Látom a veszélyt rám leselkedni. Már akkor is felvillan előttem az ötlet, a legrosszabb eshetőségek egyike, mikor, mintegy szabad akaratom felett uralkodó felsőbb erő, elragadott onnan, ahová végre úgy éreztem, tartozom. A kék fény megszokottként kavargott mellettem, gyengéden érintett, hogy azután, kedvességének bedőlvén, durván lökhessen át egy másik időbe, egy másik helyre, valaki máshoz.
– Huh, mióta tudod kezelni a ködöt?
– Ó, ugyan! – nevet fel keserűen, s holott hangjába igyekszik belecsempészni a pajkosságot, sokkal inkább hat riasztónak, vészjeleket leadva az ösztöneimnek, mintsem, hogy engedném a megkönnyebbülést szétáradni testemben. – Így kell bánni egy rég nem látott legjobb baráttal?
Háttal áll nekem, a sötét, dohszagot árasztó helyiségben, amelynek minden szegletét ellepi a por. Egy műtőasztal van előtte, szerszámok, speciális eszközök mind – mind előkészítve sorakoznak a gurulós állvány vérfoltos felületén. Egy türkiz kéztörlőt fektet a hűvös fémre, elrejtve rettegést előidéző mivoltának alaptulajdonságát. Gumikesztyűje nagyot csattan a fedetlen bőrrel, miután két karján felgyűri szürke pólója ujjait. Jól irányított mozdulatokat végez, jobbra, azután balra hajtja a fejét, rám pedig a borzongató hatást gyakorolja, ahányszor ízületei meg – megroppannak.
Az egész procedúrában a rendezettséget szeretné elrejteni.
Vállán megfeszül a ruhadarab, amint hevesebb, nagyobb teret igénylő mozdulatokat tesz, vagyis mind ahányszor letisztogatja mocsoktól tapadt fogóit, csipeszeit, szikéit, ollóit és tűit, a kipárnázott ágy túloldalán várakozó tálcájára helyezi.
– Javasolnám, vedd le a kabátodat. Sokáig fog tartani.
– Régen nem találkoztunk. Mióta is, pontosan? – igyekszem figyelmen kívül hagyni kérését, csipkelődését, illetve a hangjában megbúvó él erejét, ami hatást gyakorol rám, mégis, az egyik pillanatban kontrolláltan saját lábaimon állok, a másikban arra eszmélek, a kabátomat fejtem le magamról.
„Hiányzott már az effajta tortúra…”
– Jaj, Nala. Én soha nem bántanálak! – lágyul el, mindazonáltal nem tehetek róla, a bizalmam megingott. – Valóban így lenne? Sajnálattal hallom. Pedig én mindennel próbálkoztam kétségeid megszüntetése érdekében.
– Még csak nem is kerestél. – préselem össze ajkaimat, s ahogy érzem, a torkomba forrt, ki nem mondott szavak hogyan csapódnak fogaimnak, állkapcsomat is meg kell feszítenem, ezentúl köpve mondandómat.
Karmaim kipattannak, vészjóslóan élesek. Szemem hirtelen vált színt, és ahogy pirososan felizzik, szemfogaimat szintén előhívva, mindezzel keltve némi rettegést a másik félben.
– Én alapoztam meg a barátságunkat, én kajtattam utánad. Ez a menet a tiéd volt! – kacag fel, mire irányíthatatlan morgás hagyja el grimaszba torzult számat. – Na, miért vagy ilyen ideges?
– Nem tudom. – szűröm nehézkesen. Az igazat mondom, fogalmam sincs.
Mintha a saját testem szegülne ellenem. Mintha egy hosszú szövetségre derülne fény, áskálódásra, amely olyan mélyen zajlott bennem, még csak lehetőségem sem volt megérezni az ellenséges sejteket szervezetemben. Mint egy alfa megfosztva falkája feletti dominanciájától, egy szempillantás alatt foszlik semmivé erőm, jár át a megzabolázhatatlan borzongás, kifacsarva gerincemből az életet is.
