Egy szokványos szerda délután volt. Esett. Mint ahogy mindig esett. A város sötét volt, és szinte sosem sütött a nap. A házak falai, mint valami kimondatlan kényszer végrehajtói, mind feketén szétfolytak az aszfaltra, akár a kátrány. A víz szürke volt vagy barna, a madarak hangosak és vádlóan sivítottak rám az égből. Megvetettek engem. Mert sosem tartoztam ide és ők érezték. Ők felrepültek a felhők fölé, hogy láthassák a napot, de én, én a földön lépdeltem. Unottan és fáradtan. fáradt szívvel, ahogyan azt egy gimnazistának kell.

Most is éppen hazafelé ballagtam. Mondanám, hogy egy kevéske lelkesedéssel töltött el a délután szabadságának gondolata, de nem lenne túl nagy igazság. A kedvenc videójátékomat tegnap éjszaka játszottam ki valamikor a hajnali órákban, így a mai napomat a letörtség és kótyagosság kísérte végig. Nem hazudnék, ha azt mondanám, mostanában már csak az a szaros játék tartotta bennem a lelket, az utolsó csepp motivációmat, hogy sorra tapossam magam alatt a hétköznapokat. De most, hogy vége... Minden életerő elfogyott.

Nem tudom eljut-e még bárki ezekhez a sorokhoz, mert az egyre erősebben áradó negatív energiák szerintem lassan mindenkit maguk alá gyűrnek, de azért én még tépem tovább a számat. Sétáltam hát hazafelé, ahogyan azt illik, de azért kellő lassúsággal ahhoz, hogy bárki láthassa életkedv akkumulátorom töltöttségi szintjét. Jelenleg nagyjából a 5% lett volna megfelelő a leírásra. Éppen annyira elég, hogy hazamássz, de aztán menthetetlenül, éppen az utolsó pillanatban fog végleg lemerülni.

Gondolatban ugyan már haza is mentem egyszer, de a város tája megállított. Megtorpantam a várost kettészelő kis folyó hídján, és oldalra pillantottam. A víz sietve folyt tova a talpam alatt, kacsák tapostak erősen, hogy egyhelyben maradhassanak a sodrással szemben. Olyan üres volt. Most, hogy lehullottak a levelek, minden olyan üres volt. A mögötte álló katedrális, a magas házak, ahol százak laknak, a zöld parkok, ahol most egy kutya sem szaladgált, mert túl hideg volt az idő.

Fújt a szél. Minden idegen volt. Csak egy villanást mutatott a szél, amikor eljött mellettem: egypillanatra minden ismeretlen volt. Mintha sosem jártam volna itt. Aztán a szél elsüvített, és most megint. Megint tudom, hogy ki vagyok, miért vagyok itt, és mit kellene leírnom, ha be kellene vallanom életem történetét.

Cade Elsbury, 17 éves. Egyke, két dolgozó szülő, egyik oldalról két nagyszülő, másik oldalról egy kitagadott családi szál lóg a semmiben. Én pedig csak létezem ott középen. Nem csináltam semmi rendkívülit – eddig – de valószínűleg nem is fogok. Nincs bennem túl sok érdekes. Ha csak a hallgatagságot nem vehetjük ide. Abból ha bajnokságot rendeznének, valószínűleg legalább a 3. helyig jutnék. Vagyis nem, az én szerencsémmel, éppen lecsúsznék róla, a 4. helyre. Igen. Ott lennék én.

Kell még bármi, amiről jobban megismertek? Igen, érdekel? Mivel még mindig olvasol, ezért bizalmat szavazok neked és megosztok még ennyit: a szemeim barnák, a hajam szőke és az egyik fülem ki van lyukasztva. Szeretem a sálakat és anyám múlt tavasszal vett nekem egy jó hosszú, sötétbarna ballonkabátot, amit most ősszel rendszeres öltözetté tettem, mert jól érzem magamat a gondolattól, hogy úgy nézek ki, mint azok a menő nyomozók a filmekben. Végülis ezért már megéri, nem?

Bár gondolhatsz rólam, amit csak szeretnél, mert te bármikor itt hagyhatod ezt a storyt. Én viszont nem. Én nem tudom csak úgy itt hagyni a saját életemet és egy újba kezdeni. Ezért eléggé fontos, hogy mit gondolok önmagamról. De sajnos azokba a gondolatokba nem engedhetek neked belelátást ennyi után, tudod még nem ismerjük eléggé egymást. Na jó, hazudtam, ha egyszer elkezdek mesélni, valójában piszkosul nyílt tudok lenni, túlzottan is. Minden hülyeséget elmondanék. Igazából pont ezt nem szeretném. Mert ha teljesen megismernél, tudnád, hogy egyáltalán nem vagyok megelégedve önmagammal...

Az a fajta vagyok, akinél minden apró megjegyzés betalál. Hogy turcsi az orrom, hogy szarul áll a piercing, hogy igazából totál nincs tehetségem a saját szakomhoz, meg minden. Ha ma azt mondod rám, hogy nem tudok fogalmazni, azon is erősen el fogok gondolkodni. Pedig van magamról egy véleményem a fejemben. A realista látásmód szikrái bennem vannak, de valahogy nem akarnak kamatozni. Inkább úgy mondanám, hogy kihaló félben vannak, mint a délamerikai élővilág.

