egyetlen nőtársammal sem ❗ Ha tudomásunk van olyan nőről, aki szenved ettől, ne hagyjuk magára, illetve ne féljünk segítséget kérni, ha mi magunk vagyunk az áldozatok ❗ 🔞

Ajánlott zene: Pop Smoke - Invincible

"Meghalni könnyű, élni sokkal nehezebb. Ugyanakkor érdekesebb dolog élni, mint meghalni."

~ Szász Endre

/Sienna Morrone/

2021. június 7. Guadalajara, Jalisco, Mexikó

Remegő kezekkel veszem ki a sült csirkével, alatta pedig szeletelt krumplival teli tepsit, majd, amilyen gyorsan csak lehet, a tűzhely tetejére teszem. Ezt követően szabadulok meg a kesztyűtől, ami megóvja kezeimet a forró edénytől. Mélyet sóhajtok, ahogy nekidőlök a fekete márványból készült konyhapultnak, illetve az alatta fekvő fehér szekrénysornak, mely pontosan megegyezik a felül található polcos szekrényekkel, melyek teljessé teszik a konyha felszereltségét. Kezeimet végig fésülöm sötétbarna hajamon, miközben egyetlen pillanatra lehunyom szemeimet. Mindent megteszek azért, hogy megnyugtassam háborgó lelkemet, azonban az összes kísérletem sikertelen erre vonatkozóan. Mert érzem a levegőben megbúvó feszültséget, ahogy arra gondolok, a férjem hamarosan hazajön. Nevetnem kell magamon, amint eszembe jut a kívül jóképű, de belül rohadó férfi, akinek évekkel ezelőtt igent mondtam az oltár előtt. Azonban ez sokkal inkább fájdalmas, mintsem jóleső kacagás részemről.

Másoknak az esküvőjük napja maga a megtestesült álom, ahol minden tökéletes és a nap csakis róluk szól. Én is erről álmodtam, azonban nem adathat meg számomra ez a boldogság sosem. Elvégre az én házasságom érdekeken alapul, méghozzá azok közül is a legkeményebbeken. Üzlet. Ennyit jelentettem én édesapám szemében, mikor egyetlen aláírással eladott és ezzel hivatalosan Marco Marín tulajdona lettem. Azt hinné az ember, ilyen már nem létezik a huszonegyedik században. Nagyot tévednek, ugyanis van még világnak olyan része, ahol működőképesek az érdekházasságok. Ebbe beletartoznak a mexikói drogkartellek is, amelyek uralják az egész ország működését.

Apámnak, mint a hírhedt Guadalajara-kartell vezetőjének, nem volt más választása, minthogy maga mellé állítson embereket a rendőrségről, ezzel biztosítva hatalmát a jelenleg is dúló drogháborúban, mely a kartellek és a kormány emberei között húzódik. Bármi áron. Marco, mint a guadalajarai rendőrség feje, pedig tökéletes célpontnak bizonyult számára. Nevetséges, hogy egy ember, aki esküt tett arra, hogy megvédi a mexikói lakosságot a bűnüldözéstől, eladta a lelkét apámnak. Alberto Santana ugyanis olyan ajánlatot tett, ami számára visszautasíthatatlan volt. Rengeteg pénz. Én. Hiszen pontosan tudta, ki vagyok, elvégre azelőtt apám ellen nyomozott. Teljes képe volt a családról, ezáltal rólam is. Ennek ellenére fogalmam sem lehetett róla, hogy valaha szemet vetett rám, elvégre néhányszor járt nálunk, mégis rezzenéstelen arccal nézett végig rajtam, akárhányszor találkoztunk.

Ezért ért derült égből villámcsapásként, amikor apa közölte velem, hogy hozzá kell mennem ehhez az emberhez, máskülönben az életem a tét. Mert saját kezével vetett volna véget az enyémnek, ha nem teszem meg. Hiszen mi, nők semmit nem érünk ebben a kegyetlen és könyörtelen világban, ahol minden gyengeséget megtorolnak. Különösen most, hogy civilek halnak bele a kormány és a drogbárók mindennapos küzdelmébe. Minden egyes lépésnek komoly következménye van egy olyan szabályok uralta rendszerben, ahol nőként nem jut más, mint a hallgatás, illetve az üzlet segítése minden áron. Mert az utolsó szó a férfiaké, ha drogkereskedelemről van szó nagytételben. A családom pedig az egyik legbefolyásosabb a csempészetben.

