Ma is, ahogy már oly sokszor, rémálmomból riadok fel az éjszaka közepén, verejtékben úszva, teli torokból üvöltve. Addig hallatom hangom, míg észbe nem kapok, míg képes nem vagyok átlátni a zavarom ködén.
A csúf valóság pofon csap. Ahogyan szokta. Apa beront szobámba, aggódó, óvó tekintettel, némi szánalommal, s legörbült szájjal mér végig. Leül az ágyam szélére, mint minden éjjel, Nala távozása óta. Megpróbál megölelni, megnyugtatni, csakhogy kibújok védő, hamis biztonságérzetet jelentő kezei közül.
A legkönnyebb, ha az hazudom, jól vagyok. Hogy minden rendben. Természetesen, apa nem hiszi el, azonban nem firtatja. Lebiggyeszti ajkát, beletörődve a ténybe, mennyire hasonlítok anyámra. Mindent saját erőmből szeretnék véghezvinni, maximális eredménnyel teljesíteni a feladatot, problémáimat individuálisan megoldani. A dolgokat megtartom magamnak - ahogyan mi, Dunbarok, tesszük.
Lehajtott fejjel kiballag, miután eljátszuk a szokványos „Jól vagy? - Igen, minden rendben." - párbeszédünket, melynek az a vége, ő mérhetetlen tehetetlenséggel távozik, én pedig még nagyobb elkeseredéssel küzdök, fejemet térdem közé szorítva, mélyeket lélegezve, próbálva szabadulni az emlékképtől.
„Igen, minden rendben."
„Nem! Semmi sincsen... Te ezt tudod jól, mégsem teszel ellene semmit. Mert nem tudsz... Senki nem tud. Tudnék mondani egy személyt, csakhogy ő elment."
Nem, nem Hayden.
Nala.
Pokoli a tudat, mégsem tudom megcáfolni. Mindvégig azért színleltem a boldog párkapcsolatban élő felet a lány mellett, mert Nala szakított velem, és Theo mellett kötött ki.
Talán szeretett - talán nem.
Változtathattuk volna kettőnk kötelékén, csakhogy... mi nem így szoktuk. Azon kívül, hogy az alakváltó lelépett, minden maradt a megszokott medrében. Legyen köztünk a legnagyobb távolság, üresen tátongó űr, akkor is érzem jelenlétét. A fejemben.
S néha ő is érezhet engem kutakodni tudatában. Fogalmam sincs, merre járhat, egyáltalán megérte elmennie, milyen új információkkal szolgálhatott Maddox, de mintha pajzsa néha - néha feladná a szolgálatot. Azt hiszem, Nala olyan tájakon járhat, melyek kikezdték idegeit, ezért fordulhat elő, hogy időnként megfeledkezik elméje védelméről.
Egyedül barátaimmal... távolodtunk el. Mindenki máshová ment továbbtanulni, új embereket ismert meg, szabad idejét inkább velük tölti. Az hittem, négyesük köteléke sokkal erősebb ennél, nem szakíthatja ketté a távolság, viszont, mint annyi dologban, ebben is tévedtem.
Kezdetben törődtek egymással, érdeklődtek az iskoláról, a másik kedvéről, körül ölelő környezetéről. Találkozókat szerveztek, úgy nézett ki, nem képesek elszakadni egymástól. Soha. Majd a tananyag növekedésével szabad idejük csökkenni látszott. Új tanárok, új diákok, új barátságok szövődtek. Fokozatosan homályosult el régi életük képe, s maga, a képességük. Elgyengültek, a természetfelettinek hátat fordítva az emberiség keretei között mozognak.
Egyszer minden véget ér.
Nem gondoltam volna, de Derekkel és Parrish - sel kifejezetten jó viszonyom lett. Lógó orral, kialvatlanul bolyongtam az erdőben, mikor rám találtak egyik vadászatuk közepette. Nem történtek eget rengető dolgok ismeretségünkben, nem függtünk egymástól ezután sem, csupán a tudat volt biztató mindhármunk számára: ha mindenki elhagy is, van, kire számíthatsz. Iskola után a rendőr - főkapitányságon tettem látogatásokat, Jordant vártam, onnét indultunk Derekhez. Hogy mit csináltunk? Beszélgettünk. Volt, csak kibámultunk a fejünkből. Némán; hármasban. Minden áldott nap.
Néha nem kell, hogy minden a természetfelettiről szóljon. Pusztán élvezhetjük egymás társaságát... vagy motiváció gyanánt tetethetjük, minket nem viselt meg a múlt.
Malia Isaac - kel és Theoval felszívódott. Állításuk szerint Franciaországot tűzték ki célul, viszont senki nem tudja, miért. Amennyiben magánakcióba kezdenének, Nala tudná. Mindannyian tudnák...
Lassan kikecmergek az ágyból, s letépem magamról izzadságtól csöpögő trikóm érdes anyagát, a sarokba hajítom. Az ablakhoz battyogva nagy nehezen elfordítom a keret fogantyúit, bicepszeimet megfeszítve kitárom a szárnyakat, ezzel beengedve szobámba a friss oxigént, mely az áporodott levegővel egészen kellemes párost alkot.
Egy hűvös fuvallat megcsapja az arcomat, mire lehunyom a szemem, élvezve a pillanatot. Abban a minutumban megbánom, amint cselekszem.
Újból hallom a kétségbeesett sikításokat, a dobogást, lábakat látok, melyeknek tulajdonosai pokoli gyorsasággal szedik végtagjaikat. Minden és mindenki menekül. Maguk mögött hagyva életük töredékét.
Legalábbis azt, mit a tűz okoztat elszenesedett réteg alatt a magukénak tudhattak.
Kipattannak a szemeim, zihálva körbe kémlelek a sötét éjszakába, fogaim között szűröm a levegőt. Megeresztek egy halovány, gunyoros mosolyt, melyről magam sem tudom eldönteni, az álmom okozta sokkhatás és pánik következménye, vagy lesajnálás, sovány vigasz, amiért az első éjen kiszúrtam kémlelőmet.
A sötét alak megint ugyan ott ál, ahogyan azt minden áldott nap teszi, az alkony eljötte után.
Mindig. Ugyanúgy. Ugyanott.
Mozdulatlanul. Keresztbe font karokkal, kapucnival fején, az arcába húzva, egy gyéren pislákoló utcai lámpa fénye alatt.
Hosszú, lemondó sóhajt hallatok, még nagyobbra tárom az ablakot, és felkapok magamra egy tiszta, száraz pólót. Az ágyam szélére ülök, mi pont szemben van a fakeretes üveglapokkal, s várok.
- Mi lenne, ha ezúttal be is jönnél, nemcsak odakinn ácsorognál, mint valami szobor? - dörmögöm az orrom alatt, de tudom, így is hallja. - A változatosság kedvéért.
Halk koppanás hallok, ahogyan lábát átemeli az ablakpárkányon, cipője talpa a padlót érinti. Feszült csendben várom, hogy bemásszon, majd egyik szemöldökömet felvonva formálom a szavakat a fekete terepruhás ismeretlenhez:
- Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk. Szinte fúrta a kíváncsiság az oldalamat, miért olyan érdekes az életem számodra...

××××××××××××××××××××××××××××××××××××
Véleményeket várom kommentben😊😚