Soha életemben nem éreztem ekkora ösztönzést, elszántságot, hogy valakinek megfeleljek, többet próbáljak nyújtani magamból annál, mint amire képes vagyok, s tudom, az ilyesfajta törekvés nem végződhet másképp, mint a fojtogató érzéssel nyakam körül, a tüdőmet megtöltő, fullasztó vízzel, míg végül nem marad más, csak egy összetört és kisszipolyozott fiú a sötétben. Ettől próbálom megvédeni magamat, mégis… akkora a kísértés, lassan nem bírok megállni. Elmondani nem tudom, mióta vágytam erre az érintésre, a simogató ujjakra arcélemen, a túrásra hajamban, az ölelő, szeretetet biztosító karokra, melyek mintegy ruha, testemre simulnak, epekedtem (akár) egyetlen futó pillantásért, puha ajkai nektár ízéért, ami feltölt, s egyenesen a fellegekbe repít.

Elolvadok tőle, végre megengedhetem a gyengeséget, amit nem szégyenként élek meg. Szükségem volt egy menedékre, ahol önmagamat adhatom, anélkül, sebezhetőnek érezném magam, zsigeri szinten érezném, a személy, aki mellettem ragadt érzelmi hullámaim hevesen kitörő áradatában, nem használ ki. Nala Shifterről sok mindent el lehet mondani – mondtam is, vágtam is a fejéhez –, sok, sőt: rengeteg állítás helytáll, számos negatívummal lehet előhuzakodni, mégis, ami kompenzálja az összképet, ezzel szemben mégis keserű szájízt hagy az emberben az, képes feláldozni mindent a nagyobb jóért.

A kilátástalan helyzetekben, mikor a többség remény híján közel van a feladáshoz, fehér zászlójuk előkészítésén ügyködnek, akkor szedi össze magát leginkább, újult erővel fejest ugrik a lehúzó, veszedelmes és semmi jót nem ígérő mélység kellős közepébe, még akkor is, ha nem tud úszni, s valami olyasmivel lep meg bennünket, ami a helyzet adta adrenalintól pattant ki fejéből, erős kétségeket hagyva bennünk a terv működőképességét, kompatibilitását illetően. El kell, hogy ismerjem, ez idáig minduntalan sikerrel járt, nem számított, mekkora akadály gördül útjába, eltakarva a túloldal napfényét, mindig megtalálta a módját, hogyan kerekedjen felül a lakosságot sakkban tartó szörnyszülötteken. A természetfeletti unalmában kreálta, gyermekéül szerette teremtményén – gyerekén.

A helyzet ismételten kilátástalannak tűnik. Egy valami, amiben száz százalékig biztosak lehetünk, Nala megoldja, elhozza a felejthetetlen nevetést, a szépség újdonsült bedobással virágozhat ablakunk előtt, lehetőséget adva megszürkült életünknek arra, ismét színre kapjon. Hiszen csak egy szál rózsa kell a szerelemhez, (egy kiméra az elvesztéséhez). Az soha nem volt kérdés, az alakváltó lány képes – e minderre, ami sokkal inkább aggasztó a téma felmerültével, vajon meddig megy el Nala, és hol húzódik az a határ, amin túl nem hajlandó feláldozni? 

Ujjaim puha fürtjei közé vándorolnak, a kezdetleges, finom csókból, ami leginkább az ismerkedésből és tapogatódásból állt össze, az egész átcsap valami intenzívbe, valami vadba, valami igaziba. Követelőzően tapadunk egymás ajkaira, s a kezdetleges félelmem, esetleg ne lennék elég neki, máris alábbhagy, ahogy, mint egy anyjára vágyó gyerek, csimpaszkodik felkaromba, belém vájva körmeit. Észbe sem kapok, Nalát magam alá gyűröm, az ágyra fektetem, csak akkor állok le, mikor tiltakozása jeléül kedvesen mellkasomra simítja tenyerét.

