- Liam! - böki meg a támaszkodó könyököm Mason, amivel az asztal felületére nehezedek. - Idebent nem szabad dohányozni! - sziszegi megrovóan, mire gunyorosan felvonom a szemöldökömet. Egyrészt nem értem, miért van ennyire betojva, senki nem tudná ránk bizonyítani, amennyiben a gimnázium könyvtárának antik részét képező krónikák és gyűjtemények felégnének, emellett, egy jó ideje gondolkodtat, miért elfojtott hangon szól hozzám, az éjszaka közepén. - Nem hallod? Tedd már el azt a rohadt szálat!
Kiélvezve a fiú idegességét, a homlokán gyöngyöző izzadtságcseppek látványát, ajkaim közé csippentem a cigarettát, fogaimmal tartva, nadrágom zsebéből előkotorva gyújtom meg, mindvégig kihívóan tartva a szemkontaktust. Kínosan lesüti pilláit, nagyot nyel, én pedig ennek fényében diadalittas vigyorra húzom a szám sarkát.
- Nem kell sem megnémulnod, sem megvakulnod. - szólok rá szórakozottan, kiélvezve a helyzetet. - Nyugodtan rám nézhetsz, beszélhetsz hozzám. Sőt, kifejezetten örülnék neki, hiszen te ragadtál karon a temetőben, és vonszoltál ide, amint leszállt a sötét!
Ebben a pillanatban fejbe kólint, hogyan találkoztam Gabriellel, a kép, ahogy saját démonjaival vívódott, miszerint mennyit árulhat el nekem, illetve hol vannak a határok, mely titkokról tilos tudomást szereznek. Róla szeretett volna megosztani valamit. Róla. Majd hajnalodván, az első gyér, őszi napsugár megjelentével, legnagyobb kapkodás és riadalom kíséretében felszívódott. Az egyik percben még kint áll az utcán, azután, utána ugorván, csak én voltam, a pizsamás fiú, és kavargó gondolatai.
- Hát, arra gondoltam, mi lenne, ha a sírok eltünedezéséből indulnánk ki. - kezdi félénken.
- Hogy ez milyen jó ötlet, Hewitt! - tapsolok kettőt lealacsonyító stílusban. - Már kezdtem felette elsiklani, elvégre minden bizonnyal hétköznapinak hat, amennyiben márvány - és kőtömbök süllyednek a föld alá! Mondd csak, te magadtól vagy ilyen okos, netalántán valamiféle továbbképzésen vettél részt?
- Ó, igen? - röhög fel hitetlen, sértettséggel vegyítve. - Így, a másikat lealázva képzeled csak azt, hogy teljes értékű vagy? Az igazi Liam? Ezzel a viselkedéssel megszégyeníted mindazt, mi egykor te voltál. Fogalmam sincs, miért teszed tönkre magad, csak halvány tipp, mégsem mondom ki hangosan. Már, nem azért, mert se perc alatt vérfarkassá változol, és ellátod a bajom. - nevet fel keserűen nyomoromon. - Mindketten tudjuk, a kezdetleges tartózkodásod következményeképp talán már nem is vagy képes rá! Te sem, illetve a szánalmas falkád. Természetfeletti, mi? Van elképzelésed arról, más mit adna ezért az erőért cserébe? Ti pedig, a „kiválasztottak", elpocsékoljátok ezt a szent ajándékot! Soha a büdös életben nem gondoltál még arra, mi van akkor, ha azért változtattak át, mert kulcsfontosságú szerepet játszol a terv lefolyásában, a végkifejletben? Vagyis... nem te. Az épen maradt, racionálisan gondolkodó, barátait soha cserben nem hagyó fiú, valahol mélyen benned.
Kelletlenül benedvesítem ajkaimat, megvakarom tarkómat. A cigarettaszálat saját tenyeremben nyomom el az önkontrolom megtartása érdekében. Ameddig az égető bőrfelületen jár az eszem, nem gondolok Mason szavaira. Igaza van, a régi Liam halott; mégis vannak róla emlékeim, és azzal, ha az egykori legjobb barátját megfojtom, valószínűleg neki ártanék. Bizonyos fokon, ezzel az észjárással dolgozik bennem egy elhatározás, egyfajta bizonyítási vágy. Sebzett tenyerem rövidesen gyógyulni kezd, a károsodott, lehámló szövetek visszanőnek, mintha soha nem is érte volna őket kár, rózsaszínbe vegyülnek át. Győztes mosollyal tartom fel a kezemet, mutatom meg Masonnek, hadd főjön a levében. Jóllehet, szemmel láthatóan vívódik, nem tudja eldönteni, érdemes lenne - e beköpni az ellenkontrázást.
