Redibimus sicut aquilae.

„Visszatérünk, mint a sasok." - a gusztustalan szörcsögő hangra libabőrös leszek, szüntelen futkos a hideg hátamon.

Mély lélegzetet veszek, ahogy a nap lemenőben van fák lobjának takarásában. Elveszve, órák óta csatangolunk már, kijárat után kutatva, fáradtan esedezve. Az éj hűvöse egyre inkább fagyasztja meg védtelen porcikáimat, érzem, ahogyan testhőm fokozatosan zuhan lefelé, s egyedül a pokolkutya ment meg.

De nem csak engem, Damient is.

Erős bűntudat lesz úrrá rajtam. Tisztában vagyok vele, ha jelen pillanatban könnyed szívvel meghalnánk, minden helyre jönne. Legalábbis: az életünkben. Rövidtávon tekintve kész felüdülésként hatna a tény, megörvendeztetnénk számos ismerősünket - főként én, a poklok legveszedelmesebb démonjaként -, amennyiben itt, a semmi közepén, valahol a múltban, a suttogók nyomait kutatva, pusztításukkal szembesülve elborzadva, érne utol minket a halál. Talán golyógyorsasággal taszítana a mélybe, elmém legeldugottabb, legsötétebb, legfélelmetesebb bugyrainak egyikébe, honnan gyakran tudatlanul is nehéz megtalálnom a kiutat. Esetleg kínzó lassúsággal, törlesztve az élet; úgy ítélve meg, még egy utolsó, mások arcára kárörvendő mosolyt csaló produkciót, a szenvedés s kimúlás fokozatairól produkálnunk kell eme börtöntől való szabadulástól cserébe.

Hosszútávra azonban mégsem lehet oly kellemes egyetlen reményünk elvesztése. Mind tisztában vannak azon fokozatú pusztulással, az előrejelzésével, mi városukat utoléri majd. Akármennyire is gyűlölnek vagy csalódtak bennem a múltban, kísértem őket jelenükben (Liam), úgy gondolom, egyikkőjüket sem fűti a bosszúvágy, mi megölésünkre irányul. Arra ott vannak a suttogók.

- Damien? - kockáztatom meg a kérdést. Valamilyen szinten tisztában vagyok vele, a fiú hajlamos gondolataiban más tájakra kalandozni, még akkor is, ha állítása szerint, megrendíthetetlenül és segítőkészen kutakodik más elméjében (információt gyűjtve - avagy legkisebb morzsája után ácsingózva).

Bármit megtenne, csak azért, hogy szabaduljon pusztító, zavaros gondolatai közül. Ha másért nem is, íme, egy épkézláb felvetés, melynél fogva akarva sem tagadhatnánk le rokoni kapcsolatunkat.

Kérdőn pillant rám, némán. Tekintetében, szürke íriszeiben a zavarodottságot látom kavarogni, az éhséget, mi minden egyes telepatikusan eltöltött perce után hatalmába keríti. Eszelőssé válik, az elmeutazás rabjává - olyan, mint a drogosok. A gyógyszer függővé teszi, képtelen a hatalma alól szabadulni, de nem is akar. Egy saját világot alakít ki magának, hol semmi nem fáj, a kínok mezejét határozottan száműzve látóköréből fókuszálhat az egyetlen, neki erőt adó érzésre.

A mámorra, mi felpezsdíti vérét minden adandó alkalommal.

„Régen az én életemben is megvolt a maga szerepe. Csak nem élvezhettem ki teljesen. S félő, mire visszatérek, már a sötét földben fog feküdni, míg ebben a szent pillanatban meg sem született még."

- Te soha nem gondoltál arra, hogy feladd? - emelem rá zölden izzó szemeimet, melyekkel esetlenül próbálok tájékozódni a félhomályba borult fenyvesek sűrűsében.

Lábam megakad két koponya közt, cipőm beszorul az üresen tátongó űrbe, s következő lépésem során zuhanásra leszek figyelmes, távolról visszhangzó reccsenésre - mintha a már mállásban levő összes csont láncreakcióként tiltakozna, sírna súlyom ellen -, majd nyilalló érzésre a bokámban. Hangosan felmordulok, szemfogaim megnőnek, míg a hasogató pontra tapasztom tenyeremet. Állkapcsomat összeszorítva húzom ki feldagadt lábamat, próbaképpen ránehezedek, mire térdeim megroggyannak. Nyilvánvaló, eltört. Idő kérdése, és hibásan forrnak össze csontjaim - most kell cselekednem. Egy határozott mozdulattal kilencven fokban elcsavarom lábfejemet, beletörődő, szenvedő ordítást hallatva, és fáradtan ráülök valamire... valakire, mi egykoron élő volt.

Damien rezzenéstelen arccal nézi végig, azután leguggol közvetlen elém, talán még túl közel is.

