- Ki vagy? - szegezem neki kérdésem, míg frusztráltan járkálok fel - alá. A padló deszkái kelletlenül meg - megreccsennek, ezzel nyilvánítják ki nemtetszésüket a nehéz súllyal szemben. Való igaz, már régen eljött az ideje a cserének, anya hiánya nélkül mégsem merünk elmozdítani semmit sem.

Ez afféle berögzült dolog, egyfajta mánia - s nem tudom, jelen helyzetben ki fél jobban: én vagy apa. Mi van, ha ezúttal nem tér vissza soha többet? A szeretet erős kötelék, megvan a maga ereje, ezzel szemben könnyen kifakul, elhalványul, amennyiben nem törődünk vele.

Már egy éve annak, hogy elment. Apa különböző történetekkel próbál beetetni kisebb - nagyobb sikerrel. Akkor viszonylag könnyebb dolga volt, mikor napi rendszerességgel láthattam az a gyönyörű, mosolygós arcot, ahogy szemei vidáman csillognak, szőke haját, mely vállára omolva legalább öt évet fiatalított rajta - igaz, csak videohíváson keresztül.

Azután, ahogy az lenni szokott, a dolgok megváltoztak. Különböző színes kifogásokkal rukkolt elő, miért nem tud adott időpontokban mutatkozni a számítógépe előtt. Ritkultak beszélgetéseink; kezdetben aggasztott, azután legnagyobb szégyenemre, elfeledkeztem róla.

A saját anyám létéről.

Egyszerűen akkora teher nehezedett a vállamra a suttogók okozta problémákkal és a Nalával - Haydennel való szerelmi életemet összevetve, hogy tudatom elmém egy kevésbé keresett, békés, sötét szegletébe száműzte őt.

„Nagyanyád megbetegedett, őt ápolja... felajánlottak neki egy külföldi munkalehetőséget, amit el kellett fogadnia... Afrikába ment fotótanfolyamra..." - annyi kifogás, ahányat csak el lehet képzelni.

Ha valóban elkapott valami kórságot az egyik rokonom, nem kell egy évig ápolni.

„Meghal magától is." - suttogja egy, énem romlottabb része. Egyre gyakortább köszönt be hozzám, a napforduló óta. Hiába, nem tudom kiűzni fejemből, akármennyire igyekszem is.

Marad. És azért van itt, hogy megrontson.

Külföldi munkalehetőség? „El kellett vállalnia"? Semmit nem erőszakolnak az emberre a valamit is számító cégeknél, szóval nem veszem be, hogy szegény anyámnak ne lett volna más választása. Afrika és a kurzus? Rühelli a fotózást, mint magát a hobbit, a földrajzi térségről és a hozzá társuló éghajlati övről ne is beszéljünk.

- Azt kérdeztem, mi a neved? - szűröm fogaim közül, feszülten hajamba túrok. Nem éppen kellemes korszakomat élem, így magamra hagyva, a gyászban, az önmarcangolásban, amiért én okozom a halált, mert egy másik lányt szeretek. Kihasználtam... megöltem.

- A nevem érdekel csak? Komolyan? - hangja mély, rekedtes. Lekapja fejéről kapucniját, barna haja összekuszálódva meredezik az ég felé. Sötét szemeivel körbepásztázza (dühömben szétrombolt) szobámat, majd nemes egyszerűséggel az ágyam szélére telepszik. - Érdekes a... hm, lakberendezési stílusod. - kuncog fel.

Az utcai lámpák fénye pont bevilágít ablakomon, melyen süvít be a didergető szél. Gyorsan behajtom a szárnyat, éppen maradt íróasztalomnak döntöm csípőmet, kezeimet összefonom mellkasom előtt.

- Nincs neved tán? - vonom fel egyik szemöldökömet kétkedőn. - Mit szeretnél akkor, minek szólítsalak? Magánjogsértőnek? Sátánista kémnek?

- Vagy talán Gabriel Carpenternek. - ránt vállat hanyagul. Körmeit kezdi vizslatni, összeráncolt szemöldökkel piszkálja ki a koszt alóla. Abszolút nem zavartatja magát, eszébe sem jut a tény, hogy esetenként furcsának tűnhet, mikor egy gimnazista srác hónapok óta, sóbálvány módjára, minden éjjel ugyanott áll, ugyanazon ház ugyanaz ablakát szuggerálva.