„Ez még mindig nem bizonyítja, hogy át tudnál változni!" - mondaná.
- Inkább felhívom Scottot, hátha tud segíteni. - szólok, mintha a fogamat húznák, és a beleegyezése nélkül, a széket kis híján felborítva pattanok fel, sétálok a könyvsorok közé.
Az örökkévalóságig csöngetem, kezdek attól félni, a nevemet leolvasván egyszerűen kinyomja a készüléket, elutasítja a rá váró, fontos beszélgetést, telefonját unottan, az őt körülölelő új, kifinomult és felnőtt barátai előtt óvatosan a bézs vászonkabátja zsebébe süllyeszti, azután visszatér az egyetemen szinte követelményként ható bájcsevegéshez. Mappáit a hóna alá csapva, aktatáskával az oldalán magaráz nagy, díszes mozdulatok kíséretében, hallgatóközönsége halk kuncogást hallat. De őt csak egyetlenegy lány mosolya érdekli, a vörös hajúé. Aki nem Kira Yukimura.
Nem, nem vagyok paranoiás. Bárcsak az lennék! Sajnos mindezeket a haszonértékű információkat Stilestól kaptam, mikor múlt héten a honvágy vezéreltségével engem hívott fel, mert nem volt senkije, akivel szóba elegyedhetett volna. Ilyenkor éreztem helyénvalónak félelmét, éjszakánként kísértő álmait, melyben Stiles Stilinski egy nemkívánatos személy volt az előadóteremben, a kollégiumban. Egyedül barátai találták meg helyüket, s a fiú egyre nehezebben viseli a tényt, a magányt. Akire szüksége lenne a problémája, az élete megoldásában, az valahol az évszázadok közt sodródva elveszett, a legkisebb jelet nem küldve jólétéről.
„Nala, ha ezt hallod, kérlek, segíts Stilesnak! Nem kérek mást... soha többé nem kérek mást - csak segíts neki!"
Már ott tartok, kinyomom a hívást, és bocsánatot kérve Masontől foglalok vele szemben helyet, mikor Scott mély hangjára eloszlanak rémképeim, valamilyen szinten megörülök „jelenlétének".
- Liam? - kérdezi hitetlenül, gondolom, még egyszer eltávolítja fülétől a készüléket, megbizonyosodik arról, valóban én kerestem - e őt, majd recsegés kíséretében beleszól. - Történt valami?
Magától, a kérdéstől pingpong labda méretűre szűkül a gyomrom, mikor is a barátom, kire legtöbbet mertem volna bízni, ki támogatott és bíztatott kilátástalan helyzeteimben, aki az életét áldozta volna mindannyiunkért, nem hogylétem felől érdeklődik, mintha fizikai fájdalmat okozna neki ez a pár perc, rögvest a közepébe csap, tárgyilagos hangsúllyal.
- Ami azt illeti, igen. - nyögöm ki végül, szívem torkomban dobog. - A temetőből... sorjában tűnnek... tűnnek el a sírok. - dadogom nagy nehezen, holott fogalmam sincs, miért vagyok ilyen ideges, miért izzad tenyerem.
- Hát, öhm... ez felettébb különös. - mondja, mire felszalad a homlokom.
- Az, minden bizonnyal. - ejtem ki a szavakat furcsállva Scott hozzáállását.
- Csak, mégis, tudod, Liam, én kiszálltam ebből. - sóhajtja. - Ebből az egészből. Úgy értem, „tini farkas", meg minden. Szép volt, jó volt, de nem látom benne jövőmet.
- Hogy te...? - köhögök fel, mikor a hallottaktól félrenyelek. - Te, a nagy Scott McCall, a védtelenek hű őre, azt mondod, nem látod értelmét, ha a gyámoltalanakat továbbra is megmented? Mi lett veled? - súgom halkan, csípő szemekkel, magam elé.