– Mit művelsz? – ordítom, nagy kínok közt vonaglok.
Szédülés kerít hatalmába, érzem, ahogy levegőm egyre csak fullasztó hatást gyakorol rám, csomót kötve nyakamba, egy emberméretű befőttesüvegbe zárva, ahogy kisgyerekek teszik a szentjánosbogarakkal. Megráznak – kínzás. Fejjel lefelé fordítanak – csonttörés. Éheztetnek egy elhagyatott szoba polcán, a málladozó fala mellett – lassú és keserves halál.
– Nem voltál itt nekem. Elhagytál. – közli könyörtelenül. – Azt gondolták, összeszedtem a sátorfámat, és leléceltem Maliával és Isaac – kel. Mert megértjük egymást. – fásultan felnevet, szinte látom magam előtt a dühtől elsötétült gonosz arcot, amiről azt gondoltam, ilyen állapotban egyedül én tudom kordában tartani a fiút. Tévedtem. – Való igaz, élveztem a társaságukat, némiképp vigaszt is nyújtottak, de úgy ismeri Beacon Hills Theo Raekent, mint aki könnyed szívvel hajlandó elhagyni hőn szeretett városkáját?!
Hangos csörömpöléssel levágja a kezében tartogatott eszközöket, majd heves mozdulattal megfordul. Levegő után kapok megcsúfított arca láttán, ahogy vonásai kezdik elveszíteni valódi mivoltukat, s valami gonoszabbá és gyilkosabbá lépnek át. Szemeit felvillantva kapja el tekintetemet, nyújtja ki kezét, és csavar még egyet a fájdalmi mértékskálámon.
– Mind tévedtek, rohadt nagyot! Nem hagyom el a természetfelettit, ahova fogantam… Mert én vagyok a természetfeletti! 
– Mi a fene történt veled? – nyögöm, megkísérelem, hátha a földön kúszva közelebb jutok hozzá, és végre valahára sikerül észhez térítenem.
– Kiméra! Uralkodni születtem, nem azért, hogy igába hajtsanak! – csattan fel. – Azt hiszik vége? Győztek? A háború csak most veszi kezdetét! – azzal öklével rácsap az állványra, megmarkolja. A szoba sarkába vágja, ahol szempillantás alatt törik össze felismerhetetlenné.
– Hol vagyunk? – lehelem, igyekszem figyelmen kívül hagyni a tényt, testemnek alakot kölcsönző csontjaim recsegéséről, ami igencsak nagy aggodalomra adhat okot.
– Jól leszel, ígérem neked, meggyógyítalak. – bizonygatja vadul bólogatva. Szinte az az érzésem támad, nem is velem hitetné el, sokkal inkább saját magának mesélné be, hogy megkönnyítse, mikor végez velem. – Tessék…? Soha. Nem lennék képes hidegvérrel megölni téged. Mást igen, bármikor, a kedvedért; de téged nem!
– Mi ez a hely, ahova hívtál? Ez valami elhagyatott műtőszoba, vagy mi a franc?
– A Rettegés Doktorainak boncterme?
Nem akarom elhinni. A tudat mégis ólomsúlyként nehezedik mellkasomra, megnehezítve szervezetem oxigénellátmányát. Bizsereg a koponyám, olyan az egész, mintha számtalanszor fejbe vágtak volna, ugyan azon a nyamvadt helyen, és még mindig ne lennék képes rá, hogy elvesszek a sötétben. Végtagjaim, jóllehet, kicsavarodnak, gerincem ki akar szakadni, kiszabadulni a hátamban őt megillető helyről, ezek mégis eltörpülnek, ahogy a pánik elhatalmasodik felettem. Sorjában törnek el csontjaim, a számban uralkodó keserű íz mégis intenzívebb, ami arra figyelmeztet, megtörtént.
Megtörtént az, amitől a legjobban rettegtem. Ezért tartottam távol magamtól Liamet, harcoltam az érzelmeimmel, nehogy túl közel engedjem magamhoz, és egy olyan kört alakítottam ki aljasságom számára, ahol a tagok alvilági módszereikről ismertek, a lojalitás mégsem áll távol tőlük. Tisztelik azt, aki egy közülük.
