Album 3, track 13
Perfectly Wrong

A szerelem, amely egyszerre éltet és pusztít. Amely egyszerre ad örömet és fájdalmat is. De mi mégis ragaszkodunk foggal - körömmel ehhez a kapcsolathoz. Hisz tökéletesen rosszak vagyunk egymáshoz, igaz bébi?

Rómeó és Júliát játszunk, ízlelem a mérget az ajkaidról. Pont úgy múlik el, ahogy mi is. Fáj ezt mondani, de te és én törésre lettünk áldozva. Tudom, hogy ez igaz. De már túl késő. Késő helyre hozni, de pont oly késő kilépni is ebből.

- Nem bírom már a veszekedéseket. Nem bírom sokáig már, kicsim. Tegyünk valamit! Nem látod, hogy szenvedek? - nézek rá reményveszetten egy újabb hangos vita után.

- Szerinted nekem nem rossz, Shawn? Szerinted én nem szenvedek? Nap, mint nap zokogok, keresve a problémát. Hogyan jutottunk el ideáig? Annyira gyönyörűek voltunk! Olyan szerelmesek, kicsattantunk a boldogságtól. Most meg... - ekkor keserűen felnevetett - Összetörtünk. Összetört az a szép dolog, ami nekünk volt. A szerelmünk. Szeretlek, mindennél jobban. De néha nem tudom, hogy ez meddig lesz elég ahhoz, hogy együtt maradjunk...

- Csak adjunk egy esélyt még magunknak. Nem tudnék nélküled élni, bébi! - néztem rá, mire ő csak magához ölelt szorosan. Szörnyen érzem magamat. Hogy lehet az, hogy a szerelmünk már nem elég ahhoz, hogy összetartson bennünket?

Mindig. Mindig csak "még egy esély". De mi van ha egynap kifogyunk belőlük? Ha egynap feladjuk a harcot a szerelmünkért? Mi lesz akkor? Ha együtt vagyunk, veszekszünk, de ha külön válnánk, szenvednénk. Melyik a jobb?Tanácstalan vagyok teljesen. Semmi ötletem nincs mi lenne a helyes. De szeretem őt, és nem akarom elengedni. Ez az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok.

Pár nap elteltével épp a szüleimnél vagyok. Rég láttam őket, és itt mindig ki tudok egy kicsit kapcsolódni. Egyedül jöttem, mert újra összevesztünk. Meglepő, igaz?

- Kisfiam, minden rendben veled? Meggyötörtnek tűnsz - simította meg anya a kézfejemet, mikor leült mellém az asztalhoz.

- Anya, nem bírom már! - néztem rá könnybe lábadt szemekkel, ő pedig aggódva meredt rám, semmit sem értve - Nem tudom meddig bírom már vele. Nem látom már értelmét a kapcsolatunknak. Szeretem, de csak szenvedek. Veszekszünk, veszekszünk és veszekszünk. Nem látom az alagút végét, ahol végre boldogak lennénk. Úgy érzem, mintha törésre lettünk volna ítélve. Szükségem van rá, de rosszak vagyunk egymásnak - a könnyeim lassan folyni kezdtek az arcomon, anya pedig megsimította az arcomat, és magához ölelt.

- Édes Istenem, drágám... Miért nem mondfad előbb, hogy ennyire rossz a helyzet? - simogatta a hátamat.

- Azt hittem megoldjuk, és minden okés lesz. De már túl késő - mondtam halkan, szorosan ölelve magamhoz az anyukámat.

- Shawn... Figyelj ide rám! - eresztett el, majd szemeimbe nézett - Néha hiába szeretünk valakit, el kell engednünk. Viszont ha ő az igazi, vissza fogsz hozzá találni, ebben biztos vagyok. Most pedig menj fel, és pihenj egy kicsit. Szörnyen kimerültnek tűnsz - simította meg az arcomat, mire én csak bólintottam egyet, és a régi szobám felé vettem az irányt. Este mentem csak haza, kellett egy kis idő gondolkodásnak és pihenésnek. Tudnom kell mit akarok. A lakás ajtaján belépve, a nappaliban rögtön megtaláltam őt.

- Hol voltál? Vagy ezerszer hívtalak! - sóhajtott fel fáradtan...mindketten belefáradtunk az egészbe már.

- Csak anyáéknál - mondtam, miközben levettem a kabátomat és a cipőmet - Szerintem beszélnünk kell - sétáltam közelebb hozzá. Csak bólintott egyet, és leültünk a kanapéra.

- Szakítani akarsz? - nem habozott, rögtön rákérdezett, mert tudta a beszélnünk kell társalgás sosem pozitív jellegű.

- Nem tudom. Lehet. Szeretlek, ebben egy pillanatig se kételkedj! De ez nem mehet így tovább. Szépen lassan tönkre tesz minket ez az egész, mérgező a kapcsolatunk - halkan beszéltem a szemeibe nézve, amikbe könnycseppek százai gyűltek. Bólintott egyet nagyot nyelve, én pedig folytattam - Emlékszel, amikor azt mondtuk soha semmi sem állhat közénk? És most pont saját magunk vagyunk azok! - nevettem fel keserűen - El kell mennem, mert úgy érzem erre van mindkettőnknek szüksége. Szeretlek, egyetlenem! Ezt sose felejtsd el! - nyomtam egy puszit a homlokára, majd a hálószobánkba mentem. Pakoltam pár napra ruhát, addig majd anyáéknál leszek. De most ezt meg kell tennem. Tovább kell lépnünk.

- Vigyázz magadra, jó? - jött oda hozzám, mikor a cipőmet vettem fel.

- Te is - néztem fel rá egy halvány mosollyal, majd megöleltem. Szorosan szorítottam magamhoz őt, mintha sosem látnám többé. Percek múlva engedtem őt csak el, majd az ajtóhoz mentem, és kiléptem. A hátizsákomat a hátamra raktam, és elindultam a lift felé. Már a földszinten voltam, amikor valami eszembe jutott. Eszeveszetten rohantam vissza, a lépcsőt használva. Félúton pedig megpillantottam őt is, ahogy siet lefelé. Egy pillanatra egymásra meredtünk, majd a karjaimba ugrott.

- Tudtad, hogy nem vagyok képes elmenni, igaz? - suttogtam neki halkan, ahogy erősen öleltem.

- Egymás végzetei vagyunk, már nem menekülsz mellőlem - nevetett fel a könnyeivel küzdve, majd megcsókolt. Reményveszett vagy nem a kapcsolatunk, de én akkor is szeretem. És a szeretet mindent képes legyőzni.

ennél értelmetlenebb és rosszabb részt sem írtam még soha sem, sajnálom😂
a következő az utolsó rééész!!