- Kiöregedtem. - röhög fel hitetlenül, mint aki abszolút nem tudja hova tenni, miért reagálok így, konkrétan ostobaságnak titulálva az új impulzusoknak köszönhetően kialakult világnézetét.
- És, most mihez kezdjek? - tárom szét karomat, holott jól tudom, kétségbeesett mozdulatom nem láthatja. - Hogyan fogunk túlélni nélküled? Tudod, elismerem, az emberek változnak, de az a fajta innováció, ami benned ment végbe, hihetetlen. Átcsaptál gerinctelenbe, Scott!
- Nem kell túlreagálni, ha felnőnek körülötted az emberek, Liam! - sóhajtja, minden bizonnyal fárasztom már. Biztosan az egyetemista barátai is hiányolják azalatt az öt perc alatt, míg kikerültek a reflektorfényből. - Nem rohangálhat mindenki élete végéig félmeztelen az erdőben. - hallom, ahogy a háttérből kacagás üti fel fejét, szinte látom Scott önelégült vigyorát. - „Mindjárt lerázom a taknyost, nyugi, srácok! Azután folytathatjuk a világmegváltó diskurzusunkat a globális felmelegedésről. Nem csinálunk mást, csak tépjük a szánkat a téma felett, legyünk hát büszkék magunkra!"
- Már értem Stiles hozzáállását. Ehhez az egészhez. - mosolyodom el keserűen, igazat adva a fiúnak, akinek valószínűleg még nagyobb fájdalmat és csalódást okozott az egykori vezérem változása, hiszen legjobb barátok voltak. És ejtette, akárcsak egy lyukas zoknit. Stilesnak nincs többé párja, Scott talált ezer jelentkezőt is a helyére.
Holott mindketten hűségesnek bizonyultak.
- Ugyan már, csak arról tudsz, amit elmondott! Engem meg sem kérdeztél!
- Azt hiszem, ez a hívás bizonyította az állításait. - döntöm fejem az egyik polcsornak. - Mindig azt hajtogattad, számíthatok rád, ezentúl bármi történjék. És én hittem neked. Az alfámnak. Úgy tűnik, hiba volt. - súgom. - Felejtsük el, hogy valaha is kerestelek, és emlékezzük, mint utolsó képre, a búcsúnkra. Vigyázz magadra és a sznob társaságodra, Scott McCall! - azzal bontom a vonalat.
Kínosan, a földet pásztázva ballagok vissza Masonhoz, aki egy dohos könyvből jegyzetel valamit nagy sebesen, aminek lapjai megsárgultak, a tinta itt - ott elfolyt, vércseppek borítják a képek széleit, mint egyfajta ragasztó.
- Mason, én sajnálom, hogy...
- Jó - jó. - szakít félbe, leint, majd az utolsó számjegy lekaparása után elém tolja a cetlit. Felvont szemöldökkel nézek a fiúra, mire biccent, olvassam el.
„1517 - 1543
1597 - 1669
1781 - 1837
1875 - 1913
1953 - 1989
2000 - 2013
2016 - "
- Ez mégis micsoda? - pillantok rá a sorok közül. - Amennyiben évszámok, képtelenség, hogy a tizenhat - hetedik században valaki hetvenkét éves koráig élt volna!
- Igen, egy normális embernél. - biccent. - De mi van akkor, ha mégsem egyszerű homo sapiens sapiensről beszélünk?
- Hogy érted? - fonom össze mellkasom előtt kezeimet, előrehajolok.
- A 2000 - 2013 - as periódus pontosan megfelel Nala korábbi életéveinek, ez maga után vonja a 2016 - ot is. Mi van akkor, ha a többi szám szintén köthető egy alakváltóhoz? Netalántán: mindegyik ugyanahhoz.
- Azt akarod mondani, hétszer született újra? - harapom be ajkam, mikor az engem körülvevő környezet eltompul, ahogy egy be törekvő mondat visszhangzik tudatomban.
„Segítek Stilesnak." - majd, mikor azt hinném, újból távozik, gyorsan hozzáteszi. - „Ezt a szívességet jól vésd eszedbe! Lesz idő, mikor törleszteni fogsz!"

××××××××××××××××××××××××××××××××××××
ÚRISTEN!!
köszönöm a 13k - t, csodálatosak vagytok💖💖💖