Ezért is, mindig úgy éreztem, hogy nem vagyok ide való. Túl érzékeny vagyok ehhez a világhoz - ezt szoktam mondogatni... Főleg fiúként. De nem tudok mit csinálni. Ilyenek a „művészek". és a lelkem mélyén, valahol, még szeretek ilyen lenni... Azt hiszem. Valószínűleg összetettebb vagyok, min azt el tudnám mesélni.

Ahogy így, a híd korlátjára támaszkodva a kacsákat figyeltem, kivettem a megmaradt szendvicsemet a zsebemből, és kis darabokra tépve elkezdtem a folyóba dobálni őket. A kacsák egyből odagyűltek, és enni kezdték őket, sőt, még újabbak is jöttek. Enyhén elmosolyodtam. Legalább nekik legyen valami hasznuk belőlem.

Amikor az utolsó darabot is bedobtam, s az állatok hosszas felfelé pislogás után beletörődtek, hogy az uzsonna osztás véget ért, megfordultam, és most a hátamat támasztottam némileg az igencsak magas korlát széléhez. Elővettem a telefonomat és egykedvűen megnéztem az üzeneteimet. Mintha az előbb úgy éreztem volna, hogy a készülék megrezzent a zsebemben...

Semmi új. Biztosan csak képzelődtem... Nagyot sóhajtottam, majd enyhe nevetésben törtem ki.

- Reménytelenül szerencsétlennek tűnsz ám, Cade.

Zsebre tettem gyorsan a mobilomat, mintha bárki láthatta volna, hogy a semmiért vettem azt elő, majd újdonsült erővel megindultam az utcák felé, amikor váratlanul valami puhába enyhén belerúgtam. Igazából annak örültem, hogy nem léptem rá, ugyanis amikor lenéztem, nem más volt az, mint egy kicsi plüss dinoszaurusz.

Meglepődve nézegettem onnan felülről, amit szemmagasságnak hívnak, majd mivel teljesen tisztának tűnt, felemeltem a földről. Körbe néztem, de semerre nem láttam egyetlen gyereket sem, aki elejthette volna. Ami azt illeti, néhány autót leszámítva, nagyjából senki sem járt éppen arra...

Nem vagyok egyébként egy ilyen nagy gyűjtögető, általában semmit nem veszek fel a földről, mert nem tudhatom, honnan került oda, meg a föld maga sem túl tiszta, de ezt valahogy most nem volt szívem otthagyni az aszfalton... Kicsit leporoltam, majd úgy döntöttem, ha visszaadni nem tudom, miért jobb, ha más viszi el, mintha én...? Csak enyhén elmosolyodtam, és eltettem a kezeimmel együtt a kabátzsebembe.

Így sétáltam hát végül haza. Senki sem tudta, de a kezeim között egy kis plüsst szorongatva. Furcsa mód ez az apróság most mégis adott némi energiát a délután elkövetkező pillanataihoz. Egy kicsit mintha még a szemem is jobban kinyílt volna. Úgy éreztem, történik végre valami, ami egy picit eltér az eddigiektől. A változás kavicsa – azaz plüsse most hozzám került.

Otthon ledobtam a táskámat, és lerúgtam a bakancsaimat. A kabátom a fogasra akasztottam, a szobámba egyedül a dínót vittem, akit az íróasztal szélére helyeztem. Ezután a konyhába mentem, és meglepetten láttam, hogy anyu szerzett valahonnan epret. Tudja, hogy az a kedvencem... De ilyenkor?

Azonnal kaptam is az alkalmon, és hamarosan egy kis tányérnyi eperrel az ölemben ültem fel az ablakba. Ez volt a szobámban a kedvenc helyem. Bár az ágyam is kétszemélyes volt, tehát kényelmesen elfértem rajta, és a tinédzserektől megszokott általános rendetlenséget leszámítva a szobámban amúgyis sok hely volt; ez a kis sarok valamiért túl sokat jelentett nekem. Mindig innen néztem le a városra, miközben zenét hallgattam, és a fejemben szabadjára indult egy eddig napvilágot nem látott történet...

//Sziasztok! Talán azt hihetitek, hogy ezidáig nagyban dolgoztam ezen a történeten, mire kidobtam a nagyvilág elé, de ezúttal tévednétek. Ez a történet pár órával ezelőtt látott napvilágot, és éppen ott tartok az írásában, ameddig ti is olashattátok. Hirtelen felindulásból úgy döntöttem, hogy megpróbálom ezzel a módszerrel rehabilitálni a bennem lakó, évekre eltűnt írót.
Ezt a történetet nem igazán terveztem meg előre, éppen csak a következő részig jutottam fejben, szóval csak írni fogom amikor van kedvem és időm, és meglátjuk mi fog kisülni belőle. Amerre visznek a karakterek, arra fogunk folyni az árral. Ebből adódóan helyenként lehetnek apróbb logikai hibák, vagy hasonlók, mivel meg fogom próbálni nem agyongondolni a dolgokat, de azért igyekszek figyelni. Aztán kiderül, hogy érdekel-e még párakat amit papírra vetek, és hogy én magam mekkora lelkesedést tudok nyerni belőle ^^
Mindenesetre, akik velem tartanak: jó szórakozást, remélem örömünket leljük majd ebben a szösszenetben!//