Emiatt nem mertem lépni nyíltan sosem. Tudtam, ha megtenném, az az életembe kerülne, éppen ezért tűrtem el a rengeteg megaláztatást, verést és fájdalmat, amit a férjemnek nevezett embertől kaptam az évek során, amiért passzívan ugyan, de ellenálltam minden közeledésének. Mert sosem felejtem el, egy ponton nagyon közel álltunk ahhoz, hogy minden akaratom ellenére megerőszakoljon, ám az utolsó pillanatban meghátrált. Szerintem már saját magától is undorodott, amikor nekilökött az ágynak, hogy letépje rólam a ruhát. Akkor már nem volt több a szememben egy állatnál és az az éjszaka jelentette a fordulópontot, amikor elhatároztam, egyszer megszököm innen és új életet kezdek. Ugyanakkor tisztában voltam azzal is, hogy addig nem tehetem meg mindezt, amíg gondosan elő nem készítettem mindent. Mivel pontosan ismertem minden embert az alvilágban, tudtam, kihez kell fordulnom papírokért és mivel apám lánya vagyok, el is intézték nekem az új személyazonosságomat gond nélkül. Mindezt teljes titoktartásban, hisz van az a pénz, amiért ők is tartják a szájukat.

Emellett minden pénzemet félretettem, amivel csak rendelkeztem a munkámból kifolyólag. Habár nem sokat kap az ember tanárként, mégis hiszek benne, hogy elég arra, hogy tiszta lappal kezdjek új életet. Nem beszélve arról, mennyi lóvét fogok lenyúlni a férjemtől, tekintve, hogy az elmúlt évekért ha más nem is, de ez jár nekem. Másfelől, vannak nálam olyan bizonyítékok, amik fényében most már csak az alkalmat várom, mikor tűnhetek el Mexikóból örökre. Mert, bármennyire is szeretném, ez a hely már nem az otthonom. Soha nem lesz az, amíg ilyen férgek élnek benne, mint a drogkartellek tagjai. Én pedig bebiztosítom magam, hiszen ezek az iratok, illetve képek az ügyvédemnél vannak, akit senki sem ismer és mindössze egy telefonhívásba kerül, hogy átnyújtsa a kormány legfelsőbb embereinek a dokumentumokat.

Mit jelentene mindez? Apámat és a férjemet is könnyedén csukathatom rács mögé az Egyesült Államokban, ha úgy tartja kedvem, tekintve, hogy a kiadatás, mint olyan, létezik a két ország között. Az előbbit a fentebb említett emberek közül pedig úgy üldözik odaát is, mint a véres rongyot. Ha apám véletlenül elbukik, akkor mindenki mást is magával rántana, akihez valaha köze volt, hisz ismerem őt, mint a rossz pénzt, mely nem vész el. Mert ennyire erős a szövetség a kartellek között. Még viccnek is rossz.

Gondolataimból a bejárati ajtó hirtelen csapódása térít észhez, mialatt gyomromban egyre erősebbé válik a görcs, amit attól érzek, ha arra gondolok, Marco hazaért. Nem is kell sokáig várnom ahhoz, hogy megjelenjen teljes valójában. Tipikus kinézete most sem okoznak csalódást, ha őszinte szerelmen alapulna a házasságunk. Latin félmosoly, kreol bőr, tökéletesen beállított, fekete haj, sötét szemek, enyhén borostás, jól ívelt arc, illetve az elmaradhatatlan bőrkabát, farmer és ing, amit egy műszak alatt magán visel a rendőrségen, ahonnan most ér haza. Minden nő álma lehetne, azonban helyette mást választott: inkább lett az én életem megkeserítője. Éppen ezért, amilyen gyorsan csak lehet, visszafordulok a konyhapult irányába, hogy befejezzem a zöldségek feldarabolását, ami a salátához szükséges. Azonban nem élvezhetem sokáig a nyugalmat, elvégre izmos karok fonódnak derekam köré. Annyira idilli lehetne ez a néhány másodperc, ugyanakkor nem érzek mást, csak tömény undort és félelmet. Rettegek attól, mikor kattan be újra.

