Soha nem volt érdemem, hogy magamnak kívánjam meg a földi lét javait. Siker, boldogság, vagyon – mindez a három, illetve az ehhez hasonló, kis híján megegyező kaliberű fogalmak eltörpülnek abban az életben, amelyet én ismerek. Az illúzió köde, hajnalodván felszállt szemeim elől, a tavasz beköszöntével elolvadt gondolatmenetemet befagyasztó jégréteg, s ahogy az átlag diákoknak témazárók alkalmával, „isteni sugallatra” eszükbe jut a helyes válasz, mely nyelvük hegyén volt már mióta, így be tudják írni az üres rubrikába, úgy állt össze a kép előttem is, világosodtam meg teljesen a kirakós utolsó darabkáit is helyükre illesztve. Ez Beacon Hills. A város, hol nem a jövőről, a továbbtanulási tervekről, a családalapításról, a munkahelyről szőtt álmok számítanak, egyszerűen bele kell tanulniuk az embereknek, hogyan értékeljék a csöppnyi pozitívumot mindennapjaikban, majd az éj sötétjével, reggel újra arra kelni, megértünk egy újabb napot. Mert sokan nem teszik ezt. Elvakultak, tudatlanok, nincsenek beavatva a természetfeletti gyökeres változásaiba, nincsenek tisztában az elillanó pillanatok jelentőségével, a kapcsolatokkal, a halál gyakorta bekövetkeztével.
Nagyon jól tudom, barátaim sokkal nagyobb poklon mennek keresztül, ismerőseim megszenvedik azon órákat, mikor a napkorong a csúcson van, egyedül a benyugtatózott alvás állapota szolgáltatja a megkívánt gyönyört. Eddig csak elképzelni tudtam, beleélni magam a helyzetbe, most azonban első sorból nézhetem végig, hogyan próbálja Stiles erős oldalát mutatni a külvilágnak, marcangolja önmagát, mindahányszor elszivárognak mellőle az emberek. A fiúnak valóban szilárd támasza lehet Lydia, aki mindenesetre növelte önbizalmát, ahogy a (régi) falkatársak örömét – kinek mostanság számít valamit is lacrosse csapatunk új edzőjének boldogsága – azzal, hogy végre abbahagyták egymás kerülgetését, az őrjítő se veled – se nélküled viszonyt, és végre valahára szerelmet vallottak egymásnak, emellett látom, a helyzet fordítva is igaz, a banshee száz százalékig támaszkodhat, megbízhat barátjában. Mégis, el tudom képzelni, mennyire hiányozhat kettejüknek az a szilárd mag, a szoros kör, melyet ideérkezésem előtt alakítottak még ki. A bizalom, a szeretet, a védelem, az összhang, az egység, a bajtársiasság, a lojalitás – ezek mind – mind valamilyen szinte kipusztultak szívükből. Stilesnak hiányzik Scott, az együtt, nyomozással töltött délutánok, hol a munka a nagy izgalmak közepette gyakran hajnalig is eltartott, az elmulasztott órák, a kalandvágy, s a szerep, a ragasztó kulcsfontossága, hol érezhette, barátja semmiképp nem boldogulna nélküle. És ez, a pótolhatatlan funkció bizony kiszürkült, a kapocs már csak hetek kérdése, végleg eltűnik a város védelmezőinek emlékezetéből, ami összetartotta őket, egy falkává kovácsolta, odalesz. Mert mindenki megváltozik; jó vagy rossz értelemben. Lydiának hiányoznak a csajos beszélgetések, a pillanatok, mikor kitűnhetett eszével, a gimnáziumi órák, a vak hit, melyet csak azok tudnak igazán az emberbe fektetni, kik feltétel nélkül megbíznak benne. Scottnak hiányzik a szeretet, a valós érzések, melyeket attól a sznob társaságtól soha nem fog megkapni, ahová most került. Vágyik a múltjára, a kapitányi posztjára, a nem éppen fényes jegyeire, amiket csak az utolsó félévben sikerült kiküszöbölnie, egyszerűen rá, Stilesra, a legjobb barátjára. Malia csak egy olyan közösség tagja szeretne lenni, hol nem kell megjátszania magát, elfogadják döntéseit, ha éppen nem szándékozik az egyetemet abszolválni, sokkal inkább a maga uraként az erdő sűrűjét járni, olyan társakat találni, akikbe szorult némi kedvesség, hűség, és ahol nem teljes állásban a gerinctelenség, avagy pesszimizmus uralkodik. Mert egy olyan lánynak, aki nagyjából majdnem ugyanezeket a tulajdonságokat mutatja, bizony nem éppen a legkiváltságosabb közegként hathat.