Elárultak…
– Mhmm, kellemetlen? Mondd el, kérlek, mihez hasonlít? – guggol le elém Theo, azzal a szándékkal, megfogja a kezemet. Felesleges a próbálkozásért, mikor az ujjaim roppannak szét, válnak kocsonyává, nem okozok még nagyobb fájdalmat, ezzel szemben elégtételt a fiúnak azzal: megmutatom, ez az apró mozdulat milyen kínokat képes kiváltani az égető erőre reagáló testemből.
Számon kérően, elárulva felnézek szemeibe, de csillogó íriszeiben egyedül a mérhetetlen kíváncsiság bukkan fel. Akkor értem meg, a fiú nem győzedelme mámorításából szeretne választ kapni a kérdésére, csupán ennyi idő után végre egy támpontra vágyik. Fogalma sincs, milyen kijátszottnak lenni – mert rendszerint ő dobja be ezt a kártyát.
– Nem bízol bennem. Ezek szerint. – biggyeszti le csalódottan ajkát. Belecsúsztatja nyirkos markomba bőrkeményedéses tenyerét, megszorítja a kezemet, nem törődve azzal, ha felszisszenek. Egész alkarján, már ahol a felgyűrt ruhaanyag engedi, kirajzolódnak feketén erei, szűnni kezd a fájdalmam.
– Mintha a mellkasodban furkálnának, jéghideg ujjbegyeikkel, ezt követően pulzáló szívedbe markolva fosztanak meg a biztonság sekély illúziójától. – felellem, mint szívességéért cserébe.
– Rossz lehet. – ért egyet, mire fájdalmasan felnevetek. – De, ha megnyugtat, ez ingyen volt.
– Néha komolyan visszakívánom, mikor a kórházban tökön rúgtalak!
– Térdeltél! – pontosít mosolyráncokkal szeme sarkában.
– Akkor azt. – sziszegem. – Mivel tudtál meggyőzni újra és újra, Raeken? Egyáltalán: miért játszol az esélyeiddel?
Figyelmen kívül hagyja a kérdéseimet.
– Azt hiszem, nagy szerencséd volt, Nala, amiért pont itt voltál, mikor elkezdődött. Inkább bele sem merek gondolni, hogy jártál volna annak a töketlen Liamnek a karjai között, akinek végképp fogalma sem lett volna, mihez kezdjen a kínjaiddal. Ugyanez, természetesen, érvényes Damienre is, noha ártóként látott már ilyet megtörténni korábban.
– Mi… mi ez?
– Boldog születésnapot!? – vonja fel a szemöldökét. Szólásra nyitom a számat, de hamar belekezd mondandójába, ezért jobbnak látom inkább csendben maradni. – Nem számít, a lény kiméra, alakváltó… teljesen mindegy, mi vagy, mik vagyunk. A természetfelettit csupán az érdekli, csörgedezik – e a nogitsune vére ereidben. Amennyiben igen, bizonyos idő elteltével, a születésnapodkor, mikor az erő úgy gondolja, megértél, ez következik. A test átváltozik, megjelennek rajta a jegyek, és olyan leszel, mint én. – mutat elcsúfított arcára. – A sebhelyek, a lohadt bőr, az elszáradt felületek, máshol duzzadt részek; teljesen olyan leszek, mint… ő.
– Én is… nekem is…?
– Igen. Mégis, azt kell mondanom, ismerek megoldást. Ennél a folyamatnál százszor pokolibb, de a suttogókkal szemben sokkal kedvezőbb hatást. A kérdést, hogy akarod – e?
Gondolkodás nélkül vágom rá a választ, az sem állít meg, Theo szemében valami beteges formálódik meg, kap alakot. Egy kísérlet vagyok. Ahogy, annak idején ő volt a boncasztalon, csökönyösségem engem lök oda.
– Igen.
„És remélem, nem játszod el az utolsó lehetőséged.”