- Csodás illatokat érzek. - Testem megremeg már csak attól is, ahogy meghallom érces hangját, illetve megérzem ajkait nyakamon. Szúrós érzés, ahogy megpuszilja a bőrömet, tekintve, hogy napokkal ezelőtt borotválkozott utoljára. Én pedig gyűlölöm az érzést. Igazából mindent, ami hozzá köthető. Hosszú évek alatt érte el, hogy ha rá gondolok, akkor csak olyan dolgok jussanak eszembe, mint az öve, amivel nem egyszer ütötte sebesre hátamat, vagy a monoklik, amiket erős ütéseinek köszönhettem. Nem is beszélve a verbális bántalmazásokról. Hiszen, ha csak tehette, elhordott a sárga földig. A legrosszabbat művelte, amit egy nővel tehet: elvette tőlem a hitemet. Nem hittem abban, hogy érek valamit. Értéktelennek tűntem a saját szememben, akárhányszor megláttam magamat a tükörben. - Mit főztél? - Meghalva kérdését, azt kívánom, bár eltűnhetnék a föld színéről, mégsem tehetem meg. Ugyanakkor az eltelt hónapoknak mellette mégis köszönhetek valamit. Megerősödtem. Megtanultam, hogyan kell túlélni a lehetetlent is. Ezért érzem késznek magam a szökésre. Már csak egy intő jelre várok, amiből megtudhatom, melyik a tökéletes pillanat arra, hogy elmenküljek. Örökre.

- A kedvenced. - Nagyon halkan, szinte már alig hallhatóan felelek, a lehető legszíntelenebb hangon, nehogy bármibe beleköthessen. Nem akarok okot adni arra, hogy ismét megüssön. Rettegek a gondolatától is. Mert már annyiszor tette meg előtte, hogy minden egyes ütése beleégett a bőrömbe. Magamon érzem azt a fájdalmat, amit akkor élek meg, akárhányszor ökle a testemet súrolja. Ugyanakkor temperamentumos ember révén könnyedén ki lehet hozni a sodrából. Elég, ha csak egy fűszál máshogy áll a kertben, máris ezer fokon kezd el égni benne a düh, amit természetesen egyedül rajtam vezet le. Azon a személyen, akit állítólag annyira szeret. Bárcsak nem kellene megtapasztalnom a szerelmét, mert előbb fog megölni, mint boldoggá tenni, ha így haladunk.

- Fantasztikusan néz ki. - Néhány másodperc erejéig érzem, ahogy mélyet szippant parfümöm, illetve bőröm illatának keverékéből, majd állcsúcsát a vállamon támasztja meg, úgy figyeli tovább a konyhai tevékenységemet. Utálom azt az aromát is, ami rajtam van, hiszen sosem szerettem a virágos illatokat, ugyanakkor ő odáig van érte, éppen ezért nem használhatok mást. - Akárcsak te. - Vele együtt én is elmosolyodom, ahogy elhagyják ezek a szavak ajkait, noha tudom, mindkettőnk esetében más az ok. Én kényszeredetten teszem, belőle viszont őszintén árad a boldogság. Csak tudnám, mitől. Mert minden a házasságunk, csak éppen boldog nem. - Velem vacsorázol, ugye? - Hogy is lehetne az, amikor minden érdekekre, illetve kényszerre alapul? Amit megfűszerezünk egy kis veréssel, és kész is az álomházasság, nemde? Nevetséges. Egy vicc. Az a baj, hogy igazából nem az. A kegyetlen valóságról beszélek most, mely megmérgezi a mindennapjaimat. Amíg hagyom.