- Számtalanszor megfordult már a fejemben, igen. - formálja a szavakat, míg kifulladva lihegek. - Ahogyan szemmel láthatóan neked is. Azt azonban mégsem mondanám, olyan erős elhatározásod lenne, ha egyszer kikúráltad magad.

- T... tessék? Ezt mire véljem? - ráncolom a szemöldököm.

- Ha fékezhetetlen és csillapíthatatlan vágyat éreznél halandó léted megszűntetésére, nem a bokádat törted volna ki. Hanem a nyakadat. - villantja meg szemeit.

Alsó ajkamat benedvesítve lesütöm a szemem, beismervén: igaza van. Mindig azt hittem, két kézzel fogok kapaszkodni a halálba, amin adandó alkalmam nyílna bűnös életem kioltására. És most kellett, hogy megvilágosodjak, mégsem így van. Elképesztő csodaként könyvelem el, hiszen még csak fel sem ötlött bennem a gondolat abban a pillanatban.

„Mi tart vissza, Nala?"

Határozottan biccentve talpra kecmergek, folytatjuk utunkat. Nem szólok többet unokatestvéremhez, azt akarom, ha nekem nem jár ki a jóból, legalább ő érezze magát bódultan.

Céltalanul kóválygunk az erdőben. Egyedül talpunk alatt recsegő - ropogó, egykori testek, illetve lelassult lélegzetvételeink neszezése törik meg az éjszaka csendjét. Különös, könnyen hívható gyanúsnak ez a felettébb szokatlan nyugalom, mivel jelenlétünk társul. Semmi vér, semmi öldöklés, semmi halál.

Éppen ez a csend késztet a gondolatra, valami bizony készülőben van. A háttérben.

Időközben Damien jelentésbe kezd, minden barátomról mondd pár sort. Hazudnék, ha azt állítanám, volt osztálytársaim sorsa különösebben érdekel; egyedül Scott falkájának épsége foglalkoztat, ezen felül a sajátomé. Régi énemnek elképzelhetetlen, mégis azt hiszem, évszázadokat kellett utaznom ahhoz, hogy kitapasztaljam, mi az a szeretet.

„De én nem akarok érezni... képtelen vagyok rá! Gyengeség!" - visít elmém, igazat adok neki. Nincs ok, amiért cáfolnom kellene.

Égető felhő gomolyog a mellkasom tájékán, meg kell köszörülnöm torkomat, hogy nyelésemet akadályozó gombócot leküzdjem.

„Damien miért tud ilyen könnyeden beszélni valamiről, mi egykoron összetartozott, segítette egymást, azután darabjaira hullott szét, egyedül a szilánkok csillogó, gyönyörű, mégis fájdalmas táncát mutatva, ahogy lassan ér földre mind?" - ingatom a fejem halványan, lefelé görbülő szájjal.

„Mert soha nem volt semmije, mit szerethetett volna." - kacag gunyorosan egy hang, mire riadtan, a bőgés határán megugrom, ahogy testemet egyszerre önti el minden remegés és félelem. Szemem folyamatosan villog, karmaim ki - be pattannak, átváltozásaim koordinálatlanok, villámgyorsan kicsúszik kezemből saját lényem irányítása. - „Élvezd ki, míg elmondhatod az ellenkezőjét magadról, Puella Malum, mert nem fog sokáig tartani. A körülötted kárhoztatók vérben fürödve pusztulnak majd el!"

Hirtelen távozik, nagyobb sietséggel, mint ahogy érkezett. Erőt vesz rajtam a kétségbeesés, és pár kilométer megtétele után újra földön kötök ki, térdre rogyok. Hangosan sírok fel, „minden mindegy" alapon, valahol meglepődve, amiért fájdalmam kimutatására is képes vagyok. Könnyeim sós zátonyán látom, ahogy Damien elém ereszkedik, megpróbálja lefejteni karjaimat, mivel felhúzott lábaimat ölelem, hintázok fel s alá.

Nem kérdez, nem ostromol felesleges szavakkal, nyomban cselekszik. Legnagyobb meglepetésemre az ölébe húz, nyugtatásképpen apró köröket rajzol derekamra. Egy újabb, sokkal intenzívebb hullámnak behódolva roskadozom az imént küldött üzenet súlya alatt, percről percre közelebb húzódva Damienhez.

Gyengeségemmel szembesülve, hogy igenis képes vagyok kutyául érezni magam, valamint létezik egy pont, mikor mindez a gyötrelem képtelen a szőnyeg alá söpörve lapulni tovább, két gondolat üt szöget a fejemben.

Olyan fajta biztonságérzet tört rám, mi akkoriban Liam jelenléte mellett is korlátolt mértékben érkezett.

Másrészt, a fiú gesztusaiból, érintéseiből kiindulva: mi van akkor, ha Damien Woodrow már azelőtt tisztában volt vérrokonságunkról, hogy kielégítése tárgyát szabta feltételül az idő normális medrébe szorításához?

××××××××××××××××××××××××××××××××××××
Kaphatnák véleményt?😶💕