Kezem ökölbe szorul, körmeimet a húsomba vájom. Meglehet, a magas adrenalin szintemnek köszönhetem azt, hogy alig érzékelem azt a fájdalmat, ami kíséretében az első vércsepp kibuggyan a félhold alakú sebből, és végigcsordogál a bőrömön, egy tócsában gyűlve alattam.
      Bármit megteszek, nem számít az ára, sőt, még a kínok hulláma sem, hiába legyen alacsony, vagy éppen magas a fájdalomküszöböm, nem fogok ordítani. Nem fogom mutatni, arcom rezzenéstelen marad, egy halovány gunyoros mosollyal a szám sarkában, lealacsonyító tekintettel mérve végig Gabrielt, ahogy püföl, és ha még ezzel további pofonokat és rúgásokat provokálok ki belőle, sem mutatom ki azt, amit érzek.
      „Látod, Nala. Erre tökéletesen megtanítottál. Először a mélybe löktél, és mikor azt hittem, nem tudok kikászálódni a szakadékból, érzéketlenül… üresen másztam vissza. A vér rászáradt látványával koszos, törött körmeimen. Nem mutatom magam gyengének. Nem vagyok gyenge.” – nem felhánytorgatás ez, mára tényként viszonyulok hozzá.
      Gabriel most az oldalamba rúg, az sem állítja meg, hogy a helyiségben bordám törésének hangja visszhangzik. Önelégülten gyepál, belevörösödve a feladatba, amit a Mester rótt ki rá. Mernék rá fogadni, a szemében csillogó fény egyrészt agresszív vágyai kiélésének szól, másrészt azonban tudja, a Mester nagyon hasznosnak találja őt, éppen ezért megjutalmazza majd.
      „Talán addig üthet, míg meg nem halok.”
      – Nem elég már?
      Homályos látásomnak köszönhetően, amit aligha nem a fájdalom könnyei mosnak el, nem látom tisztán Theo arcát. Lehetetlen megmondani, örül – e annak, hogy végignézheti a kínzásomat, ha szerencséje van, nem csak szemtanúja lehet ennek az egésznek, hanem pár jól irányzott ütést ő is bevihet a gyomromba. Azonban, ha nagyon próbálkozom, mintha a mérhetetlen unalom vastag rétege mögött a leheletvékony empátiát láttam volna megcsillanni hangszínében.
      – Nem! – ordítja a Mester. Holt sovány testével úgy pöffeszkedik a trónján, mintha még mindig az 1500´ – as években lenne.
      Azonban pár dologról megfeledkezik, láthatóan. Már nem az a befolyásos ember, aki akkor volt, akinek még most is képzeli magát, és akinek százak és százak lesték az óhaját, kívánságát és sóhajait. Jelenleg csakis egy szolgának sikerült elvakítani a látását. Maddox – mert akár tetszik neki, akár nem, így fogom hívni, mintsem Mesternek –, nem király; ez a trón is csak egy szánalmas replika, amivel az idők folyamán összeomlott – mikor mindenki úgy hitte, halott –, hatalmát szeretné reprezentálni. Az elhagyatott, rothadó testéről ne is beszéljünk, amiről nyilvánvalóan abszolút nem akar tudomást venni, mivel csak annyit ér el, hogy az agyonverettetésem közepette is megnevettet, ahogy holmi tizenhatodik századbeli nagyúr módjára döglik a trónon.
      – Már nyilvánvalóan – kezdi hevesen Theo, előre torpan pár lépést, azután, ahogy realizálja, kivel beszél, illetve igyekszik visszaállítani a látszatot, megtorpan, visszavesz hevességéből. – megbánta!
      Látszat. Ez valami olyan dolog, ami Theo Raeken – nek is fontos volt. Minden egyes cselekedete megtervezett, amelynek összessége egy kedvező látszatot kreált az alakjáról. Persze, amikor ez az egész kártyavár módjára összedőlt, sem hagyott alább a próbálkozásokkal. Addig furkálódott, míg megrendítette a sziklaszilárd elhatározást, a néma ígéreteket, melyeket magunknak tettünk, miszerint soha többé egy szavát se hisszük. Egészen lelkünk mélyére ásott, együttérzés magját vetette el lelkünkben, hogy könnyebben részesüljön a bocsánatunkban. És, ez is csak álca volt. Egy álca, ami idővel ismét megrengett, leomlott, majd újjászületett. Theo hát a látszatok embere, az elvetett képek szószólója, az illúziók nagy híve.