- Nem tudok. - Ezért igyekszem mielőbb visszautasítani ajánlatát a közösen eltöltött vacsoráról. Nem ez az első alkalom, hogy ezt teszem, mondván, van elég feladatom a munkahelyemen, hisz egy általános iskolai tanár élete minden, csak nem egyszerű. Ugyanakkor a tanulás, illetve később a munka vált az egyetlen mentsvárammá ebben a pokoli körforgásban, amiben tengetem hétköznapjaimat. Annak ellenére, hogy Marco ezzel kapcsolatban is nemtetszését fejezte ki. Hát hogyne, hisz neki soha semmi sem jó, amit én csinálok. Azonban ez volt az egyetlen, amiből nem engedtem. Ennyi szabadságot megérdemlek és apám jóvoltából meg is kaptam. Legalább némi könyörület szorult belé irányomba, mikor egyetlen szavával hallgattatta el férjemet, mikor az felsorolta, miért nem kéne tanítanom. - Dolgozatokat kell még javítanom. - Most is ez az ok, ami mögé bújok, hogy ne kelljen a szükségesnél több időt vele töltenem. Habár nem hazudok túl nagyot, hisz ott tornyosulnak a javításra váró angol nyelvű esszék, melyeket holnapra be kell fejeznem, ha szét akarom osztani a diákjaim között. Nem beszélve arról, hogy tökéletes érvnek bizonyul és lehet, hogy kockáztatok vele, mégsem bánom. Nem veszíthetek már vele többet. Eggyel több, vagy kevesebb ütés...Már nem számít.

- Ennél jobb kifogásod nincs? - Izmai pillanatok alatt feszülnek meg, ahogy elhagyja számonkérő kérdése száját, mialatt kezeit csípőmhöz vezeti, hogy aztán szorosabban markoljon bele bőrömbe. Felszisszenek a hirtelen jött fájdalomtól, mialatt a félelem elemi erőkkel kezd szétáramlani ereimben. Érzem, hogy ebből baj lesz. Méghozzá kurva nagy. Feldühítettem. Megint. Ebből pedig nem létezik már visszaút számomra. Régi ismerősként köszöntöm a rettegést, hisz megannyiszor tapasztalom életem során. Reménykedhetek benne csupán, hogy egy napon majd úgy élhetek, hogy ne érezzem többé ezt az idegőrlő érzést, mely szétmarcangolja lelkemet, akárhányszor beköszön.

- Én nem... - Hangom szaggatottá válik, ahogy erőt vennék magamon a beszédhez. Azonban torkomon akad minden kikívánkozó szó, elvégre a félelem, mint olyan, fojtogatni kezd. Kifacsar, míg nem marad már számomra friss oxigén és könyörögnöm kell az életemért. - Nem kifogásból mondtam. - Mégis igyekszem leküzdeni a reszketést, mely egyszerűen nem akar elmúlni, mialatt magyarázkodásba kezdek. Időközben szemeimet a könnycseppek párásítják be, melyeket még nem engedek lefolyni arcomon, ugyanakkor nem sok kell hozzá, hogy meggyengüljek. Ezúttal viszont mindent megteszek azért, hogy ez ne történjen meg. - Ez a munkám. - Riadtan teszem hozzá, ezzel lezárva mondandómat és reménykedve abban a megenyhülésben, ami megtalálja a mexikói férfit. Azonban imáim nem találnak meghallgatásra. Éppen ellenkezőleg.

- És a munkád fontosabb, mint a férjed? - Megemeli az amúgy is erőteljes hangját, miközben kezével lesöpri a tányérokat és az evőeszközöket, melyeket a pult szélére készítettem ki nem sokkal ezelőtt a vacsorához. Az étkészlet ezer szilánkra törik, én pedig ijedtemben halkan sikítok egyet, ahogy befogom füleimet, hisz a porcelánedények hangos csörömpöléssel érnek padlót. Látom kezein, illetve nyaka vonalán, ahogy kidagadnak az erek bőrén, ebből pedig sejthetem, hogy már elindult a visszafordíthatatlan folyamat. Minden életösztönöm felébred, hisz már zsigereimben érzem, közeleg a nagy pillanat. Most kell menekülnöm. Most, vagy soha.

- Nem. - Nagyot sóhajtva, igyekszem lenyugtatni magamat, hiszen tisztában vagyok vele, mennyire szükségem lesz hidegvéremre az este folyamán. Még a hatalmas káosz közepette is tudom, mit kell tennem. Mielőbb véget vetni az egésznek, vagy így, vagy úgy. Mindenem remeg, mégsem mutatom ki, milyen bizonytalan vagyok. Marco felér egy pszichopatával, ezért sem merem megmutatni neki gyengeségeimet. Mert ebből táplálkozik. Én viszont a reményből, mely a legnehezebb pillanatokban is élettel töltött meg. Mert ez az egyetlen, ami segíthet nekem jelenleg. Remélem, kijutok innen. Élve.

