Ahogy kicsúszik ez az egy árva szó, tudom, mindent elcsesztem. Liam lesokkol, torkán akad a szó, egész arcára értetlen, ledöbbent kifejezés ül ki, mintha azt latolgatná, milyen mértékben bízhat a szavamban. Ajkamba harapok, ahogy végigfut gerincem mentén a hideg borzongás, képtelen vagyok leállítani vállam rázkódását, holott hirtelenjében könnyeim elapadtak. Úgy veszem le, a természetfelettinek pontosan az a célja, sírásom elfojtásával lehetővé tenné, kifogástalan rálátást kapjak a fiú arcára kiülő érzelmeire.
Ökölbe szorított kezeimmel letörlöm a legördülni készülő cseppeket, számban fémes ízt érzek. Fogaim mélyen hatolnak nyelvembe, és azt hiszem, örömmel tölt el ez a fajta fájdalom. Nem tudnám megmagyarázni, Liam vehemens szavai miért ütöttek ennyire szívem, mi lehetett a kiváltó ok, amiért így kiborultam, mindazonáltal nem lenne rá jogom.
– Mit mondtál? – szalad fel szemöldöke a homloka közepéig. Ami kezdetleges csodálkozást mutatott, a percek lefolyásával dühbe csap át.
– Szeretlek. – ismétlem újból, igyekszem arra törekedni, ne remegjen meg a hangom. Kirívóan felveszem vele a szemkontaktust, azt látom rajta, legnagyobb erőfeszítései árán képes visszafogni találkozásunk generálta felgyülemlett mérgét.
Állkapcsa megfeszül, vonásai megszilárdulnak, szinte hallom, ahogy karmai bőrébe mélyednek.
– Ne. – szűri fogai közül. – Ne merd. Egyszerűen csak ne.
– Mégis micsodát?
– Ne tégy úgy, mintha tisztában lennél a szó jelentésével! – élesen szívja be a levegőt, minek következtében sípoló hangot ad ki magából.
Megköszörülöm kaparó torkomat, örömmel konstatálom, ami gyengeségroham az egyik pillanatban rám jött, valószínűleg a viszontlátás befolyásoltságában, most mintha elpárolgott volna a bennem felgyülemlett feszültség. Lassan, kimért mozdulatokkal, tenyeremmel megtámasztva súlyomat felállok, mindvégig ügyelve arra, ne tegyek hirtelen mozdulatot, ahogy Liammel tartom a szemkontaktust.
„Mintha egy vadállattal lenne dolgod.” – mondom magamban. – „Annyi különbséggel, a fiúban sokkal inkább érzései tartanak kordában, nem a tudat, rettegnek kellene a sebesüléstől.”
Az egyedüli, amivel sakkban tarthat, a kettőnk közt kialakult kötelék.
Látom a fiún, csodaszép, igéző íriszeibe nézve, most tudatosult benne is, fordult a kocka. Az imént még én voltam a padlón, valami mégiscsak változtatott a kialakult, számon kérő helyzeten, most én kerekedem felül, összetört darabjaimat a helyére illesztve kezembe veszem az irányítást.
„Ó, Nala! Dunbarnak teljes mértékben igaza van, mindenben. Okol, hibáztat, szégyenkezned kellene. De te ebben a pillanatban is azon agyalsz, miképp szorítsd sarokba!”
– Maradj ott, ahol vagy. – nem kiabál. Ez ennél sokkal rosszabb. Szavaival felsérti a bőröm, mint mikor vékony papírlappal belevágok húsomba. Kezdetben csíp, majd az érzés eltompultával akkor figyel fel az ember, mikor citromlevet csepegtetnek belé. Undorodva ejti ki, mintha minden egyes porcikája tiltakozna az érintkezéstől.
Hiába nyúlok válla után, elkapja előlem végtagjait. Mutatja a szilárdat, a törhetetlent, jóllehet, szembogarában megcsillan valami különösképp kivehetetlen érzelem. Ahogy teszek irányába pár tétova, kezdeményező lépést, ő párhuzamosan hátrál tőlem, míg végül a falba ütközik. Riadtan eszmél fel, nincs egérút, képtelen kibírni a közeli jövőnk tartogatta eseményeket.
De nem vagyok olyan szívtelen, hogy tovább kínozzam. Nem közelítek, merészkedek messzebre, tisztes távolságban a fiútól megtorpanok, csak tenyeremet nyújtom felé, azt várva, megfogja a kezem.
Undorodva méregeti a hozzám tartozó végtagot.
– Te ezt most komolyan gondoltad? – kérdezi lesajnálóan.
– Miért nem fogod meg? – vonom fel az egyik szemöldökömet.
– Mert rosszul vagyok tőled? – kérdez vissza horkantva. – Szerinted mégis miért?
– Szerintem – nyomom meg a szót, megadva a kellőképpen túlzó hangsúlyt. – azért nem, mert félsz.
– Mégis mitől? – röhög fel kényszeredetten.
– Az érintésemtől. – húzom szomorkás mosolyra számat.
Megrökönyödik, nehezen nyel. Egy percre elfelejt pislogni, és pontosan azzal árulja el magát, hogy nem hunyja le borostyánszínben villódzó szemeit.
– Ez nem igaz. – krákogja.
– Liam, legalább magadnak ne hazudj! – súgom kedvesen. Fogalmam nem volt róla, ilyen gyöngéd gesztust meg tudok engedni magamnak, simogató hanghordozást, mivel nem csak bántom az embereket. Nem bántom Liamet. Talán az egész arról szól, többet érzek iránta, mint kellene, olyan szerelem fűt, láncol magához, miről nem lehet csak úgy megfeledkezni, letagadni avagy túllépni. Lehet.
Bizonyításképpen kinyújtja felém a kezét, ami a távolság miatt nem ér érintésére várakozó tenyeremhez. Megnedvesítem ajkaimat, szemem sarkában összefutnak a nevetőráncaim, ahogy édes próbálkozását figyelem. Koncentrálva szuggerálja a karom, ráerőszakolva lényére azt, mihez leginkább nem fűlik foga. Felkuncogok enyhe grimaszban felhúzott orra láttán, mire fásult, kínos nevetést hallat.
– Édes vagy. – mondom, mire megakad a lélegzete. – Ilyen nehezen tudod magad rávenni? – kérdezek rá leheletnyi sértettséggel hangomban. – Ennyire gusztustalan vagyok?
– Nem, én... – zavartan lesüti pilláit, hajába túr. – Egyszerűen nehéz elhinnem, hogy itt vagy. Igazából. – ismeri be halkan. – Voltak rémálmaim, sőt, mindennaposokká váltak; nem nagyon emlékszem, mi töltötte ki azt a pár percet, míg lázasan égtek agyam előtt a képek, csak arra emlékszem, mikor kiabálva, verítékben úszva felriadtam, apa berontott a szobámba, és próbált megnyugtatni. Nem mondhattam el neki, mi zaklatott fel ennyire, hiszen jómagam sem voltam tisztában az cselekmények lefolyásával, csupán engedtem neki, hadd nyugodjon meg azzal a tudattal, ha mellettem marad, míg visszaalszom, nem esik újabb lelki bántódásom. Nem különösebben zavart, meghúzta magát a sarokban, a fotelomban, így könnyeden ragadott magával ismételten a sötétség, egy hívogató hang kíséretében, egy gyönyörű arccal, mi átvezetett a tudatlanság kapuján. – fáradtan felnevet, a csalódottság csak úgy süt mondanivalójából. – Tudod, kié volt az az arc? – nemet intek a fejemmel. – A tiéd. – susogja. – Mióta az első éjemen veled álmodtam, féltem lehajtani a párnámra a fejemet, mégis valahol mélyen vágytam a találkozásra, hiszen tudtam, csak akkor nyílik alkalmam újra látni téged. Nem szalaszthattam el a lehetőséget, hogy újra... nos, boldog legyek. Azt hiszem, ez a legjobb kifejezés rá.
Szívem megugrik, jóllehet, tudom, nem lenne szabad így gondolnia rám.
– Szóval hiányoztam. – összegzem mormolva orrom alatt, elgondolkodva. – Éjszakánként utánam vágyódtál, nappal szenvedtél a hiányom miatt. Azért szerettél aludni, mert újból találkozhattunk. Igaz? – kérdezem, s csak akkor folytatom, mikor megadóan biccent egyet. Kezeink egyre közelebb vannak egymáséhoz. – Eltaszítottál magadtól mindenkit, rászoktál a dohányzásra, ami mondhatni, képes volt lenyugtatni téged. Engem okoltál a fájdalmaidért, mégis szükséged volt rám. Legalábbis így érezted. Így van? – újabb bólintás. – És arra még nem gondoltál, Liam, hogy nem is igazán utánam vágyódtál, nem én kellettem neked, hiszen szememre tudtad hányni mindem romlott tulajdonságomat... nem fordult meg egyszer sem a fejedben, talán azért kellek neked úgy, mint virágnak az eső, embernek a levegő, mert mindvégig az emlékeinkből táplálkoztál? Nem mérted fel, milyen hatást gyakoroltak a változások a helyzetünkre, csupán azon kattogott az agyad, hogyan lehetséges visszakapnod azt az egy hetet, mikor magam mellé engedtelek? Belegondoltál már minden komolyságodat összeszedve, mi van, ha a múltunk nem is volt olyan szép, egyedüliként irányítóközpontod úgy érezte, belefulladsz a bánatba, amennyiben nem változtatja át a beléd égett képeket, borítja rájuk a rózsaszín, csalafinta fátylat?
– Nem tudom. De kipróbálhatnánk! – cseppnyi lelkesedés lesz úrrá rajta, két óvatos lépést tesz felém, így ujjbegyeink nem érintkeznek, csak a bizsergés járja át bőrünket, ahol már majdnem összeérek én és Liam. – Miért jöttél vissza? Őszintén.
– Őszintén? – kérdezek vissza. Nem várok megerősítést, a fiú mégis türelmetlenül biccent, a nyelvét rágcsálva. – Fogalmam sincs. Úgy éreztem, vissza kell jönnöm. Valami húzott ide, egy láthatatlan erő... nem is kényszerített teljesen, inkább azt mondanám: meggyőzött a visszatértem előnyeiről. Mintha itt lenne a helyem.
– Tehát nem magadtól. – ízlelgeti fanyarul.
– Nem magamtól. – biztosítom ismét.
Egy percre elhalkul.
– De maradni maradhatsz. Magadtól. – száz százalékig lehetetlen megmondani, viszont úgy látom, Liam szemében a remény csillant.
Nem akarom lelombozni a kedvét, de kötelességemnek érzem elmondani neki az igazat. Nem lenne fair tőlem, amennyiben hagynám ebben a hitben nyugodni. Átverném, úgy érezhetné, megint kijátszottam, mikor az elmenetelemhez készülődnék. Ő abban bízik, nem vetem bele magam az idő kiismerhetetlen, kaotikus tengerébe. Pedig ezt tervezem. És ezt tervezem.
– Liam. – sóhajtom. – Kérlek, ne menjün...
– Ssssh. – pisszeg le. – Ne rontsd el, légy szíves. Legalább egyszer ne! Ennyit igazán megtehetsz végre, nemde?
Igent válaszolok.
Hirtelen becsúsztatja nyirkos tenyerét tenyerembe, mire a jóleső, kellemes érzéstől, a megszokott melegségtől nagyot dobban a szívem. Elképzelem, ahogy a mellkasomban tátongó űr szépen lassan szűnni kezd, lényem feketesége lassan, fokozatosan megtisztul. Gyomrom összeugrik, a rosszullét tör rám, mégsem mondhatnám, ez rosszul érint. Ez sokkal inkább olyan rosszullét, amire vágyik az ember, ez az, amiért kitudja hány hónapja epekedem. Sejtjeim felgyulladnak, a forróság kínzóan árad szét testemben, fura érzés azon az oldalon állni, ahol süt a nap. Nincs hideg, nem hullik a hó.
– Elpirultál. – közli Liam, mire arcom a pirosnak egy sokkal erősebb árnyalatát veszi fel. Felnevet, édesen, úgy, ahogy már régen nem tette.
– Azt hiszem, ez új nekem, hogy zavarban vagyok. – sziszegem kelletlen, mire még jobban felderül.
– Nala, hunyd le a szemed! – kéri hirtelen, elkomorodott arccal.
– Tessék? – döbbenek le.
– Csak csináld. – parancsol rám.
– Ugye, most meg akarsz csókolni? – próbálom oldani a feszültséget egy gyenge viccel.
„Ennek semmi esélye...”
– Megcsókolnálak, ha végre befognád, és lehunynád a szemed!