- Gabriel? - kérdezek vissza meglepődve, hiszen egyáltalán nem illik rá.

- Nem azt mondtam?

- Jó, bocs. - emelem fel a kezem védekezőn, pár másodpercembe telik, míg realizálom, a saját otthonomban nem nekem kell kellemetlenül éreznem magam, feszengve. - És, ha szabad tudakolnom, mi vagy?

Rekedten felnevet, fejét hátravetve.

- Késő bánat, Liam. - ahogy kimondja nevem, megborzongok. Egyáltalán... egyáltalán honnan tudja?

„Megfigyelője volt az életednek."

- Mikor felajánlottam, nemet mondtál. Elszalasztottad a lehetőséget, sajnálom.

Ökölbe szorul a kezem, dühösen fújom ki torkomat égető leheletem.

- Akkor miért vagy itt? - nedvesítem be kiszáradt, berepedezett ajkamat. - Mit akarsz tőlem?

- Hova gondolsz? - háborodik fel azon nyomban. Ismét elfog az érzés, hogy magamat hibáztassam, amiért nem bánok házigazdához méltón a „vendéggel". - Rögtön azt kell feltételezni az emberről, hogy valami rosszban sántikál, csúfondáros terveket szövöget? Mondd csak, a külsőm vezet téged erre a téves következtetésre? Vagy a stílusom? Túl kedvesen bánok beszélgetőpartnereimmel, amiért kételkednek szavamban? Durvábbnak kellene lennem, akaratosabbnak?

Leesett állal hallgatom végig az éjfekete szemű fiút, ki nem hajlandó elárulni, a természetfeletti vadjainak mely ágát ékesíti. Nem vagyok benne biztos, komolyan gondolja mindazt a sok sületlenséget, melyet bánatosan összehordott.

- Ezt... most... ez... - nyögöm. - Gabriel. - kezdem újra, nyomatékosan kimondva nevét, jelezvén: figyeljen rám. - Biztos nem azzal van inkább a probléma, hogy kémkedsz az emberek után?

- Tessék? - pattan fel ültéből, s drámaian szívéhez szorítja tenyerét. - Hogy én?! Én soha! - makacsolja meg magát. Sértetten dobbant egyet, felszegett állal hátat fordít nekem.

Miért van olyan érzésem, hogy ez a fajta viselkedés nem a mi korszakunkra jellemző?

„Ki vagy, Gabriel?"

- Csak hogy tudd - fordul szembe hirtelen velem, mutatóujját rám szegezi; most már nem érzek semmi fenyegetést. Sőt, inkább megmosolyogtat. -, én megfigyelem őket!

- Éjnek évadján? - lepődök meg.

- Ilyenkor kapok ihletet. Elönt a béke a feketeség csendjében állva, nyugalom honol mindenhol. A friss hajnali levegőt beszippantva tűnök el, addig olyan az egész, mint egy... mint az újjászületés.

- Hol éltél ezelőtt, hmm? - rágom belülről ajkamat, kétkedve. Egy tapodtat sem mozdulok íróasztalom mellől, Gabriel kifejezésén így is látszik, mennyire megijeszti kérdésem.

- Nem szabad... nem... - motyogja tekintetét a padlóra szegezve, ahogy rángatózva, cikk - cakkban futkos a helyiségben. - ... azt mondta: ne... nem ezért küldött... jaj, nekem...

- Mégis kicsoda? Miért félsz ennyire? - hiába koptatom a szám, meg sem hallja. Vagy csak nem észleli a hangot.

- Nem ezért... jaj... nem, nem... - rázza fejét, tenyerét fülére tapasztva.

- Akkor miért? - csattan hangom kicsit élesebben, ahogy szerettem volna. Gabriel lecövekel, felém kapja könnyektől csillogó tekintetét.

- Hogy beszéljünk... róla. - suttogja bizalmaskodón.

- K... kiről? - mielőtt azonban választ kaphatnék, a felemelkedő nap gyér sugarai szobámba szűrődnek, a hajnal eljöttét jelezve.

- Róla, az örökről, s egyetlenről. - azzal fogja magát, kiugrik az ablakon.

Pár másodperces késéssel mikor nyomába iramodok, hűlt helyét találom. Nincs kint más, csak egy pizsamában fagyoskodó srác, aki most először szentel figyelmet a békés, korai csendnek, gondolatok százaival fogócskázva fejében.