- Megint hazudsz. - Közelebb lép hozzám, mindössze néhány centiméter választ el engem tőle, amit megszüntet, elvégre rózsaszín pólómat megragadva, kíméletlenül húz magához. Testem hatalmas lendülettel ütközik neki sziklaszilárd mellkasának. - Mindig hazudsz. - Szemeit belefúrja enyéimbe, úgy hangsúlyozza ki ezen szavakat, amiket már lassan én is elhiszek. Mert mindig én vagyok a rossz. Én vezetek félre mindenkit. Hazudok. Amikor csak tudok. Hiába vagyok tisztában vele, hogy ez nem igaz, mégis addig mantrázom magamnak, mígnem már teljesen magaménak érzem a sértést, amit felém címez. - Azt hiszed, nem látok át rajtad? - Megemelt hanggal ordít bele arcomba, amivel éppen az ellenkezőjét éri el annak, amit szeretne. Nem megfélemlít, hanem arra késztet, hogy csak azért is szembeszálljak vele. Olyan erővel dolgozik bennem az adrenalin, hogy már nem marad erőm tovább félni. Mintha kikapcsolnának bennem mindent, úgy készülök fel a folytatásra. Ez az én időm. Most már biztos vagyok benne.

- Gyűlöllek. - Minden ellenérzésem kiütközik kiabálásomban, amivel visszavágok neki, a rajta eluralkodó döbbenetet pedig azonnal kihasználom. Jól irányzott térdeléssel kényszerítem őt földre, hiszen legnemesebb testrészét célzom meg. Sikeresen. - Mit vártál tőlem? Hogy olyanok leszünk, mint valami elbaszott álompár? Ahhoz nem kellett volna eladnod a lelked az apámnak. - Mint sebzett vad, úgy rogy össze a fájdalomtól, közben a levegőért kapkodva, próbálja csillapítani a kellemetlen érzetet, mely most őt kínozza. Nem tudom sajnálni. Másodpercek erejéig sem. Hiszen ő sem tette, mikor lilára verte a fejemet. Helyette széttárt kezekkel várok választ kérdéseimre, miközben aprót, de éleset szúrok oda neki. Sosem mossa le magáról, hogy apámat választotta a becsület helyett.

- Mindent miattad tettem. - Váratlanul áll be változás a konyha csendjében, elvégre némi könyörgést észlelek abban, ahogy megfogalmazza, minden miattam történik velem. Mert ő engem akart. Minden áron. Nem törődve azzal, hogy én nem viszonoztam az érzéseit sosem. Barna szemei megbánástól csillognak és ideális esetben be is dőlnék nekik, azonban azok az idők régen elmúltak, mikor hittem neki. Elvégre rengeteg alkalommal ígérte meg nekem, hogy megváltozik. Idővel viszont mindig visszatérünk az alapokhoz. Már régen nem bízom benne. Talán soha nem is tettem. Nem alaptalanul. Olyan emberre képtelenség rábízni az életed, aki maga is megölhet bármikor, illetve gondolkodás nélkül adta fel a hazáját a bűn érdekében.

- Tényleg ezzel áltatod magad? - Hitetlenkedve nevetek fel, mert másra nem futja tőlem. Képtelen vagyok tovább leplezni indulataimat. Talán már nem is akarom, hisz nem éri meg. Senki sem ér annyit, hogy meghunyászkodjak miatta. Marco meg aztán még annyit sem. Egyetlen pesót nem dobnék utána, ha segítségre szorulna. - Azért ütsz meg, bárhányszor úgy tartja kedved? - Helyette kíméletlenül szembesítem mindazzal, amin a házasságunk során keresztülmentem. Kisebb csoda így is, hogy nem szenvedtem maradandó egészségkárosodást az ütésektől. Már csak ezért sem akarom elviselni tovább ezt az életet. Nem lehet, különben előbb-utóbb hullaházban végezném. Habár a halál is érdekes lehet, ráadásul megváltana a rengeteg szenvedéstől, mégis élni akarok. Ezért pedig bármit megteszek.