Arról lehet szó, mindannyiuk rohadtul azon ügyködne, hogyan tudja visszaállítani életét a normális kerékvágásba, csakhogy a büszkeségük sérülne, amennyiben az elhidegülés, az elidegenedés, a veszekedések, csalódások, saját maguknak tett, hirtelen felindulásból született fogadalmak ellenére ők szállnának le először a magas lóról, kezet nyújtanának egy rég nem látott barátnak. Erre vágynak, mégis Stilesba szorult egyedül annyi alázat, becsület, hogy felkeresse Lydiát (vagy belém, amiért felvettem Nalával a kapcsolatot, egy számomra fontos ügy érdekében).
Hát, ez az a világ, amit kialakítottunk? Ezért küzdöttünk oly gátlástalanul, a saját életünket kockára téve? Ezért haltak meg közülünk olyan sokan, akik segítettek a csatákban? Valóban hiábavaló áldozat lenne az a sok kioltott láng?
„Miért változtunk meg, Nala, mondd, miért?”
Kirának, úgy látszik, megfelel az az állapot, az a létforma, melyet most folytat. Nem arról van szó, nem hiányozna nekem/ nekünk a lány, csupán saját elmondása alapján égetőnek érzi, nincs más választása, muszáj beletanulnia a lénybe, irányítása alá vonni a kitsunét, mielőtt a róka maga használná Kirát. Azóta is a bőrjárókkal van, fel nem adva, szorgosan tanul, hogy a lény elfojtása után, pár év kimaradással elkezdhesse azt az európai főiskolát, ahol az apja szervezett neki helyet. Az ő jövője percre pontosan be van osztva, édesanyja jóvoltából, s holott az egyetlen dolog, mi összeköt mindnyájunkat az, ezzel nem értünk teljesen egyet, tekintve, a Yukimura család milyen könnyedén megfeledkezik a természetfeletti alapvető törvényeiről, nem tanul a múltból, örömmel bontjuk fel azokat a leveleket, melyet a lány ír nekünk, válaszolunk rájuk készségesen.
Tudom, tisztában vagyok vele, a többiek megérdemelnének még egy esélyt, egy kis közrejátszást viszonyuk kiegyengetésében, éppen ezért azt hiszem, ez az öt kívánság a legjobb helyre, egy olyan illetőhöz került, ki új, strapabíró és kegyetlen énjét meghazudtolva akarja számukra csakis a legjobbakat.
Mégis, tartozom önmagamnak is. Nem vágyok másra csaknem egy éve, mint erre. Egy esélyre, hogy újra láthassam, tekintetemmel körbekémlelhessem arcát, megsimítsam puha bőrét, megölelhessem apró testét, beleszagolhassak illatos hajába, nyakába fúrhassam az arcom, ott sírjam el neki minden bánatom, ezt a forróságot, melyet a viszontlátás okozna, örökre a szívembe zárhassam. Íme, itt a tálcán kínált lehetőség!
Apa korán dolgozni megy, már nem is meglepő, hogy hétvégenként is, minden szabadját a korházban tölti, fehér gumikesztyűvel kezén, a kórlappal hóna alatt. Talán erre mondják azt: már beletanultam a rutinba, nem? Mindenesetre kellőképpen kialvatlannak érzem magam, mikor hajnali fél ötkor megszólal a jelzés a telefonomon, amit előző nap azért állítottam be, nehogy alvással pocsékoljam el a napot, Stiles szaván fellelkesülve úgy terveztem el, késő estig edzeni fogok. Jóllehet, szépen pontosan kiszámítottam, mikor kell kelnem ahhoz, ma is kifárasszam magam, ezáltal meggátolva zakatoló gondolatmenetemet, semmi kedvem elindulni. Ehelyett forró vízben letusolok, megmosom a fogaimat, megfésülöm a hajam, mindez fürdőszobai rutin el végeztével az íróasztalom székét az ablakhoz húzom, kitárom a két szárnyat, felrakom a lába a párkányra, s ahogy a hűvös levegőt arcomon érzem, ráérősen fogaim közé csippentek egy cigarettaszálat.
Meggyújtom. És még mindig nem történik semmi.
A gyenge szellő másodpercek leforgása alatt csap át tomboló időjárásba, az egyébként is kopár fák ágait még jobban megtépi, a korhadt gallyakat letöri. Olyan érzésem támad, mint vihar előtti csendkor szokott. Csak most tudhatom, mi következik utána, vajon hogy végződik az erős széllökések kimenetele. Kinek kedvez majd?
És még mindig nem történik semmi.