Félek, dübörgő szívverésem esetleg kínosat hathat a kettőnk közt beálló csendbe, mikor is egymás csillogó tekintetében elveszve sokkal inkább kutatunk mélyebb jelentés, mint a túlfűtöttség után, hátha jobban megértjük így a helyzetet, egymást, mintsem felesleges, pusztító szavakkal. Tulajdonképpen a némaság leple mégsem feszélyez olyannyira, ahogy elképzeltem, sokkal inkább kedvesen megsimogat, csókot lehel homlokomra, és ez a gyönyörűség, amint kinyitom a szemem, Nala képében nyilvánul meg. Felduzzadt ajkába harap, márvány arcára enyhe pír szökik.

Fülemben hallom szívemet kalapálni, betölti egész elmémet, ezzel megszüntetve, másra is figyeljek, mint a koponyám hátuljában elkezdődő bizsergésre. Egyre jobban erősödik, az odakint tomboló viharral felvéve a kesztyűt dacoskodik – mikor ennek következtében enyhe grimaszba húzom az orromat, Nala édesen elmosolyodik. Elkapom tekintetét, miközben összefűzöm ujjainkat, úgy érzem, teljesen magával ragad a zöld kavargás íriszeiben. A természetes szeme színe.

Legurulok róla, hátamra fekszem. Egyik kezemmel alátámasztom a fejemet, soha nem szerettem, ha alacsony fekvésű párnára ítélnek ott alvásokkor. Ez a berögzül ragaszkodás olyannyira szokásommá vált, ahányszor Masonék házában töltöttem az éjszakát, az anyukája az emelet minden létező szegletéből összegyűjtötte nekem a párnákat, mondván, azzal teljesítsem nyakam magasságigényét. Jót nevettem rajta, nem érintett kényelmetlenül, barátom hiába szabadkozott. Olyan volt, mintha akkor, életemben ismét törődnének velem, miután apám elhavazta magát a korházi munka legjavával, vagyis a műtétre váró paciensek kórlapjainak tanulmányozásával, anyának pedig egyszerűen nyoma veszett a nagyszüleimhez vezérelte út után.

Másik kezemmel Nalát húzom a mellkasomra, aki elégedett vigyorral díjazza mozdulatomat, máris szorosan simul hozzám. Derekára helyezem tenyeremet, pontosan abban a pillanatban, mikor hajába puszilok, szűnik meg a bizsergés, egy sokkal intenzívebb hatása alá kerülök.

Hirtelen emlékek hada záporozza meg az agyamat, cikáznak lelki szemeim körül, alig – alig tudom rábírni magamat, kövessem az útjukat. Mindegyik különböző jeleneteket, életeseményeket és – képeket tár elém, míg azon gondolkodom, hogyan tudnám kordában tartani az ide – oda cikázó hangfoszlányokkal ellátott, rebbenő kis gömböket. Azonban nincs is rá szükségem. Egy kis idő elteltével sorba rendeződnek, teljes rálátást engednek arra, amit eddig olyan erősen takargattak volna. Nem tart sokáig, míg tudatosul bennem, nem az én eszem trükközik velem, az emlékképek sem hozzám tartoznak, hanem a lányhoz, akit szeretek.

– Ó, én is szeretlek. – incselkedik velem. Olyan régóta nem volt alkalmam a gondolataim közt érezni őt, hogy szinte fel sem eszmélek a szavaira. Néhanapján Theo Raeken lepett meg nem kívánt megjelenésével, ajándéozott teljes körű figyelmével, amit máig sem tudok hova tenni. Mi lehetett látogatásainak célja, hiszen amint észrevettem, a fejemben kutakodik, megpróbálja elültetni fülemben a bogarat, máris felszívódott. 