- Szeretlek, Nayeli. - Meghallva élete talán legnagyobb hazugságát, elkomorodom. Szeretlek. Szerelem. Csodálatos szavak. Nekem mégis olyan embertől kell hallanom, akinek fogalma sincs ezeknek valós jelentéséről. Mert a szerelem önzetlen. Magától alakul ki két olyan fél között, akik őszinte érzéseket táplálnak egymás iránt. Még a legnagyobb fájdalomra is gyógyír. Azonban Marco csak dobálózik ezzel, mert fogalma sincs arról, hogyan kell szeretni anélkül, hogy megfojtsa a társát benne. - Ez neked miért nem elég? - Ezúttal rajta a sor, hogy kifejezze sértettségét, mialatt ismét megindul felém. Én automatikusan kezdek el kifelé hátrálni a konyhából. Egyetlen cél fogalmazódik meg fejemben. Az éjjeli szekrény a hálószobánkban. Néhány méterről beszélünk csupán, mégis óriási távolságnak tűnik most nekem a két helyiség közötti rész. El kell jutnom oda. Egyedül akkor van valós esélyem meglépni ebből a pokolból.

- Mert én sosem szerettelek. - Minden erőm elhagy, miközben halkan, de kimondom azt, amit már nem egyszer hallhatott tőlem. Nem lehet újdonság számára, mégis látom rajta végig suhanni a keserűséget, miközben feldolgozza a hallottakat. Nem tudom, mit vár tőlem, mikor a szerelem egy olyan érzés, amit nem lehet kizsarolni a másikból, vagy megvásárolni. Nem eladó. Legalábbis a szívem egész biztosan nem az számára. - Ha te viszont valóban szeretnél, elengednél végre. - Még utoljára végignézek rajta, majd csalódottan fordítok hátat neki, hogy aztán sietős léptekkel induljak meg hálószobánk felé. Mert tudom, hogy utánam fog jönni. Akarom, hogy azt tegye, amire számítok tőle. Szinte már rohanok lefelé a fából készült lépcsőn, hogy aztán az emeletre érve, rögtön a legelső mahagóni ajtót kinyissam. Belépek a homokszínű falakkal, fehér bútorokkal és tölgyfa franciaággyal dekorált helyiségbe, ahol nyoma sincs az idilli hangulatnak. Hiába gyönyörű a szobánk, sosem osztoztunk rajta igazán. Ahányszor csak lehetett, mindig a vendégszobában aludtam, azonban időnként kierőszakolta, hogy vele hajtsam álomra a fejemet. Ennél többet sosem adhattam neki. Nem lehetett. Nem voltam rá képes.

- Arról csak álmodhatsz, királylány. - Kiabál, mint egy őrült, belőlem pedig ekkor törnek fel az eddig elfojtott érzések könnyek formájában, melyek végig szántják arcom nyomvonalát. Már engedném, hogy erőt vegyen rajtam a fájdalom és a félelem, mégsem tehetem. Erőszakosan törlöm le a sós cseppeket arcomról, hogy minél előbb eljussak az éjjeli szekrényéhez, annak is a második fiókjához a három közül. Hamar találom meg benne, amit keresek, miután kinyitom. Még mielőtt felérne, veszem magamhoz az általam annyira vágyott tárgyat, ami jelen esetben az életemet is megmentheti. - Sosem engedlek el. Nem hagyhatsz el. - Nem áll le, továbbra is kínoz azzal, hogy nem akar elengedni sem érzelmileg, sem fizikailag, miközben nem tudom nem észrevenni lábai dobogását a lépcsőn. Én pedig várok rá. Várom, hogy rohanjon. Bele a vesztébe. - Nem engedem, megértetted? - Ahogy belép, az ajtó kivágódik, ő pedig ledobva magáról bőrkabátját, ezúttal már csak egy fehér inget visel. Ha tudná, hogy hamarosan bekoszolódik az a ruhadarab és én nem leszek már itt, hogy kimossam neki. Közeledik hozzám, ezáltal érzem a veszélyt. Hátrálok, azonban tudom, nincs már sok helyem, így inkább megállok, mielőtt teljesen a falnak szorítana. Velem együtt ugyanezt teszi, habár már így is túl közel van. Mindössze néhány méter választ el tőle újfent. Meglepően nyugodt és ez megijeszt. Lelkem mélyén érzem, hogy közeleg az atomrobbanás, melyből nem lesz visszaút egyikünk számára sem. Nem is akarom, hogy legyen.