      Legfőképpen azonban önmaga ajnározója. Ezért sülhet el pár terve rosszul, szaladhat zsákutcába, vagy egy erősebb lény öklének. Mert túl nagyra képzeli magát, s még csak eszébe sem jut annak az opciónak a lehetősége, hogy valaki felérjen hozzá, osztozkodjon az ő saját szintjén.
      „Nem, csakis Nalával. Mert minden szabály addig szabály, míg kivételek alkotják.”
      – Megbánta? Hogy megbánta – hördül fel. – ez? – undorral zárja a kérdést. – Ez a taknyos fattyú bánta volna meg, amit tett? Mondd csak, Theodore, számodra úgy tűnt, ez a poronty farkas bármiféle jelét is mutatja tette megbánásának, miután kivágta magát a kötélből, fellökte Gabrielt, és az anyjához rohant, hogy elvigye? Ennyit ér a szavad, te korcs?! – ordítja az irányomba.
      – Nem… akar… elvin… – nyöszörgöm. Azt hittem, képes vagyok még az összefüggő szövegre, de miután megpróbálkozom ezzel, és megérzem a vér sós ízét a torkomban, inkább csendben maradok. A fejemet próbálom védeni az ütésektől.
      – Állítsa le a csuhást, most azonnal, vagy én állítom le! – vágja zsebre Theo a kezeit, majd egy sziszegésre hasonlító hang következtében, amit az összeszorított fogai közt beszívott levegő adott ki, határozottan, egyenesen tesz még egy lépést a Mester felé. Arra számítok, a múmia felcsattan, félbeszakítja, de semmi ilyesmi nem történik. A Mester érdeklődve hajol előre ültében. Ha a fásli nem takarná el a fél arcát, meg mernék rá esküdni, szemöldöke hajáig felszaladt. – Ez egy szerzetes, akkor viselkedjen is úgy. Mi van a tisztaság, engedelmesség és szegénység elvével?
      – Ó, engedelmes – kacag fel, ami köhögéssé fajul. – Hozzám.
      – Ja, tényleg. És a végén pedig kiderül, hogy szüzesség mellett letett esküjét is komolyan veszi, persze, csak az ön kivételével!  
      – Igencsak felvágták a nyelved, nem gondolod? – hördül a Mester.
      – Befejezem – mondja. –, ha ő is befejezi. – int fejével Gabriel irányába. – És magának ebből mi a haszna? – teszi fel előre is a kérdést Theo, hogy egy újabb kép látszatát építse fel. – Lefogadom: kíváncsi. Ha a csuhás abbahagyja Liam püfölését, megtudja.
      – Ugye, tisztában vagy vele, fiam, hogy csak pár métert kellene megtenned, hogy leállítsd? – vigyorog rohadt fogain keresztül.
      – Jobb szeretem másokra bízni a piszkos munkát. – ránt vállat. Ahogy egyre nagyobb figyelmet szentelek a párbeszédnek, teljesen megfeledkezem a fájdalmamról. – Egy valamit áruljon el! Miképp lehetséges az, hogy Gabriel a maga oldalán áll? Ön gonosz. Neki meg elméletileg Istennek kellene hűséggel tartoznia.
      – Gabriel annyira tartozik hűséggel Istennek, mint a kis barátod szerint ő tartozik meghunyászkodással irányomba. – két ujjával int egyet, nem mozdul más, csak a csuklója, de ennyi elég ahhoz, hogy Gabrielbe fojtsa a mozdulatot. Még így is figyelt Mesterére, miközben beteges vágyait rajtam élte ki. Fájdalmas nyögéssel gördülök az oldalamra, tenyeremet az oldalamra szorítom. – Avass be, Theodore, valóban hiszel benne? Hiszel Istenben? Hiszel abban, hogy egy ilyen világban, ahol taknyos kölykök a maguk feje után futkosnak, a parancs ellenére, hogy van Isten? Az éhínség, a háborúk, az a sok fájdalom… valóban mindezt el kell viselnünk, hogy a mennyekbe kerülhessünk? Mert szerintem nem. Ha engem nevezel gonosznak a fivérem előtt, hát legyen. Én büszkén fogadom, mert tudniillik, a pokol sem mutatkozik olyan borzalmas helynek, amíg nincs összehasonlítási alapod.
      – Mégis azt mondják, ha az angyalok elbuknak, végtelen kínokon mennek át, mert már látták Isten arcát, és tudják, hogy ez soha többé nem adatik meg nekik. – feleli Theo.
      – Bölcs szavak. Ezek szerint mégis hiszel mindebben?
      – Magamban hiszek. A gerinctelenségemben, az ármányos furkálódásomban, az egoizmusomban, ami arra enged következtetni, hogy én vagyok Isten. Mindenki másnak előttem kellene hódolnia. És, tulajdonképpen a pokol nem is olyan szörnyű hely. Csak bírni kell a meleget, mert egy ezer faktoros napkrémmel és napszemüveggel nem lehet baj.