Megnyikordul a hátam mögött a szobám ajtaja, mégsem kerítek nagy feneket neki, nem kapom oda a fejem paranoiás módjára. Teljesen logikus, semmi furcsa nincs abban, ha nyílt ablaknál ez történik. Egy száradt, porhanyós levél röppen be a helyiségbe, az arcomra tapad. Halvány mosollyal arcomon nyúlok érte, szabad kezemmel szétmorzsolom apró darabokra, miközben nagyot szívok a cigimbe, mintha így akarnám megmutatni a természetnek, idebenn én uralkodom. És még min…
– A dohányzás ártalmas az egészségre. – szólal meg egy távolinak ható hang, melyet akarva sem tudnék összetéveszteni apa egészen biztos számon kérő hangjával. A tulajdonos nem mondja megvetően, sem aggódva, gyenge hangszínével csupán összegezve közölte ezt a mindenki által jól ismert tényt.
Szívem nagyot dobban, holott tisztában vagyok vele, milyen előnyökkel járna, ha meg tudnám őrizni nyugalmamat, úgy kerülnék ki a beszélgetésből, mint domináns fél.
„De nem éppen az előbb ítéltem el a gőgösséget?”
Megköszörülöm torkom, továbbra is a kinti levélhordást figyelem, jóllehet, gondolatban teljesen máshol járok. Akarhat az eszem akármit, testem, szívem vezénylésével átvette az irányítást, és biztosan tudom, most semmi nem úgy fog történni, ahogy annak szabadnak kellene lennie. Államat felszegve, az önkontrollnak számító szálat megtörve ökölbe szorult markomban, nem érzem az égető érzést a csikk végének köszönhetően, csupán az izzadás hullámait, mely erőt – erőt vesz rajtam, az égető érzést torkomban, a pokoli gombócot, amitől nem tudok levegőhöz jutni, a szemeimben keletkező csípős érzést, mikor köztudott, minél jobban próbálja az illető gyengeségét elrejteni, annál intenzívebb hullámban tör rá a sírhatnék.
Szipogásra leszek figyelmes, és most az először, a fantáziálásaimat kukába vágva, nem használom farkas hallásom. Felesleges. Az ő szíve pontosan ugyanolyan hevesen zakatol, mint az enyém.
– Rég nem láttalak. – mondom rekedtes hangon. Várok egy kis ideig, hagyom szóhoz jutni, hiszen kíváncsi vagyok a válaszára, de csendben marad. – Sok minden változott azóta, tudod. – ismét szünetet tartok, de semmi. – Mondjuk, az alaphelyzet ugyanaz maradt. Megint én vagyok a legnagyobb szerencsétlen, akit sajnálni, akin nevetni kell a háta mögött!
Mondandóm végére feljebb viszem a hangom, már szinte kiabálok, és úgy érzem, semmi, senki nem képes engem megállítani érzelmeim kitörésében. Annyi ideig tartogattam magamban, a sok düh, harag, méreg, csalódás felgyülemlett bennem, mert én az a „magamban szenvedős” típus vagyok, ellöktem magam mellől a segítő kezeket, mígnem teljesen egyedül maradtam a nyomorommal. Kihajítom a félig elszívott cigit, nehézkesen nyelek egyet, minek észlelése későbbre marad. Hevesen felugrok ültemből, a szék felborul a heves mozdulattól, de nem törődök vele.
Ott áll előttem, csupán pár lépésnyire attól, hogy a karjaimba zárjam, mégsem teszek eleget régi vágyamnak. Feje lehajtva, vállai meg – megremegnek, ajkát egy vékony vonallá préseli, mégsem szól semmit, továbbra is néma marad. Nem szakadt ruhákban, mocskos felsőben, illetve véres nadrágban mutatkozik, mint azt én gondoltam, megjelenése kifogástalan. Minden, amit kívülről mutat, tökéletes. De mi értelme ennek, ha egyszer belülről haldoklik?
Ökölbe szorított kezei szorosan teste mellett pihennek, a lány egész lénye remeg. Szaggatott lélegzetvételre futja, erőtlen szipogásokra, keserves próbálkozásokra, amivel szüntelen könnyes átható tekintetét törli ki. Arca piros a sós cseppektől, szemei feldagadtak, amint elengedi fogai közé csippentett ajkát, még jobban zokog.
A látványtól úgy érzem, darabjaira tört szívem még közelebb áll a végleges leálláshoz, fizikai fájdalmat jelent így látnom a szerelmemet. Mert mondhatok rá akármit is, szidhatom, kívánhatom neki a legkeservesebb, leghosszabb utat a pokolba, akkor sem tudom megváltoztatni mindazt az erős vonzalmat, amit iránta táplálok. Szükségem van Nala Shifterre, a lányra, aki megtanított szeretni, szenvedni, elfeledtette velem a problémáimat, és arra a rövid időre, míg barátnőmnek nevezhettem, megtanított élni. Kezdem azt hinni, a mostani folyamat a halál kurzusa.