Nala életképei lángokba borulva égnek el, egyik a másik után, amint felfedik előttem titkaikat. A valóságot. Betekintést engednek mindabba, mi eddig történt a két unokatestvérrel, elém vetül a vak jós, a jóslata, a halloweeni találkozás, a küszködő csata a hóesésben, Damien hasznavehetetlensége egyes pillanatokban, a visszautazás, a rajtaütés, a trükk, a suttogó halála, valamint Nala utolsó mondata, miszerint egy láthatatlan erő visszavonzza Beacon Hillsbe.

Nem módosított meg semmit sem. Ebben a percben, ahogy a valóság úgy csap arcon, ahogy az adott helyzetekben Nalával tette, több minden is megvilágosul, értelmet nyer bennem, amikre eddig valamilyen okból kifolyólag nem is mertem gondolni.

Az édesanyám nem önszántából szívódott fel a föld felszínéről, jelentkezések jele hiányában a depresszió karmai közé lökve apámat. Amennyiben csak így, különös mód nyoma veszett, nem saját akaratából történt. Valahol mélyen megvetést érzek saját magammal szemben, hiszen ezekre a gömbökre volt szükségem, hogy végre felfogjam, a helyzet korántsem olyan rózsás, mint hittem, sokkal nagyobb kalamajkába toppantam, mint hittem. Valószínűleg, ezzel párhuzamosan, Theo folyamatos felbukkanása, az információmorzsák, amiket szeretne rám bízni, szintén nem a véletlen műve. A kiméra nagy játékos, és ha vissza akarom kapni a nőt, aki önszántából soha nem válalná túl magát, mellettem maradna, amíg teheti, meg kell találnom a megfelelő kompromisszumot, amellyel lekötelezhetem a fiút. Egy olyan alku kell, amit soha nem utasítana vissza.

„Mindig is utáltam, ha önzetlen vagy. Tisztesség, hah!” – morgolódik egy hang tudatomban. – „Első osztályú példa, hogyan taposnak át az emberen.”

Mégis, ahogy számba veszem a maradék négy kívánságomat, azon ügyködve, mindenre jusson lehetőségem, az egyik mind ahányszor kimarad, nem számít, hogyan variálom a sorrendet. Öt megfogalmazott gondolat kavarog a fejemben, öt esély, és tudom, az egyikről le kell mondanom. Anya vagy Nala…

Mégsem bántam meg ezt a találkozót, holott most már tudom, a lány nem önszántából látogatott el hozzám, csupán a beazonosítatlan láthatatlan erő Gabriel képében, akaratát felülírva kényszerítette, ide hozzám, a karjaimba. Talán nem szeretett volna jönni, talán rettegett ettől az alkalomtól, és a háta közepére kívánt, de én csak egyetlen egy viszontlátást kértem. A szavak, a tettek, mindaz, ami elhangzott és megtörtént, lénye szabad akaratából került felszínre, megformázva a valóságban.

– Szereted a havat? – töri meg a csendet hirtelenében.

A kérdés meglep.

– Azt hiszem, igen. – formálom a szavakat nagyon lassan, óvatosan. A haját simogatom. – Nem is tudom… ilyenkor csak olyan nyugodt minden. A természet, az állatok, az emberek. Úgy érzem, sokkal könnyebb bárkivel is azonosulnom, ha tél van.

– Miért?

– Hah, fogalmam sincs. – nevetek fel keserűen, s mikor egy ideig nem szól, azt hiszem, valami rosszat mondtam.

– Tudod, ezek láttán egyre inkább kezdem azt hinni, hasonlítunk valamiben. – lefejti derekáról ölelő karomat, felül. Törökülésbe kuporodik mellém, oldalra fordul, hogy még közelebb legyen hozzám, az ujjaimmal, amikkel játszadozik. Ajkát megnedvesítve kezd bele a magyarázatba. – Akkor… régebben, még nem értettél meg. Te voltál az életvidám, naiv kisfiú, a makulátlan élettel. Imádtad az őszt, az elsenyvedés gondolatát, de nem saját akaratodból, Liam! Már akkor a fejedben voltam, manipuláltalak, ki tudja, mióta. Ne! Ne is tagadd, kár lenne… Igazából még én sem vettem észre, ahogy összekapcsolódtunk, azután, később, pedig arra fogtam… butaság, de… nos, a lelki társak vonzzák egymást. Te vonzottál engem. Erre, természetesen már meg van a magyarázat, mégis akkoriban azzal ringattam magam, az ellentétek szerelme mindig kiteljesedik, bimbózásukat követően a legcsodásabb dolog kap életet. Látod, tévedtem. – furcsa kifejezés ül ki az arcára, de mégsem foglalkoztatja, miért bámulom kigúvadó, sürgető szemekkel. A távolba mered, csak azután szólal meg, miután végképp összeszedte mondatait. – Elhagytalak, és ez megviselt téged. – közli. – A kisfiú felcseperedni látszott, az átváltozásod óta félig felereszkedő köd, az illúzió varázsa, huss, eltűnt. Szembenéztél a zord világgal, a kegyetlenséggel könyörület nélkül, a feketével fehér nélkül, a fájdalommal öröm nélkül, az ellenségekkel barátok nélkül. Most… mindazok után, túlontúl érzéketlenné tettelek. Sajnálom, megint elcsesztem. – suttogja végül.

– Mit értesz ez alatt?

– A tény, hogy a telet magáért a nyugalomért szereted, elkeserítő. A halál évszaka. Nem szeretném feltépni a sebeidet, mindazonáltal azt gondolom, neked kellene a leginkább ódzkodnod tőle. Hayden, a kislány…

Hirtelen felfogom, miről beszél. Nem érzek lelkiismeret – furdalást. Szinte hallom visszhangzani a fejemben Nala félig keseredett, félig kutakodó, elgondolkozott hangját, ahogy azt mondja: „Na, látod, megint elcsesztem!”

– A pillanat múlandó. – mondom ki fogaimat összeszorítva.

– Valóban. De az emlékezet örök. – ért egyet, s mintha tudná, mire gondolok.

– Erre emlékezni fogok. – súgom. Felkönyökölök, egy utolsó csókot nyomok szájára. Nem bírom nem észrevenni, könnyek csurognak az arcán. – Aludjunk, kérlek. Olyan rég volt rá alkalmunk, ránk fér. Kell az erő… Szeretlek, Nala.

Visszafekszem, lehunyom szemeimet. Várom, hogy mellém bújjon.

– Bárcsak ne tettem volna… Mindenkinek szüksége van illúzióra, Liam. A legkegyetlenebb sors, ahol még a remény sem fér meg! – suttogja alig hallhatóan. Az élet kiveszett szavaiból. – Szeretlek.

De nem mondja, „mindennél jobban”, hiszem mindketten tudjuk, a céljáért bármire képes, és engem nem szerethet annyira, lemondjon róla. A mindennél jobban ebben az esetben azt jelenti, elhagyja a neki szánt ösvényt.

De nem mondtam, „mindennél jobban”, hiszen tisztában vagyok vele, döntenem kell. A maradék négy közül csak egy mindennél jobban van, ami kiszorítja az utolsót. Talán így kell lennie.

Nem mondjuk majd, „mindennél jobban”, hiszen amint felébredünk, a pillanat odalesz. Elmúlik. És ilyen szempontból az emlékek örökkévalósága fájdalommal kecsegtet, nem kell, hogy eszünkbe jusson pár hamis ígéret.

Mindkettőnknek döntenie kellett. Mi döntöttünk.

Ezért mikor reggel arra ébredek, üres az ágy mellettem, tudom, így kell történnie. Elmorzsolok egy könnycseppet, csak arra gondolok, mindennél jobban örülök neki, Nala mellett megtanultam, hogyan ültessem el az akaratomat más tudatába.

Találkoznak. És örülök neki.