- Nem te döntöd el. - Magabiztosan nézek vele farkasszemet, miután hátam mögött rejtegem immár azt, amire a leginkább szükségem van. Mert nincs is szebb dolog most annál a revolvernél, ami kezeim között pihen. Ironikus, hogy a szolgálati fegyverével fogok lyukakat égetni testébe. Nem félhetek tőle. Erősnek kell maradnom. - Rohadék. - Megfogva hajamat, hatalmasat ránt rajta, amitől hangos sikítás hagyja el ajkaimat, miközben belőle mérhetetlen düh sugárzik. Már majdnem elesnék a lendülettől, de az utolsó utáni pillanatban megállítom testemet a mozdulatsorban, ezzel megúszva, hogy szorosabb barátságot kössek a padlóval. Holott elég jól ismeri már az arcomat. Mindössze néhány másodpercbe telik, hogy észhez térjek és férjem felé fordulva, rutinosan kibiztosítom a fegyvert. Nem habozok sokáig azon, hogy meghúzzam a ravaszt. Amint eldörren a pisztoly, a golyó kíméletlenül szaggatja át a velem szemben álló férfi combját. Biztonság kedvéért még egyet eresztek a másik lábába is, hogy még véletlenül se tudjon felkelni a földről, hiszen úgy csuklik össze, mint egy tollpihe. Hamar áztatja el nadrágját, illetve a parkettát is vörösen csillogó vére. Akárcsak az a vér, ami egykor az én orromból folyt fordított esetben.

- Te mocskos ribanc. - Miután felordít a mérhetetlen fájdalomtól, arca eltorzul. Aztán kétségbeesetten fogva vértől ázott lábait, azonnal újabb szitokszó hagyja el száját, amit nekem címez. Nem csodálom. Ha a helyében lennék, én is így tennék. Ezúttal viszont én vagyok a vadász, ő pedig a prédám, akit szívem szerint kivégeznék. Mégsem teszem meg. Túl sok évet kapnék érte, ráadásul a lelkiismeretemmel sem tudnék elszámolni. Hiába szabadítanám meg a világot egy legalja féregtől, a bennem lévő bűntudat örökre megmérgezne. Nem hagyom, hogy halálával tönkretegye az életemet. - Ha elmész, én esküszöm, levadászlak. - Hallom fájdalomtól túlcsordult szuszogásait, ahogy igyekszik elnyomni a kínzó érzetet magában. Megfenyeget, méghozzá nem is akárhogy. Az életemről beszél. Arról, hogyan vetne véget neki. Ugyanakkor igyekszem minél messzebbre száműzni ezt magamtól, elvégre most más dolgom van. Minden szükséges iratot, illetve pénzt kiveszek éjjeli szekrényem rejtett zugaiból, majd gondolkodás nélkül vágom zsebre telefonommal egyetemben. Habár az utóbbitól úgy is megszabadulok majd, de addig jól jön, amíg az országban tartózkodom.

- Nem találsz meg, Marco. - Már a szekrénynél járok, ahol két bőröndöt elrejtve, szintén összekészítettem némi ruhát, amivel útnak indulhatok. Ennyit viszek el a régi életemből. Minden mást hátra hagyok, ahogy kilépek majd házunk ajtaján. Mert mennem kell. Méghozzá minél előbb. Mert tudom, ha Marco eléri a telefonját valami csodával határos módon, azonnal körözést fog indítani ellenem emberölési kísérlet miatt. Onnantól kezdve pedig nem juthatok ki a mexikói forgatagból. Ezért kapkodok. Az életem múlik rajta, milyen gyorsan érek ki a reptérre innen. - Annál okosabb vagyok. - Miután minden cuccomat magamhoz veszem, még utoljára vetek egy pillantást a mexikói rendőrre, akin nem látok mást, csak azt, mennyire nehezen viseli, hogy lefegyverezték. Azonban tisztában vagyok vele, hogy ilyenkor a legveszélyesebb. Mert fel fog állni onnan. Nekem pedig minél messzebb kell lennem tőle, hogy ne találhasson rám soha.

- Dehogynem. - Maga mellé csap a padlóra ököllel, elfeledkezve sérüléséről, mely miatt felszisszen kissé. Hátamat égeti tekintete, mégsem állok meg. Nem tehetem. Holott soha nem hagynék magára senkit, aki segítségre szorul. Ugyanakkor, ha neki segítenék, utána ő fojtana meg engem. Puszta kézzel. Ezért kell elfelejtenem a gondolatát is, hogy ellássam a sebeit. - Addig megyek, amíg elő nem kerítelek a föld alól is, és hidd el, akkor én sem gondolkodom azon, hogy meghúzzam a ravaszt, vagy sem. - Nem érdekel a fenyegetése. Még akkor sem, ha mélyen belül azért elraktározom a tudatomban. Mert tudom, hogy nincs veszélyesebb egy megsebzett fenevadnál. Hisz egész biztos lehetek benne, ha felépül, tartani fogja majd a szavát és az apámmal együtt hajtóvadászatot indítanak ellenem. Ennek ellenére sem félek. Minden jobb lehet annál, ahogy eddig éltem. Félelemben.

Furcsa megkönnyebbülés járja át lelkemet, ahogy összeszedve két bőröndömet, végül magamra kapom a cipőimet és sietősen távozom a lakásunkból. Ahogy erőmből kitelik, rohanok a szabadságom felé, amit két órával később, egy madridi járaton ülve, már egyre közelebb érzek magamhoz, miután fogtam egy taxit a helyi repülőtérre. Erre az útra még a saját adataimmal szállok fel, ugyanakkor tudom, hogy a spanyol fővárosba érve, iratokat cserélek majd. Erre szükség van ahhoz, hogy megtévesszem azt a két embert, akik utánam jönnek majd. Ha azt hiszik, Madridban kell keresniük, egész biztosan nem fog eszükbe jutni, hogy máshol kutassanak utánam.

Én pedig teljes nyugalommal hagyhatom magam mögött a Nayeli Marín-Santana nevet, mely nem jelent már számomra semmit. Hisz ezen a sötét estén egy részem meghalt azért, hogy egy másik, sokkal erősebb megszülessen és boldogan élhessen, mint Sienna Morrone. Még akkor is, ha ehhez hátra kell hagynom a napsütötte mexikói forgatagot, melyet egy kis esőre és borúra cserélek majd, egy Londonhoz közel eső, brit városban. Azonban ekkor még nem is sejthetem, hogy a legnagyobb változást az életemben az új helyen lévő szomszédom okozza majd. A szomszédom, akinek neve nem más, mint Lando Norris.

~~~

Sziasztok! 😊

Bevallom, kissé félve, de belekezdtem egy újabb könyvbe, ezúttal Lando Norris főszereplésében. Igazság szerint ezt a TikTok oldalamnak köszönhetem, mert az egyik hozzá kapcsolódó videóm nem kevés szívet összeszedett. Régóta tervezem ezt a sztorit, de most jött meg az ihlet hozzá, illetve van erőm, hogy ezt a történetet meg egy másikat idén befejezzek. Remélem, össze is jön. 🙏  Ezért érzem a lendületet elsősorban az új történethez. Remélem, nem bánjátok. Főleg egy ilyen rész után, amiért elnézést kérek, de kellett az erősebb indítás. 🥺Mert annak ellenére, hogy Lando lesz a főszereplő, nem tervezek cukormázas sztorit adni nekik. Bízom benne, hogy ennek ellenére is lesz olyan olvasóm, akit érdekelni fog a történet. 🤍

Most csak néhány kérdést teszek fel kezdésként. Mit szóltok a prológushoz? A menekülést választották volna egy ilyen helyzetben, vagy inkább beletörődtetek volna a sorsotokba? Van tippetek, milyen lesz Sienna és Lando története most, hogy kiderült, szomszédok lesznek majd? 🤔 Nyugodtan írjátok meg a véleményeteket, legyen az jó, vagy rossz, mert mindkettőt szívesen fogadom. 🥺

Hamarosan jelentkezem a következő résszel Lando szemszögéből, addig is, nagyon vigyázzatok magatokra és mindenkinek csodálatos, futamtól gazdag hétvégét kívánok, akár kint vagytok a pályán, akár tévéből követitek az eseményeket. 🤍🤞