      Lassan a könyökömre nehezedem. Minden egyes porcikámmal tisztában vagyok; tudom, hogy létezik, viszont csakis a végtelen kín miatt, ami elönti testemet. Legszívesebben talpra szökkennék, és meg sem állnék, amíg ki nem jutok a föld alól. Theot a legkisebb lelkifurdalás nélkül hagynám itt, a társasággal, ahová hiba nélkül beillik.
      Azonban a gondolat, hogy anyát is magam mögött kell hagynom, illetve Theot kijátszva bizonyosan az első dolga lenne bosszúból megkínozni szegényt, visszatart. Így sem vagyok teljesen biztos abban, hogy jól van, hiszen mikor kiszöktem a helyiségből, s azt hittem, kimenekíthetem, csakis egyetlen pillanatra láttam, mielőtt Gabriel a földre vitt volna. A visszavezető úton, mikor a földön cibált, Theo a fülembe súgott valamit: elmebörtönben van. Egy láthatatlan léggömbben, ami eszméletlenül tartja a testét, míg elméje valaki más elméjébe van zárva.
      Egyetlen hümmögés – ez Maddox reakciója Theo szavaira. Azt hittem, ki fog kelni magából, hogy őrjöngeni fog, de ehelyett… mintha elégedett lenne. Még pár másodpercig némán dörzsöli az állát, bólogatva.
      – Menjetek – nevet fel. – Szabadok vagytok.
      – Miért? – húzza résnyire a szemét Theo.
      – Emlékszel, mikor azt ígérted, megtudom, miért volt ilyen nagy a szád? – Theo csak biccent, vékony vonallá préselt ajkaival. – Nos, nem érdekel. Azt hiszem, ez az eszmefuttatás mindent megért.
      – Miért… enged… el? – súgom.
      – Ki adott szót, farkas? – mordul fel.
      – Miért? – ismétli meg Theo.
      – Bizonyára nem szívesen hallod… még… de egy napon büszke leszel rá. Több hasonlóság van bennük, mint te azt el tudnád képzelni, Theodore! S mivel mindig nagy öröm a hozzám hasonló nagy elmékkel találkozni, sértetlenül utadra engedlek, hogy azután, mikor arra kerül sor, hogy vissza gyere, akkor valóban itt legyél, és nem pedig megpróbáld kijátszani a természetfeletti ezen akaratát. Szabad az ajtó előttetek! – tárja szét a karját, Gabriel árnyék módjára Mestere mellé szegődik. Palástja suhogása töri meg a csendet.
      Theo csak egy pillanatig habozik, azután, mintha ágyúból lőtték volna ki, lendülettel megindul. Már azt hiszem, nem fékez le mellettem, vagy magyaráznom kell, miért maradok mégis itt, pár mondat erejéig lecövekel, amivel meggyőz. Hiszek neki.
      – Visszajövünk érte. Ígérem. – szűri a fogai közül, hátát mutatja a trónnak. – Kászálódj fel, ne add meg nekik ezt az örömöt! Legyen benned méltóság, Dunbar. Csak még néhány percet bírj ki, és elveszem a fájdalmad.
      – Mi? – döbbenek le. Ott bizony valami erősen bűzlik, ha Theo nemcsak az empátia jelét hagyja sejtetni, hanem már mutatja is. Megteszi.
      – Megvan még a földbe bukó sírok látványa? – kérdezi sürgetően, szemével a kijárat felé mutat. Gondolom, nem szívesen beszéli ezt meg itt, még akkor sem, ha a Mester és Gabriel nem itt figyelnek ránk, sokkal inkább elmerültek a saját beszélgetésükben. – Oda megyünk. Van egy halvány sejtésem, hogy a temetőbeli furcsaságok, az elmebörtön és Maddox fia kapcsolatban állnak egymással, valahogy. Nagyon nem akarom ezt mondani, de ha Damien is benne van, mindennek köze van Nalához is!
      Felállok. Habár pokolian fáj, máris talpon vagyok. Furcsa – anyám megmentésének gondolata nem szívta ki belőlem a kínt, valamilyen szinte elfogadtam a veszteséget, de Nala, aki bizonyos úton – módon a segítségemre volt a legnehezebb időkben, még ekkora távolságból is arra késztet, hogy meg akarjam menteni, hogy irracionális döntéseket hozzak.
      Nem a szerelemért; hanem a szerelem emlékéért és látszatáért cselekedve.

[[vélemények?😶]]