– Nézz rám! – suttogom halkan, mégis akaratosan. Elhomályosult tekintetemen keresztül alig látom azt a földöntúli kínt, mi kiül arcára. Kifejezése fájdalmas grimaszba torzul, hajába túr, megmarkolja a tincseit, és mazochista énjét engedve felszínre törni, keserves zokogás kíséretében tépni kezdi. – Nem hallottad?! Nézz rám! – ezúttal kiáltom, figyelmen kívül hagyva, mennyire szenved. Hangom megszilárdul, tekintetem ismételten kitisztul, és valami beteg hajlamra utaló jelként könyvelem el, ahogy örömömet lelem az előttem végképp összetört lányban. – Mi az, miért nem teszed, amit mondtam?
„Szenvedtem én már eleget, most rajtad a sor!” – majd a gombóc ellenére a torkomba, a fülemben pulzáló vértől, illetve a mellkasomban dübörgő szívemtől gondolataimat megpróbálva elszeparálni, megragadom az alkalmat.
– Mondd csak, szerinted ez rendben van? Ez a helyén való viselkedés? Világéletemben szerettelek, már akkor is valami természetfeletti kapocs kötött hozzád, mikor még abban a tetves koporsóban voltál, a hullaházban. És attól a pillanattól kezdve, eszeveszett módjára rohantalak kiszabadítani, nem érdekelve, nekem a közeled milyen károkat okoz, onnantól kezdve ugyanez jellemző a kapcsolatunkra még most is! Soha nem hallgattál meg, magadtól döntöttél a dolgokról, néha pedig könnyűszerrel elhajítottál, ha a helyzet úgy kívánta meg. „Mert te ilyen vagy!” Olyannyira megrögzülten kapaszkodtál ebbe a fogantyúba, próbáltál megvédeni önmagadtól, nehogy megronts, később aljas módszerekkel alátámasztva a feltételezéseidet, hogy végül valóban azzá váltál… egy rohadt szörnyeteggé! – ordítom arcába. A falnak dől, arcát eltakarva lecsúszik a földre. Ott térdét átölelve sír tovább. – Szakítottál velem, oké, megbocsátható. De az, a tudat, minden lehetséges fájó pontomon belém rúgtál, ezzel igyekezvén még messzebb sodorni engem, amellyel meg tudtalak volna menteni, az már nem! Egy dologra koncentráltál, egy feladatra, de ha szerettél, miért tetted? Nala, te vagy az oka annak, hogy Hayden meghalt! A te elmeneteled okolható minden rosszért, ami az utóbbi fél évben velünk történt! Scott, Stiles, Lydia, Malia… mindannyiukból elvettél egy darabot, de a legszörnyűbb, a saját barátaim azt állítják, a régi Liam halott! Megöltél engem is, minden jót, ami valaha volt bennem… egyszerűen odaveszett! Üresen keltem fel, mentem lefeküdni, a hiányod, mert még akkor sem tudtalak elfeledni, holott tisztában voltam vele, egy picsa vagy, az űr, amit bennem keltettél, mindez nem volt mással kompenzálható, csak a sötétséggel. Van fogalmad milyen hosszas folyamat volt rávennem saját magam, hogy kilépjek végre a feketeségbe borult szobámból, ne változzak át, akarjak ártatlan embereket megtámadni, ahányszor eszembe jutsz? Vagy, ami még rosszabb… megtalálni a módját, miképp tudok végezni saját magammal? Apám olyannyira aggódott értem, az egyel több gondjáért, miután belátta, az utóbbi hónapokban anya miatt képtelen volt rendesen vigyázni rám, ha gondolom, szükségesnek érzem, beutal egy klinikára. Az Eichen házba, érted?! A saját apám életét éltem párhuzamosan, és nem voltak barátaim, mert vagy halottak, vagy elmentek az ország másik végébe a te példádat követve, vagy végképp csalódtak bennem, megtagadták a kommunikáció legkisebb jelét is. Erre fel, elő mersz huzakodni azzal, a dohányzás ártalmas az egészségre?! Tudod mi az, ami ennél sokkal károsabb? Mindaz, amit velem tettél. – köpöm a szavakat hangos sírása közepette.
„Bírd ki, ne öleld meg!” – biztatom magam. Igaz, nem így terveztem a találkozást, de már az első pillanattól biztos lehettem benne, mi következik olyankor, ha a józan eszem háttérbe szorul.
– Mondj már valamit, bassza meg! – ordítom.